Már megint..

Tépelődöm rajta napok óta, hogy megírjam, vagy ne írjam... vagy mit írjak, hogy írjam? Mert ahogy van, szó szerint úgy nem lehet... másképp meg semmit nem ér. Még mindig nem tudom, hogy merjem e, vagy sem... pedig valamit kell róla publikálnom, mert folyamatosan ezen jár az agyam, nem tudom csak úgy lerázni magamról, és hagyni az egészet, hadd menjen a maga útján. Pedig ezt kéne..
Persze, már megint munka-ügy. Egy újabb forduló, ami teljesen váratlanul ért, mert azt hittem, mostanában jóban vagyunk. Már amennyire lehetünk. Nem a munka, és én, hanem a munkaadóm és én. De tévedtem. És nagyon nem értem, hogyan lett pillanatok alatt a helyzet tökéletesen másféle, mint mondjuk két hónappal előtte? Pedig jelen voltam. És mégis..
Akartam megérteni. De nem tudom. Igaz, mondták, hogy hagyjam.
Akartam elfogadni is. De ezt sem tudom.
Akartam menekülni, de még ezt sem tudok.
Amit tehetek, kivárok, mérlegelek, keresgélek. És befogom a számat. Ez utóbbiban mondjuk jó vagyok. A szájbefogásban. Pedig tudnék mit mondani. Még csak nem is káromkodnék, és nem is lennék bunkó sem. Simán csak szembesíteném önmagával. De azt hiszem, úgysem értené, úgyhogy mindegy is.

Amíg kivárok, és keresgélek, addig pedig próbálom elfogadni, hogy ugyan van még 11 nap szabadságom, de előreláthatóan a nyáron már nem kapok belőle semmit. És leszek én annyira ÉN, hogy mindezt majd mosolyogva fogadom el. Hogy ő se értsen engem. :) Legalább ennyi hadd maradjon meg nekem is. :)

Az a nagy szerencse egyébként, hogy látom, az én példám e téren nem tipikus, szerencsére. Látom, hogy máshol mennyivel emberibben állnak hozzá egymáshoz, legyen szó akármilyen fölé-alá-vagy mellérendelt viszonyról. Emiatt nem süppedek bele ebbe az egészbe. Mert amíg élek, remélek. Egyszer nekem is jut valami jobb.