Beszéljünk róla

Tudom, lesz, aki azt mondja, neki fogalma sincs, mert nincs gyereke, vagy még olyan kicsik, vagy már olyan nagyok... de szeretném, ha mindenki elmondaná erről a véleményét, mert tényleg érdekel.
Több hete (vagy inkább hónapja) gondolkodom a gyerekek iskola-kérdésén. Az, hogy végül itt maradtak helyben legnagyobb részt kényelmi szempontok alapján dőlt el. Kérdés volt továbbá az is, hogy mi lesz Patrikkal jövőre. Elvigyük e hatosztályos gimibe, vagy csak felvételiztessük?
Mostanában úgy gondolom, hogy nem biztos az sem, hogy felvételire megyünk, mert egyre inkább biztos, hogy nem fogom engedni bejárni még. Akárhova menne, akár Tatabányára, akár Budaörsre, napi egy-másfél óra pluszt jelentene csak az utazás. Azt meg soknak érzem, és úgy gondolom, a fáradtsága a tanulás rovására menne.
Ma, miután Erik megint felvetette a "vigyetek el másik iskolába" témát, beszélgettem erről Patrik egyik osztálytársának anyukájával. Aki azt mondta, el ne vigyem őket a szomszéd faluba, mert ott nem kapnak ilyen oktatást. Na, aztán ezt én tovább gondoltam. Mert tudtommal van egy nemzeti alaptanterv, aminek mindenkinek meg kell felelni. Nyilván ezen kívül, ha lehetőség (gyerekanyag, felnőtt affinitás, pénz, stb.) van, akkor egy csomó pluszt is adhat egy iskola. De ehhez nagyon komoly együttműködés kell. Szülő a gyerekkel, gyerek a szülővel, gyerek a tanárral, tanár a gyerekkel, szülő a tanárral, és tanár a szülővel. És igen, gyerek a gyerekkel is. Jelen pillanatban ma szerintem tök mindegy, ki hol végez az iskolában (valószínűleg van rá egy csomó ellenpélda, mégis így gondolom). Minden iskolának van minimum egy olyan tanulója, akire nagyon büszke lehet. És olyan is van, aki mondjuk lehetne a rossz példa. Általános iskolába járnak, és ahogy a nevében is benne van, az a dolga, hogy általános ismeretekkel ismertesse meg őket, olyanokkal, amik majd stabil alapot nyújtanak a középfokú képzéshez. Stabil alapot pedig nehéz lehet megszerezni egy teljesítménycentrikus iskolában, ahol hajtják őket, mint a "versenylovakat".
Balázzsal arról beszélgettünk, hogy annak idején mi, mennyire más rendszerben tanultunk még. (pedig elvileg ugyanez volt a követelmény) Akkor, abban a rendszerben számított, hogy melyik iskolába járt az ember, mert voltak igen jó hírű, elit gimnáziumok, szakközépiskolák, ahova rendszerint minimum tízszeres túljelentkezés volt. Voltak a közepes szintűek, és voltak azok "ahova bárkit felvesznek". Aztán amikor érettségiztünk, szintén ez volt, (már aki felvételizett), hogy számított, honnan felvételezik. Most pontszámok és kódszámok vannak. Nem áll ezek mögött egy személy, csak meg kell felelni a ponthatároknak, és máris tied a pálya. (jó, tudom, hogy nem ilyen egyszerű) Aztán még szóba került az is köztünk, hogy ugyan akkor mennyire nagy szám volt, hogy pl. ő is egy nagyon erős vendéglátós suliba járt, de mostanra ez már "senkit nem érdekel", mert talán már nem is tudják. Sőt, hogy ne menjek messzire, a saját kettes(!) matek érettségim is nagyban köszönhető annak, hogy S. tanár úr a maga 70-80 évével három egész éven keresztül a megoldóképletet tanította nekünk. Semmi mást. (Igaz e Timi és Dóri?) De abban a kis kék izében csak az osztályzat szerepel.. semmi más, ami mögötte van. Mondjuk régen is úgy gondoltam, hogy az érettségi bizonyítvány egy hülyeség, mert maga az érettségi vizsga sem a 12 éven át tanultakat tükrözi, hanem a pillanatnyi tudást. Oké, hogy aki penge, annak mindegy, hogy milyen tételsor van magyarból, mert akármit meg tud írni. És mindegy, mennyiféle feladat van matekból, mert álmából felkeltik, akkor is meg tud oldani bármit. Na de nem mindenki penge.
Persze, erre van most kitalálva az emelt szintű érettségi. A pengébbeknek.
Amit hiányolok az oktatásból, nem csak most, hanem úgy mindig is, az éppenséggel a gyakorlatias tudásra nevelés. Meg az a fajta "felzárkóztatás", amit azok a gyerekek, kamaszok kaphatnának, akik nem tartoznak a pengék közé, de nem is gyengék. Egyszerűen csak mondjuk azért tanulnak, mert muszáj. Nekik is van motiváltságuk valami felé, csak épp soha nem derül rá fény, mert anyja/apja szét van hajtva a munkahelyén, szét van stresszelve az életében, a pedagógusnak meg annyiféle statisztikai jelentést meg tervet, meg kitudja még mit kell készítenie, hogy szépen elsikkad a gyerek a számok mögött. És aztán ott áll egy kettes érettségivel, a pontjai alapján esélye nincs bekerülni sehova (pedig lehet, hogy tök jó szakember lenne belőle, mert álmából felkeltve is összerak egy karburátort), és lesz belőle egy megkeseredett munkanélküli, esetlegesen feketén dolgozó segédmunkás. Na de ez már túlságosan továbbgondolása az alaptémának..
Szóval, summa sumárum, azt gondolom, hosszas vívódás után, hogy jelen pillanatban akkor teszek a legjobbat a gyerekeimnek, ha hagyom őket békén a saját ütemükben fejlődni,és továbbfejlődni, ehhez megadok minden tőlem telhető támogatást. És aztán nemsokára (Patrikkal) elkezdhetnénk talán komolyan nyelvet tanulni. Mert annak az egynek látom értelmét.
Azt hiszem, nem felvételizünk. Tudom, amit tudnom kell Patrikról, pontszámok nélkül is. A pontjai valószínűleg megfelelnének, de ő még egy kisfiú. Akinek semmi szüksége arra, hogy egy bizonytalan jövőkép miatt a gyerekkora kevés kis maradékát feláldozza a bejárás oltárán.
Beszéljünk róla! Mert bennem is maradt egy csomó gondolat, amit nem sikerült megfogalmaznom, de talán egy-két gondolatébresztő hozzászólás után majd "kibukik" még belőlem.
Ami jó, tudom, hogy legalább ketten érintettek vagytok az olvasóim közül a hatosztályos képzéssel kapcsolatban is (merthogy oda jár gyerekeket), vannak itt, akik tanítók, tanárok. Szóval, kerekedhet ebből még egy jó kis kerekasztal-beszélgetés is. :)