Mégis csupa jóról tudok csak beszámolni. A tegnapi nap annyira jó volt, hogy úgy döntöttünk, hogy akkor ma megismételjük. Úgy szó szerint.. csak most kicsit lassabban, és jobban körülnézve, többet látva...
Tegnap este még voltak másféle terveink is, de azt végül elhalasztottuk tavaszra, amikor már kiszámíthatóbb lesz a jó idő, főleg, miután reggel úgy tűnt, előfordulhat, hogy a mai nap sem lesz már olyan, mint a tegnap volt.
Így aztán maradt a "B" terv, és újra nekiindultunk a tegnapi útvonalnak. Ezúttal többet időztünk Révkomáromban, megnéztünk egy csomó mindent.. újra és újra rácsodálkoztunk, hogy amerre megyünk, mindenhol magyarul beszélnek körülöttünk, még ha valami különös akcentussal teszik is. A gyerekeinknek volt ez igazán nagy "csoda", ők aztán lépten-nyomon megjegyezték félhangosan, hogy "ő is magyar", vagy hogy "ő szlovák". Kicsit idegesítő volt, de hát gyerekek.. Patrik ma is végigfotózta a napot, minden feliratot elolvasott, mindent megörökített. :) Roland egy kicsit unatkozott, így aztán vagy folyton belemászkált Patrik éppen készülő fotóiba, vagy talált magának valami durcáskodnivalót.
Komárnó után újfent Párkány volt a cél, ezúttal ott is terveztünk sétálni, és nem álltunk meg a Duna-menti kis falukban, csak egyszer. :) De ott muszáj volt. Egyébként meg a kocsiból csodáltuk a Dunapart ezerféle arcát, és hogy micsoda rendben van tartva a gátak környéke, az utak melletti füves területek. Mondom, füves, nem gazos. :)
Párkányban is sétáltunk egyet, kicsit ücsörögtünk a délutáni kellemesen meleg napsütésben, majd célba vettük Lábatlant, ahol Eszter várt minket egy kávéval. Nem volt hosszú látogatás, mert még itthon is várt minket egy-két dolog, de azért jó volt ez is.
Hazafelé úgy indultunk, hogy még bevásárolunk itthon, de aztán módosított útvonalon, igen vadregényes körülmények között végül Tatabányán kötöttünk ki. Akarom mondani parkoltunk.. ne is kérdezzétek, hol. Hát naná, hogy már megint.. Mert így nem kellett már itthon semmivel sem törődni. :) Lusták voltunk, és elkényeztettek (úgy egyébként meg pont ennyiből főztem volna itthon, és ugyan egészségesebb lehetett volna, de még egy csomó idő, energia, és miegymás kellett volna hozzá), és amúgy is jólesett, na. :)
Itthon még volt egy kedves meglepetésben is részem (és erről ennyivel kell beérnetek... hogy csak úgy teljesült egy régi vágyam), meg hajat vágtunk, meg kutyát vacsoráztattunk (halleluja, mindkettő evett).
Két nap alatt háromszázhúsz kilométert tettünk meg. :) Megszámlálhatatlan mennyiségű élménypillanatot ratkároztunk el, rengeteget nevettünk, legalább ennyit bosszankodtunk is, nyolcszázháromszor hangzott el, hogy "Roland, ne kelljen már többször rád szólni"... meg hogy "Tuti hogy ti többet nem jöttök velünk..", de azért jó volt ez így nagyon. :)
Holnap nyugi lesz. Főzés, takarítás, pihenés... holnapután már munka. :) De most azt gondolom, állok elébe én bárminek... ilyen napok után. :)
Dius gondol... mit is?
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kirándulás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kirándulás. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. okt. 28.
2013. okt. 27.
Jó nap
Ma aztán volt nálunk minden. Amúgy egész nap azt hittem, hogy szombat van, mert ugye én tegnap dolgoztam, és holnap meg nem megyek, így aztán elég logikusnak tűnik, hogy akkor csak szombat lehet. De nem, vasárnap volt. Olyan, amilyen már régen nem.
Azzal kezdődött, hogy kávéztunk. :) Ebben nincs semmi rendkívüli, így szoktuk ezt. Aztán én a kávézás után még a kanapén elszundítottam egy kicsit, mert korainak találtam még az időpontot. :)
Aztán Roland alakított.. reggel a párnája alatt találtam egy fogat. Nálunk létezik a fogtündér, és pénzt hoz a fogért, így aztán elég pánikolósan megkérdeztem Balázst, hogy "Te tudsz róla, hogy kiesett egy foga?" Nem tudott. Egyikünknek sem volt ötszázasa, én már azon voltam, hogy hagyom az egészet.. de Balázs nem hagyta, mondta, váltassak már fel anyámmal, vagy valakivel, ne most bukjunk már le. Hát jó. Szereztem ötszázast, kicseréltem a párna alját.. Majd aztán kiskirályfira rá lett parancsolva, hogy most már aztán igazán álljon neki felöltözni, beágyazni. Megtalálta a pénzt, és először nézett bután. :D Majd.. egy laza vigyorral a homlokára csapott, hogy "Jaaaaa, hát ő tegnap TALÁLT egy fogat az udvaron (wtf?), és azt behozta a párnája alá". És hogy örült magának, mert így most szerzett egy ötszázast. Hát.. mit mondjak? Szakadtunk a röhögéstől mindketten.. két hülye szülő, itt pánikoltunk, hogy fogtündér, meg minden, ez a gyerek meg simán átvert mindenkit, hogy legyen egy ötszázasa. Bejött. Az örök rejtély marad, hogy honnan talált fogat? De nem is igazán firtattam..
Aztán megnéztük a Forma 1-et (bevallom, ezen is szundikáltam egy kicsit, de ha egyszer dögunalom volt..), és rögtön ezután útnak indultunk. Az eredeti terveink között az szerepelt, hogy eszünk (már nem is mondom, hogy hol, mert igen, megint ott, és megint azt..), aztán sétálunk Tatán a vár körül. Aztán úgy adódott, hogy közel egyszerre fogalmazódott meg bennünk, hogy elmehetnénk akár Komáromig, aztán onnan Révkomáromba. Így is lett. :) Meg még menet közben még alakítottunk a terveken, mert végül az Erzsébet hídon mentünk át Szlovákiába, és a Mária Valéria hídon jöttünk vissza. :) Közben meg megcsodáltunk egy csomó falut, és a Dunát több helyről.. :) Hihetetlenül furcsa érzés, hogy tulajdonképpen mi itt nem is kéne, hogy külföldiek legyünk, ha másképp alakul.
Nagyon jó volt egyébként, bár a kiskorúak összezárva egy autóba... na, az elég idegtépő volt helyenként, de sebaj. :)
Nemes egyszerűséggel lenyúltam pár képet Balázstól, mert ők fotóztak Patrikkal, én csak úgy magamba szippantottam a látványt. :)
Azzal kezdődött, hogy kávéztunk. :) Ebben nincs semmi rendkívüli, így szoktuk ezt. Aztán én a kávézás után még a kanapén elszundítottam egy kicsit, mert korainak találtam még az időpontot. :)
Aztán Roland alakított.. reggel a párnája alatt találtam egy fogat. Nálunk létezik a fogtündér, és pénzt hoz a fogért, így aztán elég pánikolósan megkérdeztem Balázst, hogy "Te tudsz róla, hogy kiesett egy foga?" Nem tudott. Egyikünknek sem volt ötszázasa, én már azon voltam, hogy hagyom az egészet.. de Balázs nem hagyta, mondta, váltassak már fel anyámmal, vagy valakivel, ne most bukjunk már le. Hát jó. Szereztem ötszázast, kicseréltem a párna alját.. Majd aztán kiskirályfira rá lett parancsolva, hogy most már aztán igazán álljon neki felöltözni, beágyazni. Megtalálta a pénzt, és először nézett bután. :D Majd.. egy laza vigyorral a homlokára csapott, hogy "Jaaaaa, hát ő tegnap TALÁLT egy fogat az udvaron (wtf?), és azt behozta a párnája alá". És hogy örült magának, mert így most szerzett egy ötszázast. Hát.. mit mondjak? Szakadtunk a röhögéstől mindketten.. két hülye szülő, itt pánikoltunk, hogy fogtündér, meg minden, ez a gyerek meg simán átvert mindenkit, hogy legyen egy ötszázasa. Bejött. Az örök rejtély marad, hogy honnan talált fogat? De nem is igazán firtattam..
Aztán megnéztük a Forma 1-et (bevallom, ezen is szundikáltam egy kicsit, de ha egyszer dögunalom volt..), és rögtön ezután útnak indultunk. Az eredeti terveink között az szerepelt, hogy eszünk (már nem is mondom, hogy hol, mert igen, megint ott, és megint azt..), aztán sétálunk Tatán a vár körül. Aztán úgy adódott, hogy közel egyszerre fogalmazódott meg bennünk, hogy elmehetnénk akár Komáromig, aztán onnan Révkomáromba. Így is lett. :) Meg még menet közben még alakítottunk a terveken, mert végül az Erzsébet hídon mentünk át Szlovákiába, és a Mária Valéria hídon jöttünk vissza. :) Közben meg megcsodáltunk egy csomó falut, és a Dunát több helyről.. :) Hihetetlenül furcsa érzés, hogy tulajdonképpen mi itt nem is kéne, hogy külföldiek legyünk, ha másképp alakul.
Nagyon jó volt egyébként, bár a kiskorúak összezárva egy autóba... na, az elég idegtépő volt helyenként, de sebaj. :)
Nemes egyszerűséggel lenyúltam pár képet Balázstól, mert ők fotóztak Patrikkal, én csak úgy magamba szippantottam a látványt. :)
2013. júl. 11.
Ma is képek
Szóval ez az egyik okom.
A másik pedig, hogy ma kirándultunk. Volt A és B verzió. Különféle okok miatt Erik választhatott, hogy melyiket szeretné, ő az A-t szavazta meg, hogy vonattal menjünk Siófokra. Igazából mindenki másnak a B-hez volt kedve, de sebaj.. mentünk tehát vonattal Siófokra. Tök jó volt amúgy, bár a vonat erősen felejthető, és csak az ilyen vonatőrülteknek nyújt igazi élmény, mint Erik. De már ezért megérte.
Végül innen hazaértünk ebédre.. hogy aztán délután mégis elmenjünk a B verziós kirándulásra is. Elmentünk Szántódról Tihanyba komppal, majd onnan Zánkára, ahol megnéztük városunk táborát (Patrik még sosem járt ott, és Roli sem), majd vissza komppal Szántódra, onnan újra Siófokra (muszáj volt visszamenni, olyan finom péksüteményt ettem ott délelőtt). Zamárdiban láthattuk a BalatonSoundra érkező óriási tömeget, ami amúgy egy élmény, hogy ennyi ember a Balatonparton, másrészt elképesztő, hogy ennyi pénzért is ekkora tömegek mennek, harmadrészt félelmetes, mert mindenkinek piásüveg van a kezében.. Délután ötre értünk haza, hullafáradtan. De azért még lementünk a partra, és a fiúk fürödtek is egyet, mert csak a levegő hűlt le egy kicsit, a víz nem.
Most meg, még megmutatom a képeket (amiket ezúttal Balázs fotózott, én csak "elloptam" tőle), és bedőlök az ágyba.
 |
| Siófok, Fő tér (a háttérben Széchenyi) |
 |
| Szántódrév |
 |
| Valahol a Balaton közepén találkoznak a kompok |
2012. máj. 9.
Majdnem visszafeküdtem...
Olyan hülye dolgaim vannak, hogy néha saját magam is a falnak megyek magamtól. Miután tegnap este kis engedelmesként bevettem az emelt adag gyógyszeremet, reggel úgy ébredtem, mintha egész tegnap egyfolytában ittam volna. De mondjuk lehet, hogy az nem ilyen, még sosem rúgtam be. :) Ennek megfelelően kellőképpen imbolyogva és szédülősen pakoltam még be Patriknak a tegnap elcsomagolt ruhák után ma a kajás szekciót. Tulajdonképpen igazán hálás is vagyok az előrelátásomért, mert minden elő volt készítve, elég volt csak gépiesen csinálni, gondolkodást nem igényelt.
Elsőszülött fiam úgy láttam, alig várja, hogy a kapun kívül legyen, nehogy még eszembe jusson esetleg egy vékonyabb kabátot rászuszakolni, vagy egy újabb intelem, jó tanács hangozzon még el. Egy futó puszival búcsúzott, majd hívlak elköszönéssel, és már ott sem volt.
Akkor legszívesebben lerogytam volna a kanapéra olyan vízszintes helyzetben, de erre nem volt idő, készíteni kellett a kisbőgőmasinámat királyfimat az oviba. Érdekes higanymozgásnak éreztem a járásomat, miközben mentünk, és odafelé még elhatároztam, hogy ha hazaérek, lefekszem, mert én ezt nem bírom.
Naigen... mire visszaértem, lejárt a mosógép, amit minden bizonnyal én indítottam el, mert ez az én szokásom, de nem emlékeztem rá. Mindegy, ha már így alakult, akkor kiszedtem, kiteregettem, és még egy adagot elindítottam. Közben Eriknek is adtam reggelit, a kutyákat is újra kiengedtem a hátsó udvarba a dolgukat végezni. Az utolsó ruháknál újfent eldöntöttem, hogy amint végzek, lefekszem.
Bejöttem, de eszembe jutott, hogy meg kell néznem valamit az interneten. Úgyhogy leültem. Aztán kimentem a konyhába, ránéztem a kőre, és már pakoltam is fel a székeket, hogy felmossak.
Mire felszáradt, újra mehettem teregetni. Tele volt a kötél a száradó ruhákkal, gondoltam, na, végeztem, most de jó lenne végre letenni a fejemet, mert olyan, mint egy zsongó méhkas, ráadásul az idő is ideköltözött a nyakamra már megint egy pár napja. Igenám... csakhogy ekkor már fél tizenegy volt, és még a kutyakaka is összeszedésre várt, úgyhogy megcsináltam.
Aztán megint eszembe jutott, hogy még mindig van valami, aminek nem néztem utána. Pillanatok alatt tizenegy óra lett, amikor már majdnem indulni kell dolgozni, úgyhogy csak egy vágyakozó pillantást vetettem a kanapéra, és készülődni kezdtem.
A munkahelyemen majd pihenek, gondoltam... de azért volt mit csinálnom, erre nem jutott idő, csak épphogy.
Mire bezártam, hazaértem, már egészen átlendültem ezen az egészen. Még sétáltunk egyet a kutyákkal, leszedtem-összehajtogattam-elraktam a ruhákat, vacsorát adtam a megfogyatkozott létszámú gyerekcsapatnak. Még hazafelé azzal "dicsekedtem" Balázsnak, hogy milyen érdekes, végre egyszer nem aggódok Patrikért, pedig csak egy sms-t küldött fél tizenegykor, hogy megérkeztek Egerbe.
Aztán estére már kezdtem aggódni. Egyrészt, mert fura volt, hogy nincs itt, mintha a fél karom hiányozna, másrészt mert tényleg nem tudtam mi van vele. Ekkor már nem tudtam mosogatni sem nekiállni, mert vártam, hogy csörögjön a telefonom. De háromnegyed kilenc volt, mire végre... akkor fejezték be a vacsorát. Természetesen minden rendben van vele, jól érzi magát, és nagyon fáradt, de minden "tök jó", és majd holnap hív, ha indulnak. Hát ennyi... :)
Én meg időközben már újfent "belőttem magam", úgyhogy most megint hívogat az ágy. De most már nem jöhet közbe semmi, megyek, és lefekszem, mert nem vagyok ma többre hitelesítve.
Elsőszülött fiam úgy láttam, alig várja, hogy a kapun kívül legyen, nehogy még eszembe jusson esetleg egy vékonyabb kabátot rászuszakolni, vagy egy újabb intelem, jó tanács hangozzon még el. Egy futó puszival búcsúzott, majd hívlak elköszönéssel, és már ott sem volt.
Akkor legszívesebben lerogytam volna a kanapéra olyan vízszintes helyzetben, de erre nem volt idő, készíteni kellett a kis
Naigen... mire visszaértem, lejárt a mosógép, amit minden bizonnyal én indítottam el, mert ez az én szokásom, de nem emlékeztem rá. Mindegy, ha már így alakult, akkor kiszedtem, kiteregettem, és még egy adagot elindítottam. Közben Eriknek is adtam reggelit, a kutyákat is újra kiengedtem a hátsó udvarba a dolgukat végezni. Az utolsó ruháknál újfent eldöntöttem, hogy amint végzek, lefekszem.
Bejöttem, de eszembe jutott, hogy meg kell néznem valamit az interneten. Úgyhogy leültem. Aztán kimentem a konyhába, ránéztem a kőre, és már pakoltam is fel a székeket, hogy felmossak.
Mire felszáradt, újra mehettem teregetni. Tele volt a kötél a száradó ruhákkal, gondoltam, na, végeztem, most de jó lenne végre letenni a fejemet, mert olyan, mint egy zsongó méhkas, ráadásul az idő is ideköltözött a nyakamra már megint egy pár napja. Igenám... csakhogy ekkor már fél tizenegy volt, és még a kutyakaka is összeszedésre várt, úgyhogy megcsináltam.
Aztán megint eszembe jutott, hogy még mindig van valami, aminek nem néztem utána. Pillanatok alatt tizenegy óra lett, amikor már majdnem indulni kell dolgozni, úgyhogy csak egy vágyakozó pillantást vetettem a kanapéra, és készülődni kezdtem.
A munkahelyemen majd pihenek, gondoltam... de azért volt mit csinálnom, erre nem jutott idő, csak épphogy.
Mire bezártam, hazaértem, már egészen átlendültem ezen az egészen. Még sétáltunk egyet a kutyákkal, leszedtem-összehajtogattam-elraktam a ruhákat, vacsorát adtam a megfogyatkozott létszámú gyerekcsapatnak. Még hazafelé azzal "dicsekedtem" Balázsnak, hogy milyen érdekes, végre egyszer nem aggódok Patrikért, pedig csak egy sms-t küldött fél tizenegykor, hogy megérkeztek Egerbe.
Aztán estére már kezdtem aggódni. Egyrészt, mert fura volt, hogy nincs itt, mintha a fél karom hiányozna, másrészt mert tényleg nem tudtam mi van vele. Ekkor már nem tudtam mosogatni sem nekiállni, mert vártam, hogy csörögjön a telefonom. De háromnegyed kilenc volt, mire végre... akkor fejezték be a vacsorát. Természetesen minden rendben van vele, jól érzi magát, és nagyon fáradt, de minden "tök jó", és majd holnap hív, ha indulnak. Hát ennyi... :)
Én meg időközben már újfent "belőttem magam", úgyhogy most megint hívogat az ágy. De most már nem jöhet közbe semmi, megyek, és lefekszem, mert nem vagyok ma többre hitelesítve.
2011. okt. 22.
Végre szombat
.. és végre babalátogató. Végre személyesen is megismerkedhettünk Bencével, akit ugyan sok-sok fotón láttunk már, és sok beszámolót hallottam az anyukájától, de hát az ilyesmi mégsem pótolja a valóságot.
Nem mi lettünk volna, ha mindez simán megy. Tegnap eldöntöttük, hogy ma akkor aztán tutira megyünk, telefonáltam Erikának, úgyhogy ebben megnyugodva feküdtünk le. Tartottuk magunkat az ütemtervhez, és fél tízkor tényleg elindultunk. Megvettük az autópálya-matricát, és egészen Tatabányáig jutottunk... de odáig már csak muszájból. Az autónk nem akart menni, rángatott, nem ment egy henger. Így aztán Tatabányáról hazajöttünk. Telefonáltam Erikának, hogy egy kis technikai szünetet kérünk, de még nincs veszve minden. Balázs elment az autósboltba, aztán egy autószerelő ismerőshöz, kicserélték a gyertyákat, és már indulhattunk is újra. Ez a dög autónk pedig csak az új gyertyáira vágyott, mert nyikkanás nélkül, megbízhatóan elvitt bennünket, meg vissza is hozott.
Mosonmagyaróváron kis kitérőt tettünk Zsolti sírhelyéhez. Mindketten még mindig kicsit megrendülten megyünk oda, még mindig hihetetlen. A fiúk is emlékeznek rá, és azt hiszem, ha ez így van három év után, akkor már így is marad. :)
És aztán megérkeztünk. Bence pedig egy pillantásával elvarázsolt, és már egyetlen izmom sem fájt. :) Ahogy tudott bújni, az valami fantasztikus érzés. És még ahogy sír, az is elbűvölő. Legszívesebben haza sem jöttem volna, vagy hozom őt is (de nem adták volna). Az biztos, hogy eddig is a szívem kis csücskében volt, most meg aztán méginkább... az anyukájával együtt. :)
Remélhetőleg nem haragszik meg érte, ha feltöltök egy képet... de ha mégsem szeretné, hogy itt legyen, leveszem. :)
Ez egy jó szombat volt, kétség nem férhet hozzá. :)
Nem mi lettünk volna, ha mindez simán megy. Tegnap eldöntöttük, hogy ma akkor aztán tutira megyünk, telefonáltam Erikának, úgyhogy ebben megnyugodva feküdtünk le. Tartottuk magunkat az ütemtervhez, és fél tízkor tényleg elindultunk. Megvettük az autópálya-matricát, és egészen Tatabányáig jutottunk... de odáig már csak muszájból. Az autónk nem akart menni, rángatott, nem ment egy henger. Így aztán Tatabányáról hazajöttünk. Telefonáltam Erikának, hogy egy kis technikai szünetet kérünk, de még nincs veszve minden. Balázs elment az autósboltba, aztán egy autószerelő ismerőshöz, kicserélték a gyertyákat, és már indulhattunk is újra. Ez a dög autónk pedig csak az új gyertyáira vágyott, mert nyikkanás nélkül, megbízhatóan elvitt bennünket, meg vissza is hozott.
Mosonmagyaróváron kis kitérőt tettünk Zsolti sírhelyéhez. Mindketten még mindig kicsit megrendülten megyünk oda, még mindig hihetetlen. A fiúk is emlékeznek rá, és azt hiszem, ha ez így van három év után, akkor már így is marad. :)
És aztán megérkeztünk. Bence pedig egy pillantásával elvarázsolt, és már egyetlen izmom sem fájt. :) Ahogy tudott bújni, az valami fantasztikus érzés. És még ahogy sír, az is elbűvölő. Legszívesebben haza sem jöttem volna, vagy hozom őt is (de nem adták volna). Az biztos, hogy eddig is a szívem kis csücskében volt, most meg aztán méginkább... az anyukájával együtt. :)
Ez egy jó szombat volt, kétség nem férhet hozzá. :)
2011. aug. 17.
Erdély
Már egy hónapja is van, hogy érlelődik-fogalmazódik bennem a poszt, amit tulajdonképpen már Patrik hazaérkezése után elkezdhettem volna. Az sosem volt kérdés számunkra, hogy hatalmas élmény lesz neki ez a táborozás. Ezért is nem volt egyetlen percig sem kérdés, hogy előteremtjük a rávalót, és természetesen elengedjük. Még akkor is, ha amúgy volt bennem egy csomóféle para a dologgal kapcsolatban. :)
Már amikor ott volt, párszor a telefonbeszélgetéseink alatt könnyekig hatódtam. Attól is, hogy jól érzi magát, meg attól is, amiket mesélt. Aztán mikor hazaérkezett, és részletesebben is megtudhattuk az eseményeket.. épp úton voltunk a Balaton felé, és bizony volt egy útszakasz, amit én végigpityeregtem meghatódottságomban.
Miért is? Tudom Patrikról, hogy a lelke olyasmi, mint az enyém. Mégis.. Olyan őszinte meghatottsággal mesélte, hogy amikor megérkeztek Rétyre (este 8 körül), az egész falu kint állt, és őket várta. A magyar buszt. "Anya, el sem tudod képzelni, hogy örültek nekünk." Akármerre mentek, mindenhol ugyanez a szeretet áradt feléjük, mert elég volt hozzá a magyar rendszámú busz, hogy az emberek integessenek, köszöntsék őket.
A másik, ami hihetetlenül mély benyomást tett rá, hogy "Anya, ott senki nem gondolta, hogy ellophatnánk bármit, simán bent lehettünk a boltban egyedül". :) Egy csomó ilyen apróság, ami ott valószínűleg amúgy is így evidens (de ha nem, majd megcáfoljátok), neki viszont hatalmas rácsodálkozásokat szerzett. Pl, hogy sosem próbálták átverni, és ha fel kellett volna váltani a pénzét, inkább megkapta olcsóbban, mert arra elég volt az apró. :D
Élményszámba ment, hogy ott minden milyen szép.. hogy a Szent Anna tónál még medvebocsot is láttak. :) És látta közvetlen közelről Mikes Kelemen szülőházát, és Mátyás király házát (azt nem tudom, neki az szülőháza e.. én tudatlan..), és járt Csíksomlyón, meg Berethalom-on, meg a Békás-szorosnál, Segesváron, a Király-hágón, meg még biztos egy csomó mindent ki is felejtettem. :)
Utolsó előtti este beszéltünk, akkor kérdezte, hozzon e juhsajtot, mert nagyon-nagyon finom, és csak tíz lei. Mondtuk, hozzon.. :) A tíz lei megmaradt, ajándékba kapták a sajtot. :)
Még ma is emlegeti, hogy igaz, hogy nagyon messze van, és ott is hatalmas távolságokat küzdöttek le.. és igaz, hogy sokszor nem volt meleg víz a zuhanyozáshoz (az ottani iskolában voltak elszállásolva, gondolom nincs erre azért kapacitás, hogy ötven embernek legyen meleg víz), és igaz, hogy nagyon hiányoztunk neki, de visszamenne..
Én pedig, őt hallgatva, és túl jó pár youtube-os videón, nagyon szeretném egyszer a saját szememmel is látni mindezt.. kezet fogni azokkal a magyar emberekkel, akik magyarabbak annál, ami én valaha is leszek..
Örülök, hogy megtapasztalta ezt.. azt hiszem, életre szóló az élmény.. minden tekintetben. :)
Már amikor ott volt, párszor a telefonbeszélgetéseink alatt könnyekig hatódtam. Attól is, hogy jól érzi magát, meg attól is, amiket mesélt. Aztán mikor hazaérkezett, és részletesebben is megtudhattuk az eseményeket.. épp úton voltunk a Balaton felé, és bizony volt egy útszakasz, amit én végigpityeregtem meghatódottságomban.
Miért is? Tudom Patrikról, hogy a lelke olyasmi, mint az enyém. Mégis.. Olyan őszinte meghatottsággal mesélte, hogy amikor megérkeztek Rétyre (este 8 körül), az egész falu kint állt, és őket várta. A magyar buszt. "Anya, el sem tudod képzelni, hogy örültek nekünk." Akármerre mentek, mindenhol ugyanez a szeretet áradt feléjük, mert elég volt hozzá a magyar rendszámú busz, hogy az emberek integessenek, köszöntsék őket.
A másik, ami hihetetlenül mély benyomást tett rá, hogy "Anya, ott senki nem gondolta, hogy ellophatnánk bármit, simán bent lehettünk a boltban egyedül". :) Egy csomó ilyen apróság, ami ott valószínűleg amúgy is így evidens (de ha nem, majd megcáfoljátok), neki viszont hatalmas rácsodálkozásokat szerzett. Pl, hogy sosem próbálták átverni, és ha fel kellett volna váltani a pénzét, inkább megkapta olcsóbban, mert arra elég volt az apró. :D
Élményszámba ment, hogy ott minden milyen szép.. hogy a Szent Anna tónál még medvebocsot is láttak. :) És látta közvetlen közelről Mikes Kelemen szülőházát, és Mátyás király házát (azt nem tudom, neki az szülőháza e.. én tudatlan..), és járt Csíksomlyón, meg Berethalom-on, meg a Békás-szorosnál, Segesváron, a Király-hágón, meg még biztos egy csomó mindent ki is felejtettem. :)
Utolsó előtti este beszéltünk, akkor kérdezte, hozzon e juhsajtot, mert nagyon-nagyon finom, és csak tíz lei. Mondtuk, hozzon.. :) A tíz lei megmaradt, ajándékba kapták a sajtot. :)
Még ma is emlegeti, hogy igaz, hogy nagyon messze van, és ott is hatalmas távolságokat küzdöttek le.. és igaz, hogy sokszor nem volt meleg víz a zuhanyozáshoz (az ottani iskolában voltak elszállásolva, gondolom nincs erre azért kapacitás, hogy ötven embernek legyen meleg víz), és igaz, hogy nagyon hiányoztunk neki, de visszamenne..
Én pedig, őt hallgatva, és túl jó pár youtube-os videón, nagyon szeretném egyszer a saját szememmel is látni mindezt.. kezet fogni azokkal a magyar emberekkel, akik magyarabbak annál, ami én valaha is leszek..
Örülök, hogy megtapasztalta ezt.. azt hiszem, életre szóló az élmény.. minden tekintetben. :)
2011. júl. 20.
Hazajöttünk
...pedig nem nagyon akaródzott a dolog. De egyszer minden véget ér, így ez az idei nyaralás is. Tegnap este nagy csinnadrattával elköszönt a nyár is tőlünk egy időre (remélem azért nem hosszú időre), dörgött, villámlott, ömlött az eső. Még ma reggel is erre keltünk... De mire végleg összepakoltunk, elmosogattunk, felmostunk, kitakarítottunk mindent, a nap is kisütött, gondolom úgy döntött, mégis inkább mosolyogva menjünk, mint esőben, búslakodva. :)
Mindenki a maga vérmérséklete/érzése/gondolatai szerint búcsúzott el a nyaralástól, Roli nem felejtett el még a tévétől sem elköszönni.. :) Erik az utolsó vonatot is megnézte, Patrik még aggódva körbejárt, mindent elraktunk e, Balázs és én külön-külön minden helyiségbe újfent bekukkantottunk. Jó ürügy volt az ellenőrzés, de sokkal inkább emlékgyűjtés volt. Jól bevéstünk újra minden pillanatot, mert csak az marad. Igazi lúzerek vagyunk ugyanis, mikor máskor menjen végképp tönkre a fényképezőgép, ha nem akkor, amikor nyaralunk? Így fotó nem lesz (talán kettő sikerült, de még nem tudtam kideríteni), csak idebent maradnak az érzések, meg az emlékek. Azok is, amikor megígértem, hogy összepakolom valamelyiket/mindet/magamat és felrakom a hazafelé tartó vonatra. :D Ilyen is volt.
De sokkal több olyan pillanat, amire majd jó lesz visszaemlékezni, és táplálkozni belőle a szürke hétköznapokon. A teraszon ebédelés, vacsorázás hangulataira, arra, ahogy a háromból kettő gyerekünk egyszerre tanult meg keresztrejtvényt fejteni, ahogy Roli wc-papírra írkálta angolul, hogy "Mother, father thank you for holiday". :)
Hazafelé Szántódnál felmerészkedtünk a kompra (majdnem betojtam, mert épp esett is, és fújt a szél is), ez is egy elraktározandó élmény. :) Veszprém felé jöttünk, Balázsnak volt ott elintéznivalója. Ezzel a kerülővel négy órán keresztül jöttünk, így volt időnk akklimatizálódni. Végül már majdnem vártuk is, hogy hazaérjünk. :)
Mostanra (este háromnegyed tizenegy) már mindent kipakoltunk, szennyestartó kétszer van dugig.. Minden ismerős, és mégis furcsa.
A kíváncsiaknak pedig elárulom, ugyanannyian jöttünk haza is, mint ahányan mentünk. És ez tízezer százalék. :P
Holnap egy dokis találka délelőtt.. aztán egy ovis délután.. szóval minden folytatódik, ahogy eddig. De semmi sem lesz ugyanolyan még egy darabig. Azt például el sem tudom képzelni, hogy még majd dolgozni is kell menni jövő héten.. mert mi is az a munkahely? :D
Mindenki a maga vérmérséklete/érzése/gondolatai szerint búcsúzott el a nyaralástól, Roli nem felejtett el még a tévétől sem elköszönni.. :) Erik az utolsó vonatot is megnézte, Patrik még aggódva körbejárt, mindent elraktunk e, Balázs és én külön-külön minden helyiségbe újfent bekukkantottunk. Jó ürügy volt az ellenőrzés, de sokkal inkább emlékgyűjtés volt. Jól bevéstünk újra minden pillanatot, mert csak az marad. Igazi lúzerek vagyunk ugyanis, mikor máskor menjen végképp tönkre a fényképezőgép, ha nem akkor, amikor nyaralunk? Így fotó nem lesz (talán kettő sikerült, de még nem tudtam kideríteni), csak idebent maradnak az érzések, meg az emlékek. Azok is, amikor megígértem, hogy összepakolom valamelyiket/mindet/magamat és felrakom a hazafelé tartó vonatra. :D Ilyen is volt.
De sokkal több olyan pillanat, amire majd jó lesz visszaemlékezni, és táplálkozni belőle a szürke hétköznapokon. A teraszon ebédelés, vacsorázás hangulataira, arra, ahogy a háromból kettő gyerekünk egyszerre tanult meg keresztrejtvényt fejteni, ahogy Roli wc-papírra írkálta angolul, hogy "Mother, father thank you for holiday". :)
Hazafelé Szántódnál felmerészkedtünk a kompra (majdnem betojtam, mert épp esett is, és fújt a szél is), ez is egy elraktározandó élmény. :) Veszprém felé jöttünk, Balázsnak volt ott elintéznivalója. Ezzel a kerülővel négy órán keresztül jöttünk, így volt időnk akklimatizálódni. Végül már majdnem vártuk is, hogy hazaérjünk. :)
Mostanra (este háromnegyed tizenegy) már mindent kipakoltunk, szennyestartó kétszer van dugig.. Minden ismerős, és mégis furcsa.
A kíváncsiaknak pedig elárulom, ugyanannyian jöttünk haza is, mint ahányan mentünk. És ez tízezer százalék. :P
Holnap egy dokis találka délelőtt.. aztán egy ovis délután.. szóval minden folytatódik, ahogy eddig. De semmi sem lesz ugyanolyan még egy darabig. Azt például el sem tudom képzelni, hogy még majd dolgozni is kell menni jövő héten.. mert mi is az a munkahely? :D
2011. jún. 12.
Pihenés
Bevallottan én vagyok a családunk legkevésbé hiperaktív tagja. Én vagyok az, aki beérem azzal is, ha fedettpályás távolbanéző olimpiára gyakorolhatok a kanapé sarkába kuporodva. Akár egy egész délután is elvagyok így. A többiek annyira nem. Még Balázs csak-csak... ő néha kapható hasonlóra, de csak úgy lenni uncsi, ha épp nem csinál semmit, akkor minimum négyféle hírt olvas épp (és mint a reklámban, utána tudja, és tudja és tudja, hogy mit olvasott). A gyerekek bicikliznek, fociznak, biciklivel forma1-eznek, gyakorolnak a gyűrűhintán, veszekednek, verekednek, kiabálnak, ajtót csapkodnak, folyamatosan esznek-isznak. Ma reggel a három legaktívabb (Balázs, Patrik és Erik) már reggel nyolckor focizni mentek. Aztán még görkoriztak, és bicikiztek is. Én fél tízkor támolyogtam elő az ágyamból. Mentség nincs rá, csak hogy de jó volt aludni. :)
Délben ebédeltünk, aztán összepakoltam, és összepakoltunk, hogy elinduljunk valahova. Merthogy ha már pihenünk, pihenjünk aktívan is kicsit. Vagy legalábbis mozduljunk ki valamerre. Visegrád ismét elmaradt, merthogy oda egész napra kéne menni. Komárom is ezért lett kilőve. Tatán nemrég voltunk. Így esett a választás a Vadasparkra. Mert itt már rég voltunk, és ide is készültünk már vagy egy hónapja. De most itt volt a remek alkalom. Nem bántuk meg, csak egyszer, de az sem volt túlságosan komoly. Láttunk egészen közelről medvét, sast, simogattunk egyéves szarvast (micsoda bársonyos agancsa van). Sétáltunk a jó levegőn. Nagyon nem akaródzott hazajönnünk, de nem jutott eszünkbe semmi igazán eredeti az úttörővasúton kívül (amit megnéztünk, de úgy döntöttünk, gazdaságosabb lesz egy egész napos programot csinálni).
Végül aztán elindultunk haza. Menet közben Balázsnak eszébe jutott valami, és már indexelt is be egy utcába. Nem nagyon értettem, hova megy, de nem szokásom beleszólni az útvonalba. Amikor pedig megállt itt, máris fülig ért a szám. Többszörösen is rendes dolog volt tőle, egyrészt mert két napja csokiéhes vagyok, másrészt pedig ő ma nem ehetett ott semmit. Komolyan mondom, hogy életem legfinomabb rigójancsiját ettem itt ma délután, úgyhogy ha arra jártok, ki ne hagyjátok. :)
Azóta pedig minden idők leghosszabb forma 1-es közvetítésével szórakoztatjuk magunkat. :) Negyedik órája megy, és még mindig van hátra tíz kör. :D
Szóval.. pihenünk. :) Ki így, ki úgy. És még mindig van egy napunk... halleluja. :)
Délben ebédeltünk, aztán összepakoltam, és összepakoltunk, hogy elinduljunk valahova. Merthogy ha már pihenünk, pihenjünk aktívan is kicsit. Vagy legalábbis mozduljunk ki valamerre. Visegrád ismét elmaradt, merthogy oda egész napra kéne menni. Komárom is ezért lett kilőve. Tatán nemrég voltunk. Így esett a választás a Vadasparkra. Mert itt már rég voltunk, és ide is készültünk már vagy egy hónapja. De most itt volt a remek alkalom. Nem bántuk meg, csak egyszer, de az sem volt túlságosan komoly. Láttunk egészen közelről medvét, sast, simogattunk egyéves szarvast (micsoda bársonyos agancsa van). Sétáltunk a jó levegőn. Nagyon nem akaródzott hazajönnünk, de nem jutott eszünkbe semmi igazán eredeti az úttörővasúton kívül (amit megnéztünk, de úgy döntöttünk, gazdaságosabb lesz egy egész napos programot csinálni).
Végül aztán elindultunk haza. Menet közben Balázsnak eszébe jutott valami, és már indexelt is be egy utcába. Nem nagyon értettem, hova megy, de nem szokásom beleszólni az útvonalba. Amikor pedig megállt itt, máris fülig ért a szám. Többszörösen is rendes dolog volt tőle, egyrészt mert két napja csokiéhes vagyok, másrészt pedig ő ma nem ehetett ott semmit. Komolyan mondom, hogy életem legfinomabb rigójancsiját ettem itt ma délután, úgyhogy ha arra jártok, ki ne hagyjátok. :)
Azóta pedig minden idők leghosszabb forma 1-es közvetítésével szórakoztatjuk magunkat. :) Negyedik órája megy, és még mindig van hátra tíz kör. :D
Szóval.. pihenünk. :) Ki így, ki úgy. És még mindig van egy napunk... halleluja. :)
2011. máj. 2.
Megint egy első
Naná, hogy az elsőszülöttünk kapcsán éljük meg. Ma reggel, életünkben először külföldre ment nélkülünk. Hihetetlen fura érzés, hogy reggel 9-kor már egy másik országból küldött sms-t, még akkor is, ha igazából itt van a "szomszédban", hiszen "csak" Bécsbe mentek osztálykirándulni.
Sokszor tanultuk már meg (újra és újra) elengedni őket. Mindig másképp éljük meg, és mégis mindig ugyanúgy. Az aggodalom mindig ugyanaz, az én anyai szívem mindig attól félti, hogy mi lesz, ha valami történik vele, és én nem leszek mellette. Az apja inkább gyakorlatias dolgoktól félti, mi lesz, ha nem lesz elég pénze, mi lesz, ha elveszít valamit.. Mindketten ugyanúgy izgultunk reggel, sőt, Patrik sem kevésbé nálunk. Már rég nem sír utánunk, mint ahogy tette ezt akkor, mikor először hagytuk itthon (és végigbőgte amíg haza nem értünk), már rég vidáman búcsúzik, és bátran indul minden új kaland felé. Nagyfiú már, aki egészen jó probléma megoldó képességgel rendelkezik, aki nem fél segítséget kérni, ha a szükség úgy hozza, és nem is szégyelli a problémáit (legalábbis jó részét). Azért bevallom, még kevés olyan perc volt ma, hogy ne azon gondolkodtam volna, hogy vajon mit csinál?
És bár tudom, hogy nem várhatóak korán, azért most, fél hétkor már tűkön ülve várom az sms-t, hogy "átléptük a határt". És lám, milyen is a telepátia.. ebben a pillanatban zenélt a telefonom, és jött egy sms: "Visszaértünk Magyarországra!"
Szóval már nem sok idő.. :)
Sokszor tanultuk már meg (újra és újra) elengedni őket. Mindig másképp éljük meg, és mégis mindig ugyanúgy. Az aggodalom mindig ugyanaz, az én anyai szívem mindig attól félti, hogy mi lesz, ha valami történik vele, és én nem leszek mellette. Az apja inkább gyakorlatias dolgoktól félti, mi lesz, ha nem lesz elég pénze, mi lesz, ha elveszít valamit.. Mindketten ugyanúgy izgultunk reggel, sőt, Patrik sem kevésbé nálunk. Már rég nem sír utánunk, mint ahogy tette ezt akkor, mikor először hagytuk itthon (és végigbőgte amíg haza nem értünk), már rég vidáman búcsúzik, és bátran indul minden új kaland felé. Nagyfiú már, aki egészen jó probléma megoldó képességgel rendelkezik, aki nem fél segítséget kérni, ha a szükség úgy hozza, és nem is szégyelli a problémáit (legalábbis jó részét). Azért bevallom, még kevés olyan perc volt ma, hogy ne azon gondolkodtam volna, hogy vajon mit csinál?
És bár tudom, hogy nem várhatóak korán, azért most, fél hétkor már tűkön ülve várom az sms-t, hogy "átléptük a határt". És lám, milyen is a telepátia.. ebben a pillanatban zenélt a telefonom, és jött egy sms: "Visszaértünk Magyarországra!"
Szóval már nem sok idő.. :)
2011. ápr. 26.
Ez is elmúlt..
Mármint a húsvét. Illetve már majdnem vége, hétfő este háromnegyed hat van. Eltelt úgy, hogy sosem voltam még ennyire nemtörődöm és lusta dög egyetlen ünnep előtt sem, mint most. Sőt, még csak nem is stresszeltem azon, hogy se ajándék, se süti, se takarítás, és még a mosógép is nagypénteken várta a szerelőt. Mindennek ellenére mégiscsak járt itt a nyuszi is, locsolkodás is megvolt. Ettünk is, sütink is volt, úgyhogy lényegében semmi baj nem történt.
Nem tudnám megmagyarázni az okát, hogy miért is sikkadt most ez annyira el nálunk. Külsőségekben legalábbis. Semmi húsvéti dísz nem került sehova, még csak haza sem a garázs rejtekéből. Nem érdekelt, mit fogunk enni, milyen és hányféle sütit kéne sütnöm. Valami nagy-nagy szomorúság volt bennem, vagy inkább mérhetetlen fáradtság, vagy a kettő keveréke. Az egész csütörtök este tetőzött, amikor az egész napos mindenféle után (munka, munkából közvetlenül a temetésre mentem, és mindemellett még egész nap azon izgultam, hogy Erik épségben hazakerüljön a kirándulásról) este hét óra tájban lerogytam a kanapéra, és azzal a lendülettel azon kaptam magam, hogy aztaaaa, hogy zsibbad a fejem... meg a bal karom.. és jéééé... hogy forog a szoba. Nem, nem ájultam el, de iszonyatos fáradtság tört rám. Jó lett volna sírni, de még azt sem sikerült. Megúsztam az estét, és sikerült egy jót aludnom is, és csak kétszer tört rám a lábrázós akármim.
Pénteken egy fél órával tovább aludhattam a szokásosnál, ami már jó volt. És nem kellett dolgoznom sem menni, ami felért egy ünnepnappal. Dolgozás helyett, és hogy Balázs tudjon aludni (az ő hete sem volt semmi) a két iskolással, aki már a jól megérdemelt tavaszi szünetet töltötte elmentünk a piacra, meg a könyvtárba.
Délután jött a mosógépszerelő, és végre kiderült, hogy nem azért mos mosószer nélkül a mosógépem, mert feltalálta ezt a módszert, és ezentúl ilyen spórolósra veszi a figurát, hanem mert elszakadt benne egy bowden, amit szerencsére kb. tíz perces munkával ki is cseréltek benne. A tízperces munkát és az új bowdent elcseréltük egy ötezresre, és már moshattam is újfent mosószerrel, ahogy azt illik.
Azért még péntek este erőt vettem magamon, és nagyjából bevásároltunk, leginkább túlélésre játszva, hogy éhen ne haljunk már két nap boltnélküliségben.
Szombaton dacolva minden kupival, és pókhálóval, mosatlan ruhával, és egyebekkel, házimunka helyett elmentünk kirándulni. Na nem kell nagy dologra gondolni, csak Tbányára mentünk a Turulhoz, megnéztük a barlangot, felmentünk a kilátóhoz (ígérem, ha eszembe jut a neve, pótolom a hiányosságot). Jól éreztük magunkat, jó idő volt, csend és nyugalom. Nem kellett sehova rohanni, nem kellett senkire rászólni, ha tehettem volna, letáborozok ott az idők végezetéig, de azért végül hazajöttünk. :)
Vasárnap reggel Erik és Roland karöltve ébresztettek reggel hétkor, úgy gondolták, épp ideje lenne már megnézni, mit hozott a nyuszi a fészekbe. Mert az egyébként fel sem merült bennük, hogy esetleg üres maradt, főleg, hogy még virággal is díszítették.Azt gondosan eltussoltam a dédimama elől, hogy még a féltve őrzött kiültetett jácintját is a fészek díszítőelemeként találtam meg . És tényleg nem maradt üres, bár ez most leginkább nem nekem köszönhető, de a végeredmény szempontjából mindegy, mert húsvéti nyúl csak egy van, meg van neki egy segédje is, az már biztos, mert ha nem lenne, képtelen lenne ennyi mindent mindenhova elhordani (ezt csak azért osztom meg veletek, hogy tudjátok). Szóval.. a fészekben volt labda, krikett-készlet, tollasütő-készlet, ilyen gólyalábas izé (fogalmam sincs mi a hivatalos neve), meg persze csokitojás, csokinyuszi.. Örültek. :) Annak én kevésbé délutánra, hogy a krikett-ütőkből igen rövid idő alatt lett baseball-ütő, amivel leginkább egymást ütötték egy vita hevében. :D
Akkora mázlista vagyok, hogy még főznöm sem kellett, mert apósom megcsinálta helyettem a húslevest, a sóskaszószt a főtt hús mellé, Balázs megcsinálta a brassóit, én meg csak krumplit sütöttem, azt is a fagyasztott verzióból. Najó, hát összedobtam egy gyümölcstortát is, csak hogy mégis legyen valami édesség is a hűtőben.
Délután még elzarándokoltam a cukrászdába (áldott fél óra magány), elhoztam anyukámék tortáját. Fene nagy lustaságomban kitaláltam, hogy ha már ők (nevelőapám és ő) ennyire egyszerre ünnepelnek, és még soha életükben nem volt cukrászdai tortájuk, hát most akkor így az 58. és 52. szülinapjukon épp itt az ideje. Így aztán kaptak mákosguba tortát, és túrótortát. Én hamar túlestem az ajándékozáson, ők meg örültek, hogy kapták. :) :)
Ma reggel kissé morcosan kilenc körül sikerült kitámolyognom az ágyból, és nekiláthattam inget vasalni, mert ugyan nem mentek a fiúk csak a házban locsolni, na de akkor is úgy illik, hogy megadják a módját. :) Rajtuk kívül nem volt sok locsolóm, sógorom a nevelt fiával, és barátnőm gyerekei. Na pont elég is volt ennyi, azért szagminta alapján simán megtalálnának így is bárhol. És el sem hervadok már, efelől nyugodt lehetek.
A mázlistaság még ma is kitartott, ma sem kellett túl sokat vesződnöm a főzéssel, mert tegnapról maradt annyi kaja, hogy még ma is bőven elég volt ebédre. Így aztán hülyeség lett volna ma mást csinálni, mint megmelegíteni, és megenni.
Így, négy nap semmit tevés után kezdek végre magamra találni. Nem mondom, hogy már egyáltalán nem vagyok fáradt, de sokat javult a dolog. Még egy éjszaka van hátra, amikor egyedül kell aludnom, Balázs éjfélre ment dolgozni (ja, merthogy időközben már elmúlt éjfél mire befejezem ezt a post-ot), de aztán jó sokáig nem lesz ilyen. A héten szabin lesz, utána meg nappalos. És ez jó. :)
Így telt nálunk ez a különös húsvét.
Nem tudnám megmagyarázni az okát, hogy miért is sikkadt most ez annyira el nálunk. Külsőségekben legalábbis. Semmi húsvéti dísz nem került sehova, még csak haza sem a garázs rejtekéből. Nem érdekelt, mit fogunk enni, milyen és hányféle sütit kéne sütnöm. Valami nagy-nagy szomorúság volt bennem, vagy inkább mérhetetlen fáradtság, vagy a kettő keveréke. Az egész csütörtök este tetőzött, amikor az egész napos mindenféle után (munka, munkából közvetlenül a temetésre mentem, és mindemellett még egész nap azon izgultam, hogy Erik épségben hazakerüljön a kirándulásról) este hét óra tájban lerogytam a kanapéra, és azzal a lendülettel azon kaptam magam, hogy aztaaaa, hogy zsibbad a fejem... meg a bal karom.. és jéééé... hogy forog a szoba. Nem, nem ájultam el, de iszonyatos fáradtság tört rám. Jó lett volna sírni, de még azt sem sikerült. Megúsztam az estét, és sikerült egy jót aludnom is, és csak kétszer tört rám a lábrázós akármim.
Pénteken egy fél órával tovább aludhattam a szokásosnál, ami már jó volt. És nem kellett dolgoznom sem menni, ami felért egy ünnepnappal. Dolgozás helyett, és hogy Balázs tudjon aludni (az ő hete sem volt semmi) a két iskolással, aki már a jól megérdemelt tavaszi szünetet töltötte elmentünk a piacra, meg a könyvtárba.
Délután jött a mosógépszerelő, és végre kiderült, hogy nem azért mos mosószer nélkül a mosógépem, mert feltalálta ezt a módszert, és ezentúl ilyen spórolósra veszi a figurát, hanem mert elszakadt benne egy bowden, amit szerencsére kb. tíz perces munkával ki is cseréltek benne. A tízperces munkát és az új bowdent elcseréltük egy ötezresre, és már moshattam is újfent mosószerrel, ahogy azt illik.
Azért még péntek este erőt vettem magamon, és nagyjából bevásároltunk, leginkább túlélésre játszva, hogy éhen ne haljunk már két nap boltnélküliségben.
Szombaton dacolva minden kupival, és pókhálóval, mosatlan ruhával, és egyebekkel, házimunka helyett elmentünk kirándulni. Na nem kell nagy dologra gondolni, csak Tbányára mentünk a Turulhoz, megnéztük a barlangot, felmentünk a kilátóhoz (ígérem, ha eszembe jut a neve, pótolom a hiányosságot). Jól éreztük magunkat, jó idő volt, csend és nyugalom. Nem kellett sehova rohanni, nem kellett senkire rászólni, ha tehettem volna, letáborozok ott az idők végezetéig, de azért végül hazajöttünk. :)
Vasárnap reggel Erik és Roland karöltve ébresztettek reggel hétkor, úgy gondolták, épp ideje lenne már megnézni, mit hozott a nyuszi a fészekbe. Mert az egyébként fel sem merült bennük, hogy esetleg üres maradt, főleg, hogy még virággal is díszítették.
Akkora mázlista vagyok, hogy még főznöm sem kellett, mert apósom megcsinálta helyettem a húslevest, a sóskaszószt a főtt hús mellé, Balázs megcsinálta a brassóit, én meg csak krumplit sütöttem, azt is a fagyasztott verzióból. Najó, hát összedobtam egy gyümölcstortát is, csak hogy mégis legyen valami édesség is a hűtőben.
Délután még elzarándokoltam a cukrászdába (áldott fél óra magány), elhoztam anyukámék tortáját. Fene nagy lustaságomban kitaláltam, hogy ha már ők (nevelőapám és ő) ennyire egyszerre ünnepelnek, és még soha életükben nem volt cukrászdai tortájuk, hát most akkor így az 58. és 52. szülinapjukon épp itt az ideje. Így aztán kaptak mákosguba tortát, és túrótortát. Én hamar túlestem az ajándékozáson, ők meg örültek, hogy kapták. :) :)
Ma reggel kissé morcosan kilenc körül sikerült kitámolyognom az ágyból, és nekiláthattam inget vasalni, mert ugyan nem mentek a fiúk csak a házban locsolni, na de akkor is úgy illik, hogy megadják a módját. :) Rajtuk kívül nem volt sok locsolóm, sógorom a nevelt fiával, és barátnőm gyerekei. Na pont elég is volt ennyi, azért szagminta alapján simán megtalálnának így is bárhol. És el sem hervadok már, efelől nyugodt lehetek.
A mázlistaság még ma is kitartott, ma sem kellett túl sokat vesződnöm a főzéssel, mert tegnapról maradt annyi kaja, hogy még ma is bőven elég volt ebédre. Így aztán hülyeség lett volna ma mást csinálni, mint megmelegíteni, és megenni.
Így, négy nap semmit tevés után kezdek végre magamra találni. Nem mondom, hogy már egyáltalán nem vagyok fáradt, de sokat javult a dolog. Még egy éjszaka van hátra, amikor egyedül kell aludnom, Balázs éjfélre ment dolgozni (ja, merthogy időközben már elmúlt éjfél mire befejezem ezt a post-ot), de aztán jó sokáig nem lesz ilyen. A héten szabin lesz, utána meg nappalos. És ez jó. :)
Így telt nálunk ez a különös húsvét.
2010. aug. 13.
Játszótér
Már-már hagyománnyá szelidül nálunk ez. Mármint Eszter barátnőm és köztem. Na, nem, nem mi megyünk vissza gyerekbe, bár ez sem áll annyira távol tőlünk. A "hagyomány" szerint minden nyáron egyszer összejövünk Tatabányán gyerekestől, és játszóterezünk. Így volt ez a hét elején (hétfőn is). Már elhalasztottuk kétszer, így most mindketten reméltük, hogy ezúttal semmi nem jön majd közbe.
Szerencsére nem jött közbe semmi, így hétfő reggel kilenckor a fiaim társaságában vonatra szálltam, és meg sem álltunk Tatabányáig. Illetve.. megálltunk párszor, mert a vonatnak muszáj volt. Mire odaértünk, esett az eső. Na, szép.. gondoltam. Nem lehet ilyen kegyetlen velünk a Sors. Végre összejön, és akkor esik? Szerencsére mire Eszterék is odaértek, már elállt az eső, így, miután Ő leparkolt a kocsival, elindulhattunk a "törzshelynek" számító játszótérre. Két nő, és hét gyerek. Aki látott, lehet, hogy azt hitte, valami napközis tábor vagyunk. :D
Gyerekeink nagyjából egykorúak, így annak ellenére is jól kijönnek egymással, hogy gyakorlatilag évente maximum háromszor, ha találkoznak.
Szóval, ők elvonultak játszani, mi meg elfoglalhattunk egy padot, és végre élőszóban is beszélhettünk mindenről, amiről amúgy is szoktunk, csak épp írásban, vagy telefonon.
Roli néha félbeszakított minket, mert muszáj volt jó hangosan kimutatnia, hogy attól még, hogy ő a legkisebb, neki van a legnagyobb hangja, ezzel sikerült is átmenetileg teljes figyelmet szereznie magának. Élveztem, hogy Eszter lányai olyan profin bébiszittelték, hogy nekem jóformán mozdulnom sem kellett.
Balázs el sem tudja képzelni, miről lehet beszélgetni minden nap. És minden nap bármennyit. És aztán még élőszóban is órákat megállás nélkül, anélkül, hogy kifogynánk a témákból. Jó, hát ő pasi. És ők másképp működnek. :)
De mi Eszterrel, akivel kölcsönösen elfogadnánk egymást testvérnek (és sokak szerint még hasonlítunk is egymásra), tényleg mindenről tudunk beszélgetni. Most is. Beszélgettünk olyan dolgokról, amikről már máskor is, csak élőben más. Beszélgettünk iskoláról, munkáról, egészségről, ettünk csokit, telefonáltunk (ezúttal nem egymással), és közben aggódva kémleltük az eget, mert újabb esőfelhők gyülekeztek.
Reménykedtünk, hogy még kibírják egy-két órát, mert mi még bírtuk volna. Nem bírták, esni kezdett, nekünk meg muszáj volt cihelődnünk. :( Így hamarabb ért véget kissé a találka, mint ahogy terveztük.
Pedig tarthatott volna akármeddig, úgysem untuk volna meg egymást.
De sebaj.. bepótoljuk majd.. gyerekek nélkül. És az is jó lesz. :))
Jövőre meg.. ha még mindig hajlandó lesz az összes gyerekünk velünk jönni, ugyanígy találkozunk. :) Vagy majd keresünk valamit a játszótér helyett.
Szerencsére nem jött közbe semmi, így hétfő reggel kilenckor a fiaim társaságában vonatra szálltam, és meg sem álltunk Tatabányáig. Illetve.. megálltunk párszor, mert a vonatnak muszáj volt. Mire odaértünk, esett az eső. Na, szép.. gondoltam. Nem lehet ilyen kegyetlen velünk a Sors. Végre összejön, és akkor esik? Szerencsére mire Eszterék is odaértek, már elállt az eső, így, miután Ő leparkolt a kocsival, elindulhattunk a "törzshelynek" számító játszótérre. Két nő, és hét gyerek. Aki látott, lehet, hogy azt hitte, valami napközis tábor vagyunk. :D
Gyerekeink nagyjából egykorúak, így annak ellenére is jól kijönnek egymással, hogy gyakorlatilag évente maximum háromszor, ha találkoznak.
Szóval, ők elvonultak játszani, mi meg elfoglalhattunk egy padot, és végre élőszóban is beszélhettünk mindenről, amiről amúgy is szoktunk, csak épp írásban, vagy telefonon.
Roli néha félbeszakított minket, mert muszáj volt jó hangosan kimutatnia, hogy attól még, hogy ő a legkisebb, neki van a legnagyobb hangja, ezzel sikerült is átmenetileg teljes figyelmet szereznie magának. Élveztem, hogy Eszter lányai olyan profin bébiszittelték, hogy nekem jóformán mozdulnom sem kellett.
Balázs el sem tudja képzelni, miről lehet beszélgetni minden nap. És minden nap bármennyit. És aztán még élőszóban is órákat megállás nélkül, anélkül, hogy kifogynánk a témákból. Jó, hát ő pasi. És ők másképp működnek. :)
De mi Eszterrel, akivel kölcsönösen elfogadnánk egymást testvérnek (és sokak szerint még hasonlítunk is egymásra), tényleg mindenről tudunk beszélgetni. Most is. Beszélgettünk olyan dolgokról, amikről már máskor is, csak élőben más. Beszélgettünk iskoláról, munkáról, egészségről, ettünk csokit, telefonáltunk (ezúttal nem egymással), és közben aggódva kémleltük az eget, mert újabb esőfelhők gyülekeztek.
Reménykedtünk, hogy még kibírják egy-két órát, mert mi még bírtuk volna. Nem bírták, esni kezdett, nekünk meg muszáj volt cihelődnünk. :( Így hamarabb ért véget kissé a találka, mint ahogy terveztük.
Pedig tarthatott volna akármeddig, úgysem untuk volna meg egymást.
De sebaj.. bepótoljuk majd.. gyerekek nélkül. És az is jó lesz. :))
Jövőre meg.. ha még mindig hajlandó lesz az összes gyerekünk velünk jönni, ugyanígy találkozunk. :) Vagy majd keresünk valamit a játszótér helyett.
2010. júl. 30.
Strandról...
Tavaly jó párszor megemlékeztem a strandolós élményeinkről. (itt, itt, és itt is) Nos, elárulom, hogy a helyzet mit sem változott. Sőt.. meg kell állapítanom, hogy az ember a világ legnagyobb állata. De komolyan.
Az, hogy a strandolás egy igen komolyan intim helyzet, az egy dolog. Amúgy lehet, hogy csak én gondolom ezt róla, mármint ezt az intimitást. De ha belegondolunk, mikor van még olyan helyzet, hogy számtalan félpucér emberrel üldögélsz a füvön, vagy épp számtalan félpucér emberrel együtt vagy a medencében? Naugye..
De nem ez az állatság, ez csak egy velejáró. Mindenki a saját vérmérséklete szerint viseli a dolgot. Van, akit egyáltalán nem zavar, és vannak, akiket nagyon is. Vannak, akik szerintem kifejezetten szeretik mutogatni magukat, és vannak, akik abban a pillanatban, ahogy már nincsenek a vízben, magukra tekerik a törölközőt, vagy strandkendőt, vagy akármit. A halálom mondjuk, mikor fiatal anyukák térdig érő nadrágban gázolnak a pancsolóba.. Kedvem lenne odamenni hozzájuk, és azt mondani, ugyanmár, lehet, hogy vannak rajtad csíkok, de ezt ne szégyelld.
Amit nem bírok lenyelni, és nagyon nehezen állom meg szó nélkül, az az, amikor a gyerekeket elküldik a fa mellé pisilni. És nem azért, mert az én fiaim nem szerették volna lepisilni a fákat, vagy nem kerültünk már olyan helyzetbe, mikor nem volt más lehetőség. De... azért egy olyan helyen, ahol mindenhol plédeken, törölközőken ülnek, fekszenek emberek, olvasnak, esznek, beszélgetnek, stb.. ott azért nem küldöm el a gyerekemet lepisilni a fát, főleg, hogy kb. két perces sétával elérhető a wc. És nem koszos (legalábbis a női), takarítják folyamatosan, van wc papír is kirakva.
Majd felrobbantam, mikor többször is át kellett élnem, hogy miközben mi épp szendvicset ettünk, karnyújtásnyira mellettünk megállt a négyévesforma kisfiú a fa mellett, és miközben bámult, lepisilte a fát. És még meg is dícsérték érte. De kismillió ilyen volt. Mikor viszonylag kultúráltnak tűnő szülők jól hallhatóan a fa mellé irányították gyerekeiket elvégezni kisdolgukat. Fiú, lány mindegy. Még azt simán megértem, hogy egy esetleg éppen pelenkáról való leszokós gyerek nem bírja ki az erre a célra használt helyiségig, vagy épp neki még az a buli, ha a fára megy.. De hogy egy iskoláskorút nem lehet elküldeni oda, ahova kell?
Lehet, hogy ez prűdség a részemről, de simán kiraknék egy táblát, hogy fűre, fára pisilni tilos. Még akkor is, ha van, aki veszi a fáradtságot, hogy elbújjon a bokrok mögé. De a többség nem.
Szerintem ez azért van annyira intim dolog, hogy elvárható kétéves kor után, hogy ott intézze, ahol annak a helye van. De leginkább a szülőktől lenne elvárható, hogy megtanítsák a gyerekeiknek, hogy oda nem intézünk ilyesmit, ahol más eszik, alszik, bármit csinál.
Vagy ők vajon otthon is így? Afféle területfoglalásként körbejelölnek mindent, épp ahol megérzi, hogy kell?
Vagy én gondolom rosszul?
Ez a bejegyzés 07.16-a óta "porosodott" a piszkozatok között. Épp ideje volt, hogy befejezzem. :)
Az, hogy a strandolás egy igen komolyan intim helyzet, az egy dolog. Amúgy lehet, hogy csak én gondolom ezt róla, mármint ezt az intimitást. De ha belegondolunk, mikor van még olyan helyzet, hogy számtalan félpucér emberrel üldögélsz a füvön, vagy épp számtalan félpucér emberrel együtt vagy a medencében? Naugye..
De nem ez az állatság, ez csak egy velejáró. Mindenki a saját vérmérséklete szerint viseli a dolgot. Van, akit egyáltalán nem zavar, és vannak, akiket nagyon is. Vannak, akik szerintem kifejezetten szeretik mutogatni magukat, és vannak, akik abban a pillanatban, ahogy már nincsenek a vízben, magukra tekerik a törölközőt, vagy strandkendőt, vagy akármit. A halálom mondjuk, mikor fiatal anyukák térdig érő nadrágban gázolnak a pancsolóba.. Kedvem lenne odamenni hozzájuk, és azt mondani, ugyanmár, lehet, hogy vannak rajtad csíkok, de ezt ne szégyelld.
Amit nem bírok lenyelni, és nagyon nehezen állom meg szó nélkül, az az, amikor a gyerekeket elküldik a fa mellé pisilni. És nem azért, mert az én fiaim nem szerették volna lepisilni a fákat, vagy nem kerültünk már olyan helyzetbe, mikor nem volt más lehetőség. De... azért egy olyan helyen, ahol mindenhol plédeken, törölközőken ülnek, fekszenek emberek, olvasnak, esznek, beszélgetnek, stb.. ott azért nem küldöm el a gyerekemet lepisilni a fát, főleg, hogy kb. két perces sétával elérhető a wc. És nem koszos (legalábbis a női), takarítják folyamatosan, van wc papír is kirakva.
Majd felrobbantam, mikor többször is át kellett élnem, hogy miközben mi épp szendvicset ettünk, karnyújtásnyira mellettünk megállt a négyévesforma kisfiú a fa mellett, és miközben bámult, lepisilte a fát. És még meg is dícsérték érte. De kismillió ilyen volt. Mikor viszonylag kultúráltnak tűnő szülők jól hallhatóan a fa mellé irányították gyerekeiket elvégezni kisdolgukat. Fiú, lány mindegy. Még azt simán megértem, hogy egy esetleg éppen pelenkáról való leszokós gyerek nem bírja ki az erre a célra használt helyiségig, vagy épp neki még az a buli, ha a fára megy.. De hogy egy iskoláskorút nem lehet elküldeni oda, ahova kell?
Lehet, hogy ez prűdség a részemről, de simán kiraknék egy táblát, hogy fűre, fára pisilni tilos. Még akkor is, ha van, aki veszi a fáradtságot, hogy elbújjon a bokrok mögé. De a többség nem.
Szerintem ez azért van annyira intim dolog, hogy elvárható kétéves kor után, hogy ott intézze, ahol annak a helye van. De leginkább a szülőktől lenne elvárható, hogy megtanítsák a gyerekeiknek, hogy oda nem intézünk ilyesmit, ahol más eszik, alszik, bármit csinál.
Vagy ők vajon otthon is így? Afféle területfoglalásként körbejelölnek mindent, épp ahol megérzi, hogy kell?
Vagy én gondolom rosszul?
Ez a bejegyzés 07.16-a óta "porosodott" a piszkozatok között. Épp ideje volt, hogy befejezzem. :)
2010. júl. 2.
Jó kis nap....
A szó mindkét értelmében. Jónak, nagyon jónak indult. A heti meleg, és egymás kölcsönös kikészítése után (mármint a gyerekek és én) döntöttünk úgy a párommal, akit azt hiszem, ezentúl illene végre a nevén neveznem, mert van neki ám. Szóval, Balázs és én elhatároztuk, hogy ma strandra megyünk, mert most végre jó idő van, és Ő hazajön hajnalban egy órával előbb (4 helyett 3-kor), így fél kilencig még aludni is tud, és akkor hajrá, lesz egy jó napunk. Még tegnap azért izgultam kicsit, nehogy azon múljon a kiruccanás, hogy köztisztviselői nap van, és mégsem utalnak, de ma reggel már ez a gond is elszállt.
Összepakoltunk, plédek, törölközők, ennivaló, innivaló, és 9-kor már úton is voltunk Tatára. Sima út volt odáig, a strandon a "szokott" helyünket foglaltuk el, és érkezésünk után kb. tíz perccel a gyerekek már csobbantak is, míg mi, szülők elrendeztük a terepet. Nem voltak sokan a strandon, legalábbis emberek, a szúnyogok viszont igen szép számban, jóízűeket lakmároztak belőlünk. Délelőtt még nagyon jól éreztük magunkat, fiúk végre úsztak, Roli ugrálhatott kedvére a pancsolóban, mert senkit nem zavart vele. Kora délután, úgy fél egy magasságában épp ugrálás közben érte egy kisebb baleset. A medence alján lévő itt-ott kissé megkopott csempe egyike elvágta a kisujja és a talpa közötti vékonyka bőrt. De úgy emberesen szét is nyílt, ömlött a vére, de szó szerint, húztuk magunk után a csíkot. Tanácstalankodtunk, mi legyen, mert ragtapasz ugyan volt nálunk, de az kevésnek tűnt. Telefonáltunk Eszter barátnőm férjének, aki épp abban a városban dolgozik, hogy tud e nekünk mondani valami biztatót sebészet-ügyben. Aranyos volt, rögtön megkereste nekünk, diktálta a telefonszámot, megmondta hol van. A telefont nem vették fel, így aztán még megpróbáltam az itthoni sebészetet is, de közölték, maximum kettőig fogadnak, utána nem. Vérzés csillapodott, elsősegély-nyújtó bácsi lefertőtlenítette, bekötöztük, így maradtunk. Igaz, ő már parti tétlenségre volt ítélve a nap további részében, de a testvérei legalább még kedvükre növeszthették az úszóhártyáikat. Mondjuk a második óra után, mikor szegény kis elárvult királyfi nézett a nagy bánatos szemeivel a medence felé, megkönyörültem rajta, és utánuk vittem. Csak az apja karjai között, hogy ne érje víz a sérült ujját, de megmártózott még egyszer. Rögtön ezután, ahogy kivittem, el is aludt. (erről majd lesz fotó, ha el nem felejtem)
Fél öt körül kezdtünk hazacihelődni, addigra mindannyian kezdtünk fáradni. Még meguzsonnáztunk, aztán szép kényelmesen összepakoltunk.
Hazafelé is szép kényelmes tempóban jöttünk, Vértesszőlősnél még arról beszélgettünk, hogy Tatabányán bemegyünk a Tesco-ba, ne kelljen már itthon sehova menni bevásárolni. És innentől jött a rémálom. Egy lámpás kereszteződésnél zöld jelzés után folytattuk az utunkat hazafelé, egy kamion pedig az ott lévő benzinkúttól szintén zöld jelzésnél mellénk kanyarodott ki. A következő pillanatban pedig jött át a mi sávunkba, és csak jött, és jött, hiába nyomta Balázs a dudát, nem tűnt fel neki, már a fél autó lent volt az útról, amikor elkapta a hátulját, keresztbe fordultunk, és még tolt maga előtt vagy tíz métert, mire észbe kapott, és megállt. Nem minden pillanat világos, van, amikre nem emlékszem tisztán. Megálltunk, körülnéztem, gyerekek a hátsó ülésen rémült tekintettel néztek, és már rohant is felénk egy fiatal pár, és kérdezgették, hogy nincs bajunk? Nincs. Ki kellett szállnunk az autóból, mint kiderült, a fiatal pár és még egy utánuk következő fiatal pár is végignézte az esetet, és ők is nyomták a dudát a kamionosnak, hogy vegye észre, mit csinál, hasztalan. Kiszálltunk az autóból, ahogy ott álltunk az út szélén, láttam az autónkat keresztben, egy kamionnal a "valagában", egy pillanat alatt kezdett sötétedni minden. A következő pillanatban Balázs megfogta a karom, Patrik rémülten nézett rám, az egyik fiatal pár fiútagja pedig már mondta is, akkor hívok mentőt is. Erre sikerült feleszmélnem, és bőszen tiltakoznom, majd egy kevés útszélén ücsörgés, két szál cigi, és pár korty üdítő után lassan elmúlt a remegés. A két fiatal párt valószínűleg az őrangyalunk küldte utánunk, mert a két fiútag (nem mellesleg ikrek voltak) a helyi rendőrkapitányság rendőrei voltak, így nagyon gyorsan intézkedtek, hívták a kollegákat, és segítettek nekünk. Kellett is a segítségük, mert a kamionos és a kísérője nem átallott volna elmenni. Hogy kicsit se legyen egyszerű a helyzet, a kamion Magyarországon forgalomból kivont magyar autó, német vámos rendszámmal, és török sofőrrel. Szép sorban érkeztek különféle rendőrautókkal mindenféle közegek, mert emberünk nem tudta igazolni magát, kísérője angolosan taxival készült távozni, erre válaszul bilincset kapott. Nagy nehezen megkerültek a papírok, és végre elkezdődhetett a helyszínelés. Közben a gyerekek teljesen kikészülve álltak az út szélén, mire végre megkaptuk az engedélyt rá, hogy ők természetesen elmehetnek, ha értük jön valaki, de nekem maradnom kell. Anyukámék jöttek értük, szegények, még az ő kocsijukba is zokogva szálltak be, nem akartak menni sem, maradni sem. Mi még "szétszedtük az autókat", lefényképezték a mienket, majd a kamionsofőr rendőri kísérettel, mi meg a saját autónkkal bevonultunk a rendőrségre, hogy felvegyék a hivatalos jegyzőkönyveket, vagy miket. El kellett mondanunk, hogy láttuk, Balázsnak, hogy hibásnak érzi e magát, ilyesmi. Hétfőn még mennünk kell, hogy kapjunk egy igazolást, amivel mehetünk a biztosítóhoz majd.
A kárunk nem olyan nagyon nagy, szerencsére ott kapta el, ahol már a csomagtartó rész kezdődik. Benyomódott itt-ott, és a festék ment le sok helyen. Valamint a dísztárcsánk tört el, és a lökhárítóból a sarka. Futómű, ilyesmi nem sérült szerencsére. Forintosítva még nem tudjuk mennyi. És csak reménykedünk, hogy tényleg van biztosítása, és fizetni is fog.
A nagyobb kár az elszenvedett trauma. Ami egy pillanat alatt törölte a gyerekekből is a nap minden jó pillanatát. Patrik ijedt meg a legjobban, mert ő ült azon az oldalon, ráadásul akkor is szemben állt velem, mikor majdnem rosszul lettem, és azt is látta. :(( Sírni tudott, abbahagyni nehezen ment.. és azóta egyfolytában azon gondolkodik, mi lett volna, ha...
Reggel megint útnak indulunk. Muszáj beülniük újra, mert ha nem, később nehezebb lesz legyőzni a félelmet. Bár, bevallom, én is félek kicsit. Meg nyögök titokban, mert minden izmom külön van görcsben, és nagyon fáj. Tudom, mitől van, de nem tudom elmulasztani.
Innen is hálás köszönetem az ikerpárnak, akik ennyire segítőkészek voltak, és az összes, az ügyben résztvevő tatabányai rendőrnek, mert végtelenül rendesek voltak.
A kamionsofőrnek pedig egy életre megjegyeztem az arcát. Meg a kaján mosolyát is, ahogy kiszállt.. Nem fogok neki megbocsátani. Mert csak egy kis figyelmen múlt volna... semmi máson.
De azért hálát adok az Őrangyalunknak, vagy a JóIstennek, vagy bárkinek, aki segített abban, hogy ennyivel megúsztuk. Mert lehetett volna nagyon nagy baj is. :(
Összepakoltunk, plédek, törölközők, ennivaló, innivaló, és 9-kor már úton is voltunk Tatára. Sima út volt odáig, a strandon a "szokott" helyünket foglaltuk el, és érkezésünk után kb. tíz perccel a gyerekek már csobbantak is, míg mi, szülők elrendeztük a terepet. Nem voltak sokan a strandon, legalábbis emberek, a szúnyogok viszont igen szép számban, jóízűeket lakmároztak belőlünk. Délelőtt még nagyon jól éreztük magunkat, fiúk végre úsztak, Roli ugrálhatott kedvére a pancsolóban, mert senkit nem zavart vele. Kora délután, úgy fél egy magasságában épp ugrálás közben érte egy kisebb baleset. A medence alján lévő itt-ott kissé megkopott csempe egyike elvágta a kisujja és a talpa közötti vékonyka bőrt. De úgy emberesen szét is nyílt, ömlött a vére, de szó szerint, húztuk magunk után a csíkot. Tanácstalankodtunk, mi legyen, mert ragtapasz ugyan volt nálunk, de az kevésnek tűnt. Telefonáltunk Eszter barátnőm férjének, aki épp abban a városban dolgozik, hogy tud e nekünk mondani valami biztatót sebészet-ügyben. Aranyos volt, rögtön megkereste nekünk, diktálta a telefonszámot, megmondta hol van. A telefont nem vették fel, így aztán még megpróbáltam az itthoni sebészetet is, de közölték, maximum kettőig fogadnak, utána nem. Vérzés csillapodott, elsősegély-nyújtó bácsi lefertőtlenítette, bekötöztük, így maradtunk. Igaz, ő már parti tétlenségre volt ítélve a nap további részében, de a testvérei legalább még kedvükre növeszthették az úszóhártyáikat. Mondjuk a második óra után, mikor szegény kis elárvult királyfi nézett a nagy bánatos szemeivel a medence felé, megkönyörültem rajta, és utánuk vittem. Csak az apja karjai között, hogy ne érje víz a sérült ujját, de megmártózott még egyszer. Rögtön ezután, ahogy kivittem, el is aludt. (erről majd lesz fotó, ha el nem felejtem)
Fél öt körül kezdtünk hazacihelődni, addigra mindannyian kezdtünk fáradni. Még meguzsonnáztunk, aztán szép kényelmesen összepakoltunk.
Hazafelé is szép kényelmes tempóban jöttünk, Vértesszőlősnél még arról beszélgettünk, hogy Tatabányán bemegyünk a Tesco-ba, ne kelljen már itthon sehova menni bevásárolni. És innentől jött a rémálom. Egy lámpás kereszteződésnél zöld jelzés után folytattuk az utunkat hazafelé, egy kamion pedig az ott lévő benzinkúttól szintén zöld jelzésnél mellénk kanyarodott ki. A következő pillanatban pedig jött át a mi sávunkba, és csak jött, és jött, hiába nyomta Balázs a dudát, nem tűnt fel neki, már a fél autó lent volt az útról, amikor elkapta a hátulját, keresztbe fordultunk, és még tolt maga előtt vagy tíz métert, mire észbe kapott, és megállt. Nem minden pillanat világos, van, amikre nem emlékszem tisztán. Megálltunk, körülnéztem, gyerekek a hátsó ülésen rémült tekintettel néztek, és már rohant is felénk egy fiatal pár, és kérdezgették, hogy nincs bajunk? Nincs. Ki kellett szállnunk az autóból, mint kiderült, a fiatal pár és még egy utánuk következő fiatal pár is végignézte az esetet, és ők is nyomták a dudát a kamionosnak, hogy vegye észre, mit csinál, hasztalan. Kiszálltunk az autóból, ahogy ott álltunk az út szélén, láttam az autónkat keresztben, egy kamionnal a "valagában", egy pillanat alatt kezdett sötétedni minden. A következő pillanatban Balázs megfogta a karom, Patrik rémülten nézett rám, az egyik fiatal pár fiútagja pedig már mondta is, akkor hívok mentőt is. Erre sikerült feleszmélnem, és bőszen tiltakoznom, majd egy kevés útszélén ücsörgés, két szál cigi, és pár korty üdítő után lassan elmúlt a remegés. A két fiatal párt valószínűleg az őrangyalunk küldte utánunk, mert a két fiútag (nem mellesleg ikrek voltak) a helyi rendőrkapitányság rendőrei voltak, így nagyon gyorsan intézkedtek, hívták a kollegákat, és segítettek nekünk. Kellett is a segítségük, mert a kamionos és a kísérője nem átallott volna elmenni. Hogy kicsit se legyen egyszerű a helyzet, a kamion Magyarországon forgalomból kivont magyar autó, német vámos rendszámmal, és török sofőrrel. Szép sorban érkeztek különféle rendőrautókkal mindenféle közegek, mert emberünk nem tudta igazolni magát, kísérője angolosan taxival készült távozni, erre válaszul bilincset kapott. Nagy nehezen megkerültek a papírok, és végre elkezdődhetett a helyszínelés. Közben a gyerekek teljesen kikészülve álltak az út szélén, mire végre megkaptuk az engedélyt rá, hogy ők természetesen elmehetnek, ha értük jön valaki, de nekem maradnom kell. Anyukámék jöttek értük, szegények, még az ő kocsijukba is zokogva szálltak be, nem akartak menni sem, maradni sem. Mi még "szétszedtük az autókat", lefényképezték a mienket, majd a kamionsofőr rendőri kísérettel, mi meg a saját autónkkal bevonultunk a rendőrségre, hogy felvegyék a hivatalos jegyzőkönyveket, vagy miket. El kellett mondanunk, hogy láttuk, Balázsnak, hogy hibásnak érzi e magát, ilyesmi. Hétfőn még mennünk kell, hogy kapjunk egy igazolást, amivel mehetünk a biztosítóhoz majd.
A kárunk nem olyan nagyon nagy, szerencsére ott kapta el, ahol már a csomagtartó rész kezdődik. Benyomódott itt-ott, és a festék ment le sok helyen. Valamint a dísztárcsánk tört el, és a lökhárítóból a sarka. Futómű, ilyesmi nem sérült szerencsére. Forintosítva még nem tudjuk mennyi. És csak reménykedünk, hogy tényleg van biztosítása, és fizetni is fog.
A nagyobb kár az elszenvedett trauma. Ami egy pillanat alatt törölte a gyerekekből is a nap minden jó pillanatát. Patrik ijedt meg a legjobban, mert ő ült azon az oldalon, ráadásul akkor is szemben állt velem, mikor majdnem rosszul lettem, és azt is látta. :(( Sírni tudott, abbahagyni nehezen ment.. és azóta egyfolytában azon gondolkodik, mi lett volna, ha...
Reggel megint útnak indulunk. Muszáj beülniük újra, mert ha nem, később nehezebb lesz legyőzni a félelmet. Bár, bevallom, én is félek kicsit. Meg nyögök titokban, mert minden izmom külön van görcsben, és nagyon fáj. Tudom, mitől van, de nem tudom elmulasztani.
Innen is hálás köszönetem az ikerpárnak, akik ennyire segítőkészek voltak, és az összes, az ügyben résztvevő tatabányai rendőrnek, mert végtelenül rendesek voltak.
A kamionsofőrnek pedig egy életre megjegyeztem az arcát. Meg a kaján mosolyát is, ahogy kiszállt.. Nem fogok neki megbocsátani. Mert csak egy kis figyelmen múlt volna... semmi máson.
De azért hálát adok az Őrangyalunknak, vagy a JóIstennek, vagy bárkinek, aki segített abban, hogy ennyivel megúsztuk. Mert lehetett volna nagyon nagy baj is. :(
2010. máj. 11.
Május 1.
Csak hogy időrendi sorrendben tudjak haladni, nem az anyák napi műsorok következő felvonásaival folytatom. Városunkban nem volt az idén majális, semmilyen formában, így ilyen programunk nem volt. A két iskolás azonban jelentkezett az egyik tanító néni által szervezett túrára a Zuppa-tetőre. Ugye, ez volt az, amire a legnagyobb csak kisebb rábeszélés árán volt hajlandó elkísérni a középsőt, aki viszont menni akart. De végül megoldottuk, így szombat reggel lustálkodás helyett keltünk már fél nyolckor, hogy elkészüljön az útravaló.
Igaz, a koránkelés legkevésbé sem esett jól azok után, hogy éjfélkor fejeztem be azt a bizonyos 14. születésnapra kért tortát. (a kép készítésekor szokás szerint elfelejtettem elpakolni a környékéről, így lett egy ilyen kupis kép)
Szóval, keltem, elkészítettem a szendvicseket, az üdítőket, nem felejtettem el ragtapaszt sem csomagolni, pedig a bicska végül maradt. :D Befújtam őket off-fal, és azért azt is oda is csomagoltam nekik, majd kivittük őket az állomásra, ahonnan indultak.
Patrik kivételesen kapott egy telefont, hogy majd fel tudjon minket hívni, amikor már hazafelé jönnek, hogy tudjuk, mikor kell értük menni. Tényleg nem használta másra, pedig fülig ért a szája, mikor odaadtuk neki. (nagy vágya már évek óta, de még nem kap sajátot)
Itthon gyorsan telt az idő, én megfőztem, Rolikám ugyan kicsit unatkozott a többiek nélkül, de azért játszott jókat odakint, a párom pedig a régi gépünket buherálta, amit aznap reggel hoztak vissza. (sikerült megcsinálnia)
Háromkor hívott Patrik, hogy most szálltak fel a vonatra, tíz perc múlva hazaérnek, így indultunk az állomásra.
Hazaértek, nyakig koszosan, és fáradtan. Patrik elesett (ezt már mondta a telefonban is), így ahogy hazaért, megnéztük a combját. Hát mit mondjak? Majdnem rosszul lettem mikor megláttam, pedig láttam én már sok mindent. Kb. ötveforintos nagyságú elég mély seb, körülötte egy akkora zúzódás, mint a tenyerem. A boxeralsója, és a nadrágja át volt ázva a vértől. Azt sem tudtam, hogy fogjak neki, hogy lefertőtlenítsem, és bekössem. Persze, ő is, mint egy igazi férfi majd' belehalt a betadinozásba, mert csííííp, és sziszegett, mint valami rossz kígyó, amíg ráapplikáltam a gézt, meg a ragtapaszt. Ennek ellenére, meg annak ellenére, hogy már megint úgy köhögött, mint egy kutya, lebeszélhetetlen volt az ottalvós buliról. Így aztán felhívtam a vendéglátó anyukát, és elmondtam neki, hogy érte egy kis baleset, de nem akar itthon maradni. Megbeszéltük, hogy este megnézi majd, és szükség szerint lekezeli, átköti. Nem mondom, hogy halálosan nyugodt voltam, de miután neki is van három gyereke, és egyébként is egy végtelenül kedves és jólelkű anyuka, hát levetkőztem minden aggódásomat, és elengedtem. Igaz, a kapuból még vissza kellett jönnünk nadrágot cserélni, mert a frissen kötözött sebe már átvérzett, és nekem komoly kétségeim támadtak afelől, hogy nem kell e esetleg varrni, de végül győzött a fiúszakasz lehurrogása (az egyik szerint agyonféltem, a másik szerint őt aztán nem fogja varrni úgysem senki), és elindultunk.
Maradtunk arra az estére kétgyerekes szülők, de nem unatkoztunk. Rég nem látott barátnőnk több napra érkezett haza Ausztriából, és végre hozzánk is eljutott. Jó sokáig beszélgettünk, mindenféléről, amiről már rég nem, kölcsönösen örömködtünk egymásnak, és kölcsönösen elszomorodtunk azért kicsit, mert hiányzik közülünk a negyedik ember.
Kibírtam, hogy nem hívtam fel Patrikot, hagytam, hadd érezze jól magát, bíztam benne, hogy ha baj van, úgyis szólnak ők.
Párom éjfélre ment dolgozni, még tőle elköszöntem, aztán beestem az ágyamba. Fura volt, hogy Roli nem szuszog a galéria alatti ágyán, kiélvezték, hogy eggyel kevesebben vannak, és Erik felköltözött Patrik ágyába az emeletes ágy tetejére, Roli pedig aludt Erik helyén az emeletes ágy alján. Így lett nekik is buli abból, amiből a bátyjuknak.
Igaz, a koránkelés legkevésbé sem esett jól azok után, hogy éjfélkor fejeztem be azt a bizonyos 14. születésnapra kért tortát. (a kép készítésekor szokás szerint elfelejtettem elpakolni a környékéről, így lett egy ilyen kupis kép)Szóval, keltem, elkészítettem a szendvicseket, az üdítőket, nem felejtettem el ragtapaszt sem csomagolni, pedig a bicska végül maradt. :D Befújtam őket off-fal, és azért azt is oda is csomagoltam nekik, majd kivittük őket az állomásra, ahonnan indultak.
Patrik kivételesen kapott egy telefont, hogy majd fel tudjon minket hívni, amikor már hazafelé jönnek, hogy tudjuk, mikor kell értük menni. Tényleg nem használta másra, pedig fülig ért a szája, mikor odaadtuk neki. (nagy vágya már évek óta, de még nem kap sajátot)
Itthon gyorsan telt az idő, én megfőztem, Rolikám ugyan kicsit unatkozott a többiek nélkül, de azért játszott jókat odakint, a párom pedig a régi gépünket buherálta, amit aznap reggel hoztak vissza. (sikerült megcsinálnia)
Háromkor hívott Patrik, hogy most szálltak fel a vonatra, tíz perc múlva hazaérnek, így indultunk az állomásra.
Hazaértek, nyakig koszosan, és fáradtan. Patrik elesett (ezt már mondta a telefonban is), így ahogy hazaért, megnéztük a combját. Hát mit mondjak? Majdnem rosszul lettem mikor megláttam, pedig láttam én már sok mindent. Kb. ötveforintos nagyságú elég mély seb, körülötte egy akkora zúzódás, mint a tenyerem. A boxeralsója, és a nadrágja át volt ázva a vértől. Azt sem tudtam, hogy fogjak neki, hogy lefertőtlenítsem, és bekössem. Persze, ő is, mint egy igazi férfi majd' belehalt a betadinozásba, mert csííííp, és sziszegett, mint valami rossz kígyó, amíg ráapplikáltam a gézt, meg a ragtapaszt. Ennek ellenére, meg annak ellenére, hogy már megint úgy köhögött, mint egy kutya, lebeszélhetetlen volt az ottalvós buliról. Így aztán felhívtam a vendéglátó anyukát, és elmondtam neki, hogy érte egy kis baleset, de nem akar itthon maradni. Megbeszéltük, hogy este megnézi majd, és szükség szerint lekezeli, átköti. Nem mondom, hogy halálosan nyugodt voltam, de miután neki is van három gyereke, és egyébként is egy végtelenül kedves és jólelkű anyuka, hát levetkőztem minden aggódásomat, és elengedtem. Igaz, a kapuból még vissza kellett jönnünk nadrágot cserélni, mert a frissen kötözött sebe már átvérzett, és nekem komoly kétségeim támadtak afelől, hogy nem kell e esetleg varrni, de végül győzött a fiúszakasz lehurrogása (az egyik szerint agyonféltem, a másik szerint őt aztán nem fogja varrni úgysem senki), és elindultunk.
Maradtunk arra az estére kétgyerekes szülők, de nem unatkoztunk. Rég nem látott barátnőnk több napra érkezett haza Ausztriából, és végre hozzánk is eljutott. Jó sokáig beszélgettünk, mindenféléről, amiről már rég nem, kölcsönösen örömködtünk egymásnak, és kölcsönösen elszomorodtunk azért kicsit, mert hiányzik közülünk a negyedik ember.
Kibírtam, hogy nem hívtam fel Patrikot, hagytam, hadd érezze jól magát, bíztam benne, hogy ha baj van, úgyis szólnak ők.
Párom éjfélre ment dolgozni, még tőle elköszöntem, aztán beestem az ágyamba. Fura volt, hogy Roli nem szuszog a galéria alatti ágyán, kiélvezték, hogy eggyel kevesebben vannak, és Erik felköltözött Patrik ágyába az emeletes ágy tetejére, Roli pedig aludt Erik helyén az emeletes ágy alján. Így lett nekik is buli abból, amiből a bátyjuknak.
2010. máj. 9.
Restancia
Csak gyűlik, és gyűlik az írnivaló, bevallom, a telefonomban tárolom a címszavakat, hogy el ne felejtsem, mi az, amiről mindenképpen írni szeretnék. A múlt hét nem az én hetem volt, Patrik lett beteg, légcsőgyulladással, és 39,7 lázzal, nem kis ijedtséget okozva. Mellette volt még szülői értekezlet, anyák napja mindkét iskolásnál, meg a szokásos kapkodások, rohanások. És még a sebészeti váróban is eltöltöttünk kétszer másfél órát, szintén elsőszülöttemmel, röntgenezték is, kaptam egy jó és egy rossz hírt a lelettel.
De voltunk az Állatkertben, ami még akkor is mindenképpen a pozitív oldalon áll, ha kegyetlenül fárasztó volt a tömeg, és kontrollálatlan kiskirályfi.
Beszélgettem sokat csak úgy, jó és hétköznapi dolgokról, és beszélgettem sokat kevésbé jó és kevésbé hétköznapi dolgokról.
Közben néha eltöprengtem azon, hogy mi értelme is van az életemnek... meg izgultam a svájci frank miatt... az idő meg csak rohant, és nem jutottam el ide.
Még most is komoly lemaradásban vagyok. De talán kiveszek egy szabadnapot a házvezetőnői állásomból, és leülök, hogy kiírjak magamból mindent.
De voltunk az Állatkertben, ami még akkor is mindenképpen a pozitív oldalon áll, ha kegyetlenül fárasztó volt a tömeg, és kontrollálatlan kiskirályfi.
Beszélgettem sokat csak úgy, jó és hétköznapi dolgokról, és beszélgettem sokat kevésbé jó és kevésbé hétköznapi dolgokról.
Közben néha eltöprengtem azon, hogy mi értelme is van az életemnek... meg izgultam a svájci frank miatt... az idő meg csak rohant, és nem jutottam el ide.
Még most is komoly lemaradásban vagyok. De talán kiveszek egy szabadnapot a házvezetőnői állásomból, és leülök, hogy kiírjak magamból mindent.
2010. ápr. 14.
Tavaszi szünet
Kicsit nehezen szedem össze a gondolataimat, pedig ez igazán nem jellemző rám. A múlt hét tunyasága után nem könnyű visszatérni a szürke hétköznapokba, ami most épp a szó szoros értelmében is szürke, köszönhetően a napok óta tartó esőnek.
A tavaszi szünetet gondos előrelátásnak és tervezésnek köszönhetően végre sikerült úgy szervezni, hogy a párom is szabadságon legyen. Ami már önmagában elég lett volna a totális boldogsághoz, mert nincs is annál nehezebb feladat, mint három gyereket egy fél napra lecsendesíteni, hogy az apjuk tudjon munka után-munka előtt aludni is valamennyit. Az igaz, hogy nem várt fordulatként már húsvét előtt, nagyszombaton nem voltam jól. Fájt a torkom, ami eleve meglepő dolog tőlem, mert az pont nem szokott. És még az sem volt elég, hogy fájt, és nem is csak a torkom, hanem a nyakam is, estére akkora duzzanat lett rajta, mintha lenyeltem volna egy tojást. Kissé megijedtem, de mivel lázam nem volt, így reménykedtem benne, hogy olyan nagy baj nem lehet. A duzzanat másnap reggelre lelohadt, így megúsztam az ügyeletre menést, és jöhetett a nyuszi is. :) Jó, a nyuszi éppenséggel akkor is ellátogatott volna hozzánk, ha nekem orvoshoz kell mennem, de így mégiscsak jobb volt. A nyuszifészek kellőképpen meg volt pakolva, hozott a fiúknak egy kevés csokit, kulacsot, iránytűt, mesekönyvet, labdát, frizbi-t, puha labdás valami dobálós játékot (fogalmam sincs a nevéről), úgyhogy örültek.Ismét elcsodálkoztam rajta, hogy ez a nagy(mafla) mindjártkamasz Patrik is mennyire elhiszi még, amit el akar hinni, de jól van ez így.
Húsvét hétfőn csak egy nagyon szerény locsolkodást tartottak, gyakorlatilag a mamán, tesómon, dédin kívül csak egyetlen helyre mentek, a nap további részében pedig filmet néztünk, olvastunk, én pedig vég nélkül tüsszögtem.
Kedden szerettünk volna kirándulni menni, de nem volt hozzá elég jó idő, így elnapoltuk péntekig a dolgot. Helyette kiskirályfit vittük a fülészetre, mert ugyan már vasárnap reggel volt egy enyhébb kruppos "rohama", és ennek megfelelően aztán jött a nátha is, meg ami hozzá tartozik, sőt, még hétfő reggel is azzal az iszonytató hangú, megrázó köhögéssel ébredt, arra mégsem voltunk felkészülve, hogy majd kedden délelőtt már a füle is fájni fog. De fájt, ami neki még talán sosem. Így aztán mentünk, vártunk egy röpke órát, közben aludt egyet az ölemben. És jól sejtettem, be volt gyulladva a füle (épp kezdődött), és miután az arcüregei sem voltak épp tökéletes állapotban, antibiotikum recepttel indultunk kifelé. Amit aztán nem tudtunk kiváltani, mert épp hiánycikk. Ígérték másnapra, persze nem hozták. Addigra rosszabbul volt, bár a füle nem fájt már, köszönhetően a gyógyszeres csíknak, ami belekerült az orvosnál, de az orrát nem tudta kifújni, lehetett hallani, hogy le van tapadva. Bevetettünk lámpát, orrspray-t, porszívót, meg ami csak eszünkbe jutott (épp csak fejjel lefelé nem lógott) Gyógyszer következő napra sem érkezett meg. Végső elkeseredésemben eszembe jutott a reikis barátnőm, és azon melegében meg is kértem, ugyan segítsen már. Ekkor már csütörtök volt. Aznap délután rövid kiruccanást tettünk a megjavult számítógépünkért. Hihetetlen, röhejes, és banális baja volt. A reset gombot kellett kicserélni, az volt benne kontakthibás, amitől azt érzékelte, mintha folyamatosan nyomkodná valaki a gombot, és hát újraindult. De lényeg, hogy készen volt, jó lett. Estére már Rolin is látszott, hogy sokkal jobban van. Még kellett az orrát szívni, hogy normálisan kitisztuljon, de fényévekkel volt az előtte napi állapotától. Így aztán már nem is zavart annyira, hogy nincs antibiotikum, tudtam, most már nélküle is sínen vagyunk.
Pénteken aztán nagy nap következett az életünkben. Családilag indultunk kirándulni, nem is akárhova, hanem egyenesen Párkányba. Izgalmas volt a fiaimmal együtt először lépni külföldre. :) Csodaszép sétálóutcájuk van, nem győztünk gyönyörködni benne, ahány idős bácsival találkoztunk, szinte mind odaszólt, hogy "Hajrá, magyarok!", vagy csak egyszerűen "Jó napot kívánok!"-kal köszöntöttek bennünket. Patrikot lenyűgözte az egész történelmi háttere, Erik egyszerűen csak büszke volt rá, hogy külföldön lehet, Roland pedig gyakorlatilag le sem ....-ta, kivéve a sétálóutca közepén a szökőkutak helyét (még nem volt benne víz), ahol kiválóan lehetett rohangálni fel, s alá, és a fagyit. A fagyist még mi, felnőttek is szájtátva bámultuk, ahogy "zsonglőrködött" a fagyi gombócokkal.Végigjártuk a sétálóutcát, itt-ott meglepődtünk, hogy mintha csak otthon lennénk, aztán a második óra végén Roli nagyon elfáradt, nagyon nyűgös lett, így aztán kénytelen-kelletlen útnak indultunk visszafelé, és kihagytuk a Bazilikát is. :( Hazafelé még beköszöntünk apósom testvéréhez, aki úgy fogadott bennünket, mintha nem is öt perccel előtte szólt volna neki apósom, azonnal terítette az asztalt, merte a levest. :)
Kellemesen elfáradva értünk haza, a fiúk végtelen büszkeséggel mesélték, hogy ők bizony külföldön voltak, Roland Ausztráliát emlegette, Erik Németországot, aztán persze Patrik mindenkivel tisztázta, hogy nem, "csak" itt voltunk a szomszédban, Szlovákiában. :)
A hétvége is ugyanebben a lazulásos állapotban telt nagyjából, bár szombaton bepótoltam a héten elmaradt házimunkák nagy részét, fiúk kitombolták még magukat mindenféle játékkal, veszekedéssel, meg ami kell...
Vasárnap pedig már csak a leckeírás volt hátra nekik, mi felnőttek pedig, állampolgári kötelességünket teljesítve választottunk, aztán este először meglepődve, majd felháborodva, végül kínunkban röhögve néztük, ahogy még mindig kampánycsend van, és még mindig... és végül inkább átkapcsoltuk a tévét. :D
Szóval, ennyi a múlt hét dióhéjban. :)
A tavaszi szünetet gondos előrelátásnak és tervezésnek köszönhetően végre sikerült úgy szervezni, hogy a párom is szabadságon legyen. Ami már önmagában elég lett volna a totális boldogsághoz, mert nincs is annál nehezebb feladat, mint három gyereket egy fél napra lecsendesíteni, hogy az apjuk tudjon munka után-munka előtt aludni is valamennyit. Az igaz, hogy nem várt fordulatként már húsvét előtt, nagyszombaton nem voltam jól. Fájt a torkom, ami eleve meglepő dolog tőlem, mert az pont nem szokott. És még az sem volt elég, hogy fájt, és nem is csak a torkom, hanem a nyakam is, estére akkora duzzanat lett rajta, mintha lenyeltem volna egy tojást. Kissé megijedtem, de mivel lázam nem volt, így reménykedtem benne, hogy olyan nagy baj nem lehet. A duzzanat másnap reggelre lelohadt, így megúsztam az ügyeletre menést, és jöhetett a nyuszi is. :) Jó, a nyuszi éppenséggel akkor is ellátogatott volna hozzánk, ha nekem orvoshoz kell mennem, de így mégiscsak jobb volt. A nyuszifészek kellőképpen meg volt pakolva, hozott a fiúknak egy kevés csokit, kulacsot, iránytűt, mesekönyvet, labdát, frizbi-t, puha labdás valami dobálós játékot (fogalmam sincs a nevéről), úgyhogy örültek.Ismét elcsodálkoztam rajta, hogy ez a nagy
Húsvét hétfőn csak egy nagyon szerény locsolkodást tartottak, gyakorlatilag a mamán, tesómon, dédin kívül csak egyetlen helyre mentek, a nap további részében pedig filmet néztünk, olvastunk, én pedig vég nélkül tüsszögtem.
Kedden szerettünk volna kirándulni menni, de nem volt hozzá elég jó idő, így elnapoltuk péntekig a dolgot. Helyette kiskirályfit vittük a fülészetre, mert ugyan már vasárnap reggel volt egy enyhébb kruppos "rohama", és ennek megfelelően aztán jött a nátha is, meg ami hozzá tartozik, sőt, még hétfő reggel is azzal az iszonytató hangú, megrázó köhögéssel ébredt, arra mégsem voltunk felkészülve, hogy majd kedden délelőtt már a füle is fájni fog. De fájt, ami neki még talán sosem. Így aztán mentünk, vártunk egy röpke órát, közben aludt egyet az ölemben. És jól sejtettem, be volt gyulladva a füle (épp kezdődött), és miután az arcüregei sem voltak épp tökéletes állapotban, antibiotikum recepttel indultunk kifelé. Amit aztán nem tudtunk kiváltani, mert épp hiánycikk. Ígérték másnapra, persze nem hozták. Addigra rosszabbul volt, bár a füle nem fájt már, köszönhetően a gyógyszeres csíknak, ami belekerült az orvosnál, de az orrát nem tudta kifújni, lehetett hallani, hogy le van tapadva. Bevetettünk lámpát, orrspray-t, porszívót, meg ami csak eszünkbe jutott (épp csak fejjel lefelé nem lógott) Gyógyszer következő napra sem érkezett meg. Végső elkeseredésemben eszembe jutott a reikis barátnőm, és azon melegében meg is kértem, ugyan segítsen már. Ekkor már csütörtök volt. Aznap délután rövid kiruccanást tettünk a megjavult számítógépünkért. Hihetetlen, röhejes, és banális baja volt. A reset gombot kellett kicserélni, az volt benne kontakthibás, amitől azt érzékelte, mintha folyamatosan nyomkodná valaki a gombot, és hát újraindult. De lényeg, hogy készen volt, jó lett. Estére már Rolin is látszott, hogy sokkal jobban van. Még kellett az orrát szívni, hogy normálisan kitisztuljon, de fényévekkel volt az előtte napi állapotától. Így aztán már nem is zavart annyira, hogy nincs antibiotikum, tudtam, most már nélküle is sínen vagyunk.
Pénteken aztán nagy nap következett az életünkben. Családilag indultunk kirándulni, nem is akárhova, hanem egyenesen Párkányba. Izgalmas volt a fiaimmal együtt először lépni külföldre. :) Csodaszép sétálóutcájuk van, nem győztünk gyönyörködni benne, ahány idős bácsival találkoztunk, szinte mind odaszólt, hogy "Hajrá, magyarok!", vagy csak egyszerűen "Jó napot kívánok!"-kal köszöntöttek bennünket. Patrikot lenyűgözte az egész történelmi háttere, Erik egyszerűen csak büszke volt rá, hogy külföldön lehet, Roland pedig gyakorlatilag le sem ....-ta, kivéve a sétálóutca közepén a szökőkutak helyét (még nem volt benne víz), ahol kiválóan lehetett rohangálni fel, s alá, és a fagyit. A fagyist még mi, felnőttek is szájtátva bámultuk, ahogy "zsonglőrködött" a fagyi gombócokkal.Végigjártuk a sétálóutcát, itt-ott meglepődtünk, hogy mintha csak otthon lennénk, aztán a második óra végén Roli nagyon elfáradt, nagyon nyűgös lett, így aztán kénytelen-kelletlen útnak indultunk visszafelé, és kihagytuk a Bazilikát is. :( Hazafelé még beköszöntünk apósom testvéréhez, aki úgy fogadott bennünket, mintha nem is öt perccel előtte szólt volna neki apósom, azonnal terítette az asztalt, merte a levest. :)
Kellemesen elfáradva értünk haza, a fiúk végtelen büszkeséggel mesélték, hogy ők bizony külföldön voltak, Roland Ausztráliát emlegette, Erik Németországot, aztán persze Patrik mindenkivel tisztázta, hogy nem, "csak" itt voltunk a szomszédban, Szlovákiában. :)
A hétvége is ugyanebben a lazulásos állapotban telt nagyjából, bár szombaton bepótoltam a héten elmaradt házimunkák nagy részét, fiúk kitombolták még magukat mindenféle játékkal, veszekedéssel, meg ami kell...
Vasárnap pedig már csak a leckeírás volt hátra nekik, mi felnőttek pedig, állampolgári kötelességünket teljesítve választottunk, aztán este először meglepődve, majd felháborodva, végül kínunkban röhögve néztük, ahogy még mindig kampánycsend van, és még mindig... és végül inkább átkapcsoltuk a tévét. :D
Szóval, ennyi a múlt hét dióhéjban. :)
2009. júl. 29.
Strand
Az idén (is) csak annyi a nyaralásunk, hogy a párom által összespórolt kevéske pénzt (de ezt is csak azért, mert nemes egyszerűséggel letagadta, hogy van még a számlán, különben elköltöttem volna :D :D ) strandolásra költjük. Nem, nem élményfürdőben, csak egy mezei, medencés strandon múlatjuk az időt. A család férfitagjai többnyire a víz alatt, vagy ha felette, akkor is leginkább kopoltyút növesztve, én meg öntök inni, adok törölközőt, melengetem a lila szájú kiskirályfit, aztán adok enni, és utána újra öntök inni..... és így tovább. Természetesen a medencékbe nem csak hímneműek mehetnek, és én nem ezért ragadok odakint. Teszem ezt teljesen önszántamból. Mert a víz hideg. Én meg fagyos vagyok. A 26 fokos víz az nekem a "köszszépen, kihagyom" kategória. Tegnap még a talpam is berzenkedett ellene. Ma már azért térdig belegázoltam. (holnap meg nem megyünk :D) De nagy élmény látni a fiúkat ahogy olyan természetességgel "úsznak" (itt ugye ki-ki a maga korának megfelelően, tehát még van nyeletlen fejsze is... pedig ugye én nem is játszom e téren :D), ahogy rezzenéstelen arccal mennek a (jég)hideg vízbe. És ahogy élvezik, hogy már le tudnak merülni, hogy mernek ugrani, Roli, hogy leér a lába úszógumi nélkül is (de ha megfullad, akkor ki kell húznom hamar). Az apjuk is ilyenkor visszavedlik gyerekké, aki fáradhatatlanul labdázik velük, dobálja őket, tűri, hogy a hátán utazzanak, vagy épp a nyakában. Emiatt megéri egész napokat ücsörögni, hogy estére már mindenem el legyen gémberedve. Ezért nem morgok, mikor egyik nap délután hazaérünk, kipakolok, elmosok, lemosok, kimosok, teregetek, visszafagyasztom a jégakkukat, majd újra bepakolok, elcsomagolok, szendvicset gyártok... vagy épp reggel hatkor kelek, hogy rántott cukkinit csináljak.
Az pedig, hogy egy-egy ilyen egész napos ücsörgés során mi mindent lehet megtapasztalni, látni, és hallani, vagy mi mindenről lehet gondolkodni, további bejegyzések témái lesznek. :)
Az pedig, hogy egy-egy ilyen egész napos ücsörgés során mi mindent lehet megtapasztalni, látni, és hallani, vagy mi mindenről lehet gondolkodni, további bejegyzések témái lesznek. :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)