Táborozik..

Egész hétvégén nem tudtam rávenni magam, hogy megírjam... és egy poszt félig megírva itt várakozik a piszkozatok között (azt be fogom fejezni).
Péntek éjjel már megint egy első dolgon estünk túl. Na, most ezen elvigyorodtam.. kicsit kétértelmű a dolog. :D De nem, nem olyan értelemben.. még akkor sem, ha éjszakáról van szó.
Pénteken nagyfiam már egész nap tűkön ült, alig várta, hogy indulhasson a táborba. A bőröndjét előző este becsomagoltuk, akkor még éreztem magamban annyi erőt, hogy talán minden be is kerül, mert kellőképp pörgött az agyam máson (ez a piszkozatos bejegyzés). A hátizsákja még hátravolt, amibe az apróságok kerültek, úgy mint elemlámpa, fejlámpa, távcső, könyv (nem aprózza Tvrtko legújabb kiadásúját vitte... tudom, tudom.. nem feltétlenül nekivaló), nesszeszer. Helyes volt, mert a nesszeszer az, amit itthon csak én használok több-kevesebb rendszerességgel. Amikor megbeszéltük, hogy majd egy ilyenbe pakoljuk neki a tusfürdőt, fogkefét, fogkrémet, ragtapaszokat (optimista szülőként tíz sebészeti ragtapasszal indítottam útnak), gyógyszert (ventolin, singulair junior, aerius, algopyrin), meg ilyeneket, akkor első körben felkiáltott, de ugye nem a Te rózsaszínedet kell vinnem? :D Nos, megnyugodhatott, mert van nekünk egy teljesen konszolidált barna kappa (sparos pontokért lehetett venni). Nem győzött ámuldozni, milyen ügyesen tudok pakolni, mert mennyi minden elfért milyen kis helyen. Én meg ahogy fogyott a pakolnivaló, úgy kezdtem pánikolni, hogy valami itthon maradt. Tuti, hogy elfelejtettem.. kevés lesz.. fázni fog.. leeszi, leissza, beleül, nem tud mit felvenni.. Balázs az apák higgadtságával szemlélte mindezt, néha közbeszólt, hogy "elég az.." Meg hogy "ne aggódj már".
Délután ötre már a telefontöltő is készenlétben állt, én pedig feltűnően gyakran meredtem szótlanul magam elé, leginkább eltűnve valahol.
Annak idején anyám engem mindig úgy indított el, bárhova is mentem, hogy kibőgte a szemeit. Nem tudom, mitől féltett, vagy mi volt ennek az oka, mindenesetre megfogadtam, hogy ha belehalok sem fogom ugyanezt tenni, mert azt szeretném, hogy jól érezze magát, úgy meg aztán nem fogja, ha én úgy búcsúzok el tőle, mintha a vesztőhelyre küldeném.
Vacsora után Patrik mindinkább besózott állapotba került, én mindinkább süllyedtem magamba. Folyamatosan ellenőriztem magamban a bőröndje/hátizsákja tartalmát, minduntalan komoly pánikhangulatban... valamit elfelejtettem. Az övtáskájába is bekerültek eddigre az okmányai (személyi, lakcímkártya, taj-kártya, eu taj-kártya, diákigazolvány), a pénztárcája (benne forint is, euro is, és lei is), rágó.
23 óra előtt nekiálltam a szendvicseket megcsinálni. Itt már komolyan pánikoltam, és tuti, ha akkor kell eldöntenem, mehet e, nem engedem el.
23:35-re Patrik gyors egymásutánban többször is meglátogatta a legkisebb helyiséget izgalmában, aztán elindultunk az iskola elé, ahol gyülekeztek. A busz már várta őket, beraktuk a bőröndjét, fogta a hátizsákját, és felszállt. Az osztályfőnöke az egyik táborvezető, ő jelölte ki, hol üljenek. Lerakta a cuccát, majd még visszajött a busz elé. De már csak egy percre.... adott még egy puszit, láttam az arcán, hogy ha hosszas búcsúzkodásba kezdünk, talán ő is elérzékenyül, így aztán nem erőltettem a dolgot.
A busz 0:10 perckor elindult velük Erdélybe. Akkor nem bírtam tovább, és pár könnycsepp hullott. Nem tudnám megmondani miért.. tényleg azt szeretném, hogy nagyon jól érezze magát, élményekkel gazdagodjon, hiszen ezért ment.. De őrület, hogy elengedtem ilyen messzire egyedül, ahol bármi történik, először magára számíthat..
Azóta pedig olyan érzés, mintha elhagytam volna valamit. Minden este beszélünk pár percet, nagyon jól érzi magát, nagyon tetszik neki minden, ma székely körúton voltak, tegnap Drakula várát nézték meg. Jó érzés hallani a boldog hangját, ahogy mesél..
De azért én alig várom, hogy megint itthon legyen... fura így, csak két gyerekkel.