Recept unalom ellen

Végy három darab tizennégy év alatti gyermeket (kéretik a darabon nem fennakadni)
adj hozzájuk nem kevés akaratot
egy csipet sunyiságot
egy nagy merőkanál hangerőt
korlátlanul rendelkezésre álló időt

és máris nem fogsz unatkozni egy percet sem. Mert ez csak egy alaprecept. De a jó hír, hogy Neked semmit nem kell tenned ahhoz, hogy a recept mindig változatos formában kerüljön terítékre végül. Az már magától alakul. Előfordul, hogy
a három gyermek egyszerre bömböl
a háromból kettő bömböl, egy sunyin röhög
a háromból egy bömböl, kettő sunyin röhög

a háromból három sugdolózik
a háromból kettő sugdolózik, a harmadik dühöng
és előfordulhat, hogy a következő percben a harmadikból az első lesz...

a háromból három zenét hallgat
a háromból három háromféle zenét hallgat
a háromból három háromféle zenét hallgat, és énekel hozzá
a háromból három háromféle zenét hallgat, énekel hozzá, és összevesznek rajta, hogy ki énekel rosszabbul

a háromból három éhes
a háromból kettő éhes, a harmadik megette az összes gyümölcsöt/joghurtot/bármit
a háromból egy éhes, a másik kettő megette az összes gyümölcsöt/joghurtot/bármit
(olyan verzióban ne reménykedj, hogy a háromból senki nem éhes, mert nem létezik)

a háromból három röhögőgörcsöt kap
a háromból kettő röhögőgörcsöt kap, egy kiabál, hogy hagyjátok már abba
a háromból egy elkezd röhögni, és vagy kiabál vele a másik kettő, hogy hagyja abba, vagy elkezd röhögni...


A legritkább esetben előfordulhat, hogy a háromból három békés egyetértésben ül és beszélget/társasjátékozik/kártyázik de akkor tutira valamit forralnak ellened.

11 dolog a tükörből

És ezt most Júliának köszönhetitek Ti is, de legfőképpen én. Mert kaptam tőle egy ilyet

Érdekes véletlenek értek ma este a blogvilágban, amitől kicsit kevésbé pocsék már a kedvem. Ez pedig, amit Júliától kaptam, már meg is mosolyogtatott. Mert ha valaki kedvel, és kedvesek neki az írásaim, az mindenképpen öröm. Az, hogy még világgá is kürtöli, egészen megható. :) Köszönöm szépen itt is. 

A díjjal járó feladatok:

1. Mindenkinek 11 dolgot kell mondani magáról. 

2. A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell. 

3. 11 kérdés feltevése

4. 11 ember jelölése.

Nagy szerencsém is van, mert Júlia csak egyetlen kérdést tett fel. 

Ha időd és kedved tartja, elveszed tőlem ezt a láthatatlan tükröt, megtartod, belenézel... és 11 dolog felcsillan. Elmondod nekem, mi az a 11 dolog, amit látsz magadról abban a tükörben?

Nos, természetesen elvettem, megtartottam, és belenéztem. Azonban a 11 közül nem mind csillant, de elmondom mit látok magamról jelen pillanatban abban a tükörben...

-Szerelmet... ami sosem múlik, és mindig örök marad..

-Szeretetet... amitől olyan jó lenni... mert vannak, akiket szerethetek

-Vágyakozást... olyan dolgok után, amik közül nem is mindet tudom megfogalmazni, mert vannak kézzelfoghatóak, de vannak egészen mélyen ülők is, amikre szavak nincsenek 

-Reményvesztettséget.... amiért nem sikerül megtalálnom, amit keresek

-Reménykedést... hogy hátha épp holnap találom meg

-Dacot... "majd én megmutatom, hogy azért is végigcsinálom"

-Dühöt.. , amiért mindig valami akadálypályát állítanak elém

-Elégedettséget... , mert tulajdonképpen mindenem megvan,amim csak lehet

-Félelemet... hogy hátha nem lesz időm mindent viszonozni

-Ráncokat.. amiknek mind története van.. az én életem történelmi térképe.. 

-Fáradtságot... a mindennapok harcaitól

Hát ilyen vagyok én ma a tükörben. Lehet, hogy holnap más leszek. Vagy holnapután. Mert éppenséggel én sem vagyok ám elégedett azzal, amit láttam. 

De akkor jöjjön még a többi feladat. A 11 kérdés:

1. Ha a blogodat nem írnád az interneten, hanem mondanod kéne egy rádióban, mennyi bejegyzésed lenne egy hónapban?

2. Mi pihentet jobban, az írás, vagy az olvasás? 

3. A blogod címe változott már valaha? (nem az elérhetőségre gondolok)

4. A kezdeti céljaid, ami miatt a blog indult, azonosak a mostaniakkal?

5. Van e barátod a blogvilágból?

6. Van e ellenséged a blogvilágban?

7. Emlékszel e az első bejegyzésed címére? (nem ér puskázni)

8. Emlékszel e az első kommentelőd nevére? (itt sem ér)

9. Emlékszel e az első rendszeres olvasód nevére? (és itt sem)

10. Hány bejegyzés után mondtad el valakinek személyesen, hogy blogot írsz?

11. Szeretnél egyszer a blogodhoz kapcsolódó tevékenységgel pénzt keresni?

És az a 11 számomra kedves ember, akik a kérdéseimnek áldozatul esnek. Legalábbis szeretném. 

1. Szilvi

2. Cucka

3. Dominika

4. Lili

5. Altair

6. Mágika

7. Myway, aki Mimikri is és még Zsófi is

8. Anikó

9. Bea

10. Éva

11. Timi

Cserejátékosokra nincs lehetőség, de mindenki más is, aki szerepel az oldalsávban az olvasott blogok között (meg aki még nem, mert elfelejtettem frissíteni) szintén kedves nekem, úgyhogy ha egy csepp kedvet is érez hozzá, hogy válaszoljon a kérdéseimre, és továbbadja a díjat, vissza ne fogja magát. 

Ezúttal nem zarándokolok el azonnal mindenkihez a hírrel, hogy kapott egy díjat, mert mindenki jár erre... De leveszem a jobb klikkes tiltást, hogy a kérdéseket, és a képet el tudjátok vinni. 

Már megint..

Tépelődöm rajta napok óta, hogy megírjam, vagy ne írjam... vagy mit írjak, hogy írjam? Mert ahogy van, szó szerint úgy nem lehet... másképp meg semmit nem ér. Még mindig nem tudom, hogy merjem e, vagy sem... pedig valamit kell róla publikálnom, mert folyamatosan ezen jár az agyam, nem tudom csak úgy lerázni magamról, és hagyni az egészet, hadd menjen a maga útján. Pedig ezt kéne..
Persze, már megint munka-ügy. Egy újabb forduló, ami teljesen váratlanul ért, mert azt hittem, mostanában jóban vagyunk. Már amennyire lehetünk. Nem a munka, és én, hanem a munkaadóm és én. De tévedtem. És nagyon nem értem, hogyan lett pillanatok alatt a helyzet tökéletesen másféle, mint mondjuk két hónappal előtte? Pedig jelen voltam. És mégis..
Akartam megérteni. De nem tudom. Igaz, mondták, hogy hagyjam.
Akartam elfogadni is. De ezt sem tudom.
Akartam menekülni, de még ezt sem tudok.
Amit tehetek, kivárok, mérlegelek, keresgélek. És befogom a számat. Ez utóbbiban mondjuk jó vagyok. A szájbefogásban. Pedig tudnék mit mondani. Még csak nem is káromkodnék, és nem is lennék bunkó sem. Simán csak szembesíteném önmagával. De azt hiszem, úgysem értené, úgyhogy mindegy is.

Amíg kivárok, és keresgélek, addig pedig próbálom elfogadni, hogy ugyan van még 11 nap szabadságom, de előreláthatóan a nyáron már nem kapok belőle semmit. És leszek én annyira ÉN, hogy mindezt majd mosolyogva fogadom el. Hogy ő se értsen engem. :) Legalább ennyi hadd maradjon meg nekem is. :)

Az a nagy szerencse egyébként, hogy látom, az én példám e téren nem tipikus, szerencsére. Látom, hogy máshol mennyivel emberibben állnak hozzá egymáshoz, legyen szó akármilyen fölé-alá-vagy mellérendelt viszonyról. Emiatt nem süppedek bele ebbe az egészbe. Mert amíg élek, remélek. Egyszer nekem is jut valami jobb.

A hét gondolata XIX.

Mi a kedvenc helyed a világon?

Altair meglehetősen szigorúan kikötötte, hogy nem ér azt írni, hogy a kanapém, vagy ilyesmi, úgyhogy ami erről a kérdésről rögtön beugrott, azt kihagyom. Helyette tartom magam az instrukciókhoz, és kutatok a vágyaimban.
Nagyon komoly kutatást kell végeznem, mert még sosem jártam olyan helyen, ahol azt éreztem, hogy ó, itt fogok élni ezentúl. (kivéve tavaly a Balaton-partot talán)
Nem is tudom megnevezni, hogy hol is van ez a kedvenc hely. De leírom, hátha valaki járt már ott, és megosztja velem.
Szóval, az én kedvenc helyem egy folyó, vagy tenger közelében van, de nem a közvetlen partján. Olyan hely, ahol nincs tél, legalábbis olyan mínusz-fokos tél nincs. Sok-sok zöld növény van az év minden hónapjában, kedves emberek lakják.
Egy ilyen helyen lennék én igazán otthon. De hova is kell utaznom ehhez? Tudja valaki?

13

Már több, mint egy fél órája is elmúlt az a bizonyos perc, amikor 13 évvel ezelőtt végre megszületett. :) (este kilenc óra van)
Lepergett előttem a film, ami arról a bizonyos napról készült annak idején. Bármi is volt ma, ahányszor ránéztem az órámra, pontosan tudtam, hogy 13 évvel ezelőtt akkor mi történt. Még mindig rácsodálkozom erre, hogy milyen bámulatosan megmaradt minden.... és remélem, hogy még majd sokáig így is lesz ez.
Éppen most vagyunk abban az életszakaszunkban, amikor Ő, a maga tizenháromjával már nagyon szeretne felnőttebb lenni, én meg a magam 34-ével épp szeretnék kicsit gyerekebb lenni. Ami akár jó is lehetne, csak az a baj, hogy én az anyja vagyok. Így aztán, ez a szegény, szerencsétlen 13 éves mostanában néha utál egy-két pillanatra, amikor valamit nem  hagyok szó nélkül.
De 13 évesen annyira megnőtt... (szerinte nem eléggé). Már rá lehet bízni egy csomó mindent. Sőt, egy csomó mindenben ügyesebb, mint én. Gond nélkül old meg műszaki rejtélyeket, amik fölött ücsörögnék akármeddig.
Ez a születésnap minden eddiginél rendhagyóbb volt. Én egész nap dolgoztam, Balázs délutános, tehát nem volt klasszikus családi ünneplés. Ráadásul ajándékot sem kért. Kedden voltunk a Burger Kingben előszülinapozni, ma kapott ugyan tortát, de még meg sem kóstoltuk. Várjuk vele az apját, hogy ő is láthassa...meg hogy majd amikor felvágjuk, együtt legyen a család.
Engem jobban zavart, hogy ez a nap így alakult, mint Őt.
Egyébként figyelve Őt már tizenhárom éve, ennek a figyelésnek minden örömével, gondjával, azt kell mondanom, hogy egy igazán jól sikerült kiskrapek. :) Mert sok minden változott ennyi idő alatt. De Ő mindvégig ugyanolyan maradt... .... az én kisfiam. :)

Boldog Születésnapot, Patrik! :)

Fura egy valami

Az agyunk. Na jó, az enyém nem teljesen tipikus a mindenféle űrjeimmel, meg egyebekkel, de azért amiről most szó lesz, azt talán ez nem befolyásolja.
Nap mint nap kerülünk mindenféle helyzetbe, jövünk-megyünk, beszélgetünk, olvasunk, vásárolunk. A legtöbb esetben másnapra már csak egy-egy fontosabb epizód marad meg ebből, a saját példámból kiindulva a legjobbak és a legrosszabbak.
Aztán ahogy jön egy következő nap, ugyanezekkel a történésekkel, vagy legalábbis nagyon hasonlóakkal, és máris törlődnek az előző napi dolgok, átadva  helyüket a következő adagnak.
Ez így mindenképpen kell is szerintem, mert igen csak zombik lennénk, ha mindent tárolna az agyunk itt-ott, ami életünk során történik velünk.
De roppant érdekes módon, vannak olyan napok, amiket akárhány év távlatából is bármikor vissza tud idézni az ember. Én legalábbis. Még illatokat is tudok hozzá társítani, mert tudom, épp mi volt az ebéd például. Vagy milyen öblítővel mostam. De nem is ez lényeg. Hanem hogy azokat a napokat percre pontosan vissza tudom idézni.
Ilyenek:
a 18. születésnapom.
az eljegyzésünk
az első állásinterjúm
az első együtt lakós napunk
az ultrahangos napok, amikor megtudtuk, hogy milyen nemű is az épp úton lévő gyermekünk
az esküvőnk
a kocsink megvétele
karácsonyok
A legalaposabban pedig azok a napok vannak elraktározva, amikor a gyerekeim születtek. Minden, ami akkor történt. Épp pereg szép lassan előttem egy film, kockánként.... már-már történelem... amit holnap, amikor éppen 13 éves lesz a film, el is mesélek.
Amúgy nehéz elhinnem, hogy ez a film már ennyi idős.. Már csak azért is, mert én vagyok az egyik szereplője... és nem is gondoltam, hogy ilyen régen is szerepeltem már. :)

Egy szerda csak...

Elmondhatatlanul sok minden tud beleférni egy napba. Olyan is van, amikor semmi sem fér bele, de ez a mai nem ilyen volt. Na de nem ám olyasmit fogok írni, hogy mennyit takarítottam, vagy akár milyen hosszú menüsort főztem, vagy hány négyszögöl szőlőt kapáltam be, mert ezek közül pont egyik sem fért bele a napomba.
Belefért viszont egy egészen jó ébredés. Meg egy kávézás utáni kutyasétáltatás. Aztán egy viszonylag nyugodt délelőtt (azért viszonylag, mert három fiú gyerek és két kutya mellett sosincs tökéletes nyugalom, amikor ébren vannak)
Belefért egy ebéd is még munka előtt. És még a mosogatógép is munkába állt, mielőtt elindultam.
Belefért egy kis hatalmi harc beszólás formájában, ami -láss csodát- már nem is visel meg, csak jót röhögtem rajta. (mert úgyis az nevet, aki a végén nevet.... és az én leszek)
És belefért egy kis dolgozás is... kedves első gyerekét váró párral, kedves apukával, aki a nagylánnyal jött cumisüvegért a kisbabának, kedves nagymamával, aki múlt héten volt nálam unokástól-gyerekestől, és most direkt hozzám jött.. (tényleg bevetem a pozitív töltetű vásárlók könyvét)
És még belefért az is, hogy több órán keresztül hallgattam-válaszolgattam egy vagyontanácsadó mindenféléjét (könnyen vagyok, mert vagyonom az nincs, úgyhogy elkibicelgettem az esélytelenek nyugalmával)
Na és még mi?
Hát megtudtam magamról egy csomó mindent. A nagyon nagy része ül. Pedig amikor kitöltöttem ezt a tesztet, a kérdések alapján azt gondoltam, ez aztán egy nagy kalap ...... lesz, nem személyiségteszt rólam. És mégis.... Vagy ezt inkább döntsétek el Ti... Mert naná, hogy megmutatom. :D

Front jön

Vagy eső, vagy valami. Illetve esni már esett is, én meg olyan álmos vagyok tőle, hogy simán elaludtam a tévé előtt...
Aztán nem tudtam belépni a blogomra a saját gépünkről, mert valamiért a bloggeres bejelentkező ablak átirányít a mailbox kezdőoldalára, onnan meg sehogy sem megy.
Úgyhogy kellőképp álmos vagyok, és kellően felhúztam magam ezen a belépési marhaságon. Majd holnap remélem megoldja nekem Balázs.
Most meg, miután belopóztam a gyerekek gépéhez, hogy azért mégis legyen valami bejegyzés-féle, mert biztos gyanús lenne, ha nem lenne, elmegyek inkább aludni.

Kérdések...

Annyi érdekes kérdés merült fel bennem mostanában, amikre sem én magam nem találok választ és magyarázatot, sem azok, akiknek eddig feltettem. Na jó, nem voltak túl sokan, mert kevés ember bírja elviselni a részleges agyatlanságaimat.

Az egyik ilyen volt, amin eltűnődtem, hogy hogy lehet az, hogy itt vagyunk a nyár kellős közepén, és mégis a banán a legolcsóbb gyümölcs? (oké, mára a zöldségeseknél is egészen nagyot zuhant a barack ára) Banánízű banán volt a s...r-ban 299 Ft-ért, míg őszibarack 498 Ft-ért. Ráadásul a banán az, ami mindig külföldről jön..

Aztán, amikor ettem egy ilyen joghurtot (a joghurt szócska alatt bújik a kép róla), és rögtön utána megtudtam, hogy Svájcban ez olyan alap, hogy nyolcas csomagban árulják, akkor felmerült bennem a kérdés, hogy vajon miért nem éri meg ilyen sűrűségű joghurtot gyártani? Legalább egyet-egyet.

De, miután felfedeztük, hogy a danone activia rostos változata nem tartalmaz cukrot, ám ennek ellenére ugyanannyiba kerül, mint agyoncukrozott társai, ráadásul a piros gyümölcsös még valami eszméletlen finom is, akkor azon gondolkodtam, hogy vajon miért nem ilyen az összes?

De, körülnézve a városunkban fellelhető munkahelyeken, azt is felfedeztem, hogy az ezeken a helyeken dolgozók zöme bejár ide. Nagyon nem értem, hogy ez miért éri meg.... miért nem érdeke senkinek, hogy helyi lakosokat foglalkoztassanak? Oké, hogy nem mindenkinek van a saját lakhelyén munkalehetőség, na de hogy jóformán senkinek sem? Ráadásul tudok olyat, aki napi négy órát utazik, kettőt reggel-kettőt délután...

Amikor az a nagyon nagy kánikula volt, akkor több napon is jártam úgy, hogy gyalogoltam haza délután egy óra tájban, olyan hatvan fok volt a napon, szatyrokkal, stb... több ismerősöm is elhúzott mellettem, integettek, de senkinek nem jutott eszébe megállni, és megkérdezni, hogy elvigyelek? Ilyenkor azon gondolkodtam, hogy vajon miért is halt ki ez a fajta felebaráti szeretet?

Most hirtelen nem jut eszembe más... pedig tuti volt még egy pár agyatlanságom. Azért, ha bármelyik kérdésre, vagy akár mindre tudsz nekem válaszolni, kérlek, tedd meg.. :)

Nagy nap

Tegnap nagy nap volt két ember életében. Két csodás, nevetős fiatal életében. Jó sokakkal készültek megosztani életük egyik legboldogabb pillanatait, így jó sokan készültünk tegnap, hogy odaérjünk időben.
Délután négy órakor kezdődött a templomi szertartás, előtte még kikérő és búcsúzkodás volt a vendégfogadás helyszínén. Hagyományos, vőfélyes lakodalom volt. A menyasszony sajnos teljesen árva már,   őt a nagyikájától búcsúztatták, de természetesen egy megható mondat erejéig az ő szüleiről is megemlékeztünk. A templomig rendes "esküvői menettel" mentünk, és annak rendje-módja szerint a falu azon fele, akik nem voltak hivatalosak, szinte sorfalat állt nekünk. :)
A szertartás maga gyönyörű és feledhetetlen volt. A saját esküvőm után is úgy gondoltam, hogy a templomi esküvő volt az igazi, most csak megerősödtem ebben a hitemben. Ökumenikus szertartás volt, amilyet én még sosem láttam, de magával ragadó volt. Az is, ahogy a katolikus és a református pap (az egyébként katolikus templomban) mennyire együtt tudta vezetni a szertartást, és az is, hogy ez a két fiatal mennyire tiszteli egymást. Annyira, hogy egyik sem akarta a másikra kényszeríteni a saját vallását, mindketten a maguk hite szerint esküdtek. A vőlegény a Feszületre, a menyasszony a Bibliára. Képtelen vagyok szavakkal visszaadni, de ott, abban a pici templomban annyira biztos voltam benne, hogy erre a párra odafentről is mosolyognak.

A szertartás után visszamentünk a lagzi helyszínére, ahol először egy pohár pezsgőt ittunk az ifjú pár egészségére, majd a vőfély mindenkit beinvitált a sátorba. Előre kijelölt ülésrend volt, szerencsére volt útbaigazító tábla is a sátor előtt, így hamar megtaláltuk a helyünket.
A lagzi nagyon jó volt, a zene szintén nagyon. Igazi, hat tagú sramli zenekar, ahogy az kell, trombitával, tubával, úgyhogy a hangerő sem volt semmi.. Na de nem kell megijedni, még azt a bizonyos Michel Teló számot is tudták.. :)
A hangerő volt végül, ami kicsinált bennünket, mulatásügyileg... mert annyira hangos volt, hogy Patriknak megfájdult a feje. És beszélgetni sem lehetett. Táncolni meg rajtam kívül senki sem szeret amúgy sem, úgyhogy az lett a nóta vége, hogy amikor Rolandnak fél tizenkettő tájékán már aggasztóan sötét karikák rajzolódtak a szeme alatt, és konkrétan a hazamenetelért sírt, akkor úgy döntöttünk, menjünk. A menyasszonytáncot ugyan megvártuk volna, így face to face átadtuk elköszönés közben az ifjú és nagyon boldog párnak a borítékot , és hazajöttünk. :)
Ez a gyerekekkel mulatás majd még a jövő zenéje lesz... (itthon meg nem volt aki felügyeljen rájuk)
Ettől függetlenül azért jó volt ám. Részesülni abból az örömből, és boldogságból, ami most épp az övék volt, látni, ahogy valaki megint csatlakozott a családhoz, valaki, aki pontosan ugyanúgy viseli a nevét ezentúl, mint én, és találkozni azokkal az unokatestvérekkel, akikkel nagyon ritkán csak. Mondjuk most, hogy a legifjabb unokaöccs is megnősült, egy ideig ilyen alkalmakkor nem futunk majd össze, de tervben van az évenkénti unokatestvér találkozó (amúgy hat fiú unoka, és az ő családjaik.... öt feleség, három lánygyerek, és öt fiúgyerek összesen), hogy azért még majd a mi gyerekeink is megismerjék egymást. :) 


A ruháról pedig: mennyi az esélye annak, hogy visszaköszön rád az a ruha,amiről azt gondoltad, különleges? Ugye azt gondoljátok, hogy nulla? Pedig megtörtént... :D :D :D


Öööö... és a fényképezőgépet sikerült már megint itthon hagynom, de a fiúkról és rólam készült egy fotó itthon, indulás előtt, ha megkapom, megmutatom. (pedig akartam egy családi fotót, de persze hogy a sógoromnál sem volt fényképezőgép)

A hét gondolata XVIII.

Az e heti kérdés a végtelen fantáziával megáldott emberek kedvence, az örök álmodozóké, mint amilyen én is vagyok. :)

Milyen számodra az álomotthon?

Megközelíthetjük a kérdést teljesen materiális síkon, és megközelíthetjük lelki szempontból is. Lássuk először azt, ami lehet(ne) kézzelfogható.
Az álomotthon számomra egy tökéletesen zöld helyen lenne, mondjuk egy völgy kellős közepén. Lennének szomszédaim azért, mert utálnék valami remete-lakban lakni, de minden szomszédom roppant kedves és kellemes ember lenne, akikkel bármikor együtt kávéznánk, sütit sütnénk, a családjaink esténként sütögetnének, sőt, talán még a kertek is közösek lennének.
A házunk két szintes lenne, alápincézve, és természetesen padlás is lenne. A pincében lenne helye a mosó-szárító-vasaló helyiségnek, és ott kapna helyet a kamra is.
A földszinten lenne egy konyha, szigorúan földig érő ablakkal, ahova délelőtt tíztől délután négyig besütne nap. Itt nézelődnék, miközben sütnék-főznék. Még itt, a földszinten lenne egy ebédlő, ahol legalább tizenöt ember le tudna ülni, egy olyan alakú helyiségben, amit negyvenöt fokos szögben ölelnének körbe ablakok.
Ugyanitt lenne még egy nagy nappali, ahol akárhányan összejöhetnénk, kényelmes fotelokkal, és kanapékkal, az egyik fala csupa üveg lenne, és innen nyílna az ajtó a minimum fele-nappali méretű teraszra is.
Az emeleten lenne mindenkinek egy szobája, és lenne két fürdőszoba is. Az egyik sarokkáddal, a másik zuhanyzóval. A szobákat mindig hangulattól függően újrafestenénk, legalább évente,és így, legalább egyszer biztosan lenne narancssárga-bordó hálószobám is.
A padlás lenne az én zugom. Ahol feltornyoznám az emlék-dobozaimat, rendesen felcimkézve, korszakonként, gyerekenként. Nem lenne egyetlen pókháló sem, mert rendszeresen ide jönnék, hogy a százféle színű és formájú párnáim egyikén a padlás ablak zugában ücsörögve telefonáljak a barátnőmmel, vagy csak újra és újra átnézzem azokat a dobozokat. :)

A másik szempont: az álomotthonban soha nem fordulna elő rossz kedv, kialvatlanság. Egy hangos szó, és egyetlen morgás sem lenne. Messziről elkerülnék az anyagi és egészségi gondok. Az élet csupa móka és kacagás lenne. Nagyokat beszélgetnénk, mindig lenne idő mindent megbeszélni, sokat nevetnénk, buliznánk minden hétvégén a barátainkkal.

Hát valami ilyesmi. Csupa fikció, és álmodozás. De jól esett....

Egy kicsit mesélek a kutyákról

Tudtam, hogy meg fogom bánni, hogy egyetlen röpke gondolatfoszlányt sem mentettem el a hétvégi agymenéseimből sehova. Pedig a telefonom jegyzetfunkciója tök jó erre a célra. De annyira biztos voltam benne, hogy nem fogom elfelejteni, hogy ezúttal elő sem vettem. Hiba volt. Mert természetesen elfelejtettem, csak az érzésre emlékszem, ahogy formáltam magamban tovább és tovább a gondolathullámot. Tudom azt is, hogy néha elmosolyodtam magamban, amikor eszembe jutott, hogy majd erre valaki biztosan reagálni fog. Ilyenkor teljesen kikapcsol az agyam, és fejben folytatok párbeszédeket, amik annyira valóságosak, hogy amikor kizökkenek belőle, akkor csodálkozom is, hogy nem történt meg. De mindegy, mert az egészből ennyi maradt meg. Pedig még arra is emlékszem, hogy a hűtőt még akkor nem töröltem le. :D
Ehelyett most írok egy kicsit a kutyákról, mert már rég nem esett róluk szó. És most épp jókor jön, mert a statisztikában tegnapelőttre ijesztően nagy számú oldalletöltés szerepel, amit még fel kell dolgoznom.. A kutyás bejegyzések meg nem túl népszerűek nálam, ennélfogva meglehetősen biztonságosak is olyankor, ha az ember szép csendben akar megbújni, de mégis írni is szeretne.
Szóval, a kutyák... azt kell mondjam, így, közel öt hónappal Freddy érkezése után, hogy életünk legjobb döntése volt, hogy megvettük őt. Azért is, mert rengeteg szeretetet ad, rengeteg mókás percet szerzett már, de az, ahogy Arthur-t formálta azóta, az akkor sem sikerült volna nekünk, ha most mindketten, vagy akár mind az öten elvégzünk nagy hirtelen valami nagyon komoly tanfolyamot mondjuk Cesar Milan-nál.
Arthur, a maga imádnivaló bölcsességével természetesen kezdettől fogva magával ragadott minket. Csodáltuk, ahogy a süketsége ellenére boldogul, ahogy látszólat teljes életet él. Semmiben nem okozott neki nehézséget egy percig sem. Az sem viselte meg, amikor idekerült hozzánk, az ötödik emeleti panelból a mi kertes házunkba, gyerekmentes környezetből rögtön három gyerek mellé. Mindennek ellenére, meg annak ellenére, hogy rengeteget foglalkoztunk vele mindig is, valahogy olyan kis antiszociális volt. Akár egész nap is el feküdt egy helyen, ha épp úgy adódott, játszani csak és kizárólag a gyerekekkel volt hajlandó, de velük is igen korlátozottan.
Aztán megérkezett Freddy. A maga kiskölyök voltában... aki először végtelenül zavarta Arthurt, gondolom nem tudta mire vélni hogy ő itt van. Voltak nehéz pillanatok az első napokban, de aztán csiszolódtak. Amikor már Freddy is kikerülhetett akár egész napra is az udvarra, mert megkapta az összes oltását, onnan indult az igazán látványos változás. Mert azt vettük észre, hogy Arthur játszik. Freddy-vel, persze, aki addig harapdálta a fülét, amíg ez a nagy mamlasz nem vette a lapot. Ez sem volt egyszerű, az első pár alkalommal rohantunk Freddy-t megmenteni, mert Arti a játék hevében nem nézte, hogy mennyivel kisebb a kicsi. De aztán ez is alakult. Széttéptek egy kutyafrizbit, ami már megvolt egy ideje, csak épp Arthur le sem tojta. Ha Freddy felvette, akkor persze már érdekes volt, úgyhogy megküzdöttek érte. Igazábóla frizbi húzta a rövidebbet. Ma ott tartunk, hogy Arthur kezdeményezi a játékot. Bármikor. :)
A másik, amiben a kicsi tanította a nagyot, azt nehéz szavakba önteni. A gyerekeimet láttam csak testvérekké válni, de azt hiszem, nekik sokkal egyszerűbb dolguk volt, hiszen mi beszélő emberek vagyunk, és ők kezdettől úgy tudták, hogy születik a testvérük.
Arthur és Freddy nem voltak testvérek, sőt.. eleinte úgy gondoltuk, komoly ellenfelek lesznek egymásnak. De aztán a nagy játékok hevében néha a kicsi odabújt a nagyhoz. Bármiért. Fázott, vagy csak épp egy kis bújásra vágyott... eleinte Arthur ezt sem tűrte, mert mit is képzel ez a kis szaros, hogy csak úgy hozzáér. De aztán egyre többször találtuk őket egy házban, összebújva. Vagy épp egy kosárban. Vagy csak fekszenek a kövön, de egymáshoz érnek. Tegnap Freddy úgy aludt (hanyatt), hogy a két hátsó lábát Arthuron pihentette. Ki hitte volna, de úgy tűnik, hogy ez alatt az öt hónap alatt igazi testvérekké kovácsolódtak.
És ami még változott... Arthur előlépett házőrzővé is meg afféle őrző-védő szolgálattá. Bárki jön, azonnal ugat.Még a kaput sem nyitja, már ugatja... süket létére igazán nem semmi. Freddy-ért pedig bárkivel megküzdene. Az összes kutyát megtépné, aki megugatja az ő kisöccsét. Azonnal ott terem, és a hátán felálló szőrrel előbb mordul egyet, majd ugat. Bámulatos. (egyébként harapni nem tudna, már csak a fogsorai elhelyezkedése miatt sem, de ezt ő lehet, hogy nem tudja magáról)
És hogy ki ne felejtsem... a nagytesó bármikor félreáll, ha a kisöccs szemet vet a kaja adagjára. Amit ugyan nem engedünk, mert a kicsinek is van saját kajája... de nem semmi, mennyire önzetlen tud lenni.
Egyébként meg... Arthur kimondatlanul is a kedvenc nagy és süket kutyám, azért, amiért olyan, amilyen. És Freddy is a kedvenc kiskutyám, ő meg azért, mert olyan, amilyen.

Nálam hétvége indul...

Az a jó abban, hogy az ember lánya két napot ledolgozik egy nap alatt, hogy hirtelen az ölébe hullik ilyenkor egy háromnapos hétvége. :) Egészen jó ilyen hangulatban még dolgozni is, mert minden olyan percben, amikor a hócipőm tele van a ruhákkal (mert ma áthajtogattam a bolt egyik felét, mert az jó...) emlékeztethettem magam arra, hogy de holnap nem jövök. :D
Ma ugyan nem tarkították az életemet kedves vásárlók, csak ilyen egészen szimpla emberek fordultak meg nálam, de minden nap nem is lehet annyira pozitív töltetű, mint az a bizonyos volt a héten. Ehelyett  a gyerekeimmel folytatott telefonbeszélgetéseken kuncogtam:
Első telefon, úgy tizenegy tájban hívnak. Patrik a hívó, és ő is szól bele, de csak annyit, kissé morcosan, hogy
"Adom az Eriket, és beszéld meg vele, hogy méltóztasson kivinni a kutyákat, de most azonnal.."
A következő pillanatban Erik levegővétel nélküli kis csicsergős hangon már mondja is:
"Szia Anya, kivittem a kutyákat pisilni, és aztán úgy ítéltem meg, hogy a francia bulldogok számára ma túlságosan meleg van, úgyhogy beengedtem őket."
Kicsit lementem hídba ettől a mondattól, főleg, hogy "úgy ítélte meg"... de hogy egyik fiamnak se, de mindegyiknek igaza is legyen, megbeszéltük, hogy ebéd utánig még kiengedi a kutyákat a hátsó udvarba, ahol van hűs, de ebéd után bemehetnek, mert tényleg meleg van.
A következő telefon ebédidőben jött. Patriktól megint.
"Nem találtunk kakaóport a tartóban, úgyhogy megszórtuk azzal, amit találtunk, de nagyon keserű lett. (naná, az cukrozatlan, ráadásul holland is..) De mindegy, megesszük. (amúgy tejberizs) A barackot hogy gondoltad enni hozzá? Mindenkinek vágjam össze a tetejére?"
Itt megbeszéltük, hogy ne bajlódjon a vagdosással, bár igazán szép dolog tőle, hogy kiszolgálja az öccseit, de nyugodtan ehetik úgy is, hogy nincs összevágva, hanem mondjuk harapják mellé.
És aztán ma volt még egy, Patrik újfent, bár akkor én hívtam, érdeklődtem, kiszedte e a mosógépet (mielőtt megsajnálnátok, teregetni nem neki kellett), meg hogy megették e végül az ebédet, és hogy beengedték e a kutyákat. Miután ezeket megbeszéltük, mindhárom kérdésemre igent felelt egyébként, közölte, hogy
"Találtam Neked álláshirdetést."
"Hol?"-kérdezem
"Itt vagyok a decathlon oldalán, cipőket nézek magamnak, mert lehet, hogy azt kérek az Ildiéktől a szülinapomra, és itt van olyan, hogy pénzügy-számvitel, jelenleg nincs élő ajánlat, de beküldheti az önéletrajzát."
Itt gondolkodtam, hogy merjek e röhögni, de nem tettem, inkább elmagyaráztam, hogy ez azt jelenti, hogy nem érdemes jelentkezni, mert nincs hova.
"És cipőt találtál?"-érdeklődtem
"Igen, van itt kettő is, ami tetszik. Az egyik egy fehér, vagyis inkább szürkés, de jól néz ki, a másik meg ilyen deszkás cipő."
"A deszkás cipő nem biztos hogy jó ötlet, emlékszel, egyszer már volt, és nagyon fájt benne a hátad..?"
"Nem, már elfelejtettem, de igazad lehet, mert most már eszembe jutott. Majd ha hazajössz, megmutatom"

Nem nagy sztorik, nyilván. De jól érzékelteti, hogy a tavalyi rengeteg görcsösség után az idén mennyivel lazábban kezeljük mindannyian ezt a helyzetet, amikor anya, apa dolgozik, a gyerekek meg otthon. Gyakorlatilag önellátóak, épp csak főzni nem főznek maguknak (még?), de megmelegítik, elpakolnak utána, ellátják a kutyákat, egymást, stb. Ilyenkor még annak is tudok örülni, hogy ennyire telik az idő, hogy maholnap tizenhárom éves lesz a legnagyobb. :)
De elárulom, ők még nálam is jobban örülnek annak, hogy holnap nem megyek. :) És ez így is van rendjén. :)

Lássuk a ruhát!

De előtte még szeretném pótolni egy tegnapi elmaradásomat. Még mikor elkezdtem a bejegyzést írni, akkor eszemben volt, hogy mindenképpen üdvözöljem Júliát, aki az ötvenedik rendszeres olvasóm lett. Nagy örömet szerzett azzal, hogy ő is feliratkozott, meg voltam róla győződve ugyanis, hogy kizárt, hogy ötvenen legyetek. Kedves Júlia, remélem jól fogod érezni magad nálam, és nem fog elriasztani az sem, hogy néha kíméletlenül őszintén nyavalygok, vagy épp túl őszintén írom le az érzéseimet.
De ezen túl ma már túl is lépték az ötvenet, Mágikának  köszönhetően, aki szintén érdemesnek talált arra, hogy rendszeres időközönként részt vegyen az életemben, és beengedjen a sajátjába is. :)
Na persze... nem lettek volna ők az ötvenedikek, vagy az ötvenegyedikek, ha nincs előttük ennyi mindenki. :)
Mással most nem tudom meghálálni ezt, mint azzal, hogy sok-sok vacillálás után végül mégis megmutatom a ruhát. Ráadásul magamon. Két napja vajúdok a kérdésen, hogy vállalható e. A fotó magamról, természetesen. El sem készült amúgy, csak ma délután, mert nagyon nem voltam biztos a ruhában sem, meg magamban sem. Meg hogy akarom e? Meg úgy egyáltalán..
Az, hogy végül megveszem e, még mindig nem száz százalékosan eldöntött tény, mert attól is függ, végül milyen idővel örvendeztet meg minket a szombati nap. Ha rossz idő lesz, biztosan visszaviszem. :D
De azért addig is megmutatom, mert érdekel, hogy akkor mit is gondoltok.
Kell nekem?
Vagy akkor is vigyem vissza, ha hét ágra süt a nap szombaton?

Én bevállaltam.. megmutattam... most akkor Ti jöttök.
(ortopédusoknak nem ér hozzászólni, és elmondani, hogy szörnyen púpos vagyok)

Én, a sokoldalú

Na most persze, már megint fényezem magam, de ezt muszáj elmesélnem. És nem rossz, úgyhogy nincs is semmi okom elhallgatni. Elvben a jó híreket, vidám történeteket mindenki szereti olvasni.
Tegnap, az első munkanapom vége felé jött egy anyuka a kisfiával. Babakocsira szerelhető csörgőt és sapkát vett. Aztán cumisüvegre keresett cumit. Az első kettőt megkapta, a harmadikról lebeszéltem. Mert elmondta, hogy csak azért kéne a másik cumi, mert a meglévőből nem akar inni a kisfia. Pár biztató szó után ömlött belőle a panasz és a keserv, hogy ő kezdettől fogva milyen nehezen boldogul, mert a kisfia minden evés után tíz perccel már csak ordít, és sehonnan nem kap segítséget, mert mindenki csak azt mondja, szoptasson, és minden rendben lesz, de ő már nagyon fáradt, és nagyon elege van. Az említett kisfiú mindeközben békésen nézelődött a babakocsiban, a legkevésbé sem látszott éhesnek, vagy épp alultápláltnak. Ráadásul ahogy az anyuka mesélte, az éjszakákat is végigalussza. Hallgattam az anyukát, és annyira magamra ismertem benne, hogy nem tudtam neki nem segítő "kezet" nyújtani. Beszélgettünk, elmeséltem neki a saját tapasztalataimat, érzéseimet. Láttam, hogy jól esik neki, hogy végre valaki érti, miről van szó, mit él át, nem néztem hülyének. Mondtam, hogy adjon magának még egy kis időt, és beszéljen egy szoptatási tanácsadóval. Eszembe jutott, hogy az egyik szomszédos faluban van is egy, megkerestem a telefonkönyvben a telefonszámát. Már ezért is nagyon hálás volt. Meg a beszélgetésért. Azt mondta, akárhogy alakul is, már az is jó érzés, hogy tudja, nem bolondult meg, mert más is van így, mint ő.
Aztán ma... kisfiú jött az apukájával. Ismerem őket, az apuka neveli, az anyuka enyhén szólva sem alkalmas rá. Ünneplő ruhát vettek az évnyitóra. (igen előrelátóak) Két pasi, egy kicsi, és egy nagy, akiknek halvány segédfogalmuk sincs a ruha méretekről. Nagyon tetszett nekik, hogy "saccra" is eltaláltam rögtön a méretet, és találtunk hozzá nyakkendőt is, övet is. Azt mondták, tök jó fej vagyok, amiért ilyen gyorsan végeztünk. :)
És még mindig ma... újdonsült anyuka.. két hónapos tündéri szép kislányával. Hordozókendőt kerestek. Amit mi nem tartunk. De felkészült vagyok (azok után, milyen sok babás blogot olvastam), mondtam, hogy azt ne is vegyen újat, mert ezeket "be kell törni", és könnyebben boldogul majd egy használttal. Eszembe jutott két anyuka is, akik itt helyben használnak ilyen kendőt, hozzájuk irányítottam segítséget kérni (szerencsére ismeri őket). Aztán még a pelenkázó-táska kérdés is hátravolt. Ami helyett végül egy budmil oldaltáskával távozott, mert a pelenkázó táska nem tetszett neki. Amikor felvetettem, hogy miért nem vesz helyette egy olyat, hitetlenkedve nézett, hogy ez neki miért is nem jutott eszébe? Ugyanannyi zseb van rajta, és sokkal jobban ki lehet használni majd. :)
És még a kismamát el sem meséltem. Aki szoptatós melltartót keresett, és külön "lejelentkezni" is jött, hogy még nem szült meg, talán mégis megvárja az én nagy fiam szülinapját. Bár már nagyon szeretne túl lenni rajta, mert nagyon fél. Újra végigkérdezett, hogy is voltak az én szüléseim, látszott, hogy megnyugtatta a tudat, hogy túlélhető, még ha fáj is. Viccesen mondtam, ha bejön helyettem dolgozni, megyek helyette szülni.. Élne az ajánlattal egyébként.. :) De remélhetőleg könnyen és hamar túl lesz rajta, és nemsokára már babával együtt jön látogatóba. :)
Ők csak az elmúlt két napban látogattak. :) Vannak, akik örömmel köszöntek rám az utcán, hogy "de jó, már dolgozol.." Hát jó, jó... Mondjuk az ilyen kis közjátékoktól tényleg jó tud lenni. :)
És azért nem semmi, hogy két napon belül voltam szoptatási tanácsadó, stylist, dúla is. Meg még mennyi minden más.. ;)

Elég...

Remélem most már lehűltetek, kiszellőztettetek, miegymás, mert én holnap reggeltől igen erősen szorgalmazni fogom, hogy ide vissza a nyarat nekem. Nem kell kánikula, elég a harminc fok is, de ez, ami ma reggel volt, ezt kikérem magamnak így, júliusban. Ráadásul eddig olyan jól viseltem a frontokat is, még büszke is voltam magamra, hogy na, körülöttem mindenkit jobban megviselt ezúttal, mint engem. De ma estére nálam is tetőzött a szél, meg a hideg, meg gondolom még a hétfő is, szóval, kissé szédülős állapotban mondom, hogy elég ebből a korai őszből. Fázni fázhatunk még eleget, melegünk meg csak ebben a pár hónapban lehet.
Áááá, mindegy, mert úgyis hiába mondom én, többen vagytok, akik ezért a hülye időért imádkoztatok.

A munkanap eltelt, jobb volt, mint vártam. És ennyi elég is erről.. :D
Elkövettem ma egy óriási hibát. Ritkán követek el ilyet, még akkor is, ha ruhák között dolgozom. A hétvégi lagziba menéshez természetesen egyetlen rongyom sincs, és amúgy is kb. két hónapja szemezek ezzel a ruhával, úgyhogy ma hazahoztam felpróbálni. És ó, jajj, nekem, pont jó. És nagyon tetszik magamon is. Úgyhogy most itt várja, hogy hogy döntök. Fájni fog a szívem érte, ha nem veszem meg, az már biztos.De elég drága... még akkor is az marad, ha élek a kedvezményemmel.  Ezért nem szoktam semmit felpróbálni, főleg nem hazahozni. De úgy látszik, kijöttem a gyakorlatból e téren is.

Majd megálmodom...

Itt a vége, fuss el véle

Sok nap telt el. Egyik így, másik úgy. Néha felhőtlen nevetéssel, máskor morgással. Volt, hogy rohant az idő, és volt, hogy csak vánszorgott. Néha a saját agyamra mentem a gondolataimmal, vagy épp a szavaimmal, néha másokéra is. És volt olyan is, hogy mások mentek az én agyamra.
Azért egyetlen napját sem cseréltem volna el másra. Semmi pénzért sem. Mert minden pillanat jó volt, úgy, ahogy volt.
Na jó, most már megállt bennetek az ütő... ez biztos.
Szóval, sajnos letelt a szabadságom, és holnap reggel újra kezdődnek a dolgos hétköznapok. Amit nem várok egy cseppet sem, mert még most is azt mondom, hogy bármeddig el lennék itthon. De azért lehet, hogy holnap délelőtt hálás leszek érte, hogy egy rövid ideig nem hallom, ahogy a fiaim vitáznak. Természetesen hárman együtt. Az olyan agyzsibbasztós-tenyérviszketős tud lenni egy idő után. Olyan, amikor már az sem érdekel senkit, hogy ki kezdte, mind a háromnak szól a ledorongolás.
De azért ma még tisztességesen megdolgoztattam magam a konyhában, délelőtt a főzéssel. Még röhögtem is magamon, hogy ki hinné el a mai ebédet látva, hogy nem szeretek főzni? Sült krumpli volt, vegyes saláta (paradicsom, paprika, hagyma, saláta, mozzarella), tzatziki, rántott csirke (rendes és update), rántott máj (ez is update is), sült csirkecombfilé, és baconbe tekert csirkemáj. Finom volt. :)
Délután pedig rendrakás-felmosás után nekiálltam takarítani is. Először csak a csempét akartam, mert a tegnapi fritu-takarítás hagyott rajta nyomokat. De aztán ha már csinálom... felkiáltással elég sok mindennel végeztem. Végre a hűtőt is lemostam, a sütőt is kimostam (ahh.. mint új korában). Nagyon szépen csillog minden, úgyhogy nem bántam meg, hogy rászántam magam. Elfáradtam mondjuk, de ahogy annak idején Geszti is megírta már, kipihenem majd a munkahelyemen. :)

(bocsi az elején elkövetett csínyért, kommentben lehet rólam leszedni a keresztvizet..)

A hét gondolata XVII.

Már megint azt hittem, még amikor először megláttam a kiírást, hogy én ezt aztán meg nem írom. De aztán persze, hogy megírom. Akik nagyon jól ismernek, már a kérdés láttán jót fognak vigyorogni, amikor végiggondolják az én kapcsolatomat a főzéssel. De legyen...

Melyik az a konyhai eszköz, ami nélkül el sem tudod képzelni, hogy főzz? 

Azt elárulom elöljáróban, hogy minimum negyvenszer néztem végig a kiírás óta a konyhámat olyan szemmel, hogy melyik is az az eszköz? Nincs könnyű dolgom, mert főzni nem szeretek, bár megcsinálom nyilván, mert kell. De ha lenne ilyen opció, akkor átváltoztatnám a kérdést arra, hogy ki az a személy, aki nélkül el sem tudod képzelni, hogy étel legyen az asztalon? Ez esetben azonnal megnevezném a férjemet, és zengenék ódákat a brassóijáról, vagy a grillezett húsairól, de a palacsintáját és a somlóiját is említhetném. :) De a kérdés a fent kövér betűkkel kiemelt, így inkább essen arról szó.
Nem sikerült találnom egyetlen egyet a konyhában, ami nélkül nem élet az élet, úgyhogy itt és most a toplista következik. Nem állítottam fel értéksorrendet sem, meg kedvenc sorrendet sem.
Az első mégis a legfilléresebb dolog, ami csak létezik a konyhában, főleg, mert ha jól emlékszem, valamelyik száz forintos boltból származik. A krumplipucolóm. Ami nélkül nem pucolódik sem krumpli, sem más zöldség. Ha eltűnik, isten bizony hogy nem eszünk ilyesmit, mert késsel nem tudok pucolni. Ciki, nem ciki, ez van. Egyszer ennek a mostaninak az elődjét kidobtam a kukába, véletlenül összefogtam a krumpli héjával együtt. Persze csak akkor vettem észre, amikor már elvitték a kukát.. (pedig utánamásztam volna, és megkeresem). Eltelt egy kis idő, és egy pár ilyen pucolót végigpróbáltam, mire újra rátaláltam egy jóra. :) Azóta sem váltunk meg egymástól, és ó, igen, még nyaralni is jött velünk tavaly. :)
A második, tulajdonképpen egy edénykészlet. Tefal-cucc, és sok éve egyszer karácsonyra kaptam. Mert akkor cseréltük le a tűzhelyünket, és a kerámialap nagyon nem szerette az én régi zománcos edényeimet, úgyhogy nagyon vágytam rá. És megkaptam. Azóta is mindent ebben főzünk, (kivéve, amihez kicsik) és nagyon bírom, hogy van bennük hőjelző korong, meg hogy külön levehető a nyele.
A harmadik pedig a fritu. Ami nálunk nélkülözhetetlen, mivel elég sok frissensültet eszünk, ráadásul én magam sült krumpli-rántott hús függő is vagyok, de legalábbis kevés olyan kaja van, amihez nem lehet sült krumplit enni (mekkora mázlista vagyok, hogy nem látszik rajtam) Szóval a fritu majdnem minden főzésnél előkerül, és annak ellenére is a kedvenceim között tudott maradni, hogy épp ma sikáltam. Ő egyébként már a harmadik készülék az életünkben, de jól bírja.. évek óta működik.
Ha pedig nem főzök, hanem sütök, akkor az elképzelhetetlen a kézi mixerem nélkül. Ez ugyan nem valami márkás, mégis nagyon tuti (főleg, mert ki is cserélték már egyszer amikor két éves volt az elődje), pillanatok alatt lehet vele habot verni, vagy akármit kikeverni. :) Szóval, ő is kedvenc.

És még a fő-fő kedvenc gép a konyhában, amikor már se nem pucolok, sem nem keverek, de nem is főzök, sütök semmit, de a mosatlan edény is rám vár.. naná, hogy a mosogatógép. :)

Miközben írtam ezt a bejegyzést, eszembe jutott, ha férfi lennék, minden bizonnyal valamelyik kést jelöltem volna meg, merthogy nekik a kés az, ami mindennél fontosabb. Mármint a jó kés.

(ha a jövő hét zenéje tényleg ennek az ellentettje lesz, arra is van pár jelöltem)

Világmegváltó ötlet (?)

Azon kezdtem el gondolkodni ma, amikor körülbelül nyolcázötvenháromezredszerre is a lakhatásunk körülményeiről beszélgettünk, és kiszámoltuk, hogy hány nap van még hátra a kocsitörlesztésből (kevesebb, mint ezer... :D), ami után majd léphetünk valamerre..., hogy ez is mennyire másképp is lehetne.
Abban biztos vagyok, hogy nem mi vagyunk Magyarországon az egyetlen olyan negyven év alatti pár, három gyerekkel, aki egyrészt nem akkora lakásban lakik, amekkorában elférne, másrészt valamiért épp sosem tudott házat venni, építkezni stb. Az most mellékes, hogy jelen pillanatban végtelenül hálás vagyok, hogy akkor nem kaphattunk kölcsönt, amikor akartuk, mert már lehet, hogy csőlakók lennénk.
De szóval... végiggondolva azt, hogy majd amikor már felszabadul az a havi ötvenezer, amivel most még tömjük a bank zsebét, akkor abból a pénzből elmegyünk albérletbe, egy csomó minden ütött szöget a fejembe.
Leginkább, hogy vajon miért nem ismerte még fel senki azt problémát, hogy nagyon sokaknál egyszerűen azért nem születik több gyerek, mert nincs hova tenni? Tényleg, fizikailag nincs helye.
Azért nincs helye, mert nincs pénzük csak egy kis lakás törlesztőrészletét fizetni. Ami egyébként egy horror.
A kis lakást is be kellett rendezni, ami szintén felemészt minden pénzt.
És rezsit is kell fizetni. Ami szintén nem kevés pénz.
Ehelyett lehetne valami olyasféle rendszer is, hogy akár vállalkozók, akár az állam,de még azt is el tudom képzelni, hogy olyan emberek, akiknek nagy házuk van,  egyféle bérlakás-rendszerben kiad lakásokat, házakat, kinek-kinek a család méretéhez és mentalitásához igazodva. Ez egy csomó szempontból ideális lenne. Biztosan vannak családok, akik kertészkedni szeretnének, vagy állatokat tartanának, de mondjuk egy panel lakás hetedik emeletén nem tehetik ezt, míg vannak családok, akik kertes házban laknak ugyan, de térdig ér a gaz, mert csak aludni járnak haza.
Hülyén rögzült bennünk szerintem ez a ház-fogalom. Azt én nem tudom, hogy mikor is alakult ki az, hogy "az én házam az én váram", meg mikor lett a ház egyféle státusz-szimbólum is, de azt látom, hogy generációról generációra öröklődik ez az egész őrület. A velem egykorúak többségének a szülei minimum kilencven négyzetméteres házakat építettek, hatalmas nappalikkal. A velem egykorúak többsége pedig elköltözött otthonról, hogy egy életre eladósodva megépítse/megvegye a saját hatalmas házát. A mi szüleink most kettesben (jó esetben) élnek a hatalmas házaikban, és napi gondot okoz a fenntartása is. Nincs belőle menekvés, mert ugyan jó lenne eladni, de "egész életemben ezért dolgoztam, most meg kótyavetyéljem el?" gondolattal inkább küszködnek. A mi generációnk még az övékénél is nagyobb árat fizet a saját ház érzésért. Egy élet munkája és nélkülözése után valamikor ötven-hatvan éves korunkra kifizetjük a tizen-huszonmilliós adóssághalmot, amikorra már a gyerekeink bőven felnőttek, és önálló életet kezdenek (ha folytatódik a kör, akkor ugyanilyen adóssággal a nyakukon), és mi majd megint itt állunk a nagy házunkkal kettesben, és mi sem adjuk el, válunk meg tőle, mert "egész életünkben ezért dolgoztunk".
Holott lehetne ez úgy, hogy mindenki jól járjon. Egy olyasmi rendszerben, ahol a ház ugyanúgy a banké, vagy  akárkié, mint most (amíg ugye a jelzálog rajta van, és jó esetben csak egy ingatlanon), az éppen benne lakó tulajdonos pedig igény szerint változna. Mert az teljesen természetes, hogy most, a három gyerekemmel, és a két kutyámmal én pl. egy négyszobás kertes házban érezném tökéletesnek az életemet. De húsz év múlva már azt hiszem, tökéletesen megelégednek egy másfél szobás földszinti lakással is. Szépen fizetnénk a havi bérleti díjat, csakúgy, mint a törlesztőrészleteket, a többi meg már igazán részletkérdés.
Nyilván a végletekig leegyszerűsítettem a gondolatmenetet, és rettenetesen utópisztikus is. Nem lesz ilyen. Mert jelen pillanatban még mindenki eladni akarja az öröklött házát, hogy a sajátjának az adósságát letudja. Pedig akár az is egy megoldás lehetne, hogy hosszú távra kiadja..

Szóval, ha valaki nyerne a lottón, vagy épp befektetni való milliók várnak a párnacihában, esetleg van egy nagy háza kihasználatlanul, hát el ne felejtse, hogy az ötletgazda én voltam..... :)
És az sem lenne ellenemre ám, ha mindezt együtt tovább gondolnánk.... Ti hogy látjátok ezt?

Dolgozós..

Ami nem megy, nem kell erőltetni. Ideültem, tele gondolattal, amit úgy terveztem, le is írok. Aztán rákattintottam arra, hogy "új bejegyzés", előbukkant a szép fehér ablak, ahova írnék, és a gondolataim úgy elszálltak, mint az a bizonyos fecske. :)
De nem mind... :D Ma egy ismerősünk (vagyis Balázsé inkább) állásinterjúra ment. Van munkája, csak szerinte keveset keres. Már ezért is utáltam mindig gondolatban.. mert nem elég, hogy az én fizetésemnek a sokszorosát keresi, ráadásul pontosan azt csinálja, amit én annyira szeretnék, még utálja is. Na de nem is ez a lényeg. Fél ötre ment, ötkor hívta Balázst. Felvették. Bennem megállt a világ ott és akkor. El kellett mennem villámgyorsan lesikálni valamit (a mosdó, és a fiúk számítógépasztalának az alja lett az áldozat), mert még engem is megrémisztett az a fajta irigység, ami elöntött. Azért, mert neki sikerült, nekem meg nem. Hogy teljesen érthető legyen, elmesélem azt is, hogyan lettem majdnem köztisztviselő. Most már megtehetem, mert okafogyottá vált a titkolózás.
Egy reménytelennek tűnő tavaszi napon csörgött a telefonom, és hívott valaki, hogy most azonnal vigyek egy önéletrajzot a munkahelyére, mert épp felmondott ott valaki, akinek a helyére én tökéletes lennék. Épp dolgoztam, de megoldottam, hogy bejusson hozzám otthonról az önéletrajzom, meg másik ruha, amiben odamehetek. Bevittem, a főnökkel is beszéltem, aki már akkor megmondta, hogy neki szimpatikus vagyok, és mindent el fog követni, hogy én legyek a befutó. Ezután várakozás következett, hogy megjelenhessek a következő körben a jegyző előtt. Két hét is eltelt, mire erre sor került, már majdnem feladtam, amikor szintén munkaidőben hívtak, hogy na, akkor most kéne menni. Annyiban megegyeztünk, hogy munka után azonnal odamegyek, de előbb nem tudok. Így is jó volt. A jegyzős találka előtt újra találkoztam a főnökkel, akinek még mindig én voltam a befutó embere, a leendő kollégák szinte egy emberként drukkoltak, hogy én kapjam meg az állást. A jegyzővel minden rendben volt, az aljegyzővel már úgy éreztem, annyira nem. Ráadásul ezek után kiderült, hogy van ellenfelem, aki szintén ismerőse valakinek.
Azért reménykedtem. Nagyon akartam. Százszor és ezerszer képzeltem el a pillanatot, amikor aláírom az új szerződésemet, amikor beadom a felmondásomat. Azt sem bántam, hogy akkor a nyár elúszik, ha új helyen kezdek. Semmi másra nem voltam hajlandó gondolni, csak arra, hogy sikerül. Roli ballagása napján tudtam meg, hogy nem sikerült. Akkor nem volt időm magamba zuhanni. Azóta már sokszor.
Ez előtt egy másik állásinterjún is voltam. Fejvadász cégnél, akik kiértékeltek engem, és megállapították, hogy nem csoda, ha rosszul érzem magam a mostani munkahelyemen, mert egyáltalán nem nekem való ez a munka, amit csinálok. Sokkal jobb vagyok "háttérmunkásként", mint a face to face munkákban, ráadásul az értékesítéssel járó bizonyos fokú rábeszélés nagyon távol áll tőlem. Az a pozíció is, amit akkor hirdettek, teljesen az én "asztalom" volt. A fejvadász csaj biztatott, tökéletes jelöltnek gondolt. Alig pár nap múlva kaptam tőle egy levelet, hogy ne is reménykedjek abban, hogy behívnak, mert helyből utasítottak el "tapasztaltabb munkaerőt keresnek" hivatkozással. Ettől azóta is dührohamot tudnék kapni.
És mindig ez van. Nem vagyok elég tapasztalt, nem vagyok elég iskolázott, túl sok a gyerekem, elmúltam harminc, nem vagyok rehabilitálható, régóta nem dolgoztam ilyen pozícióban, stb.
Pedig most, hogy már majdnem félúton vagyok a harminc és a negyven között, tökéletesen tudom, mi az, amit jól tudnék csinálni. Sőt, meg is tudom csinálni. Sőt, meg is becsülném a munkahelyemet. Az elmúlt két évben egyetlen percet sem voltam betegállományban. Sem magammal, sem a gyerekeimmel. Pedig voltam beteg én is, ők is.
Nem akarnék sokat. Csak egy helyet, ahol jó nekem. Kedves univerzum, kössünk alkut.. nem fogok utálni többet senkit, akinek jó munkahelye van, (látszólag), vagy aki olyan munkát végez, ami szerintem tök jó... segíts nekem is, hogy ilyenem lehessen. Vagy ez olyan nagy kérés?

El ne olvasd...

Fontolgattam a napokban pár komolyabb témájú bejegyzést, aztán szépen elvetettem őket, mert egyikben sem érzem magam kellően tájékozottnak ahhoz, hogy véleményt formáljak. Megtettem magamban, egyiken-másikon jót röhögtem, volt, amin kicsit dühöngtem, levontam az épp akkor levonandó tanulságnak gondoltat, és ennyi. Aztán mikor most Erika kommentjét olvastam, amiben feltette a kérdést, "ki mondja meg, mi a jó és a rossz?" akkor ezek hirtelen megint motoszkálni kezdtek bennem. Na meg az, hogy hogy is van ez a jó és rossz? Tényleg, mi az, hogy valaki jó? Ki a jó?
Azt gondoljuk, és arra mondjuk, hogy jó ember, aki példaértékű életet él. Dolgos, becsületes, józan életű, türelmes, ilyenek.. Szóval ő a jó a séma szerint. Feddhetetlen, tökéletes, olyan, akire azt mondjuk a gyerekeinknek, hogy "látod, ha olyan kitartó vagy, mint ő, akkor Te is ilyen lehetsz". És kellőképp meglepődünk, ha mondjuk a gyerekeink kézzel-lábbal tiltakoznak ellene, hogy ők nem akarnak olyanok lenni.
És ki a rossz? Nyilván a jónak az ellentettje. Aki lop, csal, hazudik, erkölcstelen, koszos, részeges, verekedős, az mind rossz. Biztos ez? Vagy csak azért gondoljuk rossznak, mert azt tanultuk már gyerekként a szüleinktől, hogy ez mind rossz?
Szerintem mindannyian ismerünk olyan koszos, részeges embert, akinek egyébként olyan lelke van, hogy példát vehetnének sokan. De olyan öltönyös-mosolygóst is, akit még véletlenül sem szeretnénk példának. Mégis, ha egymással szemben állnak az utcán, valószínűleg sokkal többen állnak meg mondjuk várakozni az öltönyös mögött, mint a koszos részeg mögött.
Ha ezt a példát nézzük, és akárhány példán végigvezethetjük így, mindig külsőségek alapján döntünk először.  Oké, hogy először a szemünk látja meg a másikat, és ezeknek a szemeknek a látvány a fontos. Azt a szemünket, amivel mást látunk, nem használjuk a hétköznapokban. De néha mégis előkerül..... olyankor van az szerintem, hogy valaki olyannal szimpatizálunk, amin még magunk is meglepődünk.
Nem tudom egyébként, hogy ha meg kéne határoznom, hogy ki a jó, és ki a rossz, képes lennék e rá. Mindenkiben van olyan tulajdonság, amiért valaki szereti. Ha pedig legalább egy ember szereti, máris jó ember, nem?
Amikor olvasom ezt a rengetegféle pozitív gondolkodót mostanában, fórumokon, fb-on, blogokon, cikkekben, akkor óhatatlanul gondolkodóba esem, hányan vannak, akik csak azért, mert most épp ez dívik? Hányan erőltetik magukra, csak azért, mert azt gondolják, ettől lesznek jók? Rendben van, hogy ártani semmiképp nem ártanak maguknak... és talán addig-addig mondogatják, amíg el is hiszik. És akkor máris nyertek vele. (kéretik senkinek nem magára venni... mert nem inge épp itt senkinek)
Én nem tudok még mindig ilyen abszolút pozitív lenni. Hiszek dolgokat, hiszek sok mindenben, hiszem a gondolataink teremtő erejét, és hiszem azt is, hogy az energiáink mozgatják a világot, de nem tudok hálás lenni azért, ha valami nem sikerül. Nem tudom úgy tekinteni, hogy "dejó, ebből is tanultam valamit". Engem a negatív élményeim lehúznak. Akkor is, ha nem akarom.
Szóval, még magamat sem tudnám besorolni sem a jó, sem a rossz kategóriába. Talán valahol félúton lehetek...
De pl. azt gondolom, a férjem sokkal jobb ember nálam. Hogy miért gondolom? Mert boldogabb, mint én. Na nem, nem a házaséletünkben, hanem úgy általánosságban az életében. Azt csinálja, amit szeret csinálni, amit szeretne, mindent elér (persze, megdolgozik érte). Teli van energiával, életkedvvel, buzog, nyüzsög, tesz-vesz.. és közben egy percet nem öregszik, egy pillanatra el nem bizonytalanodik, hogy jól csinálja e. Megy, céltudatosan és boldogan a céljai felé.. (és ez egyben egyfajta válasz a ma esti kérdésére is) De jó nekem, mert engem meg visz magával. (és akkor én ezek szerint egy energiavámpír vagyok? :D )

Azt hiszem, agyamra ment a mai takarítás. Lehúztam egy tizenkét órás műszakot ma itthon... mostam (ha jól számolom, hat adagot), kitakarítottam a gyerekszobát, a teljes szekrényt átpakoltam, a fiúk a játékválogatásba ugyan besegítettek egy kicsit, de az összes létező tankönyvet és füzetet átnéztem, dobozoltam, felírtam, elraktam... Ágyneműt mostam mindenkinek, porszívóztam, tükröt pucoltam, felmostam..... jó volt. (főleg a végén a rend) De biztos, hogy az agyamra ment, ha ilyenek jönnek ma este ki belőlem, mint ez a poszt. :)

Majdnem strand

Tegnap este még úgy volt, hogy ma reggel strandra megyünk. Pedig tegnap Balázs kerítés-szerelés közben elvágta a kezét, ami egy jókora vágás a csuklóján, de ennek ellenére is úgy döntöttünk, hogy hát menjünk.
Aztán ma reggel hétkor szakadó esőre ébredtünk. És akkor úgy döntöttünk, hogy maradunk. Mert így két évvel és nyolc nappal a baleset után még mindig bennünk van, hogy ha akkor hallgattunk volna a sors figyelmeztetésére, és elindultunk volna hamarabb haza, akkor talán elkerülhető lett volna az egész.. Szóval, tanulva az esetből, úgy döntöttünk, hogy semmi nem történik véletlenül, és ha már nem volt elég figyelmeztetés a vágott seb, akkor még kaptunk esőt is, hogy nehogy útnak eredjünk. Hát hallgattunk a jó szóra. Helyette grilleztünk. Ami szintén tervben volt, csütörtökre, de így akkor előrébb hoztuk. :)
A fiúk jó fejek és megértőek voltak, eszükbe sem jutott kikérni maguknak az itthon maradást, és még délután sem "bezzegelt" senki közülük, amikor már hét ágra sütött a nap, és újfent harminc fok fölötti meleg volt.
Ennyi történt ma. Elég rendesen nyomik voltunk a reggeli eső után, úgyhogy csak úgy tengtünk-lengtünk, lógattuk a lábunkat. De ezért vagyunk szabin. Lábat lógatni. :)

Álmomban...

... egy angyal voltam. Na nem.. ez csak a szokásos éneklős mániám mondatta velem (merthogy mindenről eszembe jut valami zeneszöveg). De ma azon gondolkodtam, hogy álmaimban néha kicsit elrugaszkodom a valóságtól, bár gondolom ezzel mindenki így van. A baj akkor van, amikor magammal kapcsolatban is ilyen kis álomvilágban élek. Azért nem mesélem el, hogy mi mindennel kapcsolatban, mert a legkevésbé sem szeretném, ha nekiállnátok mondogatni, hogy ó, dehogy, rosszul gondolod.
A valóságra ébredés valahol ott kezdődik, amikor az ember elkezd teljesen tisztában lenni az összes hibájával, legyen az akár testi "hiba", akár jellemhiba, akár csak egy nüansznyi rossz tulajdonság. De még ez az ébredés is igen messze van attól, amikor már tényleg a valóságban élünk. Ébredni ébredtem már egy ideje. Tudom, hogy mi az, amit rosszul, vagy még rosszabbul csinálok. Tisztában vagyok vele, hogy nemnormális életet élek, hiszen látom magam körül, hogy mindenki másképp csinálja. Már nem gondolom azt, hogy ők a hülyék, de még azt sem, hogy én.
De az ébredés és a jelenlét között akkora út van, és akkora mérföldeket kell megtenni, hogy mindig csak halogatom az indulást. Amíg még késő nem lesz.. Ami máris tudom, baromság. Mert éppenséggel, ha meg kell tenni valamit, akkor miért nem azonnal, miért holnap? És mindig holnap? Általában várom a csodát, hogy majd valaki megteszi helyettem. A cigileszokást, a normálisabb bioritmust kialakítást, a jobb munkahely találást, a rendszeres mozgást, és így tovább... A testi hibáimat nehéz már korrigálni, de az összes többin csak én változtathatnék. Ez viszont roppant ijesztő. Mert magamra hagyatva és tök egyedül csinálva mindig elszúrtam eddig.
Pedig álmomban én nem dohányzom. És mindig mosolygok, ágyból nézem a tévét tízkor már. Sőt, álmomban felkelek hajnali ötkor, azért, hogy valami frissensült izékét adjak reggelire.Álmomban csinos is vagyok mindig, és olyan ruháim is vannak, amit amúgy fel sem merek próbálni. És ami a legmeglepőbb.. álmomban autót is vezetek. Pedig ilyen ambícióm már rég nincs.
 A valóság ettől igen messze van.. körülbelül fényév távolságra. És igen... a változás kulcsa itt van nálam. Csak ne lenne ilyen szörnyen nehéz a zárba illeszteni a kulcsot.

A hét gondolata XVI.

Csak kérni kell, és máris megérkezik a téma. Szombat helyett ezúttal vasárnap írom meg, de ez egyáltalán nem gond, hétvége is van, és nem is múlt el ez a hét sem nélküle mégsem. :

)

A hét kérdése:
Tehetség vagy szorgalom? 

Én azt gondolom, az a legritkább, hogy a két dolgot külön lehet választani egymástól. Természetesen születnek mindig olyan őstehetségek, akiknek tényleg valahogy a génjeiben lehet az adott dolog iránti tehetségük, és akkor is kiválóan csinálják, ha semmit nem tesznek érte. De azt hiszem, az ilyesmi ritkább, mint a fehér holló, legyen szó sportolóról, vagy íróról, vagy akár valamilyen tudományos tehetségről.
Úgy gondolom, a tehetség és a szorgalom valahogy karonfogva járnak egymással. És emellett még egy csomó minden kell, úgymint kitartás, céltudatosság,  megfelelő támogatás, esetenként megfelelő anyagi háttér is. Amikor mindez így együtt tökéletesen klappol, mindig, minden körülmények között, akkor lehet mondani azt, hogy valaki a tehetségéből él.
De ennek van egy csomó fokozata, és csomó ellenpéldája is. Mert pl. tegyük fel, hogy valaki nagyon tehetséges úszó, és már kicsi gyerek kora óta úszik, versenyzik, a családja mindent megtett azért, hogy támogassa őt abban, hogy a tehetségét maximálisan kibontakoztathassa, sporttagozatra jár. Menet közben történhet bármi, ami miatt sutba vágja az egészet, lehet szerelmes, megsérülhet, csalódik, bármi. De természetesen lehet az is, hogy olimpiai aranyérmet szerez.
És ugyanezt az utat bejárhatja egy másik tehetséges úszó is, aki kicsi gyerek kora óta a patakban úszik, aki éjszakákat tanul, hogy ösztöndíjat kapjon, majd újra éjszakákat tanul, mert dolgozik is a suli mellett. Vele is történhet menet közben bármi, de vele is megtörténhet, hogy az olimpián ő lesz a világ legjobbja.
Nincs különbség, de mégis. Mondhatjuk, hogy az első példánál elég volt a tehetség, míg a másiknál sokkal inkább kellett a szorgalom. De egyik példánál sem volt elég csak önmagában az egyik.

A tehetség gondozás szerintem pontosan ugyanabban a cipőben jár egyébként, mint a felzárkóztatás. Leginkább sehol. Mert a kiemelkedőkkel ugyanolyan nehéz foglalkozni, mint azokkal, akik le vannak maradva. A világ az átlagosakra van berendezkedve, akik pedig a számegyenes bármelyik oldalára lelógnak, már sehogy sem férnek bele a keretbe. Egy csomó zsenipalánta van elnyomva, mert nem tudnak válaszolni a kérdéseikre, zavarják az órát, emiatt aztán egyenes út vezet a magatartás gondokhoz. Pedig tök egyszerűen ki lehetne használni az ő zsenialitásukat még akár felzárkóztatásra is. De ez már másik téma..

De ami még eszembe jutott a témában. Tehetség és szorgalom tehát együtt járnak, kézenfogva. Emellé pedig még betársul a megfelelő intelligencia, érzelmi és értelmi téren egyaránt. Mert érzelmileg is elég érettnek kell lenni ahhoz, hogy a bennünk lévő tehetséget megfelelő mértékben használjuk, kellő szorgalommal elérjük, hogy az a bizonyos tehetség mindig magasabb szintre emelkedjen. És elég intelligensnek kell lennünk ahhoz, hogy ezeket úgy használjuk, hogy ne legyünk tőle se többek, se kevesebbek másoknál.

Egyékbént meg, mindezt leírva a saját példámra vetítve: azért nem lettem író, vagy újságíró, mert sosem volt megfelelő támogatói hátterem hozzá, (a fiatal felnőtt koromról beszélve) és elég szorgalmam sem ahhoz, hogy mindent megtegyek érte, hogy elérjem. :) Tehát ez esetben még ha minimális tehetség van is, minimális szorgalom sem volt. :)

Nincs hét gondolata

Mert nincs téma. Altair szabadságon van. :D Vagyis gondolom, hogy szabadságolta magát.
Így aztán most ez egy olyan szombat, amikor saját magamtól kell kitalálnom, hogy miről is írjak. Nem is olyan nagyon könnyű ez, amikor csupa semmiség és mindenség van az ember fejében. A semmiségek még engem sem nagyon érdekelnek, a mindenségek pedig olyanok, amiket nem tudok úgy leírni, hogy jól érthető legyen, ráadásul fennáll a veszélye annak is, hogy megbántok vele valakiket. Amit pedig igazán nem szeretnék, úgyhogy erről sem fogok írni. Végül is nem kell mindig mindent megosztani, ugyebár.. :D
Jelentem, végre tökéletes rend van a sufniban a kincskeresés után. A szivattyú tökéletesen teszi a dolgát (még jó, hiszen éppen ezért vettük), úgyhogy visszakerült a szekrény is eredeti helyére. Az itt-ott elhelyezett mindenfélék újra rendesen a helyükre kerültek. Sőt, sosem látott rend van odabent. Remélhetőleg azért ezentúl ezt igen rendszeresen fogjuk látni, nem soha többé. Jó, ez már csak rajtunk múlik, mennyire leszünk rendszeretőek. De ezzel nem szokott gond lenni.
Aztán.. a hajam is megrövidült. Éppen a fele lett annak, ami volt. Egyébként nem sikerült hétre odaérnem, azon egyszerű oknál fogva, hogy fél nyolckor ébredtem. Mentségem, hogy valami őrült zagyvaságot álmodtam előtte. Az ébredés utáni második percben már a fodrásszal beszéltem, aki megnyugtatott, hogy semmi gond, menjek csak. Kicsit megütközve nézett rám, amikor mondtam neki, hogy mennyit vágjon, kétszer is visszakérdezett, hogy biztos vagyok e benne, mielőtt belevágott, de mondtam, hogy csak vágja.. meg nyírja fel, meg ritkítsa meg. Hihetetlen megkönnyebbülés volt ennyi hajat otthagyni neki. El is döntöttem, hogy ezentúl majd mindig ez lesz. Ősztől tavaszig megnövesztem, nyáron meg levágatom. :)
Egyébként műkörmöm sincs most. Lehet, hogy majd mire megyünk az esküvőre, megcsináltatom, de most hagyom pihenni. Az utolsó két alkalommal úgyis elég hamar elengedte a saját körmöm a másikat, gondolom azért alatta csak elvékonyodik a sajátom, meg a meleget is nehezen bírta. Ahogy izzadt a kezem, úgy potyogtak le sorban. Mondhatnám, hogy szétestem a melegtől.. :D
Ezt a szabadság-dolgot meg meg tudnám szokni. Jó sokáig bírnám. Ugyan nem vagyunk nagyon utazgatós-programcsinálós fajták, egészen jól elvagyunk itthon, sőt.. még szeretünk is itthon lenni, de még egy percig sem unatkoztunk. Szóval, tudnám értékelni, ha tartana még vagy három hétig. És nagyon jó érzés, hogy még egész jövő héten is ez lesz. :)

A legforróbb nap

Be kell valljam töredelmesen, hogy a mai forróság már engem is megviselt. Eddig nagyon jól bírtam, sőt, mindenkit, aki esőtáncot járt, és frissítő záporért könyörgött, lehurrogtam, hogy ne őrüljön már meg, nyár van, legyen csak kánikula. Tegnap még a harminckét fokos szobában porszívóztam, aztán felmostam. Igaz, leizzadtam közben rendesen, talán életemben először izzadtam úgy, hogy igazából csöpögött rólam a víz, de még nem jelentett gondot. Aztán tegnap este, miután túl voltunk a viharon, amivel érkezett egy jó kis lehűlés, meg egy ejjdenemhiányzott fejfájás, valahogy fordult a kocka, mert ma sehogy sem volt jó. Nyűgös voltam, és folyton melegem volt, a fejfájásomat sem kialudni nem sikerült éjjel, sem ma ezerféle fájdalomcsillapítóval elmulasztani. Továbbra is meleg és nyárpárti maradok, ehhez kétség nem fér, mert még mindig jobban szeretek izzadni, mint annyira fázni, hogy begörcsöljenek az izmaim, de most már visszatérhetünk a normális nyárhoz szerintem is. Elég lesz ide a harminc fok, na jó, még harminckettőben, harmincháromban én tök jól vagyok. De alkuképes lehet a celsius részemről. :)
Egyébként olvastátok, hogy nem csak a meleg rekordok dőlnek meg sorban, hanem az áramfogyasztási rekord is megdőlt? Ma pl. 39,3 fok volt az ország legmelegebb városában (sajnos sikerült elfelejtenem a nevét), és tegnap 6343 megawatt áramot használtunk el. Gondolom mindenhol megy minden ventilátor, már az is vett légkondit, aki még nem akart az idén, a hűtők a lehető legnagyobb teljesítménnyel próbálnak hűteni. Szóval.. nem meglepő.
Azt hittem egyébként, hogy a mai napot már nem fogom kibírni ezzel a borzasztó fejfájással ájulás nélkül. Még az is megfordult a fejemben, hogy mekkora gáz lenne már, ha pont én ájulnék el, aki annyira szeretem a meleget és a nyarat? De szerencsére nem történt ilyesmi, az utolsó előtti pillanatban álltam neki egy bödön fagyinak, ami sikeresen lehűtött bennem minden ilyesmit. Ahogy Roland mondaná: "lefagyasztotta az agyam".
Nálunk pedig ezen a legforróbb napon hamburger készült ebédre (a bucit nem én sütöttem), megvettük a szivattyút a kúthoz, meg a slag-ot is, úgyhogy este már a saját vizünkkel locsoltunk.
A gyerekek egyetlen hang nélkül nagyon jól bírják a kánikulát, azt hiszem, még örülnek is, hogy nem mehetnek ki, mert így legalább nem mondjuk nekik egyfolytában, hogy menjenek már, és kezdjenek magukkal valamit. Ez csak este hat után kezdődik..
Azért az tetszik, hogy akármit mosok, fél óra alatt megszárad. :)
Ja,  és nálunk nem fogy rekordmennyiségű áram, mi dinnyefogyasztási rekordokat döntögetünk. Napi hét kiló alatt meg sem állunk... :D
De holnap akármilyen idő lesz is, sokkal jobban fogom érezni magam, mert reggel hétre fodrászhoz megyek, aki reményeim szerint megszabadít a hajtömegem felétől.. micsoda megkönnyebbülés lesz. :)

Szavakból történet III.

Kata mosolyogva állt a göröngyös padlózatú épület kellős közepén. Szörnyen nézett ki az egész, talán ahhoz sem kellett volna túl sok, hogy a fejére omoljon a tető, de ő boldogan szorította magához a mappát, amiben a tervrajzok voltak. A férfi, aki készítette, épp az előbb ment el. Még mindig lehetett érezni a levegőben a kenőolaj szagát, ami a ruhájából áradt, mert út közben autót kellett szerelnie. Szabadkozott is miatta eleget, és szeretett volna kezet mosni, de Kata nem tudott ebben segíteni neki. Csak egy fogkefe volt nála a kocsiban, a piperetáskájában, kézmosó-felszerelést nem hordott magával.
Lassan elindult ő is a kocsija felé, amit a bejáratnál hagyott. Beült az autóba, és már majdnem elfordította a kulcsot, amikor eszébe jutott, hogy az udvart meg sem nézte még, pedig már többször is járt itt. Újra kiszállt tehát, és bezárta az autót. Hangosan felnevetett, amikor zsebre dugta a kulcsot, mert rajta kívül egy teremtett lélek sem volt itt, nem volt aki ellopja a járművét.
Megkerülte az épületet, és máris egy bájos udvaron találta magát. Meglepődött, hogy az egyik sarokban egy tökéletes állapotban lévő padot talált. Leült, körülnézett. Egy pillantással felmérte a domborzati viszonyokat, egy pillanatra visszatért a tanár-énje, amikor megállapította, hogy a lehető legtökéletesebb helyen van az épület, körülölelik a környező dombok, és mindenhonnan vigyáznak rá. Kicsit behunyta a szemét, átadta magát az emlékezés pillanatainak. A nagymamájától örökölte a házat, kicsi korában sokat játszott itt. Emlékezett még a papírsárkányra, amit két hétig rajzolgatott, csinosítgatott, és aztán az első szél kikapta a kezéből. Órákig sírt utána. A nagymama kötényéből elővarázsolt savanyú cukorka tudta csak megvigasztalni.
Nem akart szunyókálni, mégis hamarosan egy fura álomban találta magát. Álmában PaprikaJancsi és egy lókupec versenyt kiabáltak vele. A lókupec mindenáron arra biztatta, hogy azonnal menjen vissza tanítani az iskolába, PaprikaJancsi pedig azért ordibált, amiért nem költözik be azonnal.
Kata zaklatottan riadt fel, ráadásul még azonnal fel is ugrott ijedtében, mert egy varangy nézett farkasszemet vele. Még fel is fújta magát, amitől még a rondánál is rondább lett, és a lány attól tartott, mindjárt ráugrik, így megelőzve a békát, ő ugrott. Hogy kicsit lenyugtassa szapora szívverését álldogált egy kicsit a pad tetején. A szeme az épület sarkában megbújó tulipánra tévedt. Azonnal megnyugodott a kedves virág látványától, és csendben, majdnem csak magában mulatva saját magán lemászott a padról. Közelebb lépett a virághoz, és már hajolt volna, hogy letépje, amikor legnagyobb meglepetésére egy tündér lépett elő a virág szirmai közül. "Még ha koktélparti után lennék -gondolta- bele is férne egy ilyen hallucináció, de így... lehet, hogy megbolondultam?" A tündér azonban nagyon is ott állt előtte, furcsa harmóniát sugárzott maga körül, amitől a lánynak könnyek szöktek a szemébe. Olyan jó érzés volt ott állni ezzel a tündérrel szemben, hogy már azt sem bánta, ha tényleg megbolondult. Soha többé nem akart innen elmenni. A tündér kezét akarta fogni. A tündér rámosolygott, és így szólt: " Hagyd itt ezt a virágot, lánykám. Mindig itt lesz neked, az év minden napján, és emlékeztetni fog arra, hogy a szeretet és a türelem segít neked mindenben az életed során" És azzal már el is tűnt. Kata kicsit zavarodottan nézett körül, de a tulipánt már nem akarta leszakítani többé. Sőt, el sem akart menni többé innen már. Végül is, a ház az övé. A csomagtartóban van a bőröndje is, benne a pizsamája és a fényképezőgépe. Sőt, még a gitárt is elhozta az utolsó pillanatban, azt remélve, pénzzé tudja tenni, hogy majd az a pénz is az építkezést segítse.
Odalépett az autóhoz, a hátsó ülésről kiemelte a kalitkát, amiben Tádé, a tengerimalac várakozott türelmesen. Neki mindegy volt, mikor és hol vannak, amíg akadt egy-két fogára való falat a kalitkájában.
Kata hirtelen lerakta a kalitkát az autó mellé, és kotorászni kezdett a táskájában. Az uborkás arckrém és az épp olvasott Coelho könyv mellett megtalálta a telefonját. Szerencsére térerő is volt, és tegnap este feltölteni sem felejtette el.
-Szia, édesem.-szólt mosolyogva a telefonba- Arra gondoltam, már ma este itt aludnék. Persze, kissé romos, de nem dől össze, dehogy. Még itt van a régi bútor, fogok egy rongyot, kicsit letakarítok mindent. Nem jössz utánam? Olyan jó lenne...
Kata a telefonbeszélgetés után tettre készen kapta fel a kalitkát és a bőröndöt, és indult vissza a göröngyös padlójú ház felé. Ahogy azt megszokta, a konyhában talált rongyot a régi mosogató alatt. A csap nyikorgott ugyan, de kinyílt. Bevizezte a rongyot, és végigsimított vele az egyik képkereten.
Könnybe lábadt a szeme, ahogy elé tárult a fotó, amit rejtett az idő pora. Gyerekek voltak még az unokatestvéreivel, mégis emlékezett a napra, amikor készült. Málnaszörpöt tettek el, és mindenki kapott egy pohárral este. Ez volt a fizetség az egész napi munkáért. A nagyi a koccintás történelmi pillanatát örökítette meg.
Amikor pár órával később meghallotta Dávid kocsiját a ház előtt, már tudta, hogy hazaérkezett örökre. A mappát lobogtatva rohant a férfi elé. Egész hétvégén tervezgettek, álmodoztak.
Pár hónap múlva a ház régi hangulatát megőrizve, mégis tökéletesen felújítva pompázott. A tulipán természetesen folyton virágzott, ahogy azt a tündér megígérte. Emlékeztetve mindenkit arra, hogy a szeretet és a türelem mindenben segít. :)

Kincset találtunk

Na de nem árulom ám el azonnal, hogy mi az. Kénytelenek lesztek végigolvasni az egész történetet az elejétől a végéig, és majd a végén megtudjátok, mi a kincs.
Szóval, miután ma már szabadságon voltunk, Balázs már hajnali fél négykor kelt, én azért majdnem fél nyolcig aludtam. Illetve felébredtem fél hat tájban, de azzal a lendülettel megfordultam a másik felemre, és aludtam is tovább. Szóval, nyolcig megkávéztunk, meg ilyenek.. aztán belecsaptunk a szabadságunk első napjába.
Azzal kezdtük, hogy felszedtük a gyerekszobában a szőnyeget.(ja, előtte boltban is voltunk) Az udvaron porszívóztam, aztán a magasnyomású mosóval kimosta Balázs, (azért ez nagy ötlet volt, amit valamikor tavaly valakinél olvastam itt a neten) körülbelül fél óra alatt végzett.. addigra már nem iszapos lé folyt belőle, hanem szép tiszta víz. Felügyeskedtük a hintaállványra (ebben én igen kis segítségnek bizonyultam a mélységemmel.. de tartottam hősiesen). Miután ez megvolt fél tízre, a kincskeresés előkészítésére még épp volt idő, mielőtt nekiálltam ebédet csinálni. Szóval, a kincskereséshez ki kellett üríteni egy szerkényt, és a szekrényt is el kellett mozdítani a helyéről. Jó móka volt, a téli egérfogás összes maradványát sikerült megtalálnunk, szerencsére nem egértetemek formájában. A fészkük egy Rolinak elrakott iskolatáskában volt (még jó, hogy tegnap megvettük neki a hátizsákot), ami így a kukában végezte (mielőtt felszisszenne bárki is, ez igazán nem volt már semmire sem használható).
A szekrény kiürült, kellemesen elégettem közben nem kevés zsíromat, és méregtelenítettem is bőrön keresztül, úgyhogy ha már így volt.. akkor bementem, és egy jó alapos kézmosás után bekapcsoltam a sütőt, amit egyenesen kétszázötven fokra melegítettem.. (ha már lúd, ugye..) A csirke bekerült a sütőbe, amíg sült, addig elpakoltam mindent a konyhából, ami reggelről elöl maradt, megsült a krumpli is. Ebédeltünk, utána elindítottam a mosógépet, két adag ruhával, (nem egyszerre, egymás után). Elmosogattam a tepsit, közben akartam kávét főzni, de a kávéfőző újra sztrájkba lépett, és a vízkőtelenítő adagjára vágyott.. Persze mire ezt kitalálta, már benne volt a négy adagos kávéhoz való víz és kávé.. egy élmény volt, mire a gőzölőjén keresztül kijött belőle.. hogy ki lehessen nyitni. Balázs végül magára vállalta a vízkőmentesítést, én teregettem.
Eddigre nagyjából alakult annyit a kincskeresési helyszín napsütésmentes szempontból, hogy oda lehessen merészkedni. Kellett hozzá lapát, először. De közben előkerült egy doboz, amiből előkerültek az elmúlt tizenkilenc év mindenféléi.. mozijegy, parkolócédula, mekis blokk (89 Ft volt egy sajtburger.. :D), meccs jegyek (csak a Fradi), képeslapok, egy fél liter Balaton még '96-ból, úgyhogy ezzel elidőztünk egy darabig.
De aztán csak nekiálltak a kincskeresésnek. Ami férfimunka volt, lapáttal, meg mindenféle hangos géppel (talán valami gyorsvágó volt?). Közben én átválogattam több zsák ruhát, egy egész zsáknyi ment tönkre, mert elázott, és penészes lett. :( Na sebaj.. már kár rajta mérgelődni is.
Mire én végeztem, a kincs is előkerült. És most akkor megtudhatjátok Ti is, mi az. Van egy kutunk, ami ki tudja milyen okból le volt eddig zárva. Pontosan a sufnink alatt... még pontosabban egy szekrény alatt. Most pedig megvan a kút.. és a jó hír, hogy víz is van benne. Nem is kevés.. úgyhogy már csak egy búvárszivattyú kell, és végre bűntudat nélkül fogom locsolni a füvet reggel és este, és talán jövőre lesz itthon egy óriási medence is a fiúknak.
És ezzel el is telt a szabadság első napja. :) Dolgoztunk reggeltől estig, de megérte minden perce.. :)

(holnap jön a szavas történet)

A semmiről

Merthogy ma nem történt semmi. És nem gondolkodtam semmiről. Ilyen ritkán van, de most ez így alakult. Végre, lélegeznek fel azok, akik még annál is többet kapnak a gondolataimból, mint azok, akik csak olvassák... :) Estére viszont azért elfárasztott ez a semmi is, és most itt ülök zsibbadtan, ásítozva.
Mondjuk eltöltöttem úgy két órát, hogy azt hittem, ma a gyerekeim kint alszanak a kertben. De aztán előbb Rolandot kísérte be Erik, aki elmondása szerint "félt és hiányzott neki a benti lét", majd egy fél órával később Eriket kísérte be Patrik, aki szimplán csak félt. Aztán Patrik még visszament, de küldtem neki egy sms-t (a kert végébe, na, azért ez ám a nemsemmi), hogy jöjjön be nyugodtan, nem ciki bejönni. Így aztán ő is bejött. Mindegy, megpróbálták. :) Én meg sem próbáltam volna. :D
Főleg azok után, hogy múlt héten többször is találkám volt éjnek évadján Sün Aladárral (vagy valamelyik tesójával), aki, ha nem tudnátok, egy kifejezetten hangos állat. Vagyis nem is ő, mert ő viszonylag csendben lapult összegömbölyödve.... a kutyaházak mellett. Két felbőszült francia bulldog pedig teljesen értetlenül nézte és ugatta, szaglászták, el nem tudták képzelni, mi a fene ez a szúrós izé, aminek szaga van? :D Na mondjuk akkor nem volt ez annyira vicces, amikor fél tizenkettőkor kellett kimenni a Sünit jobb belátásra bírni, és felkérni a távozásra a kutyák lakhelyétől. Akkor Balázs még a tenyerén hordozta hátra a kertbe, ahol a feltételezett lakhelye van. Másnap újra megérkezett, kicsit később ugyan, fél egykor, és már volt annyi esze, hogy ne menjen be a kutyákhoz, de annyi még nem, hogy a kerítés közelébe sem... Freddy vinnyogott, ugatott, és próbálta a kerítést is átugrani, hogy azt a szagos valamit megkaparintsa... én meg noszogattam Sün komát, hogy igyekezzen már hazafelé, mert egyrészt álmos vagyok, másrészt felverik az egész környéket  ők ketten. :) De persze ő minden ugatásnál összegömbölyödött ijedtében... úgyhogy elég lassan haladtunk.
Azóta nem jött, lehet, hogy egy életre sokkolta az akkori élmény..
Mindegy, szóval nem szívesen aludnék ott a kert végében, ahol sünök járkálnak.. finnyás is vagyok, meg beszari is..
Na és még mielőtt elaludnék, elmondom a nap jó hírét. Holnaptól szabin vagyunk. Balázs is, én is. Egészen jövő hét péntekig. Sállállálá... :)

A fiúk

... akik a bányában dolgoznak. Na nem ám. Leginkább lábat lógatnak, meg egymást fejjel lefelé. Ami kicsit félelmetes, főleg, amikor az udvar betonos részén csinálják, de titokban bámulom is, hogy hogy is képesek felemelni egymást, legalábbis a két nagyobb, amikor közel egy súlyban vannak. Szóval, ilyenkor csendben sikítozom belül, hogy nehogy leejtse egyik a másikát, a szám meg azt mondja, hogy "most azért már elég lenne ebből".
A fiúk nagyjából mindig, minden percben együtt vannak. Nem (csak) kényszerből, hanem mert leginkább így is jó nekik. Amíg Patrik a Tátrában volt, a két kisebb folyton azon sóhajtozott, mikor jön már, mert nélküle unalmas. Az agyukra tud menni Roland, de ki nem hagynák egyetlen játékból sem, mert nélküle uncsi. Együtt, hárman persze minimum ötpercenként egymásnak ugranak, és válogatott sértésekkel bombázzák egymást, természetesen mindig túllicitálva az előzőt. Csúnyán tudnak káromkodni is ilyenkor, akárcsak az anyjuk, ha épp dühöng. És aztán a végén jön a pankrátorkodás, aminek mindig az a vége, hogy valaki bőg, mert "aúúúú, te hülye, ez a gerincem volt" Amikor pedig a leghangosabb számon van kérve (képtelenség nyomon követni épp ki volt az aktuális kezdeményező, így a leghangosabb szokott kéznél lenni), a csillagokat leígéri, hogy ő nem volt, és ő biztosan nem kezdte, és különben is őt aztán úgy megverték, hogy még majd holnapután is sánta lesz miatta. :D Nehéz megállni az ilyesmit röhögés nélkül, bevallom.
A fiúk egyébként ügyet sem vetnek arra, hogy amikor ilyen meleg van, akkor az ember nem kíván enni. Ők kívánnak. Pont ugyanannyit, mint máskor. Isznak is, persze, napi sok-sok litert. És eltűnik a hűtőből akármilyen mennyiségű joghurt, akármennyi túró rudi, összevesznek azon, ki evett több barackot, vagy épp bármit. Továbbra sem válogatósak, de már van olyan igényük, hogy "mindegy mi lesz a kaja, csak legyen hús is". :)
A fiúk mindig szinkronban változnak. Amikor az egyik épp nagyon idegesítő vagy épp nagyon aggasztó korszakát éli, akkor legalább egy a háromból nagyon kiegyensúlyozott és nyugodt. Szerencsére. Mert így legalább mindig van egy normális gyerekünk, aki jelen esetben Erik. Meglepő egy kicsit nekem, mert sosem gondoltam, hogy valaha is előfordul az, hogy épp a leghevesebb természetű gyerekünk lesz az, aki miatt a legkevésbé sem kell, hogy fájjon a fejünk, akire a leginkább lehet számítani, aki a leghamarabb lehiggad, vagy épp ott áll, ha segítségre van szükség. Bámulatos. És mindezt gyorsan meg is örökítem, hogy majd amikor ez az időszak elmúlik, mert fordul egyet a kocka, akkor is emlékezni tudjak rá, hogy volt ilyen is.
A fiúk az idén még nem kérték ki maguknak, hogy itthon hagyom őket magukra, amíg dolgozni megyek. Igaz, annak nagyon örülnek, hogy legalább nem kell csendben lenni addig, mert apa már nem alszik napközben. Szerencsére azért ilyenkor moderálják magukat, és nem csináltak még semmi őrültséget, külön-külön kifaggatva őket ilyenkor sokkal kevesebb az akciódús jelenet is közöttük. A nagyok segítenek a kicsinek, amit a kicsi rendesen ki is használ.
A fiúk nagyon élvezik a nyári szünetet, és nagyon nem várják az iskolát. Ami jól is van így, hiszen most lett csak vége, és ez az időszak a feltöltődésé, a kikapcsolódásé.
Ezek a fiúk az én fiaim. És minden nehézség, őrület és miegymás ellenére nagyon örülök neki, hogy a fiúk az én fiaim. :)

Jó kis hétvége

Nem volt rossz az egész hét sem amúgy, meg tudnám szokni ezt a két nap munka- öt nap lazulás munkarendet, főleg, hogy a jövő hét is ilyen lesz. :D De míg egész héten "csak" itthon voltunk, addig szombaton végre már olyan igazi strandidő ígérkezett, amire a 14 év alattiak várnak már vagy másfél hete, mert az előző dögmeleges időben végre mindketten egyszerre voltunk itthon az apjukkal, addigra pont megérkezett a lehűlés, így aztán a strand elmaradt. Na de szombaton semmi akadály nem állta utunkat. Igaz, kicsit aggódtunk a kutyák miatt, mert a nagy hőségben ők egyébként a lakásban vannak (nem bírják ezt a meleget, és fajtájukból adódóan könnyebben is kapnak hőgutát az "átlagnál"), de bezárni sem lehetett őket ide, meg nyitva hagyni sem a lakást. Dédipapa gondjaira bíztuk őket, szigorúan meghagyva,hogy két óránként engedje ki őket, cserélje le a vizüket. Máskor is, mikor mi mindketten dolgozunk, és a gyerekek is suliban vannak, ő szokta intézni őket, úgyhogy ez nem újdonság. Na de ez részletkérdés.. a lényeg, hogy elindultunk ötösben. Még én is vártam, pedig rólam köztudott, hogy a kánikulát szeretem, de a strandot annyira már nem kultiválom. De most semmi olyan nem volt bennem, hogy "már megint egy kárbaveszett nap'", vagy "halálra fogom unni magam". Hogy mennyit számított a fejben eldöntés, azt nem tudom, mindenesetre én már az előző esti bikini alsó keresés közben (egyébként abban a fiókban volt, ahol lennie kellett, csak vak vagyok) eldöntöttem, hogy márpedig én holnap fürdeni is fogok, lesz, ami lesz. A gyerekek is, és Balázs is a legnagyobb természetességgel mentek bele a szerintem jéghideg vízbe, én azért óvatos duhaj voltam, és nagyon fokozatosan merészkedtem csak bele. Úgy kell elképzelni, hogy először csak a lábujjaim, aztán bokáig... aztán a lábam térdig... és itt megszívtam, mert segítettek átlépni pár lépcsőfokot. :D Jó, hát tényleg, két perc sem volt a hideg rész, utána már jó volt. Egy ideig.. de azért ahogy azt éreztem, hogy lehűltem, azonnal ki is jöttem, nem kockáztatva egy újabb vesegörcsöt esetleg. Roland körülbelül bármeddig képes lett volna a vízben, és a víz alatt lenni. Úszógumi és karúszó nélkül úszik, csak az úszószemüveg tartozék most már neki is. Patrik és Erik kipróbálták (legnagyobb örömömre) a vízi pankrációt is. Mi pedig mindezek között próbáltunk azért pihenni is. A felmentő sereg kora délután érkezett anyámék személyében, aki ugyan még fél tizenegykor hívott, és akkor mondta, hogy bánja már, hogy nem jöttek reggel, én meg próbáltam rábeszélni, hogy még most sem késő, de azt gondoltuk, tutira nem indul el. És mégis.. :) Épp jókor egyébként, mert addigra kezdtem agymenést kapni a folyamatos evéstől, ivástól, meg a kérdésektől, hogy "játszunk akkor tabu-t?" "mikor megyünk a vízbe?" "letelt már a húsz perc?"
És amiért még pluszban megérte tegnap strandolni: Erik egyszer csak felkiáltott, hogy "ott egy őrült nő a medence szélén" Persze, hogy mindenki megnézte. Az őrült nő zumba oktató volt. Nem csak azért, mert Michael Teló azt énekelte, hogy "nossa, nossa", hanem azért is, mert végre kipróbálhattam, de mindenféle óvatos mártózgatás nélkül a vízben termettem zumbázni. :D Nagyon jó volt, Erik és Roland is csinálta, bár Erik jó sokszor abbahagyta, mert zavarbajött. :) Szóval, egy élmény volt. Kíváncsi leszek rá, máskor is lesz e hozzá szerencsénk. :) Én nem bánnám. :)
Hét óra körül értünk haza, kutyák épségben vártak bennünket, természetesen nagyon örültek nekünk. :) Ma pedig kárpótoltuk mindkettőt, mert már reggel frissítő fürdéssel kezdték a napot, aztán egész nap kedvükre hűlhettek a konyhapadlón. :)
És akkor ma, a rengeteg pihegés és izzadás után (ó, igen, már én is..), pedig Balázs még a palacsinta sütést is átvállalta, amit tegnap ígértem be mai vacsorának, végre elérkezett az EB döntő ideje. Annyira nem érdekelt már, mint ha az a meccs lett volna, mint amit vártam, de ki nem hagytam volna semmi pénzért sem. (najó, van az a pénz, de senki nem ajánlotta fel) Spanyolország-Olaszország. Sokat vártam az olaszoktól azok után, ahogy a németeket megverték az elődöntőben. Nos, ehhez képest nemhogy sokat, de tulajdonképpen semmit nem mutattak abból a játékból, ráadásul a 2:0-s vezetés után Motta sérülése miatt emberhátrányba kerültek. Ettől meg aztán úgy tűnt, teljesen magukba is zuhantak, mert még kaptak két gólt, így azt kell mondanom, a spanyolok gyönyörű focival, teljesen megérdemelten nyerték meg az Európa Bajnokságot. Aki négy nullára tud nyerni egy EB döntőben, az már megérdemli. Továbbra sem ők lesznek a szívem csücskei, de ezúttal minden tiszteletem az övék. A legemberibb viselkedés volt Torres-től az a gólpassz a végén az első meccses Matának, aki így természetesen gólt is szerzett. :) Azt hiszem, élete legjobb meccse volt ez, még akkor is, ha csak öt percre állt be. (na de milyen öt percre.. :D)
Az a jelenet pedig, amikor a meccs lefújása után ezek az európa bajnok focisták kimentek a lelátókhoz a gyerekeikért, hogy bevihessék őket a pályára, valami bűbájos volt. És akkor jutott eszembe, hogy én legtöbbször úgy nézem a focit, hogy "milyen büszke lehet rá az anyukája", pedig biztos jó sokan vannak, akiknek így, mint ezeknek a spanyol fiúknak is, a gyerekeik is szurkolnak. Elnézve a kis Leo Torres-t, még nála eltelik egy kis idő, amíg büszke lesz a rendkívüli gólvágó tehetséggel megáldott apukájára, és talán nem is fog emlékezni a mostani döntőre, amin pedig ott volt, de biztos, hogy sokan voltak ott a nagyobb gyerekek közül, akik értették, és érezték, hogy az ő apukájuknak szól a "viva espana". Fantasztikus lehet.. :)
A díjátadón persze együtt könnyeztem az olaszokkal, sosem bírom ki, ha sírni látom a vesztes csapatot. :)
Így esett, hogy a focit ismét a spanyolok uralják. Még két évig biztosan.. aztán hátha emberükre akadnak majd Brazíliában, a vb-n. :D Vagy nem... :D
És így esett, hogy egy igazán jó kis hétvégén volt. Az meg csak külön hab a tortán, hogy mindketten két napot dolgozunk, aztán újra szabadságon leszünk. Halleluja..