Erik és Márk

De nem két emberről lesz szó. Hanem csak a középső fiamról. Akire ha mérges vagyok, akkor az egybenmondott két keresztneve helyett azt mondom, ErikésMárk. Mire megszeppenve visszanéz... és szétterül az arcán a mosoly. Aminek aztán nehéz ellenállni. Pedig kell.
Tudom én, hogy sok minden miatt olyan Ő, amilyen. Nyilván a legkomolyabb mentsége a középsősége. Meg az, hogy az egyetlen olyan gyerekünk, aki gyakorlatilag egy egész héten keresztül leragasztott szemekkel feküdt egy inkubátorban, és csak háromóránként került velem kontaktusba. (akkor is hosszas könyörgésemre vették csak le a szeméről a ragtapaszokat) Szóval, tudom én, hogy nem indult könnyen az itteni élete. Tudom, hogy nyomot hagyott ez benne. És azzal is tisztában vagyok, hogy emiatt érte, vele, miatta sokkal többet harcolok a világban, mint amaz kettőért együtt. Valószínűleg sokat hibáztam már vele kapcsolatban, és nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban sem, hogy még mennyit fogok... biztosan sokat.
Nehéz vele. Nehéz, mert annyira homlokegyenesen más személyiség, mint én. Ami lehetne üdítő dolog is, és azért az esetek nagy többségében az, de az a pár százalék, az rettenetesen megvisel. Ő az, aki abszolút kétlábbal áll a Földön, és ráadásul a világ számára fekete-fehér. Nincs középút. Valami vagy jó, vagy rossz. Olyan nincs, hogy kicsit jó... vagy kicsit rossz. Semmi ilyesmi.
Lehet, hogy beledumáltuk már azt is, hogy mennyire az apja klónja (bár egyre többen mondják, hogy tisztaanyja, de ez nem igaz szerintem), és már csak amiatt is ilyen határokat feszegető. Nem tudom.
Látom, hogy valami nem jó, és nem tudok neki segíteni, mert fogalmam sincs milyen utat kéne választanom hozzá, hogy tudjak segíteni. Végtelenül okos ő is, akárcsak az apja, és a bátyja, meg az öccse. (ezügyben én kilógok erősen közülük) De az eszét arra használja, amire nem kéne.. Persze, gyerek, és persze, mikor érdekelje minden hülyeség, ha nem most, de kiakaszt. A Michael Jackson táncával, amit a legváratlanabb pillanatokban reprodukál néha megrémiszt, máskor jót vigyorgok rajta. A zabolázhatatlanságán hangulattól függően tudok derülni is, és bosszankodni is. Azon, hogy minden esetben előbb "fejjel a falnak megy", és csak utána gondolkodik, szintén. Ezerszer átbeszéltük a "szabályokat" ilyen-olyan helyzetekre vonatkozóan, ezeregyedszerre is áthágja, mert az buli.
Néha azon gondolkodom, vajon túlélem e, mire ő felnő. El sem tudom képzelni, mi lesz majd kamaszkorában. Jelen pillanatban azt gondolom, tátott szájjal lesek majd, mi mindenre lesz képes..
Csiszolgatom, formálgatom, és alkalmazkodom mindig a helyzethez, ami épp adódik.
De azért imádom ám... és ezt a kis piszok nagyon jól tudja. :)))

És ez a bejegyzés azért született meg ma este, hogy emlékezzek rá, hogy mennyire nagyon kiakasztott ma este is a válogatott hülyeségeivel. Hogy aztán, egy meglehetősen hangos és haragos hegyibeszéd után egy "és elmondod apának is?" kérdést követően két perccel már angyali arccal aludjon. Na, hát ilyen vele... nem unalmas, az biztos..