Nagy nap

Tegnap nagy nap volt két ember életében. Két csodás, nevetős fiatal életében. Jó sokakkal készültek megosztani életük egyik legboldogabb pillanatait, így jó sokan készültünk tegnap, hogy odaérjünk időben.
Délután négy órakor kezdődött a templomi szertartás, előtte még kikérő és búcsúzkodás volt a vendégfogadás helyszínén. Hagyományos, vőfélyes lakodalom volt. A menyasszony sajnos teljesen árva már,   őt a nagyikájától búcsúztatták, de természetesen egy megható mondat erejéig az ő szüleiről is megemlékeztünk. A templomig rendes "esküvői menettel" mentünk, és annak rendje-módja szerint a falu azon fele, akik nem voltak hivatalosak, szinte sorfalat állt nekünk. :)
A szertartás maga gyönyörű és feledhetetlen volt. A saját esküvőm után is úgy gondoltam, hogy a templomi esküvő volt az igazi, most csak megerősödtem ebben a hitemben. Ökumenikus szertartás volt, amilyet én még sosem láttam, de magával ragadó volt. Az is, ahogy a katolikus és a református pap (az egyébként katolikus templomban) mennyire együtt tudta vezetni a szertartást, és az is, hogy ez a két fiatal mennyire tiszteli egymást. Annyira, hogy egyik sem akarta a másikra kényszeríteni a saját vallását, mindketten a maguk hite szerint esküdtek. A vőlegény a Feszületre, a menyasszony a Bibliára. Képtelen vagyok szavakkal visszaadni, de ott, abban a pici templomban annyira biztos voltam benne, hogy erre a párra odafentről is mosolyognak.

A szertartás után visszamentünk a lagzi helyszínére, ahol először egy pohár pezsgőt ittunk az ifjú pár egészségére, majd a vőfély mindenkit beinvitált a sátorba. Előre kijelölt ülésrend volt, szerencsére volt útbaigazító tábla is a sátor előtt, így hamar megtaláltuk a helyünket.
A lagzi nagyon jó volt, a zene szintén nagyon. Igazi, hat tagú sramli zenekar, ahogy az kell, trombitával, tubával, úgyhogy a hangerő sem volt semmi.. Na de nem kell megijedni, még azt a bizonyos Michel Teló számot is tudták.. :)
A hangerő volt végül, ami kicsinált bennünket, mulatásügyileg... mert annyira hangos volt, hogy Patriknak megfájdult a feje. És beszélgetni sem lehetett. Táncolni meg rajtam kívül senki sem szeret amúgy sem, úgyhogy az lett a nóta vége, hogy amikor Rolandnak fél tizenkettő tájékán már aggasztóan sötét karikák rajzolódtak a szeme alatt, és konkrétan a hazamenetelért sírt, akkor úgy döntöttünk, menjünk. A menyasszonytáncot ugyan megvártuk volna, így face to face átadtuk elköszönés közben az ifjú és nagyon boldog párnak a borítékot , és hazajöttünk. :)
Ez a gyerekekkel mulatás majd még a jövő zenéje lesz... (itthon meg nem volt aki felügyeljen rájuk)
Ettől függetlenül azért jó volt ám. Részesülni abból az örömből, és boldogságból, ami most épp az övék volt, látni, ahogy valaki megint csatlakozott a családhoz, valaki, aki pontosan ugyanúgy viseli a nevét ezentúl, mint én, és találkozni azokkal az unokatestvérekkel, akikkel nagyon ritkán csak. Mondjuk most, hogy a legifjabb unokaöccs is megnősült, egy ideig ilyen alkalmakkor nem futunk majd össze, de tervben van az évenkénti unokatestvér találkozó (amúgy hat fiú unoka, és az ő családjaik.... öt feleség, három lánygyerek, és öt fiúgyerek összesen), hogy azért még majd a mi gyerekeink is megismerjék egymást. :) 


A ruháról pedig: mennyi az esélye annak, hogy visszaköszön rád az a ruha,amiről azt gondoltad, különleges? Ugye azt gondoljátok, hogy nulla? Pedig megtörtént... :D :D :D


Öööö... és a fényképezőgépet sikerült már megint itthon hagynom, de a fiúkról és rólam készült egy fotó itthon, indulás előtt, ha megkapom, megmutatom. (pedig akartam egy családi fotót, de persze hogy a sógoromnál sem volt fényképezőgép)