Dolgozós..

Ami nem megy, nem kell erőltetni. Ideültem, tele gondolattal, amit úgy terveztem, le is írok. Aztán rákattintottam arra, hogy "új bejegyzés", előbukkant a szép fehér ablak, ahova írnék, és a gondolataim úgy elszálltak, mint az a bizonyos fecske. :)
De nem mind... :D Ma egy ismerősünk (vagyis Balázsé inkább) állásinterjúra ment. Van munkája, csak szerinte keveset keres. Már ezért is utáltam mindig gondolatban.. mert nem elég, hogy az én fizetésemnek a sokszorosát keresi, ráadásul pontosan azt csinálja, amit én annyira szeretnék, még utálja is. Na de nem is ez a lényeg. Fél ötre ment, ötkor hívta Balázst. Felvették. Bennem megállt a világ ott és akkor. El kellett mennem villámgyorsan lesikálni valamit (a mosdó, és a fiúk számítógépasztalának az alja lett az áldozat), mert még engem is megrémisztett az a fajta irigység, ami elöntött. Azért, mert neki sikerült, nekem meg nem. Hogy teljesen érthető legyen, elmesélem azt is, hogyan lettem majdnem köztisztviselő. Most már megtehetem, mert okafogyottá vált a titkolózás.
Egy reménytelennek tűnő tavaszi napon csörgött a telefonom, és hívott valaki, hogy most azonnal vigyek egy önéletrajzot a munkahelyére, mert épp felmondott ott valaki, akinek a helyére én tökéletes lennék. Épp dolgoztam, de megoldottam, hogy bejusson hozzám otthonról az önéletrajzom, meg másik ruha, amiben odamehetek. Bevittem, a főnökkel is beszéltem, aki már akkor megmondta, hogy neki szimpatikus vagyok, és mindent el fog követni, hogy én legyek a befutó. Ezután várakozás következett, hogy megjelenhessek a következő körben a jegyző előtt. Két hét is eltelt, mire erre sor került, már majdnem feladtam, amikor szintén munkaidőben hívtak, hogy na, akkor most kéne menni. Annyiban megegyeztünk, hogy munka után azonnal odamegyek, de előbb nem tudok. Így is jó volt. A jegyzős találka előtt újra találkoztam a főnökkel, akinek még mindig én voltam a befutó embere, a leendő kollégák szinte egy emberként drukkoltak, hogy én kapjam meg az állást. A jegyzővel minden rendben volt, az aljegyzővel már úgy éreztem, annyira nem. Ráadásul ezek után kiderült, hogy van ellenfelem, aki szintén ismerőse valakinek.
Azért reménykedtem. Nagyon akartam. Százszor és ezerszer képzeltem el a pillanatot, amikor aláírom az új szerződésemet, amikor beadom a felmondásomat. Azt sem bántam, hogy akkor a nyár elúszik, ha új helyen kezdek. Semmi másra nem voltam hajlandó gondolni, csak arra, hogy sikerül. Roli ballagása napján tudtam meg, hogy nem sikerült. Akkor nem volt időm magamba zuhanni. Azóta már sokszor.
Ez előtt egy másik állásinterjún is voltam. Fejvadász cégnél, akik kiértékeltek engem, és megállapították, hogy nem csoda, ha rosszul érzem magam a mostani munkahelyemen, mert egyáltalán nem nekem való ez a munka, amit csinálok. Sokkal jobb vagyok "háttérmunkásként", mint a face to face munkákban, ráadásul az értékesítéssel járó bizonyos fokú rábeszélés nagyon távol áll tőlem. Az a pozíció is, amit akkor hirdettek, teljesen az én "asztalom" volt. A fejvadász csaj biztatott, tökéletes jelöltnek gondolt. Alig pár nap múlva kaptam tőle egy levelet, hogy ne is reménykedjek abban, hogy behívnak, mert helyből utasítottak el "tapasztaltabb munkaerőt keresnek" hivatkozással. Ettől azóta is dührohamot tudnék kapni.
És mindig ez van. Nem vagyok elég tapasztalt, nem vagyok elég iskolázott, túl sok a gyerekem, elmúltam harminc, nem vagyok rehabilitálható, régóta nem dolgoztam ilyen pozícióban, stb.
Pedig most, hogy már majdnem félúton vagyok a harminc és a negyven között, tökéletesen tudom, mi az, amit jól tudnék csinálni. Sőt, meg is tudom csinálni. Sőt, meg is becsülném a munkahelyemet. Az elmúlt két évben egyetlen percet sem voltam betegállományban. Sem magammal, sem a gyerekeimmel. Pedig voltam beteg én is, ők is.
Nem akarnék sokat. Csak egy helyet, ahol jó nekem. Kedves univerzum, kössünk alkut.. nem fogok utálni többet senkit, akinek jó munkahelye van, (látszólag), vagy aki olyan munkát végez, ami szerintem tök jó... segíts nekem is, hogy ilyenem lehessen. Vagy ez olyan nagy kérés?