Jó kis hétvége

Nem volt rossz az egész hét sem amúgy, meg tudnám szokni ezt a két nap munka- öt nap lazulás munkarendet, főleg, hogy a jövő hét is ilyen lesz. :D De míg egész héten "csak" itthon voltunk, addig szombaton végre már olyan igazi strandidő ígérkezett, amire a 14 év alattiak várnak már vagy másfél hete, mert az előző dögmeleges időben végre mindketten egyszerre voltunk itthon az apjukkal, addigra pont megérkezett a lehűlés, így aztán a strand elmaradt. Na de szombaton semmi akadály nem állta utunkat. Igaz, kicsit aggódtunk a kutyák miatt, mert a nagy hőségben ők egyébként a lakásban vannak (nem bírják ezt a meleget, és fajtájukból adódóan könnyebben is kapnak hőgutát az "átlagnál"), de bezárni sem lehetett őket ide, meg nyitva hagyni sem a lakást. Dédipapa gondjaira bíztuk őket, szigorúan meghagyva,hogy két óránként engedje ki őket, cserélje le a vizüket. Máskor is, mikor mi mindketten dolgozunk, és a gyerekek is suliban vannak, ő szokta intézni őket, úgyhogy ez nem újdonság. Na de ez részletkérdés.. a lényeg, hogy elindultunk ötösben. Még én is vártam, pedig rólam köztudott, hogy a kánikulát szeretem, de a strandot annyira már nem kultiválom. De most semmi olyan nem volt bennem, hogy "már megint egy kárbaveszett nap'", vagy "halálra fogom unni magam". Hogy mennyit számított a fejben eldöntés, azt nem tudom, mindenesetre én már az előző esti bikini alsó keresés közben (egyébként abban a fiókban volt, ahol lennie kellett, csak vak vagyok) eldöntöttem, hogy márpedig én holnap fürdeni is fogok, lesz, ami lesz. A gyerekek is, és Balázs is a legnagyobb természetességgel mentek bele a szerintem jéghideg vízbe, én azért óvatos duhaj voltam, és nagyon fokozatosan merészkedtem csak bele. Úgy kell elképzelni, hogy először csak a lábujjaim, aztán bokáig... aztán a lábam térdig... és itt megszívtam, mert segítettek átlépni pár lépcsőfokot. :D Jó, hát tényleg, két perc sem volt a hideg rész, utána már jó volt. Egy ideig.. de azért ahogy azt éreztem, hogy lehűltem, azonnal ki is jöttem, nem kockáztatva egy újabb vesegörcsöt esetleg. Roland körülbelül bármeddig képes lett volna a vízben, és a víz alatt lenni. Úszógumi és karúszó nélkül úszik, csak az úszószemüveg tartozék most már neki is. Patrik és Erik kipróbálták (legnagyobb örömömre) a vízi pankrációt is. Mi pedig mindezek között próbáltunk azért pihenni is. A felmentő sereg kora délután érkezett anyámék személyében, aki ugyan még fél tizenegykor hívott, és akkor mondta, hogy bánja már, hogy nem jöttek reggel, én meg próbáltam rábeszélni, hogy még most sem késő, de azt gondoltuk, tutira nem indul el. És mégis.. :) Épp jókor egyébként, mert addigra kezdtem agymenést kapni a folyamatos evéstől, ivástól, meg a kérdésektől, hogy "játszunk akkor tabu-t?" "mikor megyünk a vízbe?" "letelt már a húsz perc?"
És amiért még pluszban megérte tegnap strandolni: Erik egyszer csak felkiáltott, hogy "ott egy őrült nő a medence szélén" Persze, hogy mindenki megnézte. Az őrült nő zumba oktató volt. Nem csak azért, mert Michael Teló azt énekelte, hogy "nossa, nossa", hanem azért is, mert végre kipróbálhattam, de mindenféle óvatos mártózgatás nélkül a vízben termettem zumbázni. :D Nagyon jó volt, Erik és Roland is csinálta, bár Erik jó sokszor abbahagyta, mert zavarbajött. :) Szóval, egy élmény volt. Kíváncsi leszek rá, máskor is lesz e hozzá szerencsénk. :) Én nem bánnám. :)
Hét óra körül értünk haza, kutyák épségben vártak bennünket, természetesen nagyon örültek nekünk. :) Ma pedig kárpótoltuk mindkettőt, mert már reggel frissítő fürdéssel kezdték a napot, aztán egész nap kedvükre hűlhettek a konyhapadlón. :)
És akkor ma, a rengeteg pihegés és izzadás után (ó, igen, már én is..), pedig Balázs még a palacsinta sütést is átvállalta, amit tegnap ígértem be mai vacsorának, végre elérkezett az EB döntő ideje. Annyira nem érdekelt már, mint ha az a meccs lett volna, mint amit vártam, de ki nem hagytam volna semmi pénzért sem. (najó, van az a pénz, de senki nem ajánlotta fel) Spanyolország-Olaszország. Sokat vártam az olaszoktól azok után, ahogy a németeket megverték az elődöntőben. Nos, ehhez képest nemhogy sokat, de tulajdonképpen semmit nem mutattak abból a játékból, ráadásul a 2:0-s vezetés után Motta sérülése miatt emberhátrányba kerültek. Ettől meg aztán úgy tűnt, teljesen magukba is zuhantak, mert még kaptak két gólt, így azt kell mondanom, a spanyolok gyönyörű focival, teljesen megérdemelten nyerték meg az Európa Bajnokságot. Aki négy nullára tud nyerni egy EB döntőben, az már megérdemli. Továbbra sem ők lesznek a szívem csücskei, de ezúttal minden tiszteletem az övék. A legemberibb viselkedés volt Torres-től az a gólpassz a végén az első meccses Matának, aki így természetesen gólt is szerzett. :) Azt hiszem, élete legjobb meccse volt ez, még akkor is, ha csak öt percre állt be. (na de milyen öt percre.. :D)
Az a jelenet pedig, amikor a meccs lefújása után ezek az európa bajnok focisták kimentek a lelátókhoz a gyerekeikért, hogy bevihessék őket a pályára, valami bűbájos volt. És akkor jutott eszembe, hogy én legtöbbször úgy nézem a focit, hogy "milyen büszke lehet rá az anyukája", pedig biztos jó sokan vannak, akiknek így, mint ezeknek a spanyol fiúknak is, a gyerekeik is szurkolnak. Elnézve a kis Leo Torres-t, még nála eltelik egy kis idő, amíg büszke lesz a rendkívüli gólvágó tehetséggel megáldott apukájára, és talán nem is fog emlékezni a mostani döntőre, amin pedig ott volt, de biztos, hogy sokan voltak ott a nagyobb gyerekek közül, akik értették, és érezték, hogy az ő apukájuknak szól a "viva espana". Fantasztikus lehet.. :)
A díjátadón persze együtt könnyeztem az olaszokkal, sosem bírom ki, ha sírni látom a vesztes csapatot. :)
Így esett, hogy a focit ismét a spanyolok uralják. Még két évig biztosan.. aztán hátha emberükre akadnak majd Brazíliában, a vb-n. :D Vagy nem... :D
És így esett, hogy egy igazán jó kis hétvégén volt. Az meg csak külön hab a tortán, hogy mindketten két napot dolgozunk, aztán újra szabadságon leszünk. Halleluja..