Összegezve

Mindig mindent túlgondolok, vagy épp túlaggódok. Az a fajta ember vagyok, aki mindig minden mögött keresi az értelmet, vagy a célt. Aki mindig próbál rájönni és megérteni mindent. Azon már nagyjából túljutottam, hogy a világ gondjait ne (mindig) vegyem a vállamra. A saját világomé is épp elég, hiszen mindig agyonbonyolítom. Nem is volt olyan könnyű rájönnöm még erre sem. De mire valók a barátok, ha nem arra, hogy figyelmeztessenek, amikor épp szükséges? Megtette. Épp jókor. Talán azóta is rágódik, hogy jól tette e, de majd most megnyugszik, hogy nem is tehetett volna jobbat.
Hetek óta rágom magam. Mindig találok valami kivetnivalót, elsősorban magamban. Nos, ez nem olyan nehéz, merthogy emberből vagyok, és mint ilyen, hát a legkevésbé sem lehetek tökéletes.
Rengeteget gondolkodtam azon, mit rontottam el a gyerekeim nevelésével kapcsolatban, mikor nap mint nap szembesültem vele, hogy nem csak hogy visszapofáznak, vagy épp pofátlanul hátat fordítanak, de egymással is úgy bánnak, mint a kóbor
kutyákkal szokás. Végül persze nem jutottam messzire ez ügyben, mert meg kell állapítanom, hogy minden a legnagyobb rendben van, csak épp jelen pillanatban a hormonok vették át az irányítást a józan ész felett. Nos, ez ugye teljesen törvényszerű ebben a korban, csak ember legyen a talpán, aki könnyedén átvészeli. De megbírkózunk vele.
A baleset kapcsán is hihetetlen gondolathullámok indultak el bennem. Kerestem az okokat, amik ide vezettek, naná, hogy ebben is magamat tettem felelősnek. És miután végül mégis felmentettem magam, vagy legalább áthelyeztem valami másodrangú vádlottá, elkezdtem azon agyalni, hogy mennyire gyenge is vagyok, mert legkézenfekvőbb lett volna, ha azonnal elájulhatok. Menekültem volna a saját világomba, semmibe véve mások érzelmeit. Magyarázhatta Eszter, hogy ez nem így van, hiszen az is nagy dolog, hogy végül mégsem tudott legyőzni a roham, mert visszajöttem belőle, értettem is, meg nem is. Nagyon sokáig bántott ez. Mert milyen anya az olyan, aki ahelyett, hogy igazi támasza lenne a gyerekeinek egy ilyen helyzetben, még ő maga is tovább fokozza a félelmeket? Nem biztos, hogy valaha is meg tudom ezt válaszolni. Olyan választ, amilyet várnátok tőlem valószínűleg nem fogok tudni mondani még nagyon sokáig. Felmentem magam, de csak feltételesen. Mert végül azzal "altattam el" minden bűntudatomat, hogy nem véletlenül maradtunk mi egy pár Balázzsal. Hiszen az a röpke másfél perc pontosan, élesen kirajzolta, hogy ketten vagyunk egyek. Ő az ész, én a szív. Minden körülmények között. És ez jól van így. Ketten egymás nélkül nem megyünk semmire, mert hiába az ész, ha nincs mellette a szív, és fordítva.
Aztán még az elmúlt hetekben is sorra kudarcot vallottam az álláskereséseimmel. Sok helyre jelentkeztem, több helyről visszajeleztek már, hogy "köszönik, hogy megtiszteltem őket, de további sikereket kívánnak máshol.." Nem jó ezekkel szembesülni, és még keresem a választ arra a kérdésre, hogy mi a célja ezzel a sorsnak? Mit kell ebből megtanulnom? Emellett még megküzdök azzal, hogy azt, akinek csak az általános iskolát sikerült elvégezni, már munkahelye van... én meg..
És még, ha mindez nem lenne elég gondolkodnivaló, akkor itt van még a húgom. Aki ugyan megkért, hogy írjam meg a blogomban (amiről annyit tud, hogy van, de nem mondom meg a címét), hogy megmentettem az életét azzal, hogy laikusként felismertem, hogy ő bizony lisztérzékeny. Nos, ígéret teljesítve, szó szerint leírtam, amit kért. Csak az a baj, hogy messze még az a megmentés, ha egyáltalán valaha bekövetkezik. Egyik dolog következik a másikból, vele kapcsolatban is vannak bűntudatos érzéseim, mert ugyan segítek, és segítettem már sok mindent felismerni, mégsem tudok neki érdemben segíteni. Igaz, felmenthetem magam, mert nem rajtam múlik. Nem könnyű látni az embernek egy közeli családtagját tönkremenni.
Ezek mellett egyre élesebben látom annak a családnak, ahonnan eredetileg származom minden foghíját. És ugyan poénra vették, de nem teljesen viccből kérdeztem, hogy árulják már el, hogy engem a gólya hozott... vagy hogy a fenébe különbözhetek én ennyire tőlük? Más az értékrendünk, más az életvitelünk, minden más. Ők nem értenek engem, én meg őket, úgyhogy végül is kvittek vagyunk.
A legeslegfontosabb gondolkodni valóm mégis a jövő. Na nem kell ötéves tervekre gondolni. De végre itt lenne az ideje elhatározni valamit, és végigcsinálni, körmömszakadtáig akár. Mert kiharcoltam eddig bárkinek bármit, bármikor. Magamnak vajon miért nem tudom ezt megtenni?
Pedig még Balázs is azt mondta a minap: Ne gondolj mindig másokra, legyél már egy kicsit önzőbb.
Itt tartok most, kérem. Tanulok önző lenni. :D Na, nem, ez nem komoly. A lehető legkomolyabban ízlelgetek magamban dolgokat, mert tudom, felismerem, hogy mi az, ami jó nekem. És amint megvan, lecsapok rá, és nem eresztem.
Onnantól kezdve meg majd ontom magamból a vidám, optimista, csupa derű posztokat. Feltéve, ha addig kitartotok.. :)