Erik és még egy kis más is...

Az a jó abban, hogyha az ember testileg-lelkileg kimeríti magát, hogy sokkal élénkebben működnek az érzékszervei, miközben elkezd újra feltöltődni. Na jó, ez lehet, hogy az én sajátosságom, de nálam ez így működik.
Csupa jót akartam ma írni, mert csupa jó történt ma. Feltöltődős nap volt, nyári meleggel, sok napsütéssel, igazi királyfival

Mindig mondtam, hogy királyfi. :) 

jó városi rendezvénnyel, beszélgetésekkel, játszóterezéssel, burger kingezéssel. Csupa jó dolog, ami miatt csak úgy töltődött bennem újra az akksi, és kiengedett bennem az egész hét fáradtsága és feszültsége, és már a fülem is csak épphogy fájdogált egyszer-kétszer, a fogam meg egészen megemberelte magát (szerintem erre a mai napra fájt). Aztán még este volt az Ének iskolája is. Ahol minden érzelmet megéltem, a büszkeségtől a csodálatig, és sírtam a meghatottságtól, az örömtől, meg csak úgy attól, hogy ezek a gyerekek mennyire igaz emberek. Már előre sajnálom, hogy jövő héten vége, és már most tervezgetem, hogy jövőre élni fogok az idén felajánlott lehetőséggel (ha megtehetem), és megnézem a felvételt élőben. (na, ez jó nyakatekert szókapcsolat). 

És aztán úgy alakult, hogy ma erről csak ennyit osztok meg, mert valami más is történt. Azt mindenképp el akartam mesélni, hogy tegnap Erik hogy érkezett haza az osztálykirándulásról. Az apja indította útnak reggel, mert ő szabadnapos volt tegnap. Idekészítettem mindent, csak el kellett pakolni. Kapott zsebpénzt, én eredetileg 1000 Ft-ot szavaztam neki, az apja még hozzátett nyolcszázat, mondván, ki tudja mennyibe kerül egy zseton, ha venni szeretne pluszban, vagy ha szomjas, éhes, akármi... Szóval, elment ezzel az ezernyolcszáz forinttal, meg a pénztárcájában egy post-it-ra felírva a telefonszámainkkal. Aztán délután Balázs mondta, hogy megbeszélte Erikkel, hogy megkéri valamelyik osztálytársát, hogy küldjön egy sms-t, ha már közel lesznek, hogy induljunk érte, mert csak úgy volt meghatározva az érkezés, hogy kb. fél ötkor. Az sms nem érkezett, fél öt után tíz perccel csak elindultunk a sulihoz, hogy akkor majd ott várunk, ameddig kell. Erik a parkban jött már (ebből következően pontosan fél ötkor érkeztek), kezében egy hatalmas virággal, hátán a hátizsák. A virágot nekem hozta. Egy costa-rica-i pálma, amiről "azt mondta a bácsi, hogy három méteresre is megnőhet". És azonnal könnybe szökött a szemem, mert egy pillanat alatt megértettem, hogy pontosan ezért vette meg, és cipelte a buszon az ölében, és akár hozta volna hazáig is a kezében, mert azt gondolja róla, hogy ekkora hatalmas szépséget vett nekem. Ezer forintot adott érte. (és tessék, most is itt bőgök, ahogy leírtam) És ha ez még nem volt elég, egy kisebb virágot is elővarázsolt a táskájából, amit háromszáz forintért vett. Így aztán, ki lehet számolni, hogy mennyit költött magára. Az én hatalmas lelkű macsóm. Őrülten drukkolok, hogy a pálma szeressen nálam, és nőjön nagyra. :)

Aztán ma este Erik válogatni kezdte a régi yu-gi-oh kártyáit. Kikereste a nagyon értékeseket. Mert ő eladja őket. Nem szóltam bele, csak amikor közölte, hogy "akár el is égethetem az egészet", akkor kaptam fel a fejem. Mert időközben megnézte a vaterán, hogy mennyiért lehet eladni, és sajnos, szembesült vele, hogy gyakorlatilag időközben értéktelenné vált. Aztán eszébe jutott, hogy akár a beyblade-eket is eladhatná. Amikről történetesen tudom, hogy mennyire vágyott rájuk, és mennyit válogatta, hogy melyiket is szeretné, hogy jól pörögjön, meg trükközni lehessen vele, meg ilyenek.. így aztán megkérdeztem, miért szeretné eladni. "Hát mert kell a pénz. Gyűjtöm." Mire gyűjtenéd? -tettem fel a kérdést. "Telefonra"-hangzott a válasz elcsukló hangon. 

Őszintén mondom, hogy képtelen voltam visszatartani az azonnal kicsorduló könnyeimet. Megkértem, hogy ne áldozza fel a játékait ezért, mert majd biztosan kap pénzt a névnapjára, és azt elrakhatja erre a célra. És végigpörgött bennem az a beszélgetésünk, amikor egyszer nagyon mérges voltam rá, és azt mondtam, hogy akkor sem fogom megengedni senkinek sem, hogy telefont vegyen neki, mert nem érdemli meg. Most rettenetesen szégyellem magam miatta, mert biztos, hogy ő ezt komolyan vette, és gondolta, akkor majd gyűjt rá Ő. Azt nem mondom, hogy most elrohanok, és veszek neki egy telefont, de gondolkodóba estem, hogy talán az augusztus végi névnapjára mégis kaphatna.. mert annyira vágyik rá. És mert amúgy annyira szeret a mieinken zenét hallgatni, vagy játszani (Pou, Legyél Te is milliomos, Angry Birds), de mindig úgy kell kikönyörögnie valamelyikünktől.  Nem akarom elkényeztetni, és egy szóra megadni neki, amire vágyik. De nem akarom azt sem, hogy ennyire szomorúnak lássam, mint ma este, mikor azokról a kártyákról kiderült, hogy nem érnek semmit. 

A harkály és egy kis más is

Kezdjük azzal a bizonyos nyolcasból lett harkállyal. Előrebocsátom, hogy Roland egészen mini és óriási változatban is bemutatta papíron, hogy hogy is kell ezt, és az ő útmutatásai alapján készült a kép paint-tel.
Tudom, hitelesebb lenne, ha lefotóztuk volna az ő rajzát, de mi és a fotózás.... nos, hát maradjunk annyiban, hogy nem vagyunk túl jóban (ezt elég jól érzékelteti, hogy egyetlen darab karácsonyi fotónk sincs...már megint)

Szóval így lesz a nyolcasból harkály. :) Azt hiszem, ez felül fogja írni az én saját nyolcas írási emlékeimet is.

A másik pedig, amin elméláztam, hogy igenis szükség lenne nekünk, szülőknek valamiféle képzésre, lehetőleg folyamatosan ami a gyereknevelést illeti. Mert az evidens, hogy az ember szereti a gyerekét, és lehozza érte a csillagokat az égről. Ez attól a pillanattól kezdve így van, amikor először megfogan a fejünkben a gondolat, hogy szeretnénk, ha születne hozzánk valaki. Ezzel a résszel hála Istennek csak nagyon-nagyon keveseknek van gondjuk. De ezen túl annyi buktatója van a gyereknevelésnek, hogy az ember néha úgy érzi csődöt mondott. Ilyenkor jó lenne beülni a képzés következő tanfolyamára, és meghallgatni, hogy másoknál is így van ez. Különösen vonatkozik ez azokra a gyerekekre, akik valamilyen nehézséggel küszködnek. Csak a saját tapasztalatomra hagyatkozhatok ezügyben, és nem is alkotnék véleményt úgy, hogy nem tudom miről beszélek, de velük még annál is nehezebb, mint gondolnánk. Mert ők valamiért másképp működnek. Tudjuk az okot, vagy nem, ez mindegy. Mert attól, hogy van oka, még nem szűnik meg a probléma. De úgy, hogy tudjuk az okot, máris találunk neki mentséget. Bármire. Főleg, ha az ember történetesen az anyja annak a gyereknek. Az az anyja, aki ott állt mellette és csak nézte, ahogy beleszúrják a fejébe a branült, és elviszik leragasztott szemekkel. Az az anyja, aki félve fogta meg a törött kulcs csontja miatt. Az az anyja, aki tehetetlenül nézte, amikor ez vagy az nem ment. Az, aki próbált megoldást találni, de szinte mindig csak félmegoldások születtek. A félmegoldásokból pedig mindig az van, hogy jönnek az újabb és újabb problémák. Amikor a szívem szakad meg érte, mert tudom a nehézségeit, értem, hogy ha megfeszül sem tudja megcsinálni. De hiába szakad meg a szívem, ha egyszer azt kell vele megértetnem, hogy most is gondolnia kell arra, hogy minden, amit tesz, befolyásolja majd a jövőt is. Különlegesen erős kapoccsal kapcsolódom hozzá, mégsem tudok neki segíteni. Tudom, hogy nem vagyok hibás benne, csak nincs elég tudásom. Tegnap beszélgettünk a viselkedésről, a visszafogottságról, jóságról, rosszaságról. Meg a példaképekről. Az apja a jó példakép neki. Mert ő az, aki szorgalmas, és mindent megszerez, amit akar. És az apjával ők nagyon szoros egységet képviselnek. Ugyanakkor attól, hogy én azt mondtam, gondoljon mindig arra, hogy ha ott lennék, én örülnék annak, amit épp csinál attól könny szökött a szemébe. Ilyenkor úgy érzem, egy jól megtermett kisbaba, akit még mindig itt kéne tartanom jó szorosan a szoknyám mellett, mert még mindig erre lenne szüksége. Tudom, nem tehetem. Amit tehetek érte, az az, hogy sosem adom fel a harcot. Változtatunk ha kell újra és újra egészen addig, amíg nem lesz a lehető legjobb neki minden szempontból.
Út közben pedig nagyon jó lenne az a képzés, ahol folyamatosan áramlana az információ oda-vissza, hogy tudja az ember, hogy néha ugyan fáj, és néha haragszunk is, de ettől még....

Nálunk demokrácia van

Mármint itthon. És épp ma történt meg, hogy azon morogtam félhangosan, hogy "Na, erre mentünk a demokratikus neveléssel, senki nem tudja befogni a száját." De tényleg. Azon túl, hogy mindent megbeszélünk a gyerekeinkkel, legyen szó választásokról, svájci frank árfolyamról, vagy akár torrent oldalról, még azt a "hibát" is elkövettük, hogy adtunk nekik akkora szabadságot, amekkorát csak akartak. Mindenben. Sosem volt nálunk szigorú fekvési rend, mégis mindenki alszik suli időben legkésőbb tízkor. (de mostanában jóval előbb) Sosem volt kötelező járni az iskolán kívül sehova, ámbár nem adhatták fel egy alkalom után. Ha tartósan nem jött be valami, hát akkor azt elfogadtuk, és annyiban hagytuk.
Így történhetett meg, hogy mindhárom fiunknak komoly és sommás véleménye van. Mindenről. És mindent szívesen meg is osztanak. A gond az, hogy az sem számít, ha a tesco (spar, lidl, akármi) közepén vagyunk, akkor is. Igaz, én magam is elkövetem azt a hibát rendre, hogy amikor a verdás könnyű és finom joghurtot akarja megvetetni velem a legkisebb, akkor gondolkodás nélkül és fennhangon ismertetem vele, hogy "az csak vegyi anyag, és azért nem vesszük meg, mert rajta van VillámMcQueen." Ez épp tegnap történt, és egy hölgy kissé megütközve nézett is utána, de hát mindegy... vettünk helyette normális joghurtot.
De demokratikusan megvitatjuk a benzinár-alakulását is, és a kialakult helyzetre tekintettel szó nélkül gyalogol mindenki. A svájci frankos hitelünkről is tudják, hogy épp milyen árfolyamon törlesztünk, és Patriknak volt már annyi esze is, hogy kisüsse, "micsoda átverés" az árfolyamkülönbözet, mikor nem is kell frankot venni senkinek sem.
Arról is beszélgettünk, főleg Balázs fogyókúrája során, hogy a szénhidrátok közül mi az, ami nagyon nem jó. Értik már, mi a különbség a szénhidrátok felszívódása között. Az más kérdés, hogy Erik pl. azonnal közölte, hogy ő ezt "lesz...ja", mert a chips például finom, és én amúgy is alig veszek. (tényleg alig.. úgy háromhavonta egyszer)
A tanulás, leckeírás is demokratikus alkuval történik. Mindaddig nincs kijelölt idő és időtartam erre, amíg a teljesítményük állandó. Még sosem kérdeztem ki Patrikot az idén, bevallom (szégyenszemre), halvány lila gőzöm sincs arról, mit tanulnak épp, de a héten is minden nap hozott ötösöket, úgyhogy nem is aggódom. Eriknél néha anarchiát kell alkalmazni, mert hajlamos jó politikus módjára visszaélni a demokráciával, de még mi vagyunk itthon az államfő és a first lady, úgyhogy .....
Amiért pedig mindezt leírtam... az az, hogy ha belegondolok, annyira egyszerűen is működhetne minden a nagyvilágban is, mint itthon. Demokrácia, megbeszélés, érdekegyeztetés, tisztelet, szeretet. Ennyi az egész. Helyette lobbiznak, háborúznak, szájkaratéznak. De szerintem az lehet a baj, hogy nem volt nekik otthon gyerekszobájuk... 

Erik és Márk

De nem két emberről lesz szó. Hanem csak a középső fiamról. Akire ha mérges vagyok, akkor az egybenmondott két keresztneve helyett azt mondom, ErikésMárk. Mire megszeppenve visszanéz... és szétterül az arcán a mosoly. Aminek aztán nehéz ellenállni. Pedig kell.
Tudom én, hogy sok minden miatt olyan Ő, amilyen. Nyilván a legkomolyabb mentsége a középsősége. Meg az, hogy az egyetlen olyan gyerekünk, aki gyakorlatilag egy egész héten keresztül leragasztott szemekkel feküdt egy inkubátorban, és csak háromóránként került velem kontaktusba. (akkor is hosszas könyörgésemre vették csak le a szeméről a ragtapaszokat) Szóval, tudom én, hogy nem indult könnyen az itteni élete. Tudom, hogy nyomot hagyott ez benne. És azzal is tisztában vagyok, hogy emiatt érte, vele, miatta sokkal többet harcolok a világban, mint amaz kettőért együtt. Valószínűleg sokat hibáztam már vele kapcsolatban, és nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban sem, hogy még mennyit fogok... biztosan sokat.
Nehéz vele. Nehéz, mert annyira homlokegyenesen más személyiség, mint én. Ami lehetne üdítő dolog is, és azért az esetek nagy többségében az, de az a pár százalék, az rettenetesen megvisel. Ő az, aki abszolút kétlábbal áll a Földön, és ráadásul a világ számára fekete-fehér. Nincs középút. Valami vagy jó, vagy rossz. Olyan nincs, hogy kicsit jó... vagy kicsit rossz. Semmi ilyesmi.
Lehet, hogy beledumáltuk már azt is, hogy mennyire az apja klónja (bár egyre többen mondják, hogy tisztaanyja, de ez nem igaz szerintem), és már csak amiatt is ilyen határokat feszegető. Nem tudom.
Látom, hogy valami nem jó, és nem tudok neki segíteni, mert fogalmam sincs milyen utat kéne választanom hozzá, hogy tudjak segíteni. Végtelenül okos ő is, akárcsak az apja, és a bátyja, meg az öccse. (ezügyben én kilógok erősen közülük) De az eszét arra használja, amire nem kéne.. Persze, gyerek, és persze, mikor érdekelje minden hülyeség, ha nem most, de kiakaszt. A Michael Jackson táncával, amit a legváratlanabb pillanatokban reprodukál néha megrémiszt, máskor jót vigyorgok rajta. A zabolázhatatlanságán hangulattól függően tudok derülni is, és bosszankodni is. Azon, hogy minden esetben előbb "fejjel a falnak megy", és csak utána gondolkodik, szintén. Ezerszer átbeszéltük a "szabályokat" ilyen-olyan helyzetekre vonatkozóan, ezeregyedszerre is áthágja, mert az buli.
Néha azon gondolkodom, vajon túlélem e, mire ő felnő. El sem tudom képzelni, mi lesz majd kamaszkorában. Jelen pillanatban azt gondolom, tátott szájjal lesek majd, mi mindenre lesz képes..
Csiszolgatom, formálgatom, és alkalmazkodom mindig a helyzethez, ami épp adódik.
De azért imádom ám... és ezt a kis piszok nagyon jól tudja. :)))

És ez a bejegyzés azért született meg ma este, hogy emlékezzek rá, hogy mennyire nagyon kiakasztott ma este is a válogatott hülyeségeivel. Hogy aztán, egy meglehetősen hangos és haragos hegyibeszéd után egy "és elmondod apának is?" kérdést követően két perccel már angyali arccal aludjon. Na, hát ilyen vele... nem unalmas, az biztos..

Van az úgy...

... hogy az ember kicsit későn eszmél rá, hogy valamit elcseszett. De mondjuk úgy istenigazából. Talán még nem helyrehozhatatlan a dolog, sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy nem, csak változni, és változtatni kell.
Addig-addig dédelgettem legkisebb gyermekemet, míg éppen ma, mikor már elmúlt hat és fél éves is, rá kellett jönnöm, hogy kissé talán túlzásba vittem. Mert rendben, ő a legkisebb, és vele már igazán laza tudtam lenni, és igazán elfogadó is. Néha talán túlságosan is elfogadó. Mert neki a mai napig is tolerálom a babás hisztijeit, a nagyoknak ilyenkor már réges rég nem tettem ezt meg. Őt a  mai napig képes vagyok (néha) felöltöztetni, elpakolom helyette a szanaszét hagyott apró kütyüjeit is.
Az okokat tudom, és azt hiszem, nyilvánvaló is. Hiszen ő a legkisebb. És mint mindenki más, ő is feltartóztathatatlanul nő, és hipp-hopp úgy találom magam, hogy már nincs kicsi gyerekem. Nos, ez is az élet rendje, de miután a lelkemben még bőven él a remény egy újabb gyermekre (egyre kisebb mondjuk a remény lángja), így az ebbéli érzéseim okozta hiánytüneteket azzal kezel(t)em, hogy őt babusgatom. Tehetem ezt simán vele, mert nagyon szereti is. Ő az, aki még mindig képes babásan bekucorodni az ölembe, ha valami bánata van. Ő az, aki sírva fakad azonnal, és rohan vigaszért, ha fáj valami.
Ugyanakkor szépen, lassan, fokozatosan ráébresztett arra, hogy akkora nagyfiú lett időközben, aki átlát rajtam, és képes arra, hogy manipuláljon is ezzel. Csinál valami eszement marhaságot, tudja, hogy ludas, és tudja, hogy egyesegyedül ő a ludas, mégis kettő perc alatt eléri, hogy nemhogy ne haragudjak, vagy épp ne kapjon helyben két egyformát, de még őt vigasztalgassam.
Ennek kell(ene) nagyon sürgősen véget vetni. Mert ugyan kapott még egy tanévnyi haladékot (áldom az eszünket, hogy mégis így döntöttünk), de félek, hat és fél év "kicsiszememfénye" korszak után nem is lesz mindenre elég a haladék. És nem feltétlenül miatta. Mert ő még alakítható, formálható, nem utolsósorban pedig éppen a szociális érettsége fog a legtöbbet fejlődni hét éves koráig. Na de nekem is változnom kell vele kapcsolatban.
El kell tőle is várnom, hogy pontosan úgy viselkedjen a családban, mint mindenki más. (nyilván az egyéni eltéréseinket figyelembe véve) A saját érdeke pont úgy megkívánja, mint a többieké.
Mert mondjuk ha leszakad a szekrényajtó (és 99,9%-ban ludas volt benne), akkor azért felelősségre kell vonni, és nem kéne hogy meghasson a szempillarezegtetős-krokodilkönnyes "Bocsiiiiianya". Ám van még mit tanulnom, mert bevallom, meghatott. :) De aztán, rögtön másnap mint az eszement rohan ki az ajtón és ül be a papa autójába, csak mert ő dudált. (és még mennyi-mennyi apróság van ezek mellett, amik elfelejtődnek pillanatok alatt)
Nem lesz könnyű dolgom, azt már most tudom. Mert kiskirályfi ő a javából. De hagynom kell őt megnőni, pont úgy, mint mindenki mást. Ehhez pedig szükség lesz némi szigorra. Ami nekem nem az erősségem.... de meg fogom tanulni, ha muszáj.

Gyerekháború

Annyi minden kavarog bennem, amiről szeretnék, vagy szerettem volna már írni, csak épp nem jut rá sosem idő. Azt nem szeretem, hogy leülök, és félbehagyok egy bejegyzést, mert mennem kell, olyankor inkább neki sem állok.
Mindig azok a bejegyzések váratnak magukra, amik már régóta várakoznak, és mindig azok kerülnek be ide, amik épp a legfontosabbak a gondolataimban. Általában a gyerekeimmel vagyok a leginkább elfoglalva. Hol jó, hol rossz értelemben.
Ma megint olyan "élményben" volt részem, amit szívesen kihagytam volna még. Az eszem tudja, elkerülhetetlen ez az időszak az életünkben, anyaként viszont kicsit belehaltam. Két nagyobb fiam ugyanis úgy összeveszett, hogy Patrik nekiesett úgy Eriknek, hogy komolyan féltettem a nem épp kis termetű középső fiam testi épségét. Nem volt komoly a veszekedés tárgya, és tény, Erik provokálta Patrikot. De kicsit sem voltam felkészülve arra, hogy az az áldott jó gyerekem, aki sosem volt agresszív most így reagáljon. És aztán miután jól leszúrtam mindkettőt, tíz perc elteltével megismétlődött e jelenet. Ugyanaz, pepitában.
Fájt látni. Fájt hallani. Óhatatlanul az első gondolata az ilyenkor az embernek, hogy te úristen, mit rontottam el ennyire? Az első sokk után, átgondolva már tudom, "egyszerű" hatalmi harc van csak köztük. Patrik a legidősebb, így nyilvánvalóan úgy gondolja, ő a főnök. Erik viszont sokkal erősebb személyiség Patriknál. Sőt, rafkós is, így aztán bármikor, bármilyen helyzetben képes kiugrasztani a nyulat a bokorból. Nem számít az eszköz, ha megvan a cél, bármi áron el kell érnie. Ez lehetne jó tulajdonság is, de nem mindig az. Amikor pedig az eszköz cukkolás, vagy épp hazugság, akkor azt én tragédiának fogom fel. A cukkolást még nem is annyira, mint a hazugságot. Ami ez esetben egy füllentés volt csupán. Mégis.. hazugsággal célt érni nem lehet. Ez az egyik. A másik pedig... erre rá lehet kapni. Mert ha egyszer bejön, bejön másodszor, és lehet tökélyre fejleszteni. Megbeszélték Balázzsal, miért nem lehet ezt így. Úgy tűnik megértette.
Én megbeszéltem Patrikkal, hogy miért nem lehet úgy nekiesni az öccsének, hogy attól kelljen félnem, még kárt tesznek egymásban. Értette, megértette az indokaimat. Pillanatnyilag. Viszont az a mondata, hogy "nem könnyű ám úgy nagytesónak lenni, hogy egyik kisebb tesóm sem normális" azt mutatja, messze nincs ez még lefutva.
Sajnálom őket. Mindkettőjüket, mindhármójukat. És magunkat is. Mert szülőként ezt kész tudathasadás megélni, és átélni. Nem adhatok igazat egyikőjüknek sem, de igazat kell adnom mindkettőnek. Nem foghatom a kezüket, de el sem engedhetem igazán. Nem segíthetek. Ez az ő harcuk, nekik kell megvívni, hogy aztán a kiharcolt pozíciókban jól érezzék magukat. Félő, hogy hosszú lesz a csata, hiszen több dudás is van a csárdában. Félő, hogy még sokszor kapok majd addig a fejemhez, és sírom vissza azt az időszakot, mikor még pelenkáztam őket.
Nem vártam én ezt az időszakot. Igazából nem is tudtam, hogy ez vár rám. Honnan tudhattam volna?
De optimista vagyok, és ezt is túl fogom élni. Így vagy úgy.. és a végén majd a nagy kibékülős-partira sütök nekik palacsintát. Egyforma darabszámmal, és egyforma  ízesítéssel, nehogy összevesszenek rajta. :D

Ide pottyant egy önérzetes kiskamasz...

Olvasgatom a blogokban, milyen sokan készülődnek az ovira. Nosztalgikus, és kicsit keserédes mosollyal gondoltam mindannyiukra tegnap. Mert milyen jó kis gondok is voltak azok, még akkor is, ha akkor, abban az élethelyzetben az is egy új korszak kezdetét jelentette, az elválás kezdetét.
Erre, ami tegnap történt még nem voltam felkészülve. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy nem csak úgy telik az idő, és nem csak öregszem, hanem a gyerekeim is változnak az életkoruk számának növekedésével, míg majd egyszer azon kapom magam, hogy a 18. szülinapra készülünk. De ennyire ne is szaladjunk előre. (még belegondolni is szörnyű :D) Csak mégis hajlamos vagyok néha elfelejteni, hogy a legnagyobb az idén már 11 éves. És ez már az a kor, amikor beköszönt a kiskamaszkor minden nyűgjével, örömével, és vele járóval. Tegnap kaptam belőle egy komoly ízelítőt.
Mentünk az uszodába, hogy felvegyük a nagyfiamat, mielőtt az iskolában felvesszük a középsőt, és elmegyünk az oviba a kicsiért. Patrik úgy fogadott, hogy ugye megengedem, hogy holnap iskola után összepakoljon, és elmenjen az egyik barátjához? Már bólintottam volna, mikor folytatta, hogy "és ott is alszom, és majd csak vasárnap jövök haza, az Isti már megbeszélte az anyukájával, és ő megengedi". Döbbenten néztem rá, hogy mi van? Ezt csak így? Nem válaszoltam sem igent, sem nemet, (pedig szívem szerint kapásból közöltem volna, hogy nem fiam, szó nincs ilyenről, maradsz itthon szépen, mert anyád úgy nyugodt) annál is inkább, mert előtte nap Erik fiam hazahozta az iskolából a túrára invitáló papírost, és szeretne menni, de egyedül még nem, így Patrik volt a kiszemelt kísérő.
Mit mondjak? Nehezen vergődtünk zöldágra a témában. Fél délután duzzogott és puffogott az én könnyen kezelhető (viszlát, boldog évek?) nagyfiam. Nem beszéltünk egy nyelven, mert én nehezen értettem meg őt, és ő sem kezelte jól az én aggályaimat. Ez utóbbiak mondjuk inkább kifogáskeresések voltak, mint aggályok.
Végül, este hétre, miután már túlvoltunk egy nagy bőgésen (nem én rendeztem), meg már inkább vacsora sem kellett (mondjuk ezt bántam a legkevésbé), sikerült kompromisszumos megoldásra jutunk fent említett Isti anyukájával folytatott telefonos megbeszélés útján. Addigra beláttam, hogy bele "kell" egyeznem az ottalvós témába, mert ha nem, elég komolyan le is járatom a gyerekemet egyrészt, másrészt nagyot fog bennünk csalódni, harmadrészt, hát nem olyan nagy kérés ez.
Így aztán az lett a mindenkinek jó megoldás, hogy szombat reggel elmennek túrázni, a papíros szerint három körül hazaérnek, itthon eszik, mosakodik, összepakol, stb.. és utána mehet az Istiékhez szombat éjszakára.
Ezek után már majdnem kényelmesen hátradőltem, hogy na, kiálltam a próbát, amikor jött a következő meccs újdonsült önérzettel rendelkező 11 évesemtől. Elviheti e a bicskáját is a kirándulásra? (merthogy a papíron szalonnasütési lehetőség is van) Mondtam, hogy nem, mert balesetveszélyes. Erre csípőből visszakérdezett, hogy "És Te azt nézed ki belőlem, hogy bárkit is megsebesítenék?" Hát nem, dehogy azt nézem ki, de akkor sem, mert ott sok gyerek lesz, mindenféle korosztályból, és különben sem gondolom azt, hogy a kísérő pedagógusok jó szemmel néznék. Nehezen szállt le a témáról, még kaptam pár olyan megjegyzést, hogy "Azért kifejthetném, hogy akkor hogy értettem, hogy nem neki való még kést vinni bárhova". Igyekeztem türelmes lenni, és nem visszaélni azzal, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki úgy szájon vághatná, hogy a fal adja a másikat, mert tudom, hogy megint határokat próbálgat és feszeget. Tudom, hogy ha most így intézem el ezeket a dolgokat, akkor később nem is akar majd kérdezni.
De miután kifejtettem neki az álláspontomat, és sikerült is elfogadtatnom vele mélyet sóhajtottam. Mert erre még nem készültem fel.

Fiúk

Azon gondolkodom pár napja, hogy hogy is lehet az, hogy ennyire másképp kell kezelnem a fiúkat? A kérdés csak költői, mert persze, értem én, hogy nem lehetnek teljesen egykaptafára készültek mindannyian, csak néha roppant fárasztó.
Patrik az a fajta gyerek, akivel a legkevesebb gond van (kopp-kopp). Okos, jól használja az eszét, nem megy bele hülyeségekbe, nem szétszórt, nem feledékeny. És erre mondhatná akárki azt, hogy hát örülj neki, minden szülő álma egy ilyen gyerek. Ami tény. Viszont van ennek egy olyan oldala is, hogy ha nem figyelünk oda rá, akkor képes begubózni a saját világába, és akár egész nap senkihez sem szólva olvasni (most épp a Harry Potter sorozat utolsó kötetét), vagy kutatkodni a neten akármilyen témában, ami felkeltette az érdeklődését. Az meg örök rejtély marad a számomra, hogy hogy csinálja, hogy mégis viszonylag központi helyet foglal el az osztályában, és kiválóan alkalmazkodik mindegyik barátja szokásaihoz, életstílusához. Ez az az oldala, ami a legkevésbé aggaszt. Mert ez azért jó.Néha szükség van a csigaházra is, amikor csak olvas, ezt lehet, hogy tőlem örökölte (ha lehet ilyet örökölni). Ami viszont a másik oldalon van, az nem jó. Mert gyakorlatiassága az majdnem a nullával egyenlő. Egy vicc sokszor, hogy közel 11 évesen még figyelmeztetni kell, hogy el ne felejtsen hajat mosni, vagy hogy inkább nem eszik, csak nehogy ilyen pórias dolgokkal kelljen foglalkozni, mint szendvicskészítés. Eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy nem azért nem csinálja meg az ilyesmit, mert nem tudja (sokáig ezt hittem), hanem mert annyira untatja, hogy inkább nem. Az orrfújás, és egyéb személyi higiéniás dolgoktól undorodik úgy kb. születésétől kezdve, de mondjuk ez már olyan dolog, amit ha tetszik, ha nem, ha undorodik, ha nem, akkor is magának kell intéznie. Soha senki után nem hajlandó enni, vagy inni, még véletlenül sem. Ez megint olyan dolog nála, amit soha nem hallott tőlünk, egyszerűen pici baba kora óta ilyen. Mostanában ébred öntudatára, ami miatt néha komoly összetűzéseink vannak, és csaptuk már egymásra kölcsönösen az ajtót is. Azt egyelőre el sem tudom képzelni, milyen kamasz lesz az ő érdekes világával.
Erik a szélsőségek gyermeke. Aki nagyon tud örülni, és nagyon tud bánkódni. Aki az egyik pillanatban teljesen feldobva ugrál örömében igazi önfeledt mosollyal (még a szeme is mosolyog), a másik pillanatban pedig vigasztalhatatlanul zokog. Érdekes, hogy minimum olyanok a szellemi képességei,mint a bátyjának, de sokkal kevésbé tudja jól kihasználni. Az a fajta gyerek, aki hagyja, hogy irányítsák az erősebbek. És az számára mindegy, hogy ki az erősebb, pont ugyanúgy megy a jó után, mint a rossz után. Gyakorlati érzéke ezzel szemben a legnagyobb mindhárom gyerek közül. Gond nélkül megold mindent, amit már látott, hogy kell csinálni, ő az, aki hajat mosott akkor is, ha épp nem lett volna muszáj, ő az, aki elsőnek megy fürdeni, ő az, aki első szóra felkel reggel, mert iskolába kell menni. Ugyanakkor születése óta van benne egy hihetetlen mértékű megfelelési kényszer, ami mostanában képes szorongásba is átcsapni. Mert ugye most már oda kell figyelni mindenfélére, és tudni kell átadni a szóbeli információkat is, ha pl. kell vinni valamit a suliba. Jól tanul, de link. Ott kell ülni mellette minden hétvégén, miközben leckét ír, különben kihagy pár feladatot, vagy épp rosszul oldja meg.
Roland a kettőjük keveréke. Aki képes végtelenül laza lenni, ha arról van szó, hogy önállóan kell valamit megcsinálni, de képes egyik pillanatról a másikra újra baba is lenni, ha épp úgy kívánja az érdeke. Nem kevésbé eszes, mint akármelyik bátyja, de sokkal rafkósabb, mint bármelyikük is lesz valaha. Hihetetlen hangereje van, ha el akar érni valamit, és hihetetlen kitartó is. Bármit megold, önt magának inni, még akkor is,ha ehhez fel kell másznia akár a konyhaszekrény tetejére pohárért. Mindent tudni akar, lehetőleg azonnal, de még jobb lenne, ha már tegnap.. És mindemellett, hogy olyan lehengerlő, mint egy egész tankhadosztály, hihetetlen mértékű szeretetmorzsát szór szét nap mint nap. Az első, aki észreveszi bármelyikünkön, hogy valami nem stimmel, és azonnal jön, és ölel, és puszilgat. Az a típus, aki mindig gondol másokra. Nincs olyan, hogy csak neki, kell a többieknek is. Mese nincs. De azért, hogy jól a helyén legyen minden, nem egy közös.. mert osztozkodni azt azért nem szeret. Mindenkinek külön, az úgy van rendjén. :) Igazi úriember, aki olyan szavakkal tud kedveskedni, hogy akármelyik angol Lord megirigyelné.
Na, szóval ilyenek ők. Hárman háromfélék. Ugyanazt a konfliktust sem kezelhetjük ugyanúgy, mert nem célravezető. Van, akinek elég, ha csúnyán nézek, van, akinek egy tízperces hegyibeszédet kell tartanom, és van, akinél néha csak az ér valamit, ha befenyítem.
Mondjuk úgy szép az élet, ha zajlik. Nekem pedig "foglalkozásnélküliként" nincs más dolgom, mint az ő ügyes-bajos dolgaikat rendezzem, intézzem. :)

Debütáltam

Na nem, semmi szereplés nem volt. Egész más ügyben debütáltam a hétvégén.
Mindig azt gondoltam magamról, sőt, mások is gondolták már rólam, hogy nem vagyok elég szigorú szülő. Ami tény, mert hajlamos vagyok a mai napig is elröhögni magam miközben épp nagyon komolyan leszidom valamelyik gyerekemet, mert épp olyan képet vág közben, hogy őrület. Na de jó pap is holtig tanul, meg az anyából, apából is a gyerek növekedésének ütemében lesz szülő, így aztán szép lassan én is fejlődésnek indultam e téren.
Kénytelen is voltam, és leginkább az utóbbi fél évben lódul meg ilyen irányú fejlődésem, mert most ezek a 10,5 éves, a mindjártnyolcéves és az ötéves is elmúlt korosztályok kicsit idegesítőek. Főleg, hogy mindhárman dominánsak, mindhárman másképp. És mindhárman egyformák is. Külsőre is nagyon hasonlítanak, meg egyforma "rafkósak" is tudnak lenni, ha a szükség úgy hozza. És milyen érdekes. Az egyik percben még utálják egymást, a másikban pedig mindhárman véd-és dacszövetségben vannak egymással, ellenünk, felnőttek ellen. Persze, mindenkire másképp lehet hatni. Van, akire elég, ha csúnyán nézek, máris elszégyelli magát, van, akinek mondhatok Kalevala-hosszúságú eposzt is, akkor sem érdekli.
Ezek az apró-cseprő stiklik simán beleférnek az életünkbe, és azt gondolom, még akkor is normális, ha néha kiborító, hogy egy pillanat alatt képesek egymás torkának esni olyan hülyeségeken is, hogy ki evett eggyel több almát a másiknál. Az is belefér, hogy mostanság kénytelen vagyok ellenőrizni a szappant, hogy ugyan használta e, vagy csak ázott egy kicsit a vízben, a fogkefe szárazságáról ne is beszéljünk.
Az viszont, ami sokszor az ebédlőasztalunknál megy, az már túlment minden határon.Nem kértem soha, hogy néma csendben együnk, mert hülyeség is lenne. Nyilván, ne tele szájjal beszéljen senki, mert az nagyon komoly udvariatlanság, de beszélgetni azért lehet. Ezzel nincs is baj. Azzal viszont van, hogy egymást piszkálják az asztal alatt, és közben röhögnek. Aztán a nagy röhögéstől borul az innivaló, jó esetben a pohárból, rosszabb esetben fröcsköl kifelé éppen adott gyerek orrán-száján, nekem meg ezt nagyon nem bírja a gyomrom. Először (az első egy-két alkalommal) csak szóltam, hogy ezt többet nem szeretném meglátni. A következő két alkalommal elvettem a delikvens elől a poharat. De még ez is kevés volt, mert nem csak az innivaló tud kifelé jönni... így aztán hétvégén úgy járt a két kisebb, hogy kénytelen volt felállni az asztaltól, és a konyha két sarkában (még jó, hogy van annyi) a fal felé fordulva tölteni az evésidőt. Roland lelkét nagyon rosszul érintette, neki nagy szüksége van rá, hogy azt érezze, nem haragszom, ő keserves sírásban tört ki egy perc múlva. Eriknek a lelkére nehezebb hatni, viszont őt meg nagyon rosszul érintette az, hogy a hasa marad üres.
Tegnap este is kellett őket fegyelmeznem. Roland húzta megint a rövidebbet, mert ő bukott le, hogy csúnyán beszélt. Így aztán kénytelen volt lefeküdni sokkal előbb, mint kellett volna, és az ágyában maradni. Amúgy magam is meglepődtem azon, hogy nem sajnáltam meg őt egyhamar, akárhogy sírt is. Főleg, miután közölte, hogy azért sír, mert nem nézheti a tévét. Jó, persze, tipikusan az az "én még őszinte ember voltam" mondat volt, mert ha kicsit is tudna alakoskodni, akkor simán mondta volna, amit hallani akartam, miszerint megbánta, hogy csúnyákat mondott, és nem fog többször (vagy legalább valami hasonló).
Olyan sokszor jut eszembe amúgy, hogy valaki igazán felkészíthetett volna arra, hogy mi minden vár rám egy-egy gyerekem kapcsán. Mert akkor, mikor még olyan édes-aranyos, akkor ugyan kinek jut eszébe, hogy lesz még olyan is, hogy úgy tudnám képen törölni, hogy a fal adná a másikat. :)
Azért, ilyen sarokbaállítós debütálást nem kértem volna. De azt hiszem, végül majd mégiscsak felneveljük egymást a gyerekeimmel.

Amikor akasztják a hóhért

Már a múlt héten akartam erről írni, csak aztán elfelejtettem. Azon tűnődtem egyik este, nagy ráérő időmben (ez nem igaz ám, mosogatás-rendrakás közben volt), hogy szerintem mindannyian elhatározzuk annak idején, hogy majd amikor nekünk gyerekünk lesz, mi tuti, hogy nem így fogjuk csinálni, ahogy velünk csinálták, mert az milyen már... Azok, amiket biztosan nem fogok mondani, már azok a mondattöredékek is elhangzottak, nevezetesen, "ha leesel, még tuti én is elverlek...", "addig itt ülsz, míg meg nem eszed", és társai. Pedig hogy megfogadtam, hogy ilyet én soha nem fogok mondani. Aztán persze óhatatlanul kicsúszik...
Sokkal tovább tudtam tartani magam ahhoz, ami arra irányult, hogy mi az, amit én soha nem fogok tenni. Azt gondoltam, hogy én soha nem fogom korlátozni a gyerekeimet semmiben, lévén demokratikus szülő szeretnék lenni, mindent meg tudunk majd beszélni, és hagyom, hogy döntsön. Naja.. ez eddig működött is. Még az esti lefekvéseknél is, mert nincs kőbe vésett időpont, hogy márpedig ekkor és ekkor ágyban kell lenni, mégis hogy, hogy nem, legkésőbb fél tízkor a két nagyobb részéről már csend van. Na nem úgy a kis ötéves, akinek még nem sikerült odáig eljutni, hogy saját magával tol ki, ha nem alszik el időben. Meg velem.. mert néha elviselhetetlenül pörög még ilyenkor..
Aztán mostanában rá kellett jönnöm arra, hogy van, még családon belül is, akinek kellenek a korlátok, kőkemény, szigorú szabályok, hogy tudja, mihez tartsa magát, mert a döntés szabadságában elveszik. Befolyásolható a végtelenségig, és a saját kára sem riasztja vissza attól, hogy úgy döntsön, ahogy mondják neki. Így aztán, tőlem nem kicsit idegen módon középső gyerekemnek újabban szabályozva van az élete. Világos, érthető szabályokkal, miszerint kivel nem játszhat, mit nem csinálhat, mikor kell lefeküdnie, meg ilyenek. Fura nekem is, de nála működik. Mert ha azt mondtam neki, Erik, nekem mindegy, kivel játszol, mit játszotok, csak arra figyelj, bajod ne legyen.. abból az lett, hogy belesodródott az események közepébe, mert neki ott kell lennie, és gyakorlatilag hagyta magát tetőtől talpig összesarazni. Így aztán világossá tettük, hogy azzal a fiúval nem. Sem szünetben, sem máskor.
Aztán azt is gondoltam, én naiv, hogy én soha nem fogom "lerázni" a gyerekemet, akármivel traktál is. Aztán ezt is elbuktam. Mert este nyolckor már nem annyira vagyok vevő az iskolai pletykákra, na.
Azt is gondoltam, hogy én majd simán veszek minden akadályt, akármi jön is. Nos, fentiek után gondolom nem meglepő, ha azt mondom, ebben is tévedtem. Mert beköszöntött hozzánk a kiskamaszkor. És hadd ne mondjam, hogy kissé felkészületlenül ért, hogy az én bűbájos, megértő, szófogadó elsőszülöttemből néha váratlanul olyan kis szörnyeteg lesz, hogy csak lesek.. mintha nem is az én gyerekem lenne. Tudom, hogy ez normális, és azt is tudom, hogy szükséges rossz, amin mindannyiunknak át kell esnie. Nyilván neki sem könnyű. De hazudnék, ha azt mondanám, nem hangzott el már az a mondat is egy-egy ilyen "átváltozása" alkalmával, hogy "úgy pofon váglak, hogy a fal adja a másikat" (pedig ez is olyan volt, amit én aztán soha...). Mindez hatványozódik azzal, hogy a középső, minden befolyásolhatóságával együtt utánozná a nagytestvért, aki egyébként is egy bálvány, úgy, ahogy van, és irányítaná a kistestvért, aki pedig egy játékbaba neki még mindig.
Én meg, anyaként állok ott középen, és mélyet sóhajtok. Mert gyakorlatilag nincs itt most semmiféle elvekről, kitartásról szó, egyszerűen csak túlélésre játszom. :D

Itt vannak az ufok a gyerekszobában

Néha vannak olyan gondolataim mostanában, hogy jajj, inkább mégsem akarok gyereket. :D Persze, mindez abszolút átmeneti, és csakis olyankor jelentkezik, mikor megszállnak bennünket a kiskamasz és az ő utánzói képében az ufok. Néha a szám is tátva marad egy-egy ilyen megszálláskor, mert az nem létezik, hogy azok az izék, akik fejhangon üvöltöznek egymással, és két másodperc alatt ölre mennek azok az én gyerekeim. Az sem létezik, hogy Az a tízévesnek álcázott lény, aki zsigerből pofázik vissza, vagy rándít egyet a vállán, Az az én elsőszülöttem. Elég tanácstalan vagyok sokszor, hogy most akkor visszakézből kapjon egy akkorát, hogy a fal adja a másikat, vagy még örüljek, hogy csak a vállát rángatja.. ?És mindez megtriplázódik, mert persze, hogy a középső, aki valahogy még mindig bálványozza a "nagytestvért" mindent csinál utána (pedig neki még nagyon korai lenne kiskamasznak lenni), és még mindazt képes megfejelni is irtózatos bőgésekkel (komolyan, olyat tud pillanatok alatt produkálni, mintha agyoncsaptam volna), meg mindenféle kitalált sztorival. És nem, az istennek sem érti meg, hogy nem attól fogunk rá jobban figyelni, hogy mindenfélét mesél, és csak győzzük kiválogatni, mennyi belőle az igaz. Volt itt már olyan sztori, hogy xy-t kirúgták az iskolából, és ő látta is. :D Meg folyton a nyolcadikosokkal, meg a felsősökkel van elfoglalva, hogy ők mit csinálnak, meg melyik tanár mit mondott. Egyrészt értem, hogy nagyobbnak akar tűnni, mint amilyen. Másrészt meg nem. Úgyhogy megegyeztem magammal, hogy ufo-szállott ő is.
És akkor a kicsiről, a legkisebbről ne is beszéljünk ufo-ügyileg. Mert azt már megszoktam, hogy - bár ez nem kis teljesítmény- képes túlordítani bármikor bárkit akkor is, ha belefájdul a torka, és úgy dagad a nyakán az ér, hogy attól félek, elpattan. És persze, hogy ha amaz kettő nekiáll ökörködni, meg piszkálni egymást, akkor Ő már nem maradhat ki a buliból. És a végén a három ufo ordít, mint a fába szorult féreg.
És ufok vannak itt esténként, amikor fürödni kell indulni, mert mindig épp a másik kezdi, meg fogmosáskor, mert mindig "mindjárt visszajövök" van, meg kenekedéskor, mert - ezt mondjuk nem értem miért- "muszáj, anya?" Tíz, hét, és négy éve muszáj. Mindig. Ha esik, ha fúj, ha süt a nap, akármi van. És újabban mégis téma. Ilyenkor a lusta-ufok vannak nálunk vendégségben.
Szóval, vannak nehéz pillanatok, és nem is akarok rágondolni, hogy még milyenek lesznek.
Embert próbáló időszak, még akkor is, ha azért tulajdonképpen értem én mindegyiket. Csak az a baj, hogy én az anyjuk vagyok, és nem lehetek mindig megértő, ha a helyzet úgy kívánja, igenis kőkeménynek és szigorúnak kell lennem (és csak magamban sajnálhatom meg őket utána).
De ha valaki, aki erre jár, tud valami frankó ufo-űző praktikák, álljon elő vele. :)

A kiskakasom

A történet nem tegnapi, viszont már majdnem elfelejtettem volna, ha tegnap nem juttatja eszembe valami.
Úgy kezdődött, hogy egy péntek délben az ovi mellett vitt el az utam. Nem arra akartam menni, de aztán meggondoltam magam, és mégis.. mint utóbb kiderült, nem véletlenül. Láttam, hogy a maci csoportosok, köztük az én legkisebb királyfimmal kint vannak. Nem akartam megzavarni, ezért csak úgy óvatosan kerestem a szememmel, hogy hol van vajon, mit csinál. Aztán megláttam. Ült a padon, lehajtott fejjel, kapucni a fején, szemmel láthatóan szomorú volt nagyon. Nekem meg majd' a szívem szakadt meg, de tudtam, most nem szabad szólnom neki, mert szinte biztosra vettem, hogy büntetésben ül. Azért az óvó nénit felhívtam, mikor már eljöttem az ovitól, hogy mi történt? Meglepődött, hogy honnan tudom, hogy büntetésben van a gyerekem... mert tényleg.. ő ültette le. Mert verekedett, piszkálódott, rombolt, és nem hagyta a többieket játszani, ami még önmagában nem feltétlenül büntetendő dolog, de amikor rászólt, és megkérte, hogy menjen oda, akkor közölte, hogy "Nem megyek", és nem is ment. Ennek lett a vége a büntetésben ücsörgés. Abszolút érthető volt, hogy nem hagyták, hogy a bűbájos mosolyával levegye őket a lábukról, mert ilyet nem csinálunk. Délután kíváncsian mentem érte, hogy majd elmondja e. Miután megkérdeztem, mi újság, közölte semmi. Aztán megkérdeztem, nem kevés célzatossággal, hogy mi történt ma az oviban? Szintén semmi volt a válasz. Egy jó darabig ennyiben maradtunk, de nekem azért piszkálta a fantáziámat, hogy miért nem mondja el.. ennyire nem hatott volna rá (amit kizártnak tartottam), vagy ennyire nem akarja, hogy tudjam? Aztán nem bírtam tovább, és megkérdeztem, tudja e, miért volt olyan szomorú délután az Andi óvó néni? És tudta, persze... és elmondta, hogy büntetésben volt, mert csúnyán viselkedett. Mindezt könnyes szemekkel, lehajtott fejjel, lefelé görbülő szájjal. Majd megzabáltam.. Akkor megbeszéltük, hogy nem szabad senkit sem bántani, nem teheti tönkre mások játékát, és ha neki rossz kedve van, akkor inkább csináljon valamit egyedül, vagy ha piszkálják, menjen arrébb. Gondoltam, téma rövidre zárva, megértette.
Aztán tegnap este, az egyébként is erősen bolondokházára hajazó családunkban kezdtek elharapózni az indulatok. Mindhárom fiú abban a hangulatban volt, amikor "az élő fába is belekötnek", és folyton egymást piszkálták. Így aztán hol az egyik kiabált, hol a másik, hol a harmadik, vagy épp ketten egyszerre, vagy volt olyan verzió is, hogy ketten sírtak, egy pedig kiabált. Nem volt semmi, de egy ideig hagytam, gondolván, az sem jó, ha mindig békéltető testületként lépek fel, mert egyrészt nem tudom, kinek kéne igazat adnom, másrészt néha le kell meccselniük egymás között a posztokat. Csak aztán odáig fajult a dolog, hogy miután Erik nem volt hajlandó azt csinálni, amit Roli kitalált, Roli abban a pillanatban ütött. Azzal, ami épp a keze ügyébe akadt (jelen esetben egy tolltartó volt). Én meg (franc a szememet, hogy mindenhol ott van) pont láttam. Így hiába akart arra hivatkozni, hogy Erik kezdte, hiába volt minden mentség.. elküldtem az ágyára ülve gondolkodni azon, hogy is kell viselkedni. Szívet tépően zokogott, hogy ő nem is... meg véletlenül.. Hagytam tíz percet is talán (nehéz volt) egyedül, aztán bementem hozzá, és leguggoltam elé. Abban a pillanatban borult a nyakamba, és zokogott megállíthatatlanul. Mikor már megnyugodott, újfent megbeszéltük, hogy, ha így viselkedik, az engem nagyon elszomorít. Szeretem őt nagyon, mindig, csak ha butaságot csinál, akkor nagyon szomorú leszek. Megbeszéltük, miért nem verekedünk (mert fájdalmat okozunk másoknak direkt), és hogy ha nagyon mérges, akkor inkább számoljon tízig. Ez tetszett neki, főleg, mert egyébként is mindent számol mostanában, de tudom, ehhez még kicsi. És tudom azt is, hogy mennyire nehéz lehet két báty árnyékában loholni mindig, és persze, hogy akkor tud a legjobban érvényesülni, ha neki van a legnagyobb hangja, vagy épp a legnagyobb ereje.
De tudom azt is, hogy ha ezt nem fojtom el csírájában most, később ki tudja mi lesz... (és nem is akarom elképzelni sem) Meglátjuk, mennyire jön be ez a számolós dolog, ha nem, keresünk egy kis pici dobozt, vagy egy pici zsákocskát, amit kinevezünk majd "szomorúságelvarázsló" doboznak/zsáknak. És abba majd belesuttogja, és a tündér elvarázsolja. Vagy nem tudom.
Igazán mondhatta volna valaki előre, hogy ez ilyen nehéz lesz..... mert akkor is pont így csináltam volna. :D