Hisztis én

Ez a hét nem volt egyszerű. Vagy mondhatom, hogy ez sem volt egyszerű. A lényegen nem változtat. Tanultam is belőle valamit. Leginkább magamról, és éppen ma estére sikerült ezt tisztáznom magammal, mikorra már körülöttem mindenki messziről került, mert a hisztis p..a is csak egy kis gyakorló ötéves volt hozzám képest.
Tegnap volt egy hónapja az első munkanapom. Ez alatt a hónap alatt mindenfélét megtapasztaltam. Nem sírtam egyszer sem, még akkor sem, amikor két és fél óra alvás után is menni kellett, pedig az fizikai fájdalommal járt, és legjobb lett volna sírva feladni az egészet. De mentem, és tettem a dolgom, mert úgy gondolom, így kell tennem. Több okból is. De az a legmotiválóbb, hogy feladni nem szoktam. Na és ebből adódnak az én nehézségeim is általában. Merthogy én (meg az a hatalmas egom is) mindig, mindent meg akarok csinálni, meg akarom oldani. Én tudom elintézni, megvenni, még akkor is, ha már az erőtartalékaimat kezdem felélni. A héten iszonyatosan fáradt voltam, meg nem voltam jól, meg a gyomromat is kicsinálta egy kicsit a gyógyszer, amit kaptam, de akkor is megcsináltam mindent, amit akartam. Ma, amikor itt volt a szabadnap, ami ugye azért van az embernek, hogy pihenjen, rám szakadt ez az egész hét. Volt időm gondolkodni egy kicsit, amire hét közben nemigen maradt agykapacitásom. Közben persze csináltam a dolgom... mostam, felmostam, wc-t sikáltam, meg ilyenek... és dühöngtem. Minden apróságon, és kisebb-nagyobb történésen. Mert miért szólt hozzám, vagy épp miért nem? Mert mindent nekem kell csinálnom... mert persze, nekem nincs időm csak úgy lenni... meg ilyenek. Csak saját magamat húztam fel még jobban, mert még én is belátom, hogy az esetek jó részében hiába akarják megcsinálni helyettem, én nem hagyom. Fene nagy egóm nem engedi, hogy segítséget vegyek igénybe. Aztán persze, amikor a sokadik ilyen után már nem is akarnak segíteni, akkor meg dühöngök, hogy nem erről volt szó.
A hét elején még arról ábrándoztam, hogy majd hétvégén grillezünk, meg jó idő lesz, meg itthon lesz mindenki. A jó időből, meg a grillezésből semmi nem lett, és ez most mindennél jobban frusztrál. Tudom már, hogy miért.. mert ha jó idő lenne és grillezhettünk volna, akkor utána elmehettünk volna valahova, és nem éreznék kényszert, hogy itthon csináljak mindig valamit, mert nem is lennék itt. Így, hogy itt vagyunk bent, folyamatosan azt látom, hogy még ezt is meg kell csinálni, még az is ott van, és csinálom. Aztán meg kiborulok, mert ez nem pihenés.. és kiborulok attól is, hogy már csak a holnapi nap, és aztán kezdődik egy újabb nem egyszerű hét.
Hogy mi a tanulság? Meg kell tanulnom segítséget kérni, és elfogadni. Meg kell tanulnom hagyni, hogy más is megcsináljon helyettem dolgokat még akkor is, ha az nem ugyanolyan lesz, mint ha én csinálnám. És meg kell tanulnom akkor is lazítani, ha közben itt áll egy hegynyi mosatlan ruha. Különben a következő hónap végén a dliházban fogok kikötni. Ja, és meg kell tanulnom azt is, hogy ha ilyenek foglalkoztatnak, akkor azt mondjam el, amin gondolkodok, ne pedig kötözködjek feleslegesen.

És így a végére még.. mert megígértem, hogy időben szólok... három nap múlva lila-nap lesz. Kotorjátok elő a lila sálakat, felsőket, pulcsikat, akármiket. :)

Kattognak a fogaskerekek

Ki gondolta volna, hogy az az esemény, amiről írtam hétfő este annyira megvisel, hogy azóta is ezen kattogok? Azon már túl vagyok, hogy a gyerekemet féltsem ettől, mert nemes egyszerűséggel közölte, hogy "Anya, ekkora marhaságot csinálni". Szemmel láthatóan őt is megriasztotta azért, de úgy kezeli, ahogy minden mást is. A helyén.
Én azért folyamatosan összeszorult gyomorral agyalok, hogy vajon mi vezethetett idáig. Külön megvisel, hogy ismerem a kislányt gyakorlatilag három éves kora óta, ráadásul múlt héten összefutottunk egy üzletben, és pár szót még váltottunk is. Olyan normálisnak tűnt.
És bánt egy kicsit, hogy úgy vitték el az osztályból, hogy nem volt idő reagálni senkinek, semmire. Sem a gyerekeknek, sem a szülőknek. Én azt hiszem, nem kellett volna másik közösségbe vinni, mert tiszta lap itt is lett volna, lehetett volna, ha nem söpörjük a szőnyeg alá a problémát, hanem leülünk, ahányan vagyunk, és megbeszéljük. Mert ma ő, holnap valaki más. A problémák kézen fogva járnak ezzel a korosztállyal. Neki ez volt, másnak más lesz. Az sosem megoldás, hogy akkor fogom, és elviszem máshova, ahol nem ismerik sem őt, sem a problémáit. Az életem minden területén hiszem, hittem és vallom azt, hogy segíteni csak akkor lehet, ha tudjuk, miben kell. Valószínűleg lett volna olyan reakció, ami nem túl pozitív, de azt gondolom, sokkal több lett volna a jó szándékú, igazi segítő kezet nyújtó szülő és gyerek. Még most is van bennem egy kis "elvárás", hogy hívjon össze az osztályfőnök egy rendkívüli és rendhagyó szülői értekezletet, ahol megbeszélhetjük ezt, ha másért nem, hát azért, hogy mással ne fordulhasson elő.
Eszembe jutott nekem is, hogy vajon mennyi befolyása van a Twilight könyveknek az eseményekre, mert ez a kislány is nagy rajongója volt. Nem tudom én ezt. Azt tudom, hogy ismerek más gyerekeket is, akik olvasták, mégsem ferdült el a világnézetük és az énképük tőle. Talán velük megbeszélték? Vagy csak gyakorlottabb olvasók voltak már, és fel sem merült bennük, hogy összekeveredhet a valóság és a könyv?
És amin a leginkább kattogok. Hogy vajon én észrevenném? A vágás-hegeket biztosan. De a lelki részét? Mert igen, van olyan, hogy sem időm, sem kedvem mindenkit meghallgatni. Szégyen, nem szégyen, ez van. Van, amikor annyira tele a hócipőm az iskola intézményével is, hogy hallani sem akarok róla semmit. És van olyan is, hogy saját magammal vagyok annyira elfoglalva, hogy nehezen szakadok ki belőle.
Tény, hogy mióta csak vannak a gyerekek, mindig azt erősítgetjük bennük,hogy bármi van, tudnunk kell. Mert csak úgy tudunk segíteni, ha tudjuk, miben kell. Őszintén meg szoktam mondani azt is, hogy előfordulhat, hogy először kiabálni fogok vele, ha olyan a helyzet, de akkor is tudnom kell. De persze, nincsenek illúzióim, hogy nincs olyan, amit eltitkolnak, meg amit el fognak titkolni.
Ráadásul, őszintén szólva, még nem is érzem magam ennyire felnőttnek, hogy a gyerekemen keresztül kelljen ilyen problémákkal szembesülnöm.

Erdei iskola előtt...

Ma újra emlékeztettem magam arra, hogy jövő hét kedden Erik elvben erdei iskolába megy. Amikor elkezdtem ezen kattogni, akkor még jó távolinak tűnt ez az egész, úgyhogy valahogy így is helyeztem el magamban, hogy "ejj, ráérünk arra még". De nem érünk rá, nagyon nem.
A rossz előérzetem azért csökkent valamelyest, bár nem tudom eldönteni magam sem, hogy csak olyan beletörődős valami, vagy tényleg másképp gondolom már egy kicsit.
Van egy rakás érv mellette. Erik menni szeretne. Ez a legeslegfőbb, és talán ez lesz a végső, mindent eldöntő is... Emellett Patriknak is hatalmas élmény volt ez akkor, mikor ő volt. Aztán ilyenek, hogy éppenséggel nem baj, ha kicsit önállóan is megtapasztal valamit. Meg hogy közösség-építés céljából az egyik legjobb. Meg hogy Zánkára másképp biztosan nem megy.
De vannak ellenérvek is bőséggel. Nem bízom a tanító nénikben eléggé. Ez a legfőbb ellenérvem. Egyszerűen nem hiszem el, hogy minden rendben lesz. Pontosítok: a tanító nénikben ezzel az osztállyal kapcsolatban nem tudok eléggé bízni. Nem tudom, hogy mi történik Erikkel majd az első este. Sosem aludt még nélkülünk... (de mondjuk, hogy ezt Patrik is megoldotta, és Erik sokkal talpraesettebb) Nem tudom még, hogy oldom meg, hogy elérhető legyen (nincs plusz sim-kártyánk), de ő ne tudjon boldog-boldogtalannak telefonálni, csak esetleg az apjának és nekem. Nem tudom, hogy képes e kezelni a saját válsághelyzetét pánikolás nélkül. Ne legyen erre szükség, de komoly pánikba tud esni minden marhaságtól. Meg az apróságok... éhes lesz, fázni fog, megcsípik a szúnyogok/darazsak, kullancs megy belé, elhagy valamit, elfelejti, mittudomén.
Emellett még az sem esik éppenséggel a legjobban, hogy egy ilyen hosszú május után fizetés előtt indulnak. Mert kell neki plusz kaját rakni (az éhezés ellen), kullancsriasztót venni, zsebpénzt adni, se sokat, se keveset, meg nem is tudom még így hirtelen.. mindene van e, ami kellhet.
Jelen pillanatban köhög.És lehet mondani, hogy miattam van, az én hülyeségem miatt... vállalom, mert simán benne van a pakliban. (gondoltam már tehetetlen pillanatomban olyat, hogy ha megbetegszik, megmenekülök a döntés súlya alól)
Egyszerűen nem tudom. Bár sejtem... az lesz, amit ő akar. Mi meg itthon majd lerágjuk az összes körmünket, hogy épségben hazaér e.
Ó, de jó is lesz, ha már végre vége lesz a tanévnek. (július közepén majd már újra várom)

Hétvége

Mondanám, hogy csak a szokásos... De nem mondom, mert a szombat egyáltalán nem volt a szokásos. Roliról szólt a délelőtt, ami (még magam is meglepődtem ezen) az ő hét évének ellenére először fordult elő. Mármint, hogy ő ne csak "mellékszereplője" legyen valaminek, hanem kifejezetten az ő kedvéért keltünk időben, és csak vele mentem valahová, ahol ő szerepelt. Már csak ezért is megérte. Mert a harmadik gyerek akaratlanul is képes "elveszni" a bátyjai mögött. Pusztán csak azért, mert életkorából adódóan neki még kevesebb kötelezettsége és programja van, mint nekik. Na de szombaton... Ő egyébként olyan, mint én. Szeret jó sokáig aludni. De aznap reggel nem kellett kétszer mondani, hogy keljen fel, mert hatalmas izgalomban volt. Nem elég, hogy úszóversenyre megy, ami egyébként is a legelső alkalom családunk életében, mert egyik bátyjáról sem mondható el, ami Roliról, hogy szeretnék a vizet annyira, hogy jól tudjanak benne úszni. :) A verseny után pedig egyenesen szülinapi buliba indult, szóval dupla izgalom volt aznap reggel. Azért sikerült belediktálnom a reggelit, aztán kézen fogva indultunk az uszodába. Bevallom, egy röpke pillanatra megfordult a fejemben, hogy forduljunk vissza inkább, mert akkor még, eldugult orral, fájós fejjel a hátamra a púp jobban hiányzott volna, mint ez az uszodás program. De gyorsan lebeszéltem magam, ahogy a boldog gyerekemre néztem, aki a tízperces séta alatt végig csevegett velem, és harsogó "Jó napot"-okkal köszönt mindenkinek, akivel csak összetalálkoztunk. Ezt a "jó napot"-ot olyan kedves hangsúllyal tudja mondani, hogy terjeszteni kéne egyébként..
Az uszodában rengetegen voltak, az ovis korosztályban is minimum ötvenen indultak. Külön indultak a lányok, és külön a fiúk. Stopperrel mérték az idejüket, náluk még nem volt kötött úszásnem, úszott mindenki, ahogy tudott. Roli cseppnyi izgatottság nélkül, magabiztosan állt a rajtnál, amikor ő következett, és aztán úszott. Látszott, hogy arra törekszik, hogy úgy ússzon, ahogy tanulta. Szépen, folyamatosan tempózott, nem feledkezett meg a "szivecskékről" (kartempó), és a "békalábról" (lábtempó) sem. Az ő négyesében másodikként ért be, összességében a középmezőnyben volt. Az idejét nem tudom, meg igazából nem is érdekelt. :) Rögtön volt eredményhirdetés, ahol a három legjobb kislányt, és a három legjobb kisfiút jutalmazták, éremmel, oklevéllel, polgármesteri kézfogással. A többi kicsi arcán látványos csalódottság volt, kivétel nélkül mindenki "kapni szeretett volna valamit", ami egyébként az ő korukban ugye jogos is. Roland is megjegyezte az öltöző felé menet, hogy ő is számított valamire. De aztán öltözés közben egyszer csak felderült az arca, hogy "Rájöttem. Már az is öröm volt, hogy itt lehettem." És tényleg. Néztem azt a kis bölcs arcát, a jóságtól ragyogó szemeit, és bólintottam, hogy igen, nekem is nagy öröm volt. :)

A szülinapi buliba is nagy örömmel ment, alig várta, hogy odaérjünk. 10-től kettőig tartott a buli, amikor érte mentünk, épp együtt játszott mindenki, valami családi játék lehetett, mert főztek, fúrtak-faragtak, meg minden ilyesmit. Az arcuk kifestve, Roli kisoroszlánként bukkant elő, de szó nélkül elköszönt, és nagyon udvariasan megköszönte, hogy ott lehetett. Ezt is úgy bírom benne. Azt az őszinteséget, ahogy ezt elmondja. Mert nem udvariassági formulának szánja, tényleg így is gondolja. (múlt héten a papának köszönte meg, hogy ott lehetett nála fent, míg mi hazaértünk a sógoromtól, pontosan ugyanezzel a hangsúllyal)
Elfárasztott egyébként ez a délelőtt, de fel is töltődtem egy kicsit Roliból. És jó is volt ez így, mert akárhogy igyekszem is, vagy akárhogy szeretném is, sosem jut mindegyikőjükre egyformán idő. Ráadásul valahogy mindig a kicsi marad le, mert a nagyobbaknak már másféle gondjaik vannak, amiben jobban részt kell venni.
Ma csak itthon voltunk, még vásárolni sem kellett. Délelőtt ugyan még szenvedtem egy kissé, komoly izomfájdalmakkal ébredtem, de aztán elmúlt, a mosógép nagyüzemben ment, mert az időjárás tökéletesen alkalmas volt arra, hogy mire az egyik adag ruha kimosódik, addigra az előző már meg is száradjon.
Azon gondolkodtam azonban mostanában, és most, hétvégén csúcsosodott bennem igazán, hogy vajon, ha most kéne döntenem, akkor is elmennék e dolgozni mellőlük? De erre nincs egyértelmű válasz, mert a szívem mindig visszahúz, az eszem pedig nem. A dolgozás már az életem része, nehezen viselem azonban, hogy nem csinálhatok olyasmit, amit szeretnék. (és nem, ne mondjátok, hogy csak akarni kell, mert ez nem igaz, nagyon nehéz munkát találni) Érzem magamon, hogy fáradok, fásulok, egyre inkább lélekölő az egész szélmalomharc, amit nap mint nap folytatok, de megtorpantam. Van egy képzeletbeli határ, amihez fénysebességgel közeledek, és amire azt mondtam, hogy azt nem engedem már átlépni senkinek, semmi áron. De ahogy ilyen fénysebességgel beindult ez a közeledés, máris elbizonytalanodtam, hogy vajon szabad e nekem ott és akkor leengednem a sorompót, és azt mondanom, elég. Nem tudom még. Talán a sors ezúttal segít eldöntenem, mert úgy alakul, hogy végül itt megállunk ezen a ponton, és másfelé indulok tovább. Ha nem, akkor sok mindent át kell értékelnem. Már megint. De annyiszor megtettem már, hogy éppenséggel most is sikerülhet. :)

"Én hősöm"

Aki azt hitte, hogy a mai bejegyzés címe az lesz, hogy "végre péntek". De mekkorát tévedett ezúttal, mert ma még csak fontolóra sem vettem. Sőt, fogalmam sem volt róla, hogy miről fogok ma írni. Egészen addig, amíg a kanapén ülve nem mondott nekem valamit. Amin meglepődtem. Mert az egy dolog, hogy olvas engem, de egyébként azt hittem, hogy igen gondosan lepleztem, hogy olyannyira ki vagyok bukva, hogy már-már itt is van a világvége. De tudta. Végig tudta, és ugyan menet közben is próbálkozott mindig egy-egy építő jellegű megjegyzéssel (ami vagy bejött, vagy nem), de azért békén hagyott. Mígnem ma, azt mondta, (nem ezekkel a szavakkal) hogy itt az ideje, hogy ezt befejezzem. Azt mondta, priorizáljak (ezt ezzel a szóval). Ne csak nullás, ötös és tizes legyen, hanem legyen szépen nullás, egyes, kettes, stb. stb. És ha már priorizáltam, akkor tartsam is magam ahhoz. Mert le lehet sz...ni azokat, amik az alsó régióban vannak. Könnyek szöktek a szemembe, mert abban a pillanatban tényleg úgy is éreztem, ahogy kimondta, hogy "De én ezt nem tudom így... én ezt sosem csináltam így." Még ezt is rám hagyta. Nem mondta, hogy akkor változzak meg. Csak elmondta, hogy hetek óta mikor volt az az egyetlen önfeledt, magamrólmegfeledkezős órám.
Na, ott, akkor érdekes dolgot éltem át. Mert az sosem volt kérdés, hogy mennyire szeretem. Az sem, hogy ő is szeret engem. Még a legvadabb zöldszeműs rohamaim közepette is tudtam mindig, hogy ez így van. De most először fordult elő a majdnem két évtizedes "történelmünk" során, hogy azt éreztem, annyival előrébb jár nálam azon a "tudatos" úton, amit most mindenkinek járnia kell, hogy talán végzetesen lemaradtam. Ráadásul most először fordult elő a saját majdnem harmincnégy évem alatt, hogy az, hogy lemaradtam, nem bántott, hanem inkább próbálok tanulni belőle, tőle.
Az este további részében, amikor a felszínen minden ugyanúgy zajlott, ahogy szokott, bennem azért egy vad folyó sebességével zubogtak az érzelmek. Emlékek bukkantak elő ebből az elmúlt közel húsz évből, olyanok, amik egyszer már feledésbe, de legalábbis valahova jó mélyre kerültek az emlékdobozomban. Egy közös volt ezekben, és tényleg nem értem, hogy nem tűnt eddig fel... mindig, minden pillanatunkban Ő volt, aki miatt, által tovább tudtunk lépni minden élethelyzetünkből. Mondhatnám, hogy tök tipikus a felállás, ő az erős Férfi, én pedig a gyenge Nő. És amolyan klasszikus módon, a Férfi segíti, támogatja a Nőt. Azért ennyire nem tipikus a dolog, de majdnem.
Úgyhogy most azt hiszem, nem elég már, ha megköszönöm neki. Szavakkal úgysem tudom, ehhez szegényes a szókincsem. Ennyire finomat főzni sem, sütni sem tudok. De már tudom, mi az, ami talán elég lesz köszönetként.
Megfogadom a tanácsait. És figyelek. Nagyon figyelek ezentúl. :)
Amikor pedig majd már büszke lesz rám, és én is büszke lehetek magamra, akkor az nagyon - nagyon jó lesz. Mert a jót mindig lehet fokozni.:)
De azért még ha kevés is... Köszönöm Balázs. :)

A sárban

Annyi mindenen gondolkodok mostanában. Csoda e, hogy ennyit fáj a fejem? A kérdés költői, nyilván nem csoda. Sosem férek el a saját fejemben, mindig bekúszik valami új vagy épp rég elfeledett gondolat, vágy, amibe aztán jól belemerülök. Persze, hülyeség, mert a régiekre akkor sem, most sem tudtam választ adni, és zömmel az újak is ilyenek.
A leginkább belesüppedős az már megint a saját énemmel kapcsolatos. Mert Balázs sikere ráébresztett arra, hogy "milyen jó neki", van bennem egy adag "egészséges irigység" (tessék kérem ezt jól érteni), nem azért, mert Ő, hanem amit csinál majd ezentúl. Valami hasonlóra vágynék, nyilván nem ennyire összetettre, de ilyesmi.. Ijesztő érzés volt először, mert kicsit olyan volt, mintha én lennék a világ bunkója, amiért a saját férjemre irigykedem. Aztán, sok-sok gondolkodás után megértettem, hogy nem, dehogy, nem tőle irigylem. Csak én is szeretnék valami hasonlót. Ő is tudja ezt, megosztottam vele, nem nagyon lenne értelme titkolóznom, mert úgyis tudja, ha valami nem kerek.
Újabban megint nagyon nem vagyok jól a saját bőrömben, és nagyon nem tudom, mitől lennék jól. Mert egyrészről hálásnak kell lennem, amiért van munkahelyem, és kapok fizetést. Ráadásul, ha nagyon őszinte vagyok, jelen pillanatban ennél a négy óránál nem sokkal több a kapacitásom.. vagy nem is tudom. Másrészről viszont kicsit olyan, mintha ott ragadtam volna valami hatalmas lápban, ahonnan mennék, lépnék, de nem tudok, mert vagy a cipőm marad ott, vagy én magam is. Olyan nincs, hogy csak úgy simán kiugrok, és máris a szárazon találom magam.
Sokáig azt mondtam, a könyvelés soha többé nem lehet az én világom, mert túlságosan szabad életet éltem már ehhez túl sokáig, hogy újra a szigorú szabályok és rendek rabja tudjak lenni. Egy pár adóbevallás elég volt hozzá, hogy úgy érezzem, ez még mindig az én világom lehetne.
De az a világ is lehetne az enyém, ahol nap mint nap statisztikákkal és listákkal kéne foglalkoznom, mert azt is szeretem.
Sőt, továbbmegyek.. egy olyan világban is jól érezném magam, ahol mindezek mellett még emberekkel is kéne foglalkoznom, mert az embereket még mindig szeretem.
De egy olyan világban is jól tudnék lenni, ahol nap mint nap írnom kéne valamiről. Akár meghatározott dologról is, szerintem menne.
Ezek a világok messze vannak, és elérhetetlenek. Én meg itt állok, közel 34 évesen, három gyerekkel, akik már nem olyan kicsik, hogy feltétlenül szükségük legyen rám a nap minden percében (bár azt gondolom, még majd húsz éves korukban is szükségük lesz rám) és beleragadtam a sárba. Huzigálom kifelé a cipőmet, de nem sikerül. Sehogy sem. Akármerre akarok indulni, mindig megtorpanok.
Egy hajszál választ el a megoldástól, de a hajszál eltűnt ott a sárban. Talán a cipőm talpára ragadt, nem tudom, ennyire még sosem tudtam kihúzni.
Hát ez van.

"Okos emberek"

Mindig azt gondolom, hogy nem nagyon érhetnek már meglepetések sem a családommal kapcsolatban, sem másokkal. Aztán mindig rá kell jönnöm, hogy dehogynem, mindig van új a nap alatt.
Tegnap már reggel kezdődött. Nemkicsit álmos kicsi királyfimmal mentünk az oviba, kézenfogva. Már a folyosón taglalták, hogy végre megszületett az egyik ovis anyuka babája. Ez jó hír, mindenki mosolygott. Odaértünk, megkérdeztem, hogy "Megvan Edinánál a baba?" "Igen, megszületett. Kisfiú, 3,80 kg" Mosolyogva mondtam, hogy adják át a gratulációmat, meg mindenféle jókívánságot. Aztán hamar lehervadt a mosoly az arcomról, mikor az egyik "agyoniskolázott" anyuka negédes hangsúllyal, kissé szánakozva megszólalt: "Nektek is milyen jó lett volna egy kislány Roli helyett". Mindezt úgy, hogy fogtam a gyerek kezét. Úgy elfutott a méreg, hogy legszívesebben felképeltem volna. (nem a gyereket) De ehelyett csak azt válaszoltam: "Őt nem cserélnénk el semmi pénzért sem, de szívesen látnánk még a családban egy kislányt a fiúk mellé" Nem is értem, hogy képzelheti azt bárki is, hogy valaha megfordult a fejünkben, hogy jajj, miért fiú? Tudtuk róla hamar, már a 19.héten, hogy az, és nem mondom, hogy egy századmásodpercnyi időre nem nyögtem fel, hogy te jó ég, mi lesz velem ennyi pasival... de pont ugyanúgy vártuk, és örültünk neki, mintha ő lenne az első. Tökéletesen jó helyre érkezett, mert nagyon sokkal lennénk kevesebbek nélküle. Azért munkálkodott bennem ez egész nap. Persze, megérteni nem vagyok képes. Mint ahogy akkor sem tudtam, mikor még csak vártuk, hogy megszülessen, és megkérdezték, hogy mi lesz... és ahogy megtudták, hogy fiú, olyan idióta szánakozó fejeket vágtak, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy nem lesz keze, vagy lába.
Aztán ugye jöttek a megjegyzések akkor, mikor megszületett a húgom kislánya, hogy "akkor most megvan az anyukád boldogsága", meg "jajj, akkor Te nem is fogod szeretni ezt a kislányt?", és "Hú, azért szóba állsz még a húgoddal?" Nem értem, az ilyen megjegyzésekkel miért kell sokkolni az embert. Tartaná magában. Tény, hogy akkor nem volt könnyű. Tény, hogy bőgtem fél este. De nem vagyok egy unintelligens barom, hogy ne tudnám elfogadni, és ne tudtam volna örülni neki, és ne tudnám szeretni.
De az igazi pofon este ért.. amikor hazaért anyukám. Még minden este beköszön mikor hazaér a munkából. Tegnap este is jött.. kibőgött szemekkel. De annyira, hogy megszólalni nem bírt. Én meg már láttam mindenféle rémeket, hogy kirúgták, vagy meghalt valaki, vagy összetörték a kocsit, esetleg már megint ellopták a biciklijét. Már majdnem kiabáltam vele, hogy hagyja már abba a sírást, hogy meg tudjon szólalni, mire nagy nehezen kibökte, hogy azért sír, mert a húgommal beszélt délután, és hogy ki van készülve szegény, mert a kislányt orvoshoz kell vinni, és pont aznapra kaptak időpontot, mikor az anyósát is be kell vinni a kórházba. Pfffffffff. Teljesen letaglózott. És nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg, hogy most ez komoly?
És aztán rohadtul bántott, alig bírtam elaludni is miatta, hogy a fene enné meg, én is végigcsináltam már kismillió kacifántos helyzetet, most ezt miért kell így felturbózni, és elsiratni szegényt? Mitől lenne szegény? Gyereket vállalt, és bizony, egy gyerek nem csak azzal jár, hogy szépen felöltöztetjük, és fotózgatjuk, hanem ilyenekkel is. És ez még a jobbik eset, mikor időpontra lehet menni, nem pedig mindent eldobva rohanni a baleseti sebészetre este kilenckor. Vajon akkor mi lesz, ha ilyen történik? Hívunk siratóasszonyokat is? Najó, hát nyilván érződik az írásomból is a gúny, és az indulat. De annyira mocsok dolognak tartom ezt, hogy itt aggódunk érte kollektívan, mert eszméletlen módon sovány (tkp. csontváz), és valóban nincs semmi önkontrollja, az idegrendszere szerintem lassan felmondja a szolgálatot, DE erről nem mi tehetünk. Csak és kizárólag Ő a felelős mindenért, ami történt vele. Amit tehettünk, azt megtettük. Felhívtuk rá a figyelmét. Az pedig, hogy nem látja be, hogy Ő egy beteg ember, az nem is tudom.. De nem gyerek már. És nem értem anyámat sem... miért nem megy oda, és mondja neki, hogy namostaztán elég volt, egyél normálisan, mert ennek nem lesz jó vége. De azt nem, mert neki nem lehet beolvasni, mert különben olyan hisztit rendez, hogy összeszalad az utca. Na és?
És most azt sem értem, hogy vajon mit várnak tőlem? Hogy majd én minden alkalommal, mikor ilyen van, átvállalom tőle, mert nekem már rutinom van? Vagy mit? Adnék neki tapasztalatot, vagy észt, ha lehetne.. de nem lehet. Akinek meg nincs annyi esze, hogy a szeme előtt zajló más kárából tanuljon, az tényleg tanulja meg a magáén.
És tényleg nem az a baj, hogy az én problémáim fölött nem áll itt anyám kibőgött szemekkel (isten őrizz, csak idegesítene vele). Egészen más... :(

Nem az én hétvégém

Ha azt mondom, hogy ezen a hétvégén nem voltam kedves, akkor nagyon enyhén fogalmazok. Ha azt mondom, hogy ezen a hétvégén nem voltam jó anyja a gyerekeimnek, akkor szintén nagyon enyhén fogalmazok. Ha azt mondom, hogy ezen a hétvégén nem voltam kellemes beszélgetőpartner, nem voltam valami jó barát, nem voltam rendes testvér, kedves és mosolygós vásárló a pékségben akkor szintén enyhén fogalmazok.
Voltam viszont undok és kiállhatatlan. Kiabálós és hisztis. És morgós. Meg olyan, akinek semmi nem volt jó. Foghatnám a hormonokra, de szerintem az azért nem igaz teljesen. Foghatnám az időjárásra is, de azért az sem volt annyira borzasztó.
De mondhatom, hogy azért, mert minden feszültség, bánat, és aggodalom összegyűlt bennem, és most volt az a hétvége, amikor nem tudtam (vagy nem akartam) azt játszani, hogy minden rendben van, és tök jól vagyok. Mert nincs rendben, és nem is vagyok jól. Odabent komoly harcokat vívok, másképp, mint egy éve, mégis majdnem ugyanúgy. Nem kéne, mert semmi értelme, de nem bírok úgy tenni, mintha csak a felszín létezne. Nem vagyok képes rá, hogy leplezzem, mennyire "értéktelennek" tartom magam csupán háztartásbeliként létezve. Még akkor is, ha tudom, nem kéne lenéznem magam, legalább magamnak nem. Tökéletesen tisztában vagyok vele, milyen is lenne mindez, ha nem lennék itt a nap huszonnégy órájában. De tökéletesen tisztában vagyok azzal is, hogy ebbe simán bele lehet bolondulni. Olyan ez, mint egy rohadt ketrec. Ahonnan ugyan kimehetnék, mert nincs lakat, nem őriz senki, sőt, még bátorítanának is, de odakint senkinek sem kellek. Marad a ketrec. Ha legalább kicsit butább lennék... vagy ha legalább kicsit okosabb. Vagy csak másabb. Olyan, aki bele...ik magasról az egészbe, és el tudja fogadni, hogy "majdleszvalahogy".
Napok óta nem csinálok semmit, csak amit nagyon muszáj. Megfőzök, mert kell. Elmosogatok utána, mert kell. Kimostam a ruhákat, mert tele volt a szennyestartó. Segítettem a leckében, mert azt is kell. Válaszoltam, ha kérdeztek. De nem találtam örömet semmiben.
És közben olykor-olykor mérhetetlenül szégyelltem magam, hogy ezt pont ilyenkor... mikor mindennek olyan csudaizgalmasnak, csudacsillogósnak, és várakozónak kéne lenni.
Egyelőre nem az. Egy gyertyát azért meggyújtottunk. De csak úgy magában egy mécsestartóban, mert nem volt energiám előszedni az adventi koszorút (sem).
Szerintem holnap csoki-kúrát tartok, hátha termelődik egy csomó boldogsághormonom. Rám férne.

Kicsit odavagyok...

Megint olyan időszak ez az életemben, amikor kissé begubóztam. Foghatjuk arra, hogy olyan volt az időjárás is, mert esett napokig, meg minden szürke volt, meg egyáltalán.. Mondhatom azt is, hogy ez a november ez sosem az én hónapom. Meg ráfoghatnám a nyuszira is... de ha őszinte vagyok, akkor tudom, mitől van.
Kicsit magamba zuhantam ismét, mert ugye megint nem dolgozom már jó pár hete. Persze, ez önmagában nem újdonság, mármint maga a tény, de most olyan nehezen élem meg megint ezt a fajta mellőzöttséget, vagy haszontalanságot. Tudom, hogy miért nem megyünk. Tisztában vagyok az okokkal, meg a történésekkel a háttérben. Csak nem vigasztal.
Magamba zuhantam kicsit azért is, mert szembesültem azzal, hogy milyen jó is volt az a pár nap, amikor nem kellett egész nap háztartási alkalmazottnak lennem. Persze, hiányoztak a gyerekek, meg gondoltam rájuk sokat, de közel sem úgy, mint tavaly ilyenkor. Oké, megértem arra, hogy el tudjak tőlük válni. Megértem arra, hogy biztonságban tudjam őket nélkülem is. Mégis kicsit megdöbbentett, és átfutott az agyamon még az a gondolatfoszlány is, hogy "akkor én nem is vagyok jó anya".
Az, hogy a gyerekekkel azóta folyton történik valami, az megint csak olyan, ami nem tesz jót a lelkemnek. Mert mélyen belül érzem én, hogy a kettő összefügg, mégsem akarok nagyon kutakodni, mert jó ebben a boldog bizonytalanságban lenni (még). Néha sikítani tudnék, hogy mindig helyt kell állnom, mindig kell tudnom valami jót mondani nekik, még akkor is, ha simán csak oda tudnám vágni, hogy azért, mert hülye voltál, fiam. De persze nem teszem, meg mindig megtaláltam eddig a nekik való mondatokat, ami épp akkor, és ott megállta a helyét.
Megint idegesít a családomtól való különbözőségem. Nem vagyok rá büszke, hogy onnan származom, és ahogy telnek az évek, egyre kevésbé. A testvéremmel kapcsolatban eljutottam oda, hogy már sajnálni sem tudom, és már nem érzek késztetést, hogy segítsek. Mert nincs értelme. Figyelem, egyfajta egykedvűséggel, tisztes távolból, ahogy tönkreteszi magát. És ugyan lehet, hogy utólag bánni fogom, vagy bántani fog, de nem szólok már.
Idegesít, hogy annyira bizonytalan vagyok néha. Idegesít, hogy nap, mint nap szembesülök újfent a korlátaimmal, ami tudom, összefügg ezzel a hülye hangulattal is, és addig úgysem tudok semmit tenni, amíg nem kerekedek felül rajta.
Bánt, és idegesít, és nem jó az sem, hogy nem tudom rendesen kifejezni az érzelmeimet. Nem gátol benne senki, elmondhatnám, ha tudnám. De ez is csak egy gyenge kísérlet, mert messze nem tudja tükrözni azt a fajta zavarodottságot ami most a lelkem mélyén van.
De túl fogok esni ezen is. Mert erős vagyok, és megcsinálom. Sokadszor is.

Oltás.... (update)

Vagy nem oltás? Ez itt a kérdés. :D
Meg voltam róla győződve, hogy NEM, semmiképp nem oltatunk. Aztán döbbentem azon, hogy a férjem meg azt mondta, hogy DE, oltás márpedig kell. Pedig nem az a fajta ember ő sem, aki mindig, minden oltást beadat. Sőt. A gyerekek a kötelezőkön kívül még azt kapják, ami a kullancs által terjesztett agyhártyagyulladás ellen véd. Ezt is azért, mert a páromnak volt annak idején egy igen veszélyes agyhártya-agyvelő gyulladása (igaz, a mumpsz szövődményeként).
Amikor elindult ez a H1N1 hisztéria, az elején azt gondoltam, á, ez messze van. Aztán azt gondoltam, hogy sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja. Gondoltam én is marketingfogásra, meg politikára, meg mindenfélére. Tájékozódtam cikkekből, fórumokról, rádióból, tévéből. Kérdezősködtem ismerősök között.
Alapvetően ugye két tábor van. Az egyik, aki mindenáron ellenzi, mert "meg akarnak mérgezni bennünket", és "ránk akarják sózni a legyártott oltóanyagokat", "ebből akarnak meggazdagodni". A másik tábor, akik nagyon komoly kisebbségben vannak, szép csendben beoltatják magukat, hogy aztán sokkal hangosabban hangoztassák, hogy ők megtették a köz érdekében, és lám, semmi bajuk nem lett. Úgy gondoltam, hogy úgyis lemegy a hisztéria hipp-hopp, és aztán azon kapjuk magunkat, hogy jé, lezajlott, és észre sem vettük. De a félelem az belém van ültetve. Nem tudnám megmondani, miért, mert nem szoktam az ilyen-olyan járványokkal ennyire komolyan foglalkozni. De ettől valahogy rettegek most. Talán benne van az is, hogy ha csak tényszerűen nézzük a történelmet, hát "tisztogatás" szempontjából épp időszerű lenne egy háború, vagy ha az nem is, hát egy világjárvány. Mert olyan fél évszázadonként eddig mindig volt valami, amitől felfrissült az emberiség pedigréje, most meg ugye nem épp ez történik. Itt a világválság, aminek szintén kapóra jönne egy világméretű járvány. Na, és ez, hogy ilyen gondolataim is vannak, nem épp megnyugtató. És ilyenkor már nem tudok arra gondolni, hogy ez akármelyik párt "marketinghúzása" lenne.
Nem vagyok az az ember, aki bármiben is a szélsőségesek közé tartozna. Soha nem jutott eszembe bármelyik kötelező oltás szükségességét sem megkérdőjelezni, soha nem kutattam, mióta létezik az az oltás, amit kapnak, vagy épp mi van benne. Megbíztam az orvosok, kutatók munkájában, és beadattam. De az az ember sem én vagyok, aki bármilyen ajánlott oltást azonnal rohan feliratni, és beadatni, mert úgy gondolom, van, amin túl kell esni. És mondjuk a rota vírus ugyan egy csúnya valami, de ha mondjuk évente egyszer elkapja az ember, akár még jót is tesz az a megtisztulás.
Aztán végiggondoltam azt is, hogy tudva, miért nincs rubeolás gyerek Magyarországon (nem tudom, előfordul e bármilyen számban is), vagy épp mumpszos. Mert oltott ország vagyunk, tehát még ha van is egy-kettő ilyen eset, nem tud továbbterjedni, mert védekezik a szervezet. Persze, oké, ez egy vírus, és mint ilyen, bármikor képes mutálódni, és ha mutálódik, rendszerint agresszívebb, mint eredetileg volt. Az ellen pedig egy újabb oltás kéne, és így tovább...
A családi viták ezügyben napi szinten zajlottak mindeközben, persze, nem kőkemény harcok, csak szócsaták, egyikünk sem tudta meggyőzni a másikat maradéktalanul, vagy épp mindegyikünk tudott olyat mondani, amin a másikunk elgondolkodott.
Aztán vasárnap este felhívtam a legnagyobb fiam barátjának anyukáját, aki orvosasszisztensként dolgozik egy tüdőgyógyász mellett, és megkérdeztem, hogy ő beadatja e a gyereknek. És legnagyobb meglepetésemre azonnal rávágta, hogy igen. És aztán kérésemre elmondta, hogy a főnöke is az oltás mellett van, mondván, sokkal kisebb a baj, ha annak van mellékhatása, mint ha a betegségnek van szövődménye. Ami akár igaz is lehet. Itt már végképp nagyon elbizonytalanodtam. Úgyhogy újfent olvasni kezdtem. Blogokat, cikkeket, az oltás betegtájékoztatóját. Nem mondom, hogy okosabb lettem, mert nem.
Még mindig ott tartok, hogy vajon melyik ujjamat harapjam meg? Azt tudom, hogy a két kisebb még sosem találkozott semmilyen influenzával, a legnagyobbnak volt egy időszaka az ovis évei alatt, amikor minden évben elkapta, és minden évben napokig csillapíthatatlan negyven fokos lázban égett. Én egyszer voltam (oltás után), párom még szintén sosem. Azt is tudom, hogy a párom munkájából adódóan hihetetlen sok emberrel találkozik. Kamionsofőrökkel, akik keresztül-kasul járják a világot, mindenfelé szállítják a frissárut. Azt is tudom, hogy egy ilyen helyen hihetetlen gyorsan terjed egy vírus (főleg, ha még a Robin Cook könyveket is hozzágondolom, ahol mindig a szellőzőrendszeren terjesztették a vírusokat). Szóval, annak ellenére, hogy elvileg nem tartozunk a veszélyeztetett csoportba, mégis azt gondolom, hogy dehogynem.
De mégis ott a kisördög. Kettő is. Az egyik sosem bocsátaná meg, ha nemet mondanék az oltásra, és aztán elkapná bármelyikük, és baj lenne. A másik sosem bocsátaná meg, ha igent mondanék az oltásra, és bármi baja attól lenne, hogy beadták. (és ugye abba még bele sem gondoltam, hogy mindez akár velem, akár a párommal is megtörténhet)
Voltaképp elmorfondírozhatnék ezen még sokat. Ha nem kéne az oviban holnap reggel legkésőbb aláírni, hogy igen, avagy nem... És még mindig nem tudom.

Update: Aláírtam az oviban, hogy kérjük. A suliból még nem jött a papír. És természetesen akkor már mi, felnőttek is beoltatjuk magunkat. Hogy jól döntöttünk e majd kiderül.