Pofátlanság

Az is a lehető legnagyobb. Sőt, igazából kikérem magamnak. Mert micsoda dolog az, hogy amikor végre itthon vagyok(unk) szabin, akkor leterít mindkettőnket valami alattomos vírusos izé, vagy megfázás, vagy nem is tudom mi ez.
Már tegnap is gyanús voltam magamnak én is. Balázs reggel panaszkodott először, hogy olyan furán kapar a torka.... nála az orrfújásos dolgok tartanak már egy ideje a parlagfűnek köszönhetően. Aztán délutánra én is egyre gyakrabban tüsszögtem, és egyre többször éreztem a torkomat is fájni. Nem vettem róla tudomást, mondván, hogy jól vagyok, és pont. Aztán este már határozottan éreztem, hogy ebből bizony valami lesz, úgyhogy követtem nagyanyám ezeréves praktikáját, és lefekvés előtt bevettem egy Kalmopyrint. Gondoltam, gyerekkoromban is mindig ezt tömték belém ilyenkor, aztán meg sem mozdulhattam a takaró alatt, hogy "jól kiizzadjak". Most is igyekeztem mozdulatlan maradni (ennek köszönhetően olyan rémálmom volt, hogy még beszélni sem akarok róla), és reggelre úgy tűnt, bejött.... Majdnem vállon is veregettem magam, hogy mindent ilyen kis ügyesen elintéztem.
Úgy fél órányi időre volt bennem annyi lendület és energia, hogy eltervezzem, akkor ma lepakolom a konyha felső traktusait, lemosok mindent, és az tök jó lesz, mert holnap meg belefér a többi, és akkor már csak a szobák vannak.
Aztán rájöttem, hogy az őszi légy hatékonyabban tenné meg ezeket, mert nekem aztán még a mozdulat is fáj. Meg a nézés. Igen, még az is.
A nap folyamán felváltva voltak jobb-rosszabb időszakaim, de most estére elérte a torkom a csúcsállapotát. Ott is fáj, ahol eddig még soha életemben sem (egészen lent, ahol az a kis gödör van... nem tudom hogy hívják), és ráz a hideg. (nincs lázam amúgy) Felváltva vágyakozom forró tea vagy jégkrém után.
Szóval, mérges vagyok. Most ezzel megy az idő... hogy itt tehetetlenkedek egy hülye náthával meg torokfájással... Holnap meg még vérvételre is megyek. (ez csak ilyen rutin.. semmi gáz amúgy)

Ömlesztve

Ma aztán végképp nem írok inkább. Mert nyomdafestéket nem tűrő szavak törnének elő belőlem, emlegetve mindenkinek a felmenőjét, aki a farsangot, azon belül is a jelmezeket, és a varrástudatlan, kézügyesség hiányos szülők által kreált jelmezeket főképp kitalálta.
Ez az egyik.
A másik meg még mindig ugyanaz a nóta. A kiborulás határán vagyok a fázástól. Nem bírom tovább. Két dolgot eszeltem ki. Vagy rászokok a piálásra, mert az állítólag melegít, vagy pedig el sem mozdulok addig a fűtőventilátor (a ventilátor tényleg csak egy l?, kettővel írva aláhúzza  nekem a helyesírás ellenőrző) mellől, amíg nem lesz plusz tíz fok minimum. Meg még eszembe jutott a fűthető ruha feltalálása is, de leragadtam ott, hogy honnan kapna energiát, amivel fűt. Az már annyira tudományos gondolat volt, hogy inkább hagytam a fenébe.
De azért ma már túlestünk egy farsangon. Erikén. Ott voltam, helyesek voltak a kis kártyakatonák. Na, mondjuk nem teljesen volt világos, milyen katonák is, akik valami kis helyes andalító zenére táncikálnak, de sebaj. Erik nem érezte jól magát, már az elején jönni akart haza, fájt a hasa, de azért végigcsinálta, és csak utána jöttünk. Fénykép nincs, mert az analfabéta felem még mindig nem tanult meg fotózni, és a gép is itthon volt. Úgyhogy csak képzeljétek el a fehér inges-fekete nadrágos fiamat, ahogy elöl-hátul rajta van egy nagy, karton méretű treff hatos. Volt hozzá beharapott szájú szégyellős vigyor. :)
Hát ennyi mára. Élünk, épphogy... de mindjárt hétvége.

Oscar díj a hétfők miatt

Saját külön bejáratú. Csak az enyém. Mert ilyen amúgy nem is létezik. Meg még én sem tudom bekategorizálni, de majd reménykedem, együtt találunk neki valami nevet.
Igazán nem indult ez rossz hétfőnek. Még akkor sem, ha egy félig lefagyott kézzel ébredtem. Mert épp mire ébredni kellett (volna) hazaérkezett a melegvérű felem, és még egy kicsit bújni is volt lehetőség (a piszkosabb fantáziájúaknak: tényleg csak bújni) mielőtt beindult a verkli.
Egészen addig, amíg oda nem értünk az oviba minden rendben is volt. Nem felejtettük otthon az úszós cuccot, és végre még váltóruhát is vittünk a zsákba. Szóval egészen büszke voltam magamra. Már az elköszönésen is túl voltunk, és indultam volna haza, amikor kezdődött az egész mai napi túlélőtúra. Azzal, hogy elkaptak a csoportajtóban. Bál ügyben. Aminek már meg van a helye, az ideje, a zenészei, a plakátja. De azért nézzem meg, szerintem jó e. Megnéztem, végül is, ennyit igazán megtehetek, nem? A plakát jó, a kísérőlevéllel kapcsolatban vannak kifogásaim, de az egy kézlegyintéssel el lett intézve, így aztán én is vállat vontam, végül is nem az én dolgom. Ami kiverte azt a bizonyos biztosítékot (ma először) az volt, hogy egy odavetett félmondatból megtudtam, hogy elvárják tőlem, hogy ott legyek. No, hát ilyen sem volt még. Hogy elvárják. Mondtam, bocsi, de azt hiszem, ez nem így működik. Vagy tudok/akarok menni, vagy nem.
Kicsit dohogtam még kifelé menet, meg aztán egészen hazáig, de szerencsére Arthur azonnal elterelte a figyelmemet minden ilyenről, mert ahogy hazaértem, majdnem az égig ugrott örömében, és máris minden idegszálával arra figyelt, mikor érek már oda, és veszem elő a pórázt. :)
A délelőtt is rendben volt, mostam, felmostam, és kerültem a társaságot, gondolván, jobb ez így nekem is, másoknak is. :)
Aztán délután csak úgy kaptam az ívet. Először újfent megtudhattam, hogy a férjemnek nője van. Másodszor megtudhattam, hogy az orvosi titoktartás nem úgy zajlik egyes embereknél, ahogy annak kéne. Aztán harmadszor is emlékeztettek rá, hogy a férjemnek nője van. (amúgy van neki.. éééééén) És természetesen azt is tudom már, mennyire rendetlen vagyok (már megint).
Mire ebből lehiggadtam, és kellőképp felelősségre vontam a férjemet is telefonon, leginkább megkértem, intézze már a nőügyeit diszkrétebben, mert az egész város tudja már, csak persze én nem.. :D
Addigra érkezett a következő adag. Mert fel kellett hívnom a péntek esti csajt. És meg kellett neki mondanom, hogy hát izé, nem tegnap érkeztünk le a falvédőről, és kösz, de kösznem. Azt gondoltam, van annyira intelligens, hogy azt mondja, oké, sok szerencsét, és elköszönünk, de tévedtem. Csak a keresztvíz maradt meg rajtam. Az is csak azért, mert 33 éves már, és még senkinek nem sikerült leszedni. Ahhoz képest, hogy mennyire lenézi az ügynököket, a mai beszélgetésünkből igen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az ügynökfajtának is a legrosszabbját képviseli. De ebből is tanultam valamit. (soha többet nem állok szóba eggyel sem közülük)
És az apróságokat is említsem? Holnap a három gyerekemnek három különböző helyen kell befizetnem az ebédet. Illetve Patriknak lediktálták, hogy mennyi, vele beküldhetem akár borítékban is. És ha már, akkor rögtön küldhetném a fényképek árát is, ami ugyan nincs még készen, na de mégis.. Mondtam, hogy na neeeeem. Majd ha itt lesz, megnézem, és ha úgy gondolom, akkor küldöm az árát. (ha meg éppenpislog, vagy pirosszemű, vagy kékfogú gyereket kapok rajta, akkor meg nem)
Szóval, én magam egy személyben úgy döntöttem, hogy igazán megérdemlek ezek miatt egy ilyen hétfős oscar díjat. Lehetne mondjuk egy garfield figura, csak hogy nehogy rám rontsanak a mindenféle szerzői jogokat védő szervek. (az isten mentsen meg, hogy még a Kálmán is nekem mondja a magáét az asváéktól :D)
Ez egy ilyen nap volt. De mindig van új, még újabb.. csak várd a csodát.. (én meg ráérek amúgy)

Vége a szabinak

Holnap már menni kell dolgozni. :( Meglehetősen frusztrál a tény, mert olyan jól megvoltam két hétig munka nélkül (már amennyire egy anya valaha is munka nélkül van), egy kicsit sem hiányzott onnan semmi. Ma már emiatt (is) eléggé hisztis kedvemben voltam, estére jobbnak látták a hímneműek, ha messziről elkerülnek, így igen hamar egyedül találtam magam. Ami nem baj.. de mégis. Kedvem lenne törni-zúzni haragomban, de hogy kire és mire haragszom, na, azt nem tudom. Mert amúgy tök jó is lehet, hogy majd odabent a boltban (hóvége lévén) jól kipihenhetem magam.. bár lebeg a szemem előtt a rémkép, hogy micsoda kupleráj lesz... Próbálok örülni annak, hogy van hova mennem szabi után.. de még nem tudok. Ráadásul tiszta gáz lesz ennyi non-stop együttlét után alig találkozni a fiúkkal is, Balázzsal is. Még szerencse, hogy ő olyan műszakkal kezd, amikor délelőttre megy. Legalább nem kell még egy hétig egyedül aludnom. Mert azt aztán húdenagyon utálnám..
Valószínűleg egy csomó minden eszembe fog jutni a jövő hét folyamán, amit a szabi alatt megcsinálhattam volna.. de már mindegy.. biztosan meg fog várni, ha eddig kibírta.
De azért, ha valami csoda történne, és holnap mégsem kéne mennem.. nem sírnék.. :)

Hogy is van ez?

Szerintem mostanában valaki nagy stikában átszervezett mindent, és már nem is huszonnégy órából áll egy nap. Nem lehet ez másképp. Mert különben jutna időm arra is, hogy csak úgy ülök a gép előtt, és olvasom a híreket, fórumokat, blogokat, stb. Jutna időm írni is. Jutna időm befejezni egy csomó elkezdett dolgot. Jutna időm eleget aludni. Jutna időm arra is, hogy ne csak úgy kutyafuttában rakjak rendet, hanem jó alaposan lesuvickoljam pl. a hűtőt.
Így, hogy itt valaki belebuherált a dolgok rendes menetébe, így csak a "kötelező" dolgok maradnak. Azok is nyögvenyelősen, be kell valljam.
De én ezt a helyzetet annyira, de annyira utálom, hogy innen üzenem annak, aki ezt az egész idő-dolgot irányítja, hogy elég..
Kérem vissza a nyugis napokat. Mind a huszonnégy órát maradéktalanul. Legalább egyetlen ilyet, ha megoldható. :)

Biztosító

Tegnap megint telefonáltam a biztosítóhoz, akiknél a kárigényünk be van adva. Ez a kamionos ember biztosítójának a magyarországi képviselete, nekünk máshol van a kötelezőnk. De nem egy kis társaságról van szó, nap mint nap nyomulnak a reklámjaikkal, hogy bennük megbízhatunk, és nálunk már interneten is lehet ügyet intézni. Ha-ha.
Szóval, a július végi, az augusztus végi és a múlt heti telefon után tegnap megint bepötyögtem azt a kék számot, amin elérhetőek. Szépen végigpötyögtem magam az automata menün, és aztán csak kicsit kellett hallgatnom, hogy "You have an only... " vagy valami ilyesmi zeneszámot (lehet, hogy valami reklámzenéjük, nem tudom), már fel is vette az ügyintéző. Bemutatkoztam, elmondtam, hogy érdeklődnék a kárigényünkről, múlt héten azt mondták, mostanra már kiderítenek valamit. Először elkérte a kárszámot. Utána mégegyszer a nevemet, majd megkérdezte, kije vagyok a károsultnak. És biztos, ami biztos még el kellett mondanom Balázs születési helyét, idejét, anyja nevét, és még bónuszként a rendszámunkat is. Miután ezeken túl voltunk, közölte, hogy igen, látja a gépben, hogy telefonáltam, és akkor most adna egy másik telefonszámot, mert ők foglalkoznak a nemzetközi kárigényekkel, őket kell megkérdezni.
Na, itt már kicsit megemelkedett a vérnyomásom azon, hogy gyakorlatilag két hónap kellett ahhoz is, hogy ezt megtudjam. Eddig mindig leráztak azzal, hogy várnak a nemzetközi visszajelzésre. De oké, felírtam, tárcsázom is a budapesti telefonszámot. Foglalt. Tizenharmadik próbálkozásra is. Ittam egy kávét, elszívtam egy cigit, és újra próbálkoztam. Kicseng végre. Felvette egy unott női hang. Újra végigjátszottuk a kárszám- én nevem- kije vagyok-ő neve, születési helye, ideje- anyja neve kérdés-válaszokat, majd elképedésemre azt mondta a hölgy, nincs ilyen kárigény. Így aztán ő is elkérte a rendszámot, hátha úgy.. Hát úgy sem. Úgy elöntötte a sz.... az agyamat, hogy majdnem ráüvöltöttem. De azt nem, hanem kimért hangon megkérdeztem, hogy ugye nem mondja komolyan, hogy engem a kollégái két hónapja hitegetnek ezzel a visszajelzéses marhasággal, közben meg még el sem indult semmi? Pedig de. Nincs ott náluk a kárigény, márpedig ha nincs ott, akkor ők nem tudnak róla. És ha nem tudnak róla, akkor nem tudják intézni. Felírta, valami felkiáltójelet is tett mellé, hogy sürgősen induljon el a dolog, elnézést kért, majd közölte, hogy akkor pár hét múlva jelentkeznek telefonon.
Nehezen, de sikerült megőriznem úrinői mivoltomat, és elköszönni emberi módon. De annyira nem voltam úrinő, hogy a következő pillanatban ne hívjam vissza azt a kék számos vonalat. Újfent végignavigáltam magam a menün,és vártam a kezelőre. Tudtam, ő nem tehet semmiről, mégsem tudtam és akartam szó nélkül hagyni, főleg úgy, hogy "a beszélgetést biztonsági okokból rögzítik". Felvette, bemutatkoztam, és elmondtam, az elmúlt fél órában két kolleganőjével is beszéltem, és én most panaszt akarok tenni. Mert várunk július közepe óta arra, hogy történjen valami. Most mindjárt október van. Háromszor hitették el velem, hogy intéződik a dolog, de a külföldi autó miatt nem egyszerű. És erre ma megtudom, hogy semmi előrelépés nem történt még. Szeretném tudni, miért nem? Szeretnék panaszt tenni, és szeretném ha valaki válaszolna azokra a kérdéseimre, hogy ha nem jön meg időben a kifizetési engedély, és az autónk nem tud majd műszaki vizsgára menni, akkor azt a pluszköltséget is a biztosítótársaság fogja viselni? Rázúdítottam szegényre minden dühömet, bár se nem kiabáltam, se nem káromkodtam, csak mondtam a magamét. Amikor szóhoz jutott, elnézést kért először. De nem annyira hatott meg vele. Még akkor sem, ha tudtam, ő csak egy százharmincnyolcadik senki ember ott, akinek megmondták, mit kell mondani. Mondtam, az elnézéssel van tele a padlás. Nem  tudok türelmes lenni már, mert eddig az voltam, és most az érzem, csúnyán visszaéltek a türelmemmel. Persze, nyugtatgatott, igazat adott (ez a dolga), és újfent bejegyezte ő is, hogy mielőbbi megoldást szeretnék. És persze megint megkért, hogy jövő héten újra telefonáljak, addigra hátha többet tudnak mondani.

Nagyon-nagyon mérges voltam. Ha lett volna időm, biztosan előkerítek valami felettes szerv elérhetőséget, de minimum a Homárra megírom. Megértem, hogy idő. Megértem, hogy emberek ők is, és nagyon sok a viharkárokból eredő papírmunka, nyilván. Baromi megértő vagyok egészen addig, amíg nem akarnak hülyére venni. De most azt éreztem, tök hülyének néznek.
Elhatároztam, addig, amíg nem lesz a kezemben a kifizetést engedélyező határozat, vagy nem tudom mi a neve minden héten hívni fogom őket. És minden héten a rögzített beszélgetésben el fog hangzani, hogy kicsit sem vagyok elégedett az ügyintézéssel. Meg azt is meg fogom kérdezni, kifizetik e a dupla műszakizást. 

Csak egy jótanács...

Elsősorban fiús anyukáknak. De csak azért diszkriminálok, mert fogalmam sincs, hogy ez lányokkal milyen lehet.
Szóval, ha a fiús gyerekszobában porszívózva az ágy alatt, a komód alatt, az asztal alatt, de még a szőnyeg alatt is, találsz összesen egy köbméternyi játékot, koszos zoknit, ceruzát, legodarabot, kis papírfecnit, akkor ne kövesd el azt a hibát, hogy első felindulásodban azt mondod, amit én. Beígértem, hogy akkor mostantól minden megváltozik. Még ezen a hétvégén utoljára rendet teszek a szobájukban, mert egy csomó minden az én saram (a rövidnadrágok is itt voltak, meg a strandos cuccok), vasárnap este megnézhetik, mit hogy és hova raktam, és innentől kezdve minden vasárnap este ellenőrizni fogom, hogy stimmel e. Ha nem, minden héten letörlök egy-egy regisztrációt, aztán egy-egy játékot a gépről, és végül akár oda is eljuthatunk, hogy az internetet is kikötöm tőlük. Ez volt az, amitől kellőképpen besz@rtak, úgyhogy megilletődve bólogatott a kicsitől a nagyig mindenki teljes egyetértésben, csak az apjuk somolygott a bajsza alatt.
Úgyhogy most itt fővök a saját levemben. Mert semmi kedvem ám ehhez az egészhez, de ciki lenne, ha én nem tartanám be a szavam. :D Azzal vigasztalgatom magam, hogy most még túl kell essek rajta, utána meg már csak "keménykednem" kell. :D :D

De azért szerintem senki ne csinálja utánam. Annyira nem buli.

Szolgálati közlemény

Ma reggelre a blogsablonom megviccelt. Nem kis rémületemre kicsit sem úgy nézett ki, ahogy én tegnap este itthagytam, mindenféle kis ablakok voltak mindenhol, ahol nem kellett volna lenniük.
Letöltöttem újra, ezúttal máshonnan. (ingyenes) Mégsem teljesen olyan, mint volt. Ezért van, hogy még sok mindenen javítanom kell, de most, így fél tizenkettőkor már feladom...
Ígérem, hamarosan minden a régi lesz. Vagy ha nem,  hát teljesen új. :)

Majdnem jó nekünk

Már tegnap este a zuhany alatt eszembe jutott, miről is akartam írni. (vagyis, most, hogy rápillantok az órára,az már tegnapelőtt volt) Leginkább morogni akartam. Már nagyon sokszor "vágták a fejemhez", hogy milyen jó nekünk, mert mindent a háromgyerekesek kapnak. Sőt, továbbmegyek, nekünk még az átlagos háromgyerekeseknél is klasszisokkal "jobb", mert háromból hárman tartós betegek.
Tudom én azt, hogy azok, akik ezt így gondolják, mind-mind igen korlátoltak, mégsem mindig sikerül igazán jól megemésztenem. Azt is tudom, hogy köztetek, kedves Olvasóim nincs ilyen korlátolt ember, de azért akkor most megosztom veletek, hogy mitől is olyan jó nekünk.
Amit kapunk, az havonta gyerekenként 4 ezer forint adójóváírás. Továbbá ingyen kapjuk a tankönyveket, és minden hónapban minden gyerekem kap 50 %-os támogatást az óvodai, iskolai étkezéshez. Ezeket mind nagyon komoly segítségként fogom fel, főleg a két utóbbit. Az elsőt csak azért nem, mert számszakilag nem jelenik meg a költségvetésünkben, Balázs nem keres ennyivel többet az ugyanilyen besorolási bérrel rendelkező kollégáival szemben. 
Ha pofátlanok lennénk, (vagy nem is tudom mi a jó szó erre) akkor papíron már elváltunk volna, és igénybe venném a rendszeres gyerekvédelmi támogatást, igényeltem volna üdülési csekket is, meg ilyenek, és akkor érdemelném ki ezt a "jó nektek" titulust.
Így nem érzem jogosnak. Soha nem is éreztem annak. Sokan irigylik tőlünk a tartós betegségre kapott magasabb összegű családi pótlékot. De soha, senki nem akarta átvállalni a viszketéstől üvöltő-vonagló gyerek/ek figyelemelterelését, a véresre repedezett kezek miatt síró gyerek vigasztalását, de a havi gyógyszerköltséget sem. Volt, hogy 5 gramm (nem írtam el, öt grammnyi) krémért fizettem 6ezer forintot. Egyszer rákentem Patrikra, fél óra múlva úgy üvöltött, mint akit ölnek, és le kellett mosni. Krém meg mehetett volna a kukába, helyette bevittem a bőrgyógyásznak, hogy adja oda valakinek, aki tudja használni. Ezek a költségek mára már nincsenek, mert hála már-már családtaggá avanzsálódott bőrgyógyászunknak megtudhattuk, hogy minden tartós beteg gyereknek alanyi jogon jár a közgyógyigazolvány, évi hatezer forintos kerettel, plusz még mellé amit elbírál az OEP. Hihetetlen papírmunka volt, de utánajártunk, és azóta nem kell rettegnünk hó végén, hogy nehogy most kelljen valami sürgősen.
Na, és ami miatt mindez kikívánkozott belőlem.... Mióta tart a válság, azóta Balázs munkahelyén minden megszűnt. Nem volt fizetésemelés, kevesebb lett az útiköltségtérítés (pedig nem költöztünk közelebb), elvették az étkezési jegyet is, nem lehetett üdülési csekkre pályázni, meg úgy egyáltalán semmit sem adtak, csak mindig mondták "örülj, hogy van hol dolgoznod". Ami egyébként tényleg öröm.
Amit viszont sosem gondoltam volna.. túl jól keres. Illetve egyszer ez már bebizonyosodott, mikor tavaly nyár végén megkérdeztem az önkormányzatnál, hogy esetleg nem lehetne e valami segítséget kapni a beiskolázáshoz? Lehet.. itt a nyomtatvány, mennyi a jövedelem, ami havonta összesen beérkezik a családi kasszába? 220 ezer. És mennyien vannak? Öten? Ja, akkor az nem jó, az már sok. De ha gondolom, adjam be, majd kijönnek a kollégák környezettanulmányra, megnézik, van e valami, ami eladható. Na, ott álltam fel, és hagytam az egészet a fenébe.. ami egyébként is megalázó volt.
És akkor most megint. Merthogy mégiscsak lesz beiskolázási támogatás a dolgozóknak, jött az email. Csakhogy.. és itt a bibi. Meg van határozva, kik vehetik igénybe. Rögtön az elsőnél elbuktuk. Mert 150 ezer Ft alatti besorolási bér.
Az igazán dühítő az egyébként, hogy azoknak, akik ezt kitalálták kell a legjobban tudniuk, hogy a besorolási bér nagyon kevés pozícióban marad annyi, amennyi. (a férjem, és kollégái pl. pont ilyen pozícióban vannak) Azok a komissiózók, akiknek mondjuk 130 ezer Ft a besorolási bérük, de pótlékokkal, jutalmakkal hazavisznek kétszázat, simán igényelhetik. Amivel nincs bajom, mert mindenkinek szüksége van segítségre, vagy legalábbis jól jön. A bajom azzal van, hogy megint nem tudja a bal kéz, hogy mit csinál a jobb.
Ez most kissé dühít. Abba meg csak egy pillanatig gondoltam bele, hogy bezzeg, ha engem nem rúgnak ki rövid úton, akkor most lenne.. meg fizetésem is, és amúgy sem jelentene gondot az iskolakezdés.
Pedig úgy egyébként tényleg jó nekünk. Van három csodaokos gyerekünk. És majd ők feledtetik a dühömet is. :) (vagy rátesznek egy lapáttal, de az részletkérdés)

Vasárnap

Nem indult rosszul az anyák napja, még úgy sem, hogy nem volt hiánytalanul itthon minden gyerekem, és az apjukat is hagyni kellett aludni pár órát. A két kicsivel felmentünk átadni a mamának az ajándékot, meg átmentünk a dédihez is.
Gyanútlanul kezdtem neki a főzésnek, és bevallom, ekkor már néztem az órát is, hogy már csak négy óra, és mehetünk Patrikért. Aztán beindult a gépezet, ami sikeresen elrontott mindent. Még egy sima vasárnapnak is annyi lett volna, nem az anyák napjának. És ugye, minek az embernek ellenség, ha van olyan családtagja, aki folyton keresi az alkalmat, hogy egymásnak ugrasszon bárkit bárkivel, de ha az "nem is jön össze", legalább jól felidegesítse az épp aktuális alanyt. Az meg, ha mindezt tálcán kínálják neki, az maga a Kánaán. Így esett, hogy kárörvendő vigyorral a képén jelent meg, épphogy nekiálltam krumplit pucolni, hogy most beszélt a szomszéddal, aki teljesen ki van akadva az Erikre, és ki van kelve magából. Miután elég bután néztem rá, folytatta azzal, hogy Erik átdobott valami követ, amivel kilyukasztotta az előtetőjüket.
Hittem is, meg nem is. Mert el tudom képzelni Erikről, hogy megteszi, mert ő az, aki mindenre kapható, bármit kitalál, viszont szegénykém annyira szerencsétlen, hogy minden ilyen balul üt ki, és lebukik. Megkérdeztem, tagadta. Egy darabig annyiban hagytam. Éppen ébredező páromat sem ezzel ébresztettem nyilván, de aztán, miután engem nemigen hagyott nyugodni a téma, meg tényleg úgy gondoltam, mégiscsak ki kéne deríteni az igazságot, elővezettem a páromnak is a helyzetet, és feltettem a kérdést, hogy akkor most mi legyen? Behívtuk Eriket, aki persze tagadott, krokodilkönnyeket hullajtott, de látszott rajta, hogy egyrészt nagyon fél, másrészt vaj van a füle mögött.
Közben hazahoztuk Patrikot, akinek a sebe még mindig csúnya volt, és iszonyatosan köhögött, meg még nagyon fáradt is volt, mert már hajnali ötkor keltek. :D Patrik is hallotta, hogy Eriket faggatjuk, és ő elárulta, hogy valamelyik nap tényleg dobott arra egy követ az Erik, de azt nem tudják, hogy hova esett, mert nem látták, és különbenis beszaladtak. Na, itt, ezen a ponton már Erik sem tagadhatott tovább, mert úgysem hittük volna el. Két percnyi néma, döbbent csend után lekaptuk a tíz körméről. Én majd' elsírtam magam, miközben azt kellett neki taglalnom, hogy mekkorát csalódtam most benne, mert hazudott. Meg mert nem bízott meg bennünk annyira, hogy elárulja nekünk az igazságot. És feltettem a kérdést, ezek után hogy fogom neki elhinni, ha azt mondja, hogy az osztálytársa szaggatta le róla  vadiúj pólóját (megtörtént nem is olyan rég), vagy hogy az osztálytársa vette el a ceruzáit, mikor egy ennyire fontos dologban is a képünkbe hazudott? Láttam rajta, hogy pont annyira szíven ütötte az én hegyibeszédem, mint engem az ő cselekedete. De a megpróbáltatásoknak még nem volt vége ezzel, mert át kellett menni a szomszédba bocsánatot kérni. Becsületére legyen mondva, tartotta magát, pedig nagyon nehezére esett. Alig mert felnézni, mikor kijött a szomszédlány, de elmondta, hogy nagyon sajnálja, hogy ilyen butaságot csinált, és többet nem fog előfordulni, ne haragudjanak rá. Nem sírta el magát, pedig remegett a hangja. Én meg kibírtam, hogy nem ölelgettem meg ott azonnal, mert azzal elrontottam volna mindent. Én is bocsánatot kértem, és mondtam, hogy mondják meg, mibe kerül a javíttatás, mert természetesen az a minimum, hogy kifizessük. Nem fogadták el, pedig kétszer is felajánlottam. Azt még elmondta a szomszédlány, hogy nem akart a hétvégén szólni, merthogy anyák napja, meg minden, gondolta, majd hétfőn bejön délután, és akkor. Hát ez nem jött össze.
Erik még leírta vagy húszszor hogy "Hazudni a legrondább dolog a világon", nem jutott eszembe eredetibb büntetés.
Azt gondoltam, kultúráltan elintéztük a dolgot, megtettük, amit tehettünk. De tévedtem. Mert még mindig téma a dolog a szomszédban. Olyannyira, hogy nem köszönnek senkinek (vissza sem) közülünk, és olyannyira, hogy szomszédnéni roppant gondoskodóan mindenkinek elmesélte már, hogy "milyen neveletlen kölkeim vannak". Valamint kissé kiszínezte még a sztorit, mert úgy kering a bocsánatkérésünk története, hogy én sírva mentem oda, és azért nem fogadták el tőlünk, hogy kifizessük az okozott kárt. Kicsit szánalmas a néni, de legyen meg neki ez a sekélyes öröme, ha más nincs is.
Mindenesetre tanultunk az esetből megint. Erik felelősséget, mi pedig egy újabb tapasztalattal lettünk gazdagabbak.  Meglettünk volna nélküle, nem mondom... De ha már így alakult, ezt kellett kezelni.
De továbbra sem tartom őket bent a lakásban, és továbbra sem állok mellettük minden percben ellenőrként. Nem hiszem, hogy az megoldás.

Ez nem az én napom

Mire kipuffogtam magam az úszásos befizetésen, meg a reggeli beszóláson.... és már túl voltam azon a mérgelődésen is, hogy a kávéfőzőm a második adag kávét sem óhajtotta lefőzni, addigra már jött is a következő beszólás. Egy tökéletesen ártatlan helyzetben, amikor átszaladtam a szomszédos boltba krumpliért. Hiba volt, és jól meg is jegyeztem magamnak, hogy el ne felejtsek ezentúl semmit a szupermarketben, mert nem járok jól. Nem elég, hogy a krumpli igen silány minőségű, még be is szóltak. Megkérdezte, mi újság a gyerekekkel. Mondtam, jól vannak, oviban, suliban. Erre megkérdezte, hogy Rolit is hazahordom e ebéd után, mint a két nagyobbat? Mondtam, hogy ma hazajön, de egyébként ő ott alszik, mert ez volt a kérése. Na erre: "Akkor neked reggel nyolctól hawaii didzsi van". Mit lehet erre mondani? Az hát...
Sosem értettem, miért is szúrja a szemét mindenkinek, hogy itthon vagyok. Kinek ezért, kinek azért. De még le is ejteném magasról, hogy ki mit gondol, ha nem hoznák lépten-nyomon a tudomásomra. Hol így, ilyen beszólással, hol a munkakeresős megjegyzésekkel. Tényleg ennyire irigylésre méltó lennék? Nem fogok senkivel sem belemenni abba, hogy cserélhetünk. Beoszthatja a gyes-családi pótlék-férjem keresete triót mindenre. Tudomásul veheti az összes álláskeresős, állásinterjús kudarcot, amiben részem volt. Kipróbálhatja milyen egy láblógatós nap itthon. Az összes üres félórájával, vagy épp kapkodós percével együtt. De hiába is állnék neki elmondani, úgysem értenék. Mert mindenki csak azt látja, hogy nekem milyen jó. Ami valóban igaz, mert tök jó nekem. De nem azért, amiért mások gondolják.
De az tuti, hogy ha ma még valaki beszól, azt gondolkodás nélkül leütöm. :D :D

Mindennapi mérgelődések II.

Sokszor szembesültem már vele, és még minden bizonnyal nagyon sokszor fogok is, hogy vannak emberek, akik nem csak irigyek, vagy épp tapintatlanok, de rettenetesen kőbunkók is. Mint az, akivel ma reggel sikerült rövid, ám tanulságos beszélgetésbe elegyednem az oviból hazafelé tartva. Csak egy röpke, barátságos pármondatos beszélgetésnek indult, mindenféle udvariassági formulákkal, miszerint hogy vannak a gyerekek, találtam e már munkát, ilyenek. A gond akkor kezdődött, mikor gyanútlanul belefutva a csapdába, válaszoltam arra a kérdésre, hogy "Ti milyen immunerősítőt szedtek?" Én meg megmondtam őszintén, hogy semmilyet, és soha nem is szedtünk, mert nem volt rá szükség. Kicsit furán éreztem magam, de még furábban, mikor már majdnem támadó hangsúllyal megkérdezte, hogy "De vitamint azért csak adsz nekik?" Mondom, nem, azt sem szedünk. (csak a legkisebb kapja a c-vitamint placebonak, ami nem jött be) És itt elkezdte, hogy hogy lehetek ilyen felelőtlen, mikor ennyi betegség, meg vírus, meg kitudja mi kering örökké, hogy semmi vitamint nem veszek a gyerekeknek, bezzeg a cigimre arra telik. Két pillanatig köpni-nyelni nem tudtam, mert egyrészt fogalmam nem volt, milyen jogon kér számon rajtam bármit is, másrészt mit turkál a zsebemben. A kegyelemdöfés viszont még hátravolt. "Biztos, amilyen felelőtlen vagy, még be is oltattad őket" Na, itt eldurrant az agyam (lehet jelentkezni kommentben, ki bírta volna tovább), és közöltem vele, hogy semmi köze hozzá, hogy be vannak e oltva, sem ahhoz, hogy kapnak e vitamint, vagy mit kapnak, és nyugodtan foglalkozzon a saját dolgával, ne az enyémmel, aztán otthagytam.  Azt hiszem, kötőszavak azért becsúsztak közben, olyanok, amik nem teljesen szalonképesek. De még mindig nem tértem napirendre. Hát micsoda világ ez? Mi az, hogy kvázi számonkér, hogy én a saját családomban mit hogyan csinálok? Mi az, hogy "lefelelőtlenez" bárki is, aki nem is ismer?
Tény, hogy beoltattuk őket végül, hosszas dilemma után. Azóta sincs semmi bajunk, most már elhiszem, hogy nem is lesz. Tény, hogy nem szoktam vitamintablettát venni, mert nincs miért. Kilószám fogy nálunk az alma, a narancs, a mandarin, a banán. Megeszik a répát, zöldséget, zellert, cukkinit, spenótot. De még ha ez nem is lenne elég... hála az égnek, alig voltak betegek. Egy-egy napig fájt a torkuk, vagy egy-egy hétig folyt az orruk. És ugye ami még tény, a legkisebbet leszámítva azért nálunk mindenki jó kondícióban van, hogy enyhén fogalmazzak. Néha örülök, ha nem éhesek, nemhogy én még pluszban vitaminokkal tömjem őket, ami esetleg még jobb étvágyat csinál. Igaz, akkor lenne egy plusz felelőtlenségem, amiért nem fogyasztom le őket.
De még ha ezek nem is így lennének, még ha lenne három sovány, beteges gyerekem, és nem vennék vitamintablettákat, ahhoz sem lenne semmi köze senkinek. Úgyhogy még mindig nem értem, mi volt ez reggel..
Mindegy, sose legyen nagyobb öröme ennél....