A fiúk

... akik a bányában dolgoznak. Na nem ám. Leginkább lábat lógatnak, meg egymást fejjel lefelé. Ami kicsit félelmetes, főleg, amikor az udvar betonos részén csinálják, de titokban bámulom is, hogy hogy is képesek felemelni egymást, legalábbis a két nagyobb, amikor közel egy súlyban vannak. Szóval, ilyenkor csendben sikítozom belül, hogy nehogy leejtse egyik a másikát, a szám meg azt mondja, hogy "most azért már elég lenne ebből".
A fiúk nagyjából mindig, minden percben együtt vannak. Nem (csak) kényszerből, hanem mert leginkább így is jó nekik. Amíg Patrik a Tátrában volt, a két kisebb folyton azon sóhajtozott, mikor jön már, mert nélküle unalmas. Az agyukra tud menni Roland, de ki nem hagynák egyetlen játékból sem, mert nélküle uncsi. Együtt, hárman persze minimum ötpercenként egymásnak ugranak, és válogatott sértésekkel bombázzák egymást, természetesen mindig túllicitálva az előzőt. Csúnyán tudnak káromkodni is ilyenkor, akárcsak az anyjuk, ha épp dühöng. És aztán a végén jön a pankrátorkodás, aminek mindig az a vége, hogy valaki bőg, mert "aúúúú, te hülye, ez a gerincem volt" Amikor pedig a leghangosabb számon van kérve (képtelenség nyomon követni épp ki volt az aktuális kezdeményező, így a leghangosabb szokott kéznél lenni), a csillagokat leígéri, hogy ő nem volt, és ő biztosan nem kezdte, és különben is őt aztán úgy megverték, hogy még majd holnapután is sánta lesz miatta. :D Nehéz megállni az ilyesmit röhögés nélkül, bevallom.
A fiúk egyébként ügyet sem vetnek arra, hogy amikor ilyen meleg van, akkor az ember nem kíván enni. Ők kívánnak. Pont ugyanannyit, mint máskor. Isznak is, persze, napi sok-sok litert. És eltűnik a hűtőből akármilyen mennyiségű joghurt, akármennyi túró rudi, összevesznek azon, ki evett több barackot, vagy épp bármit. Továbbra sem válogatósak, de már van olyan igényük, hogy "mindegy mi lesz a kaja, csak legyen hús is". :)
A fiúk mindig szinkronban változnak. Amikor az egyik épp nagyon idegesítő vagy épp nagyon aggasztó korszakát éli, akkor legalább egy a háromból nagyon kiegyensúlyozott és nyugodt. Szerencsére. Mert így legalább mindig van egy normális gyerekünk, aki jelen esetben Erik. Meglepő egy kicsit nekem, mert sosem gondoltam, hogy valaha is előfordul az, hogy épp a leghevesebb természetű gyerekünk lesz az, aki miatt a legkevésbé sem kell, hogy fájjon a fejünk, akire a leginkább lehet számítani, aki a leghamarabb lehiggad, vagy épp ott áll, ha segítségre van szükség. Bámulatos. És mindezt gyorsan meg is örökítem, hogy majd amikor ez az időszak elmúlik, mert fordul egyet a kocka, akkor is emlékezni tudjak rá, hogy volt ilyen is.
A fiúk az idén még nem kérték ki maguknak, hogy itthon hagyom őket magukra, amíg dolgozni megyek. Igaz, annak nagyon örülnek, hogy legalább nem kell csendben lenni addig, mert apa már nem alszik napközben. Szerencsére azért ilyenkor moderálják magukat, és nem csináltak még semmi őrültséget, külön-külön kifaggatva őket ilyenkor sokkal kevesebb az akciódús jelenet is közöttük. A nagyok segítenek a kicsinek, amit a kicsi rendesen ki is használ.
A fiúk nagyon élvezik a nyári szünetet, és nagyon nem várják az iskolát. Ami jól is van így, hiszen most lett csak vége, és ez az időszak a feltöltődésé, a kikapcsolódásé.
Ezek a fiúk az én fiaim. És minden nehézség, őrület és miegymás ellenére nagyon örülök neki, hogy a fiúk az én fiaim. :)