Még mindig a baleset

De ezúttal nem arról írok, hogy hogy történt, mert azt ugye már megírtam. Arról viszont, ami azóta zajlik bennem, bennünk, még nem szóltam.
Először idézném az "okos" könyvemet. "Egy baleset arra készteti az embert, hogy lassítson, vagy teljesen hagyjon fel tevékenységeivel. Ilyenkor olyan időszak veszi kezdetét, amikor kérdéseket teszünk fel. Ha nyitott, és objektív maradok magammal szemben, gyorsan rájövök, mi okozhatta ezt a balesetet. Elvesztettem az irányításomat egy élethelyzet felett? Ideje, hogy irányt változtassak? Nehezen hallom meg saját belső hangomat, megérzéseimet, ezért radikális figyelmeztetésre, intő jelre van szükségem? Megfigyeltem, hogyan is következett be a baleset? Milyen állapotban voltam előtte, és utána? Fontos, hogy újra átgondoljam a baleset körülményeit: elemezzem az elhangzott szavakat, mert feltárják, mit is éltem meg a baleset pillanatában. A baleset minden elemének szimbolikus jelentése van, ezért figyelek a belső hangra, hogy olyan megoldást találjak, amely megakadályozhatja az adott helyzet súlyosbodását. Akkor vagyok fogékony a balesetekre, amikor viszonyom problémás a valósággal, amikor képtelen vagyok a teljes jelenlétre, és arra, hogy tudatában legyek a világnak, amelyben élek. Mintha elvágyódnék innen. El vagyok szigetelve attól, ami körülöttem történik, talán mert nem tudom elfogadni a valóságot, vagy nehezen élem meg azt. Jobban oda kell figyelnem magamra, hogy felfedezzem az önbizalmamat."
Minden, amit leírtam belőle, már felmerült bennem is (csak ma néztem bele a könyvbe). Igaz bármelyikünkre külön-külön is, mármint Balázsra és rám. És igaz ránk együtt is. Azt gondolom, a Sors (nevezzük így, ez a legegyszerűbb és legkevésbé sem bántok vele senkit remélem) megmutatta nekünk, hogy fontos számunkra az autónk. Ugye fontolgattuk, hogy el kéne adni. Fontolóra vettünk sok mindent, hogy "szabadulhassunk" a svájci frankos hitelünk fogságából. Még akkor is szóba került, mikor hazafelé tartottunk, mert elmentünk egy autókereskedés mellett, mire Balázs megjegyezte, majd ide beadjuk, és kész.. Nos, a Sors adott nekünk ízelítőt abból, milyen lenne elveszíteni. És azt hiszem, ez a lehetőség a jövőben nemigen fog felmerülni bennünk.
Aztán amit még meg kellett tanulnunk... mindketten, külön-külön kicsit nyomasztónak érezzük a családon belül betöltött (önként vállalt) szerepünket. Mert Balázsnak nyilván nyomasztó családfőnek lenni így, hogy nagyon sokat dolgozik, és nagyon keveset pihen, mégis van egy csomó minden, amiről le kell mondani. Nekem nyomasztó, hogy nem tudok "érdemben" hozzájárulni a családi költségvetéshez. Együtt nyomaszt bennünket az anyagi nehézségeken túl a gyerekek betegségei, az iskoláztatás, és még egy csomó apróság.
És akkor jött a Sors, és mutatott valamit. És ez az igazán letaglózó. Hogy elég volt neki egy pillanat, hogy meglássuk. A családfőnek visszaadta az önbizalmat, mert képes volt rá, hogy akkor, abban a helyzetben tökéletesen hideg fejjel a lehető legtöbbet tegye értünk. Egyúttal megmutatta neki, hogy mekkora támaszom nekem. Nekem megmutatta, hogy bármi van is, feltétel nélkül bízhatom magam erre az emberre bárhol, bármikor.
Magamról nem feltétlenül tetszik amit láthattam, de azt hiszem, én ennek a történetnek egy epizódszereplője voltam csak. De azért mégis leírom, mert hiszek abban, hogy amitől megszabadulok, attól nekem könnyebb lesz. Szóval.. kicsit csalódtam magamban. Mert még mindig nem tudok egy csomó mindent visszaidézni, mert sötét folt van a helyén, pedig tán csak másfél percről van szó. Mert amikor kiszálltunk, azonnal rosszullét jött rám, amitől gyengének érzem magam. Még akkor is, ha utána (ahogy Eszter felhívta rá a figyelmemet) igenis nagy erőről tesz tanúbizonyságot, hogy vissza tudtam jönni belőle. Az is igaz, hogy az, hogy nem tudott igazán legyőzni a roham, sokba került nekem, mert utána még két napig volt begörcsölve mindenem (péntek este a könnyeim is potyogtak, annyira fájt a kezem). Mégis úgy érzem, hogy nem voltam jó támasza a gyerekeimnek, mert nem tudtam rögtön megnyugtatni őket, sőt, még majdnem tetéztem a bajt. Tudom, az eszemmel legalábbis, hogy ez így hülyeség, hiszen nem tehetek arról, hogy beteg vagyok.
Azóta eltelt már majdnem egy hét. Elmentünk a baleset helyszíne mellett már másnap. Elcsendesedtünk mindannyian odafelé, nekem a gyomrom is egy csomóban volt végig, és észre sem vettem, hogy visszatartom a levegővételt is. Hazafelé a Sors megint csak közbelépett, ezúttal könnyített rajtunk. Egy teremtett lélek nem volt rajtunk kívül azon az útszakaszon. Senki. Mégis folytak a könnyeim ahogy elmentünk ott. Láttam még  a krétarajzot. Azóta azt is tudjuk, hogy hívták a kamionost, meg még azt is, hány gyereke van. Azóta bejelentettük a biztosítójánál  kárigényünket, és már a kárfelvevő is itt volt fotózni. Azóta már sokszor ültünk az autónkban.
Azóta ahányszor ránézek a férjemre, látom azt az elszánt, koncentráló arcát magam előtt, ahogy mindenáron vigyázott ránk. Az Ő arcán pedig látom, hogy megkönnyebbült, amiért tudott ránk vigyázni. A kapcsolatunkat, a tiszteletet iránta megerősítette bennem. Aztán majd eltelik annyi idő nemsokára, amikor már csak ez lesz fontos, minden más csak egy rossz emlék marad.
Mindenesetre kedves Sors, legközelebb kérlek, inkább küldj egy email-t. A leírt betűket jobban tudom olvasni, mint a sorok között. De ha ez nem megy, akár fel is hívhatnál. Addig pedig igyekszem szorgosan tanulni, és összegezni, amire szükség van a tovább lépéshez.
Csak most még kicsit lelassultam... gondolatokban, tettekben egyaránt. Jó ez így. Nincs baj, és ez a lényeg.