Viszlát, 2011!

Egy órával az új év előtt még megkísérlem összefoglalni, milyen is volt az elmúlt év. Ha szépen, sorban akarnék menni, és minden fontosat meg akarnék örökíteni, akkor nem lenne elég az egy óra. Főleg, ha még arra is kitérnék, mi mindent hozott magával egy-egy esemény, történés. De azért zömmel ezek az írások megszülettek az év során, ami meg kimaradt, az vagy szándékosan maradt ki, vagy pedig mire leírtam volna, már nem is volt annyira fontos.
Azért elmesélem, hogy a 2011-es év, így, visszatekintve, annak tudatában, hogy mindezen már túl vagyunk, nem is volt annyira rossz, mint ahogy azt néha megéltem. Voltak percek, amikor már-már az egészet sutba vágtam volna, nemhogy csak egy évet, de szerencsére mindig jött valami, ami továbblendített. A rosszakra nem jó visszaemlékezni, így csak annyit örökítek meg belőle, amit ma, családilag megállapítottunk. A fiúknak egyértelműen az volt a legrosszabb nap az évben, amikor kezdődött az iskola és az óvoda. Nekem az a nap, amikor elvágódtam a fürdőszobában. Balázs nem tudott egyetlen egy rosszat sem kiemelni, illetve neki a nyaralásról hazajövés volt egy ilyen nap.
A jóra viszont jó visszaemlékezni, és időről időre meg is tesszük, a nehezebb pillanatokban is ezekből merítünk erőt. Nyilván nem csak mi, hanem mindenki más is. Ez ügyben is tartottunk családi évértékelőt. A legjobb napot mindannyian, egyöntetűen abban a napban jelöltük meg, amikor elkezdődött életünk első közös, családi nyaralása. Tehát a legjobb nap az évben, július 10-e volt.
A legjobb történés az életünkben szintén 5:0-ás eredménnyel Arthur érkezése volt.
Minden másról Ti is tudtok, akik nap mint nap olvastátok egész évben azt is, amikor örültem, azt is, amikor büszke voltam, de azt is, amikor épp elegem volt a világból és önmagamból, vagy épp csak roppantul sajnáltam magam. Ennek ellenére mégis azt mondom, hogy ez az év egy jó év volt. Dolgoztunk, tudtuk fizetni a fizetnivalót, ettünk-ittunk, semmi okunk panaszra. De tényleg.. ma csak kíváncsiságból készült egy nagyjából lista a főbb bevételeinkről és kiadásainkról összesen. Ahogy vettem sorra, döbbenetes számokat láttam.. közel hatszáz-ezer forintot költöttünk csak kocsitörlesztésre. Még mielőtt belesüppedtem volna abba, hogy jézusom, ennyi pénz... rögtön inkább hálát adtam érte, hogy volt rá pénzünk.
2012-ben is legalább ilyen évet szeretnék. Lehet jobb, az ellen semmi kifogásom. Viszont, mivel a Jézuskának írt tavalyi levelemből valóban konkrét kéréseim teljesültek, a következő évre is van konkrét kérésem az angyalokhoz. Tehát kedves angyalok,
szeretnék 2012-ben valami igazán nagy dolgot. Úgy érzem, alkalmasak lennénk arra, hogy még egy gyerekünk legyen. Tudjátok, azt álmodtam egyszer, hogy Balázs születésnapján születik egy kislányom (de ha fiú, úgy is jó), ehhez mondjuk bele kell húznotok, mert az októberben van. Semmi mást nem kérek. És cserébe is adok.. (de erről majd két nap múlva) Minden mást előteremtünk, amire szükség van. A jövő évben sort kerítünk egy riasztó beszerzésére is, a kocsiba is, és ha rajtam múlik, a lakásba is. Szeretnénk nyaralni is megint, valahogy megoldjuk, remélem..
És még valamit szeretnék 2012-re,
Eszternek, aki az idei évben is a legesleg volt szinte minden téren, azt szeretném kérni, hogy a következő év a mostaninál sokkal több jót hozzon neki, sok-sok kitartó és rendes tanítványt is végre.
Erikának, akinek az idén volt része az elképzelhető legnagyobb boldogságban, hogy a következő évben is ugyanilyen felhőtlen legyen ez az érzés, jó sokszor hallhassa, ahogy a kis Bence azt mondja majd, hogy anya.. És egye fene, a következő évben is szeretném, ha legalább ennyiszer "kapnék tőle a fejemre".
Szilvinek, hogy a következő évben kicsit több ideje legyen blogot írni, és kicsit magára is figyelni (két hallgatózás között).
Cuckának, hogy a következő évben is hagyja, hogy az ösztönei vezessék, és teljesedjen ki az a sajtnagyhatalom is.
Beának, hogy teljesüljön egy kívánsága a nagycsalád irányában egy kislánnyal.
Heninek, hogy a következő évben is gyártson ilyen csodás szappanokat, jó sokat, és találjon rá arra az útra, ami a felhőtlen boldogsághoz vezet.
Ilgyának is egy kicsivel több szabadidőt kívánnék, mert hiányoznak az írásai.
Bartos Erikának kívánom, hogy a derű, ami mindig kíséri az írásait maradjon meg, a lányának pedig hozzon a következő év gyógyulást.
Kikocsnak is azt kívánom, hogy a következő év legyen az az év, amikor igazán el tudja mélyíteni a tudását és a hitét, hogy aztán  továbbléphessen azon az úton, amikor majd mindezt ő fogja továbbadni másoknak.
Anikónak kívánom, hogy sok-sok éjszakát aludjon végre végig, és minden napja úgy teljen, amilyen a karácsony volt.
Babinak kívánom, hogy találjon rá az a munka, ami majd kárpótolja az őt ért hatalmas pofonért.
Wildshyccu-nak kívánom, hogy maradjon az egész éve olyan boldog, ahogyan az idei véget ért.

Azoknak pedig, akiknek külön nem sikerült jókívánságot kérnem, mindenkinek kívánom, hogy a 2012-es évben legyenek nagyon egészségesek, nagyon boldogok, teljen az év minden perce derűvel, örömmel, szeretetben. És szülessen sok-sok blogbejegyzés is.

Lesz itt olyan buli...

..hogy majd csak úgy alszunk. :D No nem, nem így lesz, bár buli sem lesz. Ha tehetném, átaludnám az egész holnapot és holnaputánt, illetve azt csak félig..úgy a malac elkészültére és az újévi koncert kezdetére felébrednék.
Persze a gyerekek várják. Mintha amúgy este nyolckor ágyba lennének parancsolva mindenki arra gyúr, hogy majd hajnalig ébren lesznek. Én meg igen lelombozó vagyok, mert simán közlöm, hogy egy fenét (bevallom, élőben egy ennél is csúnyább szó hangzott el, de olyat nem írunk), éjfél, és snitt. Lehetőleg kettő perccel éjfél után már jó mélyen aludjanak. Nincsenek illúzióim, nem így lesz. Mindenki kellőképpen túl fog pörögni majd, és még hajnali egykor is vitázni fogunk, hogy végre aludjanak már.
Jelen pillanatban olyan álmos és fáradt vagyok, hogy jó lenne medvelánynak lenni, és aludni úgy februárig. De ez sem jön össze, így marad a reggelig alvás.
Holnap pedig összeszedem magam, és tartok egy évértékelő beszédet posztot, és talán még azt is elárulom, micsoda kín és keserv tud lenni egy felelőtlen ígéret. De ez utóbbit lehet, hogy nem teszem meg.
Egy biztos, előbb alszom. Addig használhatatlan vagyok.

Nagyon gáz

A ráncosodás mellett, amit a jelek szerint, amik kommentek formájában érkeztek füstjelek helyett (hiába, no, a technika..) van egyéb okom is "gáz"-nak érezni magam. Egészen tegnapig igen jól titkoltam valamit. Mert a billentyűzet mellett ülve kijavíthatom ezerszer is, ha felcserélem a betűket, sőt, ülhetek itt két percig azon gondolkodva, hogy is kell leírni, hogy magammal... észre sem veszi senki. De amikor hülyeségeket beszélek, azt nehéz eltitkolni. Amikor meg úgy beszélek, hogy utána fél perccel én semmire nem emlékszem, de hárman állnak és néznek, amikor bizonygatod, hogy Te ilyet biztosan nem mondtál. És hárman, egyöntetűen mondják, hogy de. A nagyon nagy gáz ebben az volt, hogy Patrik és Erik volt a háromból a kettő. A harmadik meg a pékség eladója, de ez kevésbé zavart. Erik a maga lazaságával igen hamar túllépett a dolgon, ráadásul még robbanós cukrot sem vettem, sőt, egy "nyavalyás" nyalókára sem voltam hajlandó, úgyhogy ő inkább ezen dühöngött. Patrik azonban nem volt ennyire egyszerű eset. Mert neki feltűnt. Ráadásul utána még kérdezősködött is, én meg még nem teljesen voltam képben, és párszor sikerült nem arra válaszolnom, amit kérdezett. Végül ismét Erik mentett meg, mert brutálisan berágott ezen a nyalóka-dolgon, és ezt úgy tudta leginkább kifejezni, hogy jó sok méterrel ment előttünk, így kénytelenek voltunk inkább arra koncentrálni, hogy tartsuk a lépést vele.
Vannak ilyen rövidzárlatok régóta az életemben, sokszor volt már, hogy utólag fogalmam sem volt róla, hogy épp megcsináltam e azt a valamit, vagy hogy hogy jutottam a pontból b pontba, de jól sikerült titkolnom. Azóta Patrik nem kérdezősködik, én meg nem hoztam szóba, mert épp struccot játszom. Nem tudom mit mondjak neki, ilyenkor meg talán jobb a semmi egy esetleges hülye magyarázatnál.
Az már csak hab volt a tortán, hogy tegnap éjjel hosszú idő után először megint egyedül aludtam, és hogy ezért e, vagy még a rövidzárlat utóhatásaként este két olyan érdekes rosszullét előtti állapot is lépett fel, ami miatt még a kulcsot is kivettem a zárból belülről mielőtt fürödni mentem, és vittem magammal a telefont. Nem kellett használnom. Csak kellőképp beijedtem.
Így aztán a bejegyzés után egy órával már cseppet sem érdekeltek a ráncaim...

Akkor zenéljünk...

De csak azért, mert ma elkövettem egy óriási hibát este. Kerestem egy fényképet, amit persze nem találtam meg, vagyis megtaláltam, de nem is olyan volt, mint amilyenre emlékeztem, de közben folyton szembesültem régi arcokkal, amiken mind-mind én voltam, és mégis rácsodálkoztam egy pillanatra, hogy hát ez ki? Nem jó értelemben változtam, azt hiszem, minden évemben duplán öregszem, vagy mifene, mert jócskán látszik rajtam. Nem is annyira ráncok formájában, de amúgy igen. Nem tudok ez ellen tenni semmit, hiszen az idő telik. Illetve azt meg tudom tenni, hogy nem nézegetek fényképeket. :P

 

Szóval, ilyen vén banya lettem pár év alatt. Úgyhogy a jövőben tartózkodom a fényképnézegetéstől, és majd azt sem hagyom, hogy készüljön rólam, nehogy kísértésbe essek. Inkább hallgatok zenét.. az kortalan. :D 

Jöttek, hoztak..

Ma reggel nyolc óra három perckor megszállt bennünket hét törpe. Mint a mesékben, ahogy kirajzottak az autókból, már csak azt láttuk, hogy ketten az oszlopon vannak, egy a ház oldalánál a létrán, ketten mérnek, és két fekete ruhás (ők lehet, hogy darth vader utódai, nem is törpék) felügyel, bólint, és intézkedik. Hoztak több méter üvegszálas kábelt, amit profi módon kötöttek oszlopról oszlopra, majd oszlopról házfalon be a lakásba. Ekkor jöttek a fekete ruhások a táskáikkal, és mire ők beértek, a törpék már itt sem voltak. Idebent a fekete ruhás emberekről kiderült, a fekete ruha semmi gonoszságot nem rejt, sőt.. meglepően kedvesek, barátságosak és hozzáértőek voltak. Hoztak magukkal egy darab modemet, egy darab forrasztó bigyót, egy darab beltéri egységet, egy darab kábelt a falhoz szögező izébigyót és még ők is elővarázsoltak egy pár méter kábelt. Mikor megláttam a felszerelésük komolyságát, gondoltam, hogy atyaég, itt még délután is szerelnek... De nem.. kedélyes csevegés mellett serényen dolgoztak, és pontosan fél óra múlva már készen is voltak. A kábelek ott és úgy "futnak", ahogy mi kértük. A beltéri egység ott és úgy van, ahogy mi kértük. A modem is.
Tíz órára újfent t-home-os netről netezhettünk. Nem is akármilyen sebességgel.. őszintén szólva igen hihetetlen, de igaz. 15M/7,5M, amire előfizettünk, most egy hónapig ennek a dupláját kapjuk. És van ipétévénk is, ami jár az okos tévéhez (amúgy egy pillanat alatt felokosították, de sebaj, így már duplán okos), aminek a képminősége is egy kisebb csoda régi kábeltévéhez képest.
Nos, mielőtt azt mondaná bárki is, hogy na, ezek is aztán jódolgukban nem tudják mit csináljanak, mikor amúgy meg mindig pénzhiányuk van.. ezért most kevesebbet fizetünk, mint eddig. De ezt csak úgy a tisztánlátás kedvéért.
Az egészben az a lenyűgöző nekem, hogy ez alatt a 13 év alatt, mióta mi együtt élünk, mennyit fejlődött a technika. Bámulatosak ezek a kütyük, bámulatos, hogy egy ceruzánál vékonyabb drót elég már egy ilyen minőségű internet szolgáltatáshoz, mikor régen még a telefont is egy kábeldobnyi dróttal és vastag fúrókkal jöttek bekötni. Sosem voltam technokrata, sőt, mindig lenyűgöztek az újdonságok, ilyen téren is igazi fogyasztó vagyok.
Mikor végeztek a fekete emberkék is, és tovább álltak, Balázs nekiállt a kábeleket összekötegelni, a régi modemet leszerelni a falról, és felrakni az újat, meg ilyenek. Precízen, pontosan, ahogy szokta. Mert "ha már egyszer csináljuk...", akkor az meg is van csinálva. Mindketten egyszerre gondoltunk Zsoltira, aki ma nagyon örült volna, és nagyon szitkozódott volna, ha még Móváron nincs Optinet. Aztán, csak hogy tudjuk jelen volt épp, Balázs órája fél kettőkor megállt egy fél órára. Azóta újra megy, csak egy kicsit állt az idő. Valahol két dimenzió között. Ott, ahol reggel törpék kezdtek, estére a technika vívmányain keresztül blogot posztolnak. :)

Máris vége

A karácsonynak. Pedig még csak épphogy megéreztem az ízét ennek az egésznek, és máris a második ünnep estéjén vagyunk. Azt hiszem, ma este rá is jöttem valami komoly dolog nyitjára. Nem lesz kivitelezhető, ebben majdnem biztos vagyok, de azért megosztom veletek a nagy korszakalkotó felfedezésemet. Az advent, és a karácsony ugye a várakozás és az örvendezés, valamint a szeretet ünnepe. Elvileg van egy csomó időnk ráhangolódni, gyakorlatilag pedig az egész december valami őrült rohanással telik. Minden munkahelyen agyon stresszelik az embert, akik a kereskedelemben dolgoznak, azokat azért, hogy kiszolgálják a vásárlók minden igényét, a logisztikai dolgozóknak biztosítani kell mindehhez a hátteret, a könyvelők őrült tempóban évet zárnak, áfát vallanak be, ahol pedig a két ünnep között leállás van, ott pedig épp ezért előre dolgoznak. Meg még gondolom ezen kívül egy rakás mindenféle, ami eszembe sem jutott. Aztán itthon ahelyett, hogy bárki is szusszanna két munkaidő között egy keveset, és elmélkedne azon, mit is jelent igazából a karácsony, mint valami idegbeteg lapozgatjuk a katalógusokat, nézelődünk az interneten, írjuk a bevásárlólistát. Ahogy fogy az idő, úgy lesz az egész mindig húzósabb, és idegesítőbb. Mert a listán szereplő dolgok nem fogynak, csak sokasodnak, amikor már a sokadik iskolai akármire KELL ajándékot küldeni az ember lánya csak rezignáltan sóhajt, és vesz valami ihlettelen és értéktelen marhaságot, csak mert holnapra kell és ötszázért lehet. Az utolsó hét visz mindent. Cetlik mindenhol, listák több példányban íródnak, és már a munkahelyen is fejben sütünk, otthon pedig fejben dolgozunk. Végül nem vagyunk igazán sehol, és persze, semmi nem jön össze úgy, ahogy azt szeretnénk, ami egy újabb komoly kudarcélmény. Mert nem volt idő megtalálni a tökéletes ajándékot, megírni azt, amit szerettem volna, vagy megsütni azt a sütit, amit pedig megígértem. Nem, egyiktől sem dől össze a világ, de ahhoz elég, hogy olyan szinten sértse meg az ember lelkét, hogy végül két egész napnyi csak otthonléttől kezdjen el magához térni. Épp akkor, amikor másnap már munkanap van, és menni kell.... hogy aztán újrakezdődjön az egész a szilveszteri-újévi virsli-lencse-malac mizériával. Ja, és pogácsát is sütni kéne.
Szóval, ennek az egésznek az a tanulsága, hogy mindenkinek adnék plusz két hét szabadságot karácsony előtt. Azért, hogy az ünnep igazi ünnep lehessen. Elcsendesedve, békésen, nyugodtan készülődve.

Ajándékhegy

Így, karácsony első napján, mikor köszönt és minden jót kíván egy csíz a csupasz körtefán, elmesélem, mi mindent találtunk a sok-sok karácsonyfa alatt. És azt is elmesélem végre, amiért csapok a számra, vagy inkább a billentyűzeten mind a tíz ujjamra, amikor legközelebb ilyet gépelek.. Mivel kezdjem? Azt hiszem, úgy ildomos, ha az elején, ugye?
Az angyalokkal való lepaktálás az egyik hipermarketben kezdődött, és folytatódott még egy pár körön keresztül, több hipermarketben és webáruházon keresztül is. Alkut kötöttünk. Az angyalok, és én leginkább. Mert én fejet hajtottam a haszontalan "hülyeségnek" kikiáltott mindenféle kilövő, és ilyesmik előtt, lévén fiúgyerek hat éves kor fölött minden jel szerint ilyennel játszik, és ráadásul még ilyenek is a vágyálmai. Cserében az angyalok még az idén is segítettek fenntartani a varázslatot. Azt mondták, készüljek, mert jövőre már ők is kevesek lesznek ehhez, úgyhogy új fejezet kezdődik majd ezügyben. (de addig még van egy év)
Végül aztán az angyalok úgy döntöttek, igazán komoly meglepetéssel készülnek nekünk. Én igen hamar vettem a lapot, és körülbelül másfél perc gondolkodás után bólintottam. Balázs, a racionalista felem nem volt ennyire gyors. Illetve az egyik döntésben igen. Miszerint lecseréljük az internet-szolgáltatót, mondhatnám, vissza az eredetihez, mert újfent a nagy T ügyfelei leszünk. Most azonban már nem csak internetet hoznak, hanem tv-t is. Nos, és itt kezdődött a másik döntés. Mert ip tv-hez illő volna egy normális tv, ehelyett a "leharcolt" 14 éves helyett. Én egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy akkor itt a ragyogó alkalom az egyik áruhitelt lecserélni egy másikra, mert most is van a nulla thm-es opció, és úgyis csakis azzal, hát akkor mire várunk.. Balázs szerint ez nem így működik, és hagytam, hadd döntsön ő. Igazából kemény munka folyt a háttérben, az összes arkangyal, angyal, és angyalsegéd dolgozott már az ügyön, mire végre bólintott, és intézkedett.
Itt pedig akkor csapó. És következzen a röpke életkép a szentestéből, amiből szent délután lett, mert úgy alakult. A család összes férfitagja kutyát sétáltatott délután, én pedig a már injekciókúrán lévő mamának segítettem odafent, amikor is arra érkeztünk haza, hogy valaki járt a lakásban. Mert égtek a mécsesek. Egyrészt. Másrészt pedig a fa alja tele volt becsomagolt meglepetéssel. Roland a nagy izgalomban is elénekelte egyedül és gyönyörűen a Mennyből az angyal-t (ezt szerette volna, hát így lett), majd izgatott bontogatás következett. Az idén teljesen egyforma ajándékok voltak a fiúk részére, így lettünk gazdagabbak három hősbigyóval, három kilövős bigyóval, három másikféle kilövős izével, három lépcsőjáróval, és egy jengával. Egy világítós nyakörvvel, mert az angyalok Arthurra is gondoltak. Noigen.. és egy Samsung Smart Tv-vel. Okos telefonok után okos tévé... internetezik, meg amit csak akarunk. (sajnos főzni nem főz) Nem utolsósorban gyönyörű.
Aztán a mamáék fája alatt is találtunk három téli bakancsot és három (szerencsére kis méretű) távirányítós robotot.
A húgomék fája alatt Tabu társasjátékot, Uno társasjátékot és Tili-toli fejlesztő játékot.
A papa fája alatt ma Montego Bay társasjátékot, Operáció társasjátékot, és Kémszettet.
Szóval.. semmi okunk azt gondolni, hogy nem voltunk jók. És az angyalok is azt súgták nekem, hogy büszkék lehetünk magunkra, bár, van még miben fejlődnünk.
Jövőre ezen leszünk. :)

Boldog Karácsonyt!

Rendhagyó karácsonyi bejegyzés következik. Ezúttal nem a saját szavaimmal szeretnék Nektek minden jót kívánni Szentestén, hanem Patrik versével, amit ma kaptunk tőle.

"Kívánok Neked Boldog Karácsonyt,
Sok csokiba mártott szaloncukrot,
Tömérdek petákot,
Valamint rengeteg barátot.

Sajnálom, hogy nem készültem egyébbel,
Csak ezzel a versikével,
Így írom ezt, szívemben a reménnyel,
S kívánok Neked Boldog Karácsonyt nagy-nagy szeretettel!!"

Egy nap múlva...

Már csak egy nap. És őszintén? Még sosem volt ilyen, hogy ennyire semmi hangulatom ne legyen. Mármint karácsonyi. Eshet hó, sülhet tökéletes márványozott tetejű kirepedésmentes (és nagyon finom) bejgli, akkor sem. Mély sóhajjal teszem a dolgom, egyik dolog jön a másik után, de ennyi. Tudom, majd holnap a fa alatt már lesz valami, amikor örülnek. De ha tehetném, én most ezt az ünnepi mizériát átaludnám. Vagy egész másképp ünnepelném.
Ma döbbentem rá igazán, hogy mennyire igaza volt Balázsnak azzal az utazással kapcsolatban. Azt nem mondom, hogy itt és most megfogadom, hogy jövőre csakis úgy lehet a karácsony, hogy elutazunk, mert majd biztos akkor is győz bennem a "kötelességszerű" ajándékhegy-vásárlási láz, és a többi. De ha meglesz bennem ez az érzés valamikor jövő novemberben, akkor jövő ilyenkor nem itthonról fogok írni.
Nincs semmi baj ezzel az ünneppel, sőt.. alapjáraton nekem is ez a kedvencem. De az idén talán a szokásosnál is nagyobb volt a hajsza körülötte, és kevesebb idő jutott befelé figyelni. Pedig a lényeg odabent van.
Valószínű, hogy valami ilyesmi az oka annak, hogy ma reggel a szokásosnál is furább kézremegéssel keltem, és egész nap "lihegett" a nyakamban a szele valami fura rosszullét-érzésnek, ami végül nem csúcsosodott, csak úgy maradt. Estére pedig újfent hihetetlen mértékű torokfájásom lett. A semmiből. De úgy, hogy mostanra már a nyelés is nehezemre esik.
Úgyhogy én még nem kívánok semmit... mert én még holnap is itt leszek. Remélhetőleg olyan igazi karácsonyos hangulatban. :)

Ma

Úgy gondoltam tegnap este, hogy majd ma, amikor végre szabadnapos leszek, egy csomó mindenre lesz időm. Naja.. Dius gondol..
Aztán reggel, ébredés után a kávé sem térített magamhoz, sőt a helyzet fokozódni látszott, így jobbnak láttam nyugton ülni a fenekemen egy ideig, és meglátogatni anyámat, aki a hétvégi hányós vírus után most azzal küzd, hogy nagyon fáj a dereka. Nem lehet tudni, hogy becsípődött vajon az ideg, vagy épp más van, de nagyon szenved. A tudattól, hogy így meg aztán nagyon tehetetlen is, még inkább szenved. Mondjuk ebből is egészen világosan látszik, kire is ütöttem.. Szóval, őt "szórakoztattam", meg magamat pihentem szinte egész délelőtt. Közben becsomagoltuk az óvó néniknek a karácsonyi ajándékot, amit Roland ebéd utáni hazajövetelekor adott át nekik. Meg közben főztem is, és gondolatban sütöttem. Ha azok a gondolatok testet öltöttek volna, most lenne egy csomó finom sütink. De nem így lett.
Délután anyám kibökte, hogy hát tulajdonképpen azért is akarna menni dolgozni (wtf lábra sem tudsz állni...?), mert még most kaptak kajajegyet, ami le is jár az idén, meg még vásárolna is rajta, mert lenne mit, meg még a Bizalomkártya pontokon is akart ezt-azt kiváltani.
Így esett, hogy takarítás, sütés és ilyesmi helyett Balázzsal és Erikkel bevásároltunk anyámnak. Röpke két és fél óra alatt végeztünk, pedig nem is nézelődtünk, csak célirányosan megvettük, ami kell, és kész. De legalább már efelől nyugodt, a kollégái is üzenték tőlem is, hogy nyugodjon meg, túlélik az ünnepi hercehurcát, gyógyuljon meg.
Este azért még egy adagot mostam-teregettem, mert muszáj tartani az ütemtervet, hogy minden meg is száradjon. És végre a bejgliket is feltekertem. Hat rúd, meg egy update.
Szóval, alakul ez, mint a púpos gyerek... bár én már azt várom, amikor ott tartunk Szenteste, hogy vacsora. Mert azután már csak a mosogatógépbe kell majd bepakolnom. :D

Salalla

Na mondjuk még csak óvatosan dudorászok, mert még simán előfordulhat, hogy végül mégsem úgy lesz, ahogy elvileg lenne, de azért, mivel a remény hal meg utoljára leírom, hogy ha minden jól megy, és az összes angyal is velem van, akkor már csak ünnep után dolgozom legközelebb. Na persze ezt már igenis ki is érdemeltem a héten, mert már dolgoztam annyit a három nap alatt, mint máskor egész héten. Ma reggel még ennek szellemében indultam, és igenis felvillanyozott a tény, hogy le tudom ezt az egész napos műszakot, és aztán jöhet a karácsony. Aztán mondjuk főnökasszonyom kicsit lelombozott azzal, hogy azt mondta, még a péntek mégis necces, mert előfordulhat, hogy mégis mennem kell. Mondjuk nem voltam rest azzal elköszönni, hogy kivételesen abban reménykedem, hogy nem találkozunk majd csak az ünnep után. Mindegy, félig már beleéltem magam, és emiatt még a hóra sem haragudtam annyira. :D Tudom, tudom, menjek a fenébe, fehér karácsony legyen, meg minden, de nem tehetek róla, én továbbra is utálom a havat. Én simán meg tudnám szokni azt is, hogy harminc fokban és verőfényes napsütésben karácsonyozunk. Bármikor benne lennék egy ilyen klímaváltozásban, vagy akár lakhelyváltozásban is. Ahol meleg van, ott nekem jó. Éppen ezért ma reggel a 13 fokos bolt nem esett épp jól, úgyhogy sűrű létrázásokkal és hajtogatásokkal tartottam melegen magam, meg némi kávéval. Mindegy, túléltem ezt is.
Na és aztán a másik jó hír, hogy újfent szerződtünk. Bankkal is, t-vel is. Mondjuk mondhatnám úgy is, hogy nyugodtan szájon vághatom magam legközelebb, ha azt mondom valamivel kapcsolatosan, hogy na, ezt ne már. Mert mindkét ügy ilyen. Amire azt mondtam, hogy na nem... és mégis. De ez majd egy másik bejegyzés témája lesz, csak azért, hogy jó kíváncsiak legyetek, meg azért, mert háromnegyed tizenegy van, egy komoly darázsfészek duruzsol a fejemben, és álmos is vagyok.

De addig is salalla..

Csüggedelem

Villog előttem a kurzor az üres fehér ablak bal felső sarkában, illetve még előtte a cím-mezőben tette ezt, csak onnan gyorsan elkattintottam, mert utálok rögtön címet adni, főleg ilyenkor, mikor csak ülök és nézek.
Ma munka közben eszembe ötlött, hogy én még az idén nem is találkoztam olyan emberrel, aki úgy igazándiból kitárt szívvel-lélekkel várta a karácsonyt. (no, mielőtt kapnék a fejemre, olvasni olvastam már) A vásárlók zöme fáradt és nyűgös. Tele reménytelenséggel, lemondással, csüggedéssel, főleg, amikor az árcímkével is szembesül. Megértem őket, mert tudom, nagyon sokan járnak ebben a cipőben. Olyan cipő ez, amikor hálásak lehetünk azért, mert van munkánk, és legalább a gyerekeknek jut valami a fa alá, de ezen kívül már semmi nincs. Egyre több helyről hallom, hogy a felnőttek nem ajándékoznak egymásnak, mert nincs miből. Majd az ünnepi vacsora lesz az ajándék. Csüggesztő.
Szerintem ezt is szándékosan vették el tőlünk valakik. Hogy már ennek se tudjunk örülni szívből, felhőtlenül. Mert azért még az utolsó napokban is hoznak a fejünk fölött őrületes döntéseket, törvényeket szavaznak meg, amik hát.. ööö... izé... a legkevésbé sem árulkodnak igazi hozzáértésről.
Képesek törvénybe iktatni, hogy majd csak az kaphat érettségi bizonyítványt, aki igazoltan végez 80 óra közösségi munkát. Azok, akik amúgy büntetik a hajléktalanokat. Nem is értem, majd a hajléktalan szállón önkénteskedő rendőr-tanonc, ha végez, azt fogja megbüntetni, akinek előtte levest adott? Semmi logika nincs benne. Szerintem.
Ráadásul azt is megfigyeltem már, hogy ezek az emberek ott a Parlamentben kivétel nélkül mindenhez értenek. Simán nyújtanak be módosító indítványt bármihez, ami megtetszett, és aztán persze, pártfegyelem van, hát meg is szavazzák. Az a kétharmad, az aztán mindent visz.
Közben pedig mi, akik hétköznapi emberekként hétköznapi utcákon járva és hétköznapi boltokban vásárolva azon aggódunk, hogy mi lesz jövőre? Hogyan lesz a kevesebb-ből meg ugyanez? Mert a csekkek akkor is jönnek majd. A gyerek ki fogja nőni a cipőjét. Sőt, amilyen galád és alávaló, enni is fog, nem keveset.
Nagy szükség van az angyalokra az idén. Legalább arra a pár napra hozzanak mindenkinek békét, amivel felvértezve, túlélhetjük a ránk váró mindenfélét.

Végzetes hiba történt

Valami ilyesmi hibaüzenetet írnék ki, ha windows operációs rendszer futna rajtam. De minimum újraindításért könyörögnék napjában sokszor. Nem tudom, meg tudom e még állítani a lavinát, ami elindult, nem érzem magam képesnek ezzel a 160 cm-mel rá. Minden összetört bennem, amit olyan gondosan építgettem hónapokon keresztül. Falak épültek megint körém, amiket már ezerszer ledöntöttem. Most a falak ráadásul olyan hideget árasztanak, amitől lebénulok percekre. Úgy szeretném, ha képes lennék lerázni ezt az egészet, mint valami zavaró pihét a kabátomról. Néha nagyon szeretnék sokkal kevésbé lelkis lenni, valaki, aki mindent félvállról tud venni, és semmi nem fáj, nem nyomasztja. Nem akarnék mindig arra törekedni, hogy magamat az utolsó utáni helyre téve mindenki másnak jót tegyek, hanem törtetnék magamért. Biztosan nem itt tartanék, de biztosan nem is én lennék.
Nem vagyok jól. Megint vannak éjszakánként lábrázások, három-négy is megesik, és még valami új koreográfiát is kitalált magának, mert már nem csak rázkódik, de kalimpál is. Ezt el tudnám fogadni, ha cserében napközben minden jó lenne, de messze van ez attól. Ma konkrétan négy fejzsibbadós valamim is volt, ami lehetett éppenséggel petit male,(és y-nal kell jelölnöm a gondozási naplómban...) mert utána rázott a hideg, ahogy azt kell. Most ezt foghatom a frontra is, meg még másra is (de szennyest nem teregetek, amúgy is mindig kimosom, nem szellőztetem csak úgy), foghatom arra is, hogy délutánra bedurrant a fogam is, és nagyon fájt.
Képlékeny massza bennem minden, hogyan lesz itt szombaton szenteste, mikor úgy le vagyok maradva, mint a borravaló. Nem, nem fogok már négyfélét sütni, örülök, ha egy meglesz. Persze, ettől nem dől össze a világ, sőt, még azt is tudom, hogy a boltban is árulnak ilyesmit, ha minden kötél szakad. Persze nem tett jót a lelkemnek, hogy éppen ma Erik (aki végül mégsem lett beteg) megkérdezte, hogy sütök e megint olyan sok sütit, mint akkor, amikor az egész konyha tele volt tálcákkal... Ő gyerek, nem róhatom fel neki, és igaza is van abban, ha ilyesmi kívánsággal előáll karácsonykor. Mindegy, ezen majd túlteszem magam. Még mindig van hiányzó ajándék is, de idő mindenképpen hiányozni fog. Túlóráztam ma is, holnap is, és szerdán is fogok. És korántsem biztos, hogy a szombaton kívül jut e egyáltalán még szabadnap. Tudom, sokan csinálják ezt így. Meg vannak nálam sokkal rosszabb sorsú, súlyos beteg emberek is, de ez most nekem nem vigasz.
De legalább odaértem ma az oviba, és megnéztem a Betlehemes előadást, benne a káprázatosan gyönyörű Rolival, aki Gáspárt alakította kellő komolysággal. :) Az ilyenek tartanak életben napról-napra.

Mit ér egy hang?

Hát ma este óta tudjuk, hogy sokat is érhet. De mindenképpen egy álom vált ma valóra. Kocsis Tiboré, akinek kezdettől fogva drukkoltam a varázslatos hangja miatt.
A ma esti x faktor adást konkrétan végigbőgtem. Két érzelmekben gazdag döntősünk volt, akik nem is fukarkodtak az érzéseiket megosztani velünk. Enikőnek is gyönyörű hangja van, de nekem kicsit "sok" benne a színésznő, sokkal inkább éreztem Tibót mindig őszintén éneklőnek. Ráadásul olyan ember, aki, ha elkezd énekelni, elfelejtem, hogy egyébként nagy fülei vannak, és nem is a szépfiúk közé tartozik a szó hagyományos és szigorú értelmében. A hangja varázsol, és ugyan közhely, de hihetetlen szüksége van mostanában mindenkinek az ilyen varázslatokra. Amikor egy-egy dal közben nincs is más, csak az, amiről énekel. Amikor a Bayer Friderika dalát énekelte, akkor is sírtam, mint a záporeső, mert olyan gondolatokat indított el bennem, hogy le sem tudom őket írni.
Miközben néztem ma őket, és sűrűn orrot fújtam, azon gondolkodtam, milyen jó is lenne, ha így "nyakon merném csípni" az én álmaimat. Egy megfelelő mentorral még menne is talán. Kár, hogy nincs ilyen írós x faktor. Jelentkeznék.
Ma pedig miközben szó szerint kiganéztam a gyerekszobát (nem akarom leírni mi volt ott, mert roppant kínos lenne) azon gondolkodtam, vajon miért van az, hogy a férfiak az ő sérelmeiket azonnal lerendezik azzal, hogy átpakolják a nők vállára? Nehezen emésztem a mai napot, és nem is akarok róla írni (megbánnám, tudom). De azért fáj. Egy újabb apró tüske, ami mélyre fúródott.
De ez is egy vasárnap volt. Ami után megint a hétfő következik. Túlórával, tiszta lappal, és egy várhatóan beteg lesz iskolással (Erik). Fél lábon is...

Nagyon-nagyon...

...rövid leszek megint, mert
Nagyon-nagyon fáj a fejem. Konkrétan sikítozni készülök miatta. De azt hiszem, inkább majd lefekszem, ha végre találok egy párnát, amit pont úgy tudok a fejem alá tenni, hogy jó legyen. Az egyik kemény, a másik puha. Vagy kicsi, vagy nagy. Szóval, a fekvés sem lesz egyszerű. És elfogyott az advil is.
Szóval, nyűgös vagyok. És ma újabb két órát töltöttünk egy bevásárlóhelyen, és tuti, hogy ettől lett ilyen őrületes fejfájásom, mert szörnyű, hogy csak hülyeségeket árulnak, és szörnyű, hogy még a százötvenedik bizgentyűt is képes vagyok megnézni, sőt... van, amelyikre még rá is fanyalodtam.
Igaza van Balázsnak, az kellett volna a fa alá, hogy elutazunk valahova ötösben három napra. De én voltam a hülye, hogy kardoskodtam a megszokottért.. úgyhogy most itt a nagy sikítóroham küszöbén még lejegyzem, hogy Balázs, jövőre hallgatok rád. (na csak azért, hogy el ne felejtsem)
És a fejfájásom attól sem múlik, hogy nap mint nap szembesítenek vele, hogy az ígéretem betartására már csak 13 napom maradt. Mintha amúgy nem tudnám... de bevallom, felelőtlen és könnyelmű ígéret volt. De majd csak valahogy lesz. Ugye?
De előbb megyek, leteszem a fejem.. még mielőtt levágnám.

Keresztapánk..

.. vagyis a bőrgyógyászunk. 12 éve kerestük fel először, az akkor pár hónapos Patrikkal. Sima, átlagos tejkiütéseknek gondoltuk, aztán súlyosbodott. Az első találkozásaink nem voltak szívderítőek, Patrik úgy visított tőle, mint akit ölnek, én pedig azért nem szerettem, mert mindig közölte, hogy mi az, amit nem lehet. Nem lehet mosni "gagyi" mosószerrel, nem lehet fürdeni, tilos a habfürdő, a tusfürdő, a szappan (kivéve a baba). Nincs strandolás, nincs uszoda, kenekedés reggel-este. Pár találkozás után már szinte előre tudtam, hogy milyen hangsúllyal fogja mondani, "tetőtől talpig" kenni kell ezzel. Vagy "most adunk egy erősebbet, de ezt csak a csúnya foltokra". Velünk együtt várta Eriket, eddigre már szinte bérletünk volt hozzá, és ha megláttak a váróban, máris mi következtünk. Együtt próbáltuk kideríteni az okokat, ami ehhez a bőrbetegséghez vezetett, kerestünk mindig valami bűnöst, szűrtünk mindenféle allergiára, soha, semmit nem találtunk. Patrik óvodás volt már, és eddigre már Erik is a paciensei közé tartozott, akinek babakorában még Patrikénál is csúnyább volt a bőre, amikor egyszer kimondta azt az igazi kulcsmondatot. Akkor volt először, hogy Patrik kezéről a húsig lejött a bőr a téli hidegben, és az oviban nem akarták megfogni a kezét. Sírva meséltem neki, zaklatottan, kétségbeesve, hiszen azt akartam, ő se legyen másabb másoknál. Azt mondta: "Itt az ideje elfogadni ezt az egészet. Kezeljük, ahogy tudjuk, de jelen van. Megmarad, ki tudja meddig. Nincs gyógymód, csak segítség. Tessék ezt elfogadni, mindenkinek jobb lesz." A kezdeti ellenérzéseim eddigre már egyébként is rég megszűntek, ettől pedig aztán végképp a szívembe zártam őt. Ha két gyerekkel mentem egyszerre, még öltöztetni is segített valamelyiket. Érdeklődött mindig tőlük, épp mi zajlik az oviban. Nagyon drukkolt, hogy Roli kislány legyen, hátha akkor ő megússza. Persze fiú lett, és persze, ő is oda jár már majdnem hét éve. Egészen természetesen épült be az életünkbe, hogy megyünk a T.... bácsihoz. Sosem hívták doktor bácsinak, mindig csak így. Néha elég ciki, hogy annyira közvetlenek vele, de tényleg olyan ő nekünk, mint valami keresztapa. Aki néha dorgál, de legtöbbször csak segít, támogat.
Minden évben karácsony környékén meglepjük őt. Mikuláskor van a névnapja is, van, hogy épp aznap, van, hogy a névnapja és karácsony között sikerül eljutni hozzá. A héten is voltunk nála, írtam, hogy s.o.s hívnom kell. Ahogy szokta, igen rugalmasan kezelte a problémát, nemes egyszerűséggel közölte, hogy hát hogyne, jöjjenek. Meglátott, behívott. Megnézte, megkérdezte, történt e valami? Vagy újdonság? Új mosópor, új öblítő, új ágynemű? Semmi... hümmögött, majd felírta a szteroidost (de most nem elocom, dermovate). Megkaptuk a használati utasítást, majd már útnak is eresztett volna bennünket, mert Patrik felé már elhangzott, hogy "aztán segítsetek ám anyának", tőlem is megkérdezte, hogy "jön e már a kislány, és miért nem?" amikor mondtam neki, hogy szeretnénk neki nagyon kellemes ünnepeket kívánni. Elővettem a csomagot, ami készült neki, egy dióvirág, kicsit karácsonyias "ruhába" öltöztetve, képeslappal. Minden évben ugyanúgy örül annak, hogy saját kezűleg készített ajándékkal lepjük meg, most is, először szóhoz sem jutott, majd nézegette csak, és látszott az öröm az arcán.  Az asszisztensnek is vittünk, aki szintén majdnem könnyekig meghatódott, majd közölte, ki sem bontja, olyan szép.
Hálás vagyok érte, hogy ha már kellett valaki, aki ezt a betegséget "kezeli", épp ő az. Igazi családtag nálunk. Mondjuk, ha valaha eljutunk odáig, hogy kinövik a fiúk, akkor is ugyanígy számon lesz tartva. :)

Én naiv

Sosem tanulok... és mindig naiv vagyok a végtelenségig. Most is azt hittem, hogy majd egyetlen vásárlással töltött délután elég lesz a karácsonyi bevásárlásra. Na persze elárulom, hogy korántsem lett elég. Pedig Balázs is, én is nagyon igyekeztünk, hogy megtaláljuk mindenkinek a megfelelőt. Megalkudtunk olyan hős-akármivel is, ami évekig szóba sem jöhetett, kiválasztottunk két társasjátékot, ami még nincs meg, de már kérték, de még mindig nincs mindenkinek mindenkitől ajándék. Rolandnak igen egyszerű lenne választani, ámbár a Ninjago-t nem fogja megkapni. Az lenne a legkevesebb, hogy nem tetszik, ezeken már túl tudom tenni magam, de az ára cseppet sem baráti. Igaz, a legtöbb, korosztályának való "fejlesztő" játékot már kinőtte, de azért akad még olyan, ami érdekelheti. Ezen kívül sosem látott választékot találtunk verdás, ilyen-olyan kilövőkből, harci fegyverekből, autópályákból, autókból. Bármelyik a "mindig erre vágytam kategória" lenne nála karácsony este. .Eriknek sem egyszerű választani, de ő is simán alkuképes bármivel, ami elég menő. Patrik kifejezetten fejtörést okoz. Úgy érzem, a játékok jó részét kinőtte. A felnőttes dolgokhoz meg még gyerek. Egy darab ezerötszáz forintos könyvet kért, miután a pc guru előfizetésről lemondott (az ára miatt) . Az meg azért már mégsem meríti ki az igazi ajándék fogalmát. Mert ezt kerestem, a nekik való igazit. Ami nem jött szembe még a sokadik óra elteltével sem, így inkább hazajöttünk.
Beiktatunk még egy vásárlós napot valahova két zúzós hét közben... Balázs a héten is hat napot megy, és én is túlórázom jövő hét szerdán. De megoldjuk, akárhogyan is... mondjuk nálunk nem opció az éjszakai nyitva tartás sem, éjszaka is dolgozik valamelyikünk. :D
A készülődéshez pedig egy igazán torokszorítós gondolatokkal teli zene, amit a napokban hallottam ezer év után újra a rádióban. És mosolyogtam a mondaton: "Tőlem nem tudják elvenni azt a hitet,hogy a rossz után csak jó jöhet..."

Csupajó

Annyit panaszkodtam már a munkámra, hogy itt az ideje, hogy az elmúlt hetek szívmelengető-szívderítő élményeit is megosszam.
Amikor nem is olyan régen elhatároztam, hogy az utolsó csepp is belecseppent a pohárba, azzal egyidőben átalakult a viszonyom az egész munkával. Kevésbé akarom jól csinálni, és valahogy mégis úgy tűnik, jobban csinálom. Ki érti ezt? Tudatosan úgy csináltam, hogy nem azzal a "jajj már megint ide kell mennem" érzéssel mentem, hanem igyekeztem kihasználni azt a négy (öt, hat, nyolc) órát arra is, hogy ha lehetőségem van, kicsit lazítsak. Újra élvezni kezdtem a hajtogatást is, mert azért az tök jó tud lenni, ha egy hatalmas kupiból sikerül egy szépen rendezett polcot csinálni.
A vásárlók pedig minden eddiginél jobban kifejezték, amikor elégedettek voltak velem. Kezdődött azzal, mikor a főnököm egyik nap azt mesélte, hogy előző délután, miután én eljöttem, ketten is engem kerestek, mert nálam szeretnek vásárolni, mert én olyan nagyon kedves vagyok mindig. Ez jól esett, és aznap szárnyaltam örömömben. Aztán egyre többször kaptam egy-egy kedves megjegyzést a vásárlóktól arra vonatkozóan, hogy nálam szeretnek vásárolni, mert pl. én tudom az unokája mennyi idős, és mekkora ruhát hord. Vagy azért, mert mindig meghallgatom azt is, hogy mit mondott az orvos.

Egy néni szabályosan úgy érkezett be az ajtón, hogy "jajj de jó, hogy maga van, tudja mekkora volt a kabát, amit a múlt héten vettünk itt a kislánynak?" Tudtam, és végtelenül hálás volt érte, mert megspóroltam neki egy buszozást.
Az igazi katarzis hétfőn ért ez ügyben. Jött egy hölgy, akit régóta ismerek, még az oviból. Neki s.o.s. szüksége van valamire, ami szexis, mert karácsonyi buliba megy. Amikor a nyolcadik felsőt próbálta, már nagyon mentegetőzött, de mondtam, most ne a kupival foglalkozzon, az az én dolgom, találjuk meg, amiben jól érezné magát. Alapvetően egy sportosabb alkatú nő, rövid hajjal, elsőre miniszoknyát és csillogós "cicikirakós" felsőt akart. Adtam neki, de tudtam, nem lesz az igazi. Még a sokadik sem. Akkor finoman azt javasoltam, mi lenne, ha az egyéniségéhez jobban illővel próbálkoznánk. Kockás, karcsúsított blúz, és nagyon szűk hétnyolcados farmer. Bejött. Úgy állt rajta, hogy már a tükörben is csillogó szemmel nézte magát. A vásárlás végén két cuppanós puszit is kaptam, mert őt még soha senki ilyen türelmesen és kedvesen nem szolgálta ki, mint én.
Aztán ma, a régi töritanárom kedvesen megjegyezte vásárlás után, hogy annyira büszke ránk Balázzsal, amiért ilyen gyönyörű családunk van, és értékeket adunk tovább a gyerekeinknek.
Szóval.. ilyenek tarkítják-szépítik az életem munkás oldalát. :) De örülök neki, nagyon.

Ez a bejegyzés tegnap este íródott, ám menet közben eltűnt a net.. és vissza sem jött már.. de végül is jó helyen volt az éterben. :D

RLS+M.Sacer újratöltve

Nem is olyan régen vallottam színt arról, hogy újabb dackorszakomat élem, és megint bepróbálkozom a gyógyszernélküliséggel. Megígértem magamnak, hogy az első jelre visszatérek a kék bogyókhoz. Tegnap délután már éreztem, hogy valami nem teljesen kerek, de még elhessegettem magamtól, mondván, csak attól lehet, hogy nem aludtam ki magam, hogy a szokásosnál másfél órával korábban mentem munkába, és több, mint egy órával később jöttem el, hogy nem ettem főtt kaját, meg ilyesmi. Aztán itthon, miután kimostam egy adag ruhát arra felkészülve, hogy ma is túlórázni fogok (végül mégsem), teregetés közben már komolyan megijedtem attól, hogy hajjajj, mindjárt rosszul leszek. Bekúszott az agyamba a rémület, hogy mi lesz.. itt vagyok tökegyedül, észre sem veszi senki. Szépen, ahogy azt kell, lepörgettem magamban a filmet, amiben természetesen csupa horrorjelenet volt, betört fejjel, meg vérző akármikkel. Kellő rémülettel jöttem le anyáméktól (ott teregetek, náluk van erre a célra egy akkora üres szoba, mint a mi lakásunk), és kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy elő kell szednem a gyógyszert, mese nincs. Még azért saját magamnál is bepróbálkoztam, de végül az izmaim fokozott készenlétben állása meggyőzött arról, hogy tetszik, nem tetszik, nincs tovább. Azt gondoltam, ennél már előrébb tartok ezzel az elfogadás dologgal, de mégsem. Most is sikerült azonnal levonnom a konzekvenciát, miszerint "ekkora sz.r (igen, ez is az a szó) vagyok, hogy enélkül már egy hónap sem megy". Nem kéne ezzel stresszelnem magam, tudom. De mégis így élem meg. Korlát. Az egész, ahogy van. Este lefekvés után pedig naná, hogy volt két lábrázásom is. Nem hosszú ideig, de jó erősek, még ma is érzem a lábaimban. Egy jóízűt nem tudok nyújtózkodni, mert azonnal begörcsöl mindenem. Pedig sétálok, reggelente, vagy esténként (vagy is-is) a kutyával, néha futunk is. Sétálok a munkába oda-vissza, úgyhogy igazán ki kéne dolgoznia magából a felesleges adrenalint. Tény, tornázni nem tudok eljutni. Akármit próbálnék, időben nem jókor van. Este hattól a többség, ami kéthetente megoldhatatlan, mert nem érnék haza, mire Balázs indulna dolgozni, ráadásul a gyerekeim sem fogadták jól az ötletet, hogy pont vacsoraidőben mennék, amikor egész nap nem is találkozunk. Igazuk van. De ezen azért nem idegeskedek, majd nyáron jobb lesz.
A mai napom kissé nyomott is volt ennek fényében. Utálom az egész gyógyszerszedős marhaságot, mert akármilyen jó is (az előzőhöz képest) ez a keppra, akkor is változtat rajtam. Kicsit elnyom, kicsit leszedál, kicsit kiüt. Egy csomó energiámba kerül ellensúlyozni. Na de ez van... újratervezem magamban ezt az egészet (ki tudja hanyadszor már), és kész.
A fogadalmamat pedig majdnem meghiúsította a netszolgáltató, már épp készültem a falról is leszedni és az ablakon kivágni a modemet, amikor több órás kényszerszünet után végül mégis úgy döntött, rendesen működik.
Akinek pedig emiatt ma nem válaszoltam levelére, üzenetére, stb, attól elnézést kérek, holnap pótolom. :)

Ma

Arról fogok írni, hogy nem írok semmit. Van egy csomó minden, amiről szeretnék, de nem tudok. Elfogytak a szavaim, kimerültek a tartalékaim, amikből szoktam táplálkozni, úgyhogy ennyi.
Ha nem lenne az a fogadalmam, akkor még ennyi sem került volna ide. Mondjuk ez meg így csalás, de lesz...om.

Advent harmadik vasárnapja

.. az öröm vasárnapja. Tudnám, mégis miért vagyok ilyen bamba és lehangolt egész hétvégén? Pedig minden rendben volt, semmi rendkívüli nem történt, meggyújtottuk a rózsaszín gyertyát ma ebéd közben, grilleztünk, amit mindenki szeret.
Van bennem egyfelől egy nagy adag csalódottság. Például azért, mert Patrik bőre sosem volt még ilyen csúnya, mint most, keresztapánk ha meglátja, biztos nem tér magához egy pillanatra. Az atópiás dermatitis egyik legkomolyabb jellemzője, hogy afféle "szenzorként" működik. Jelez időjárás-változást, lelki gondokat, testi betegség előrejelzője lehet, meg még megannyi mindené. A gyermek, aki ódzkodik a testi érintés minden formájától, és babakora óta nemigen tűri, ha puszit kap (azonnal letörli azóta is), aki a legmegbízhatóbb minden tekintetben, de a legcsendesebb is, talán épp kitörni készül? Tünetileg kezelni kell mindenképpen, a nyakamat teszem rá, hogy a lehető legdurvább szteroidot kell majd rákenni. Na de arra is rá kéne jönni, mi van? Lehet, hogy csak a kamaszkori hormonok indították be, de akkor itt és most kell búcsút intenem annak a kósza reménynek, hogy majd ettől kinövi. De nem szaladok előre, holnap bekönyörgöm szerdára.. jobb híján. Ilyenkor hálát adok az égnek azért, hogy 12 éve ugyanaz az ember kezeli, mert tudja, ha telefonálok, hogy s.o.s mennénk, akkor tényleg baj van. De csalódott vagyok amiatt is, hogy nem tudom kideríteni Balázs mitől ilyen lehangolt. Tény, hogy beteg, még mindig nem múlt el teljesen ez a felső légúti valami, és tény, hogy húzós volt a hét is a munkahelyén, és várhatóan csak még húzósabb lesz a következő két hétben, mire le tudják a teljes karácsonyi-szilveszteri-újévi frissáru-átvételt. Mégis, úgy érzem, van a háttérben még valami, amit nem árul el. És csalódott vagyok, amiért nem tudom megfogni ezt az egészet, és rájönni.
Roland miatt aggódom. Péntek óta nem lett rosszabbul, sőt, mondhatjuk, hogy jól van, ha nem számítjuk a ma reggeli "rossz köhögéssel" ébredést. (rossz köhögés = krupp) Egyáltalán nem volt vészes, tulajdonképpen magától elmúlt, de ez már a sokadik ilyen mostanában. Ráadásul a szokásosnál is érzelgősebb, bújósabb. És olyanokat mond, hogy "nem érzem jól magam lelkileg". De persze hiába kérdezem, mi a baj, nem mondja... csak hogy nem tudja.
Erik legalább kiegyensúlyozottan ugyanolyan, mint mindig. Üde színfolt a két lelkis között a maga harsány vidámságával, aki gondol egyet, és jó hangosan énekel és tapsol. Vagy épp cigánykerekezik. Vagy átkutatja az összes létező kosarat, tárolót a szobában, hátha talál valami érdekeset. És elszántan kutyát kér karácsonyra. Francia bulldogot, mopszot, kaukázusi medveölőt, bármit.. ami kutya méretű. Hogy Arthurnak társa legyen.
Nem érzem jól magam attól sem, hogy egér van a sufniban, ahol Arthur alszik éjszakánként. Az egér gondolatától is lábrázást kapok (jó, ez egy rossz vicc volt), és gondolni sem merek arra, hogy a kutyakaján kívül esetleg látogatást tett a kint tárolt ruhák, cipők között is. Brrrrr... kint vannak már az egérfogók, remélem hamar elkapják ezt a komát, mert nem tűröm meg.
És amiért a legfőképp nem tudok örülni az az, hogy még mindig a halvány lila segédfogalmam sincs semmi ajándékról állapotban vagyok. Anyáméknak kitaláltam, hogy vegyünk fényképezőgépet... erre tegnap vettek maguknak. Grrr...
És mindezt még tetézi, hogy fájnak a végtagjaim, a torkom és a fülem. Még jó, hogy már vasárnap este van. Holnap hétfő. Tiszta lap. Vagy majd meglátjuk.

Mit szeretnél karácsonyra?

Már többekkel beszélgettünk ilyesmiről. Megosztottuk egymással, hogy kinek mit gondoltunk ki, gyerekeknek, szülőknek. Aztán a beszélgetések végén mindig elhangzik a kérdés, hogy és te, mit szeretnél karácsonyra?
Erre nem tudok válaszolni. Mert természetesen vannak tárgyi dolgok, amiknek örülnék. Sok minden van ilyen, és nem, nem fogom felsorolni, nehogy tippeket adjak bárkinek is vele. De mindenféle tárgyi vágyam teljesülése helyett is sokkal jobban örülnék ha olyan dolgot kapnék, amire tényleg nagyon-nagyon vágyom már évek óta. Ez nem teljesíthető vágy, én is tudom. Ésszel felfogom, a szívem sosem fogja elengedni.
De a kettő között is van egy csomó minden, amivel örömet lehet nekem szerezni. Tulajdonképpen bármivel. Nagyon sok minden van, amire tudattalanul vágyakozom, vagy csak pillanatokra érzem azt, hogy de jó lenne. Mostanában többször vágytam elutazni valahova. Én, aki egyébként igen komolyan földhözragadt vagyok e téren. A hely és az utazás időtartama is hangulatfüggő, mert vágytam már egy bécsi adventi vásáros hétvégére, de vágytam már egy egész hétre Olaszországban, vagy egy hónapra a Kanári-szigeteken. De olyan is volt, hogy beértem volna egy cukrászdai látogatással úgy egy óra erejéig. Az a baj egyébként ezekkel, hogy olyannyira megélem, hogy azt gondolom, kilátszanak a gondolataim a fejemből, és simán előfordulhat, hogy majd megkapom valamelyiket. Aztán soha nem kapom meg, és emiatt néha van bennem egy kis csalódás.
És itt érkeztünk el ahhoz, hogy miért is nem mondom meg, mit szeretnék a szülinapomra, névnapomra, karácsonyra. Egyértelmű lenne pedig legalább, de mégsem mondom, mert ha nem kaphatom meg, csalódott leszek. Ez a megmaradt gyerek-oldalam szerintem. Ami biztos nem baj, meg mondjuk mindegy is, hogy baj vagy nem, mert ez van...
Egyébként egy hónap fizetés nélküli szabadságnak is tök örülnék. Najó, ha nagyon akarnak, éppen fizethetnek is.. nem fogok megsértődni. A lényeg, hogy de jó lenne egy hónapot itthon lenni. Szerintem nem is unatkoznék.

Amiről még ezzel a témával kapcsolatban írni akartam az az, hogy mennyire haragszom a médiára azért, amiért ontja magából a "vedd meg karácsonyra", "most vásárold meg szeretteidnek", "féláron szerezhetsz örömet gyerekeidnek" és hasonló tartalmú hirdetéseket. Úton-útfélen lebuktatják azokat a szülőket, akik minden erejükkel azon vannak, hogy minél tovább fenn tarthassák a varázslatot, ami szerint NEM veszünk karácsonyra, hanem kapunk. Az ember nem győz magyarázkodni, hogy hogy is van ez. Valaki vesz, valaki nem. Nálunk az a verzió él, hogy akik nem hisznek benne, azok vesznek ajándékot. Akik hisznek benne, azoknak pedig meglepetés, hogy mi van a fa alatt. De ha meglátok még egy "so this is christmas" kezdetű reklámot, ahogy az áruhiteles opciót reklámozza, sikítok. Pedig amúgy nincs bajom az áruhitellel.

Jó is, rossz is...

avagy az e hetünk összefoglalója. Teljesen normálisnak és eseménytelennek indult. Arról tudtunk, hogy Erik majd kirándulni megy pénteken, de ezen kívül semmi más nem ígérkezett, ami megbontaná a megszokott rendet. Nos, hát tévedtem. Nem olyan nagyot szerencsére, de azért mégis.. volt, ami kibillentett bennünket a megszokott mederből.
A legelső ilyen az volt, amikor Balázs kedden éjjel egyszer csak megérkezett negyed egykor, a fél öt helyett. Már napközben is fájt a torka, de azért annyira nem érezte magát betegnek, hogy itthon maradjon, így aztán ment. Igen ám, csakhogy ott náluk nem épp huszonfokok vannak, így odabent sokkal rosszabbul lett. Amikor hazaért, akkor még azt beszéltük meg, hogy reggel orvos, és itthon marad a héten.
Szerda reggel Patrikot oltásra vittem, pótolandó a kötelezőt, amiről lemaradt a suliban. Kölcsönös segítségnyújtással Roland óvó nénijével előzetes telefonos egyeztetés után gyereket cseréltünk. Ő elvitte Rolit magával az oviba, én meg elvittem az ő lányát az oltásra (aki Patrik osztálytársa egyébként, és ő is lemaradt amikor a tömeges oltás volt). Balázs eddigre már kitalálta, hogy ő mégsem megy orvoshoz, egy nap szabit kér, és az pont elég lesz ahhoz, hogy meg is gyógyuljon. Ebben mondjuk sokkal nagyobb szerepe volt annak, hogy utánaszámolva, a januári bevételünk igen megcsappanna egy hét betegállomány miatt, mint annak, hogy tényleg olyan jól lenne már, vagy épp ennyire lojális lenne a munkatársaival szemben. Bölcsen elfogadtam a döntését, nem vitáztam, tudtam, hogy nem érdemes. A gyerekek megkapták az oltást, Patrik egy hősként viselte, igazi férfiként, mint akinek meg sem kottyant. Utána elkísértem őket a suliba, aztán hazamentem, hogy az addigra kimosódott ruhákat kiteregessem.
Szerda este véletlenül tudomást szereztem arról is, hogy másnap Erik szépkiejtési versenyre megy. Ezt is csak azért, mert felírta, hogy "ünneplő ruha holnapra". Csütörtök reggel egy őrült rohanással indítottunk, reggelikészítés, ünneplő ruha vasalás, mindenki időben elindult szerencsére. És még a munkából sem késtem el. Erik majdnem fél ötkor jött ki az iskolából a versenyről, Balázs négytől várta... nem volt róla semmi info, hogy meddig tart, a gyerekre hagyatkoztunk, aki azt mondta, háromtól négyig. Fülig érő mosollyal jött. Mert végre-valahára megtört a jég. Annyiféle verseny után, különböző őrült versek megtanulása után, végre egy oklevéllel jött. Harmadik lett. Kapott könyvet, oklevelet, emléklapot. :) Mi meg vele örültünk, és nagyon büszkék vagyunk rá.
Ja, és majd elfelejtettem, hogy a héten ő egy színjátszós előadáson is részt vett, amire vasárnap este keresgéltem a "térdzokni, térdnadrág, kockás ing" kombinációt, de gazdagabb lett egy szaktanári dícsérettel, amit nem is a saját tanítóitól kapott, és pirossal van beírva a tájékoztató füzetbe.
Ma kirándulni ment Erik Budapestre, a Csodák Palotájába és a Bábszínházba. Ennek megfelelően elég izgatott volt reggel, nem is kellett kétszer kelteni. Elpakoltam neki minden ennivalót, rágcsálnivalót, kapott költőpénzt, és ment... végre kirándulni. Ment is minden a maga medrében, Rolit elvittem oviba, Arthurt elvittem a szokásos reggeli egészségügyi körre, aztán elvittem magamat dolgozni. Fél tízkor csörgött a telefonom, kiírta, hogy P...oska... "Rolcsi hányt, tudsz jönni érte?"A nevelőapám volt a mozgósítható ember, aki a hét elején szerzett égési sérüléseit piheni ki itthon, ment érte. Hányni nem hányt azóta sem, hasmenése volt délután, és semmit nem evett egész nap. Viszont kiesett egy újabb tejfoga, úgyhogy a Mikulás után a FogTündért is várjuk.
És már nekem is csikizi az orromat, úgyhogy azt hiszem, én sem fogom megúszni ezt a nátha-kórt. Ja, mert azt nem is írtam, hogy azért menet közben mindenkinek fájt a torka is a héten egy-két napig.
De minden jó, ha jó a vége... már csak azt a nemnormális állapotot kell túlélnünk, hogy Balázs ma is ment dolgozni, pedig normális esetben pénteken mindig itthon van, és holnap is megy. Cserében jövő héten normális életünk lesz, nappal fog dolgozni.
A hétvégén meg majd kipihenjük mindezt. Vagy nem. De hétvége lesz, az biztos.
Ja, és mielőtt elfelejtem, még így a legvégén megosztok veletek egy Roli beszélgetés szösszenetet. Jövünk le anyukáméktól, neki egy marék bonbon van a kezében, nekem meg ruhák. A lépcsőn mondom neki, "Jajj, Roli, figyelj oda, nehogy nekem leess!" Kicsit pajkosan visszanéz, majd így szól: "Tudom ám, hogy miért féltesz... mert én vagyok a te egyetlen kicsi fiad. A szemed fénye." :)
Másnap pedig ugyanezen gyermekem, aki kb. három éves korától harisnya-fetisiszta, meglátta, ahogy vetkőzöm, és a nadrág alatt harisnya is volt. Rám néz, és olyan igazi csodálós hangon: "Ó, de gyönyörű... ilyen műbőr is van rajtad..." :D :D :D :D

Hülye vagy, világ!

Akár ezt így is hagyhatnám, egy üres bejegyzéssel, mert biztos vagyok benne, hogy már a cím alapján is mindenki a saját vérmérséklete, gondolatai, érzései alapján bólintott, felhördült, és továbbgondolta.
De nem hagyom üresen, hanem megosztom veletek a saját vérmérsékletem alapján kialakult érzéseket és gondolatokat.
Egy ideje már vannak pillanatok, amikor olyan, mintha még önmagamat is kívülről látnám, de erről már akkor írtam. Mindig hosszabbak a pillanatok, és időnként társulnak hozzá fura színek, amiket, ha festő lennék, minden bizonnyal meg tudnék mutatni, így, hogy csak írni tudok, az enyémek maradnak.
Ebben a tudatállapotban figyelem a világot mostanában. Válogatás nélkül a világban gyereket, felnőttet, szegényt, gazdagot. Annyira sok őszintétlen ember van a világon, hogy fájdalmas látni. A legfájdalmasabb ebben, hogy a többségük még önmagának is hazudik folyamatosan.
Vannak egy csomóan, akik divatból lettek "pozitív gondolkodók", semmi tartalom nincs az ő pozitívságuk mögött, és semmi ereje nincs is ezáltal. Persze, jó dolog valamiben hinni, de nem jó dolog úgy hirdetni valamit, hogy fogalmunk sincs róla, miről beszélünk. A falra tudok mászni az olyanoktól, akik előadják ezt a "nem mondunk semmi negatívat, mert akkor beteljesül", közben pedig keresik a szavakat, és végül az sül ki belőle, hogy egy igaz mondatuk nincs. Mi értelme van ennek?
Azt gondolom, mindannyian, akik jelen pillanatban felnőtt emberként itt élünk ebben az országban (de akár a világban is) tudjuk és látjuk, hogy valami van. Valami, ami nem tetszik, de hallgatunk, mert félünk megszólalni. Nyeljük a békát, mert az úgy elegáns, ha úgy teszünk, mintha nem okozna gondot hónapról hónapra megélni. Nagyon kevesen vannak, akik emelt fővel be merik vallani, hogy igen, "sz@rban vagyunk",  és nem, fogalmunk sincs róla, miből és hogyan fog megvalósulni a karácsonyi varázslat. Én be merem vallani, hogy jelen pillanatban még halvány lila segédfogalmam sincs róla, hogy lesz e valami plusz forrás erre a célra, vagy abból kell kigazdálkodni, amiből minden mást. Ez utóbbi esetben végtelenül szerény megoldást kell találnunk. Mert most írhatnám azt, és tök magasztos lenne, hogy "de nem baj, mert itt vagyunk egymásnak, szeretjük egymást, és ennél nincs nagyobb ajándék". Még igaz is. Mert mi, felnőttek tényleg úgy érezzük, a legnagyobb ajándékokat már megkaptuk az életünkben, itt vannak a gyerekeink. De még nekünk is fura lenne egy olyan karácsony, amikor maximum egy ünnepi vacsora lenne... a gyerekeink pedig ajándékot várnak, hiszen jók voltak. Megjegyzem, teljesen jogosan vágynak valamire. Ez az egyetlen olyan helyzet egész évben, amikor vágyakozhatnak úgy, hogy ne kelljen azt hallaniuk, hogy "erre most nincs pénzünk".
Ez a hülye világ pedig, ami csak rohan a vesztébe, simán beint majd egy csomó gyereknek. Sokkal kevesebb vágy tud majd teljesülni az idén, mert ki mer manapság a takarója végéig nyújtózni? Ki mer bármit is bevállalni, amikor egyetlen tollvonás elég ahhoz, hogy holnap már ne is ott legyen a takaró vége.
Néha kicsit szúrja a szememet, hogy ilyen kevesen vannak, akik igazán őszinték. Ha kívülről nézelődök, sokkal könnyebben felismerem azt, aki gondosan titkolózik.. és néha kedvem lenne hozzá, hogy azt mondjam neki "csak mondd ki, tudom miről beszélsz". A színekről pedig annyit, hogy sok a sötétlila és sötétzöld különböző árnyalata. Fogalmam sincs, mit jelent, vagy jelent e valamit. Nem szép. Néha haragszom is a világra, amiért idáig süllyedt.Gondolom szükséges a mélypont ahhoz, hogy aztán majd beinduljon a fellendülés minden téren.. gondolom mindet végig fogom én is élni, és csinálni, és még párszor megfordul majd a fejemben, hogy "Atyaég, hova keveredtem?"

Érdekes

Valószínűleg nem jó hozzáállás részemről, hogy úgy akarok írni, hogy ne nyavalyogjak, mert mióta igyekszem ehhez tartani magam a napi látogatottságom majdnem a felére csökkent. Kicsit össze is zavarodtam ettől, de végül vágtam egy érdekes fintort, és nekifogtam az írásnak.
Nyavalyogni nem fogok, de nyilvánosan is bevallok valamit, amit eddig csak szigorúan két ember tudott rajtam kívül. Haha, ez megint egy jó magas labda, ide szúrnám be a kétcsíkos terhességi teszt fotót, ha lenne olyanom, de nincs. :P Ismét gyógyszer nélkül élek. Bár azt "ígértem", ezúttal elfogadok mindent, csak legyen már végre nyugalom, ha szárított tevesz@rt kell ennem ehhez, akkor azt fogok, de végül előbukkant belőlem a "normalitás" iránti vágy, és aznap este nem vettem be. Amúgy is le akartam tesztelni, hogy tényleg attól vagyok e annyira zombi és használhatatlan, már-már depressziós hangulatban. Nos, igen, attól. Igaz, ez is meglehetősen szubjektív dolog, mert már a tudattól is jobb a közérzetem, hogy a kis kék bogyók a kosárban lapulnak. Viszont egyáltalán nem elhanyagolható tény, hogy azóta a sokkal kevesebb alvás is pihentetőbb, sokkal több energiám van napközben mindenfélére, és sokkal több lett az életkedvem.
Azt gondoltam, a december lesz a "tiszta" hónap, és aztán újra szedni fogom. Azzal tisztában vagyok, hogy azt nem lehet, hogy teljesen abbahagyjam. Azzal is, hogy most is vékony kötélen táncolok. De erre most szükségem van. Leginkább arra a plusz energiára, amihez hozzájutottam így. Nem dőlne össze a világ, ha nem takarítottam volna ki a konyhát, vagy épp nem mosnék fel két hétig sem, de sokkal jobb ez így, hogy mindenféle megerőltetés nélkül képes vagyok rá.
Azért azt látványosan észreveszem, hogy mennyire ürül ki belőlem a hatóanyag. Az "ürüléssel" egy időben tértek vissza a fejfájós napok, a frontok sem estek/esnek jól. A holnapi szél lehet, hogy okafogyottá teszi majd az egész bejegyzést, mert lehet, hogy nem fogom jól tolerálni.
Vállalom, hogy olyan vagyok, mint egy három éves gyerek.
Ez egy ilyen félig nyavalygós poszt volt.

Arra gondoltam,

, hogy decemberben semmi olyat nem fogok írni, ami szomorkás. Meg olyat se, ami nagyon elgondolkodtat. Aztán most itt ülök, és azon gondolkodom, hogy akkor mit írjak? Valamiért a legtöbb belőlem fakadó gondolat kicsit szomorkás felhangú és elgondolkodtató. Most ezt így olvasva... elég fárasztó lehetek. :D De tényleg, fogalmam sincs, miről is írhatnék, főleg egy olyan időszakban, amikor mondhatom, hogy "világomban minden rendben van." Szeretek, szeretnek, örömet szerzek, örülnek, sírnak, megvigasztalok, ilyenek... Pont jó minden, ahogy van. Néha előbukkan a kisördög, és jön a mindenféle vágyakkal, vágyálmokkal, de hamarjában elhessegetem, hogy mostaztán hagyjon békén, mert most én ebbe nem érek rá belesüppedni. Különben is, annyit vágyakoztam már, hogy már elég is belőle. Ha úgy van, hogy megérdemlem, úgyis eljön az idő, hogy a vágy testet öltsön. Ha meg nem, hát akkor nem. Aztán marad ez a pont jó állapot. A tökéletesség amúgy is a lehető legtökéletlenebb állapot. Mert milyen lehet már, amikor valami tökéletes? Akkor se cél, se motiváció, csak úgy vagyunk? Szóval, a tökéletesség unalmas egy valami lehet.
Egyébiránt pedig holnap reggel oltásra viszem a legnagyobbat, amin a középső jól besértődött, mert neki meg fáj a foga, de az "senkit nem érdekel". Ez utóbbin jól meglepődtem, mert közvetlenül a senkit nem érdekel megjegyzése előtt kettő perccel hangzott el először ez a fogfájás dolog. Megnéztem, nincs rossz foga, de szerinte minimum ki kéne operálni vagy három fogát, lehetőleg azonnal, de leginkább holnap iskola helyett. Mert "jó a Patriknak, hogy oltást kap". Ezt majd úgy három év múlva az orra alá dörgölöm. :D
Mikulás pedig jó fej volt, hozott kutyás könyveket, meg csokit is, és még az a beyblade aréna sem maradt el. :)

Kedves Mikulás!

..vagy ahogy a gyerekeim által hagyott cetlin szerepel, Rakas joulupukki! Nagy bajban vagyok az idén, amiből Neked kell kihúznod. De komolyan... eddig nagyon rendes segítőd voltam, igazán nem érheti szó a ház elejét. Mindig minden titkunkat rád bíztam, és megőriztem minden titkodat én is. Még a tejet is megittam helyetted, amikor Te elfelejtetted, vagy nagyon siettél. Sőt, az sem esett nehezemre, hogy a lábnyomaidat feltöröljem, ha épp olyan időben jöttél, amikor esett valami. Nem zavart a rénszarvas-paták dobogása sem az ablak alatt, sőt, rájuk is gondoltunk mindig egy kis répa-csemegével. Vagy a kekszet is ők ették, nem Te? 
Az idén is készítettünk Neked kekszet. Cukormenteset, mert a gyerekeim szerint így is nagy a hasad, nem kéne már híznod. Ezen most nehogy megsértődj, inkább legyél büszke rájuk, amiért végre kicsit tudatosabban gondolkodnak e téren. A tej is zsírszegény, de ez ügyben nem is volt választék, csak ilyen van itthon. A szokásos helyet előkészítettük, a konyhai ablaknál. A radiátoron megtalálod a kekszet és a tejet, és két cetlit. Azt remélem, nem fogod észrevenni, hogy a radiátor mögé becsúszott egy szatyor, amit sehogy sem tudtam kiszedni, és talán már ahhoz is elég sötét lesz, hogy ne tűnjön fel, hogy nem pucoltam meg az ablakot. De a cipők tiszták! Mindenki saját kezűleg tett ezért ma este. 
Igyekeztünk elég jók lenni egész évben, azt meg már megbeszéltük, hogy meglehetősen toleránsak vagyunk a viselkedés különböző formáival szemben, úgyhogy nálunk mindenki jó gyerek. Az is, aki néha ordenáré módon tud már káromkodni, az is, aki nyafog-nyüszög-hisztizik, és az is, aki igazán övön aluliakat is vissza tud már szólni. 
Megegyeztünk az ajándékokat illetően is, gondolom, hogy az idén sem fog ez gondot okozni Neked. 
De van egy kis gond, Mikulás. A két cetlivel kapcsolatban, amit ott találsz a tej és a keksz mellett. Segítek Neked, mert a két kisebb, de nem kicsit webkettes (kocka) gyermekem a google translate segítségével finnül írtak Neked, mert Te ugye Lappföldről érkezel. Meg amúgy is, mire ideérsz, már biztosan nagyon fáradt leszel, ráadásul, amilyen jó idő van, még meleged is lesz a piros bundás ruhádban. Szóval... Roli azt írta Neked: Kedves Mikulás, hozz nekem csokit! Ez szerintem menni fog. Erikén pedig ez áll, bár ő magyarul is leírta, biztos, ami biztos, hogy "Kedves Mikulás, ha olvasod, írd alá!" Nos, ezzel kapcsolatban figyelmeztetlek, hogy NEM írhatod azt, hogy Télapó, sem azt, hogy Mikulás, mert ha igazi vagy, akkor Joulupukki-t fogsz írni. Kérlek, ne felejtsd ezt el! Fontos! 
Még a bayblade arénánál is fontosabb. Ha azt nem hozod, valahogy kimagyarázom, bár az is kemény menet lenne... 
Ja, és Mikulás... hálás lennék, ha Arthurról sem feledkeznél meg.. hogy is mondják... hát ő is a mi kutyánk kölyke. :)
Ha pedig hajnalban összetalálkozol Balázzsal, aki esetleg épp akkor ér haza a munkából, a kekszből adj neki is egy kicsit. :) Cserében tuti, hogy megkínál a gyümölcsös tányérjáról. :) 
Előre is köszönök mindent, 
Dius

Ajándékok

Mielőtt ma este leültem a gép elé, hogy válaszoljak egy email-re, meg aztán elolvassam az olvasásra váró blogokat, motoszkált a fejemben egy téma. Aztán tátott szájjal néztem, hogy Heninek is motoszkált valami hasonló a fejében, ő már írt is róla.
Nyilván nem nehéz mostanában ilyesminek eszünkbe jutnia, hiszen gőzerővel közeledik a karácsony. Minden magasztos érzése mellett azért, akárhogyan is, de szól az ajándékokról. A gyerekeknek nyilván van mindig. Mindig van valami vágyuk is, (bár tavaly még ez sem volt igaz) ha szerencsénk van, teljesíthető. Ha nincs, és túl nagy a kérés, az első nagy feladat, hogy megfelelő lobbi-programmal terelgessük a gyereket valami olyan felé, ami még belefér a budget-be. Amit az idén már el is kezdtem... lévén, Roland egy pandát szeretne. Még ott tartunk, hogy de ha nem lehet kapni bambuszt, akkor biztos megeszi majd a füvet is... szóval, jó projekt lesz ez.
A nagycsaládban nevelkedő gyerekek kivételes helyzetben vannak, speciálisan kivételesben. Egyfelől kevesebb jut nekik egymaguknak, másfelől a több kevés mégiscsak sok lesz a végén, és úgyis mindenki játszik előbb-utóbb mindennel. Szóval, ami az elején nem olyan buli, az a végén mégis az lesz. De ehhez azért nem árt, ha kapnak játékot.
Nálunk minden december úgy indul, hogy kijelentjük, hogy ide aztán játékot egy darabot sem... aztán végül én kezdem a szokásos "nótát", hogy "de Te minek örültél gyerekkorodban?" És végül aztán mindenkitől kap mindenki csak egy kis valamit.. a kis valamik a végére a fél szobát elfoglalják. :) De még eddig mindig akkora boldogság volt az arcukon minden újabb játék után, hogy tartok tőle, az idén is lobbizni fogok érte, hogy láthassam. :) Végül is, már nem lesznek sokáig ennyire kicsik.. és talán az utolsó igazán titokzatos karácsonyunk ez... ha Patrik előáll a farbával, azonnal Erik is tudni fogja (nem azért, mert Patrik elmondja neki, hanem mert olyan kíváncsi, hogy hallgatózni fog :D), és akkor már soha nem lesz semmi sem ugyanolyan. (ide kívánkozik egy újabb mély vágyakozó sóhaj, bárcsak még két kicsi jönne utánuk, nem csak egy...)
Aztán továbbgondoltam ezt, hogy milyen érdekes, hogy most mennyire tisztában vagyunk vele, hogy melyik gyerekünket mi teszi igazán boldoggá, mi lesz az, amitől talán soha többé nem múlik el a mosolya. Közben meg a szüleinknek velünk kapcsolatban erről már fogalma sincs. Anyám már kérdezte úgy egy hónapja, hogy mit vegyen. Én meg erre a kérdésre automatikusan rávágom, hogy semmit. Nem azért, mert ilyen jól nevelt vagyok, hanem mert vagyok még annyira gyerek, hogy szeressem a meglepetéseket, kiváltképp karácsonykor. Tényleg mindenünk megvan, és mindent meg is szerzünk, amit nagyon szeretnénk, előbb-utóbb össze szokott jönni a rávaló. Azért remélem, hogy majd amikor az én gyerekeim lesznek ennyi idősek még mindig fogom tudni a szívük vágyát, akkor is, ha már lesz melléjük egy-egy lányom is, aki biztosan sokat fog rajtuk még formálni-alakítani, hogy igazán jó pár lehessenek.
Szerintetek elmúlik ez a fajta gyerekre hangolódás, ha felnőnek? Vagy csak simán "ebben sincs szerencsém" és csak nálunk múlt el?

Elfelejtettem...

..pedig egész hét elején számon tartottam, mint életem egyik fontos dátumát. Aztán aznap sikeresen megfeledkeztem róla. És tegnap is. Ma este egy villanással beugrott, hogy húha, elmúlt már elseje. Aznap lett a blog három éves. :)
Az első bejegyzés óta hihetetlen változáson mentem keresztül, ezt még én magam is látom. Egyetlen egy olvasóm van, aki az első betűtől kezdve olvas mindig, azt hiszem, az előző mondatommal egyet fog érteni. Akkor egyik nagyon búskomor időszakomat éltem meg, hatalmas segítség volt kiírni magamból. Azóta már sok-sok jobb és rosszabb pillanatnál éreztem ugyanezt. Nem tudom, enélkül is ugyanez lennék e, vagy valaki más. Szegényebb lennék, az biztos. Azok közül, akikkel bármilyen módon is már kapcsolatba kerültem az írásaim révén, senkit nem ismernék ha csak a valódi világomban mozognék, és nem élnék itt, a virtuális valóságban is.
Néha félelemmel írok őszintén, máskor büszke vagyok az őszinteségemre. Vannak ugyan dolgok, amikről soha nem írtam, és nagy valószínűséggel nem is fogok. Nem azért, mert nem vállalható, azért, mert annyira nem csak rólam szól, hogy úgy már nem. Magammal kapcsolatban azt hiszem, kiadtam már mindent. Tudjátok rólam, hogy nem tudok főzni, és nem is szeretek. Tudjátok, hogy nem szeretek korán kelni, és van, hogy nem is tudok. Azt is, hogy milyen betegségeim vannak, és azt is, hogy mennyire nehéz ezt elfogadnom. Tudjátok, hogy a gyerekeimért bármire képes vagyok, de azt is, hogy a gyerekeim mennyire az idegeimre tudnak menni. Tudjátok, hogy sírok akkor is, ha bánatom van, de akkor is, ha örülök. Tudjátok, hogy az érzelmeimet olyan szinten élem meg, ami néha fájdalmas. Többet tudtok rólam, mint sokan a személyes ismerőseim közül.
Nem tudok most olyat írni, amivel meglepnék bárkit is. Magamat megleptem már számtalan alkalommal a bloggal kapcsolatos kitartásommal, még én magam is azt gondoltam, hamar rá fogok unni. Nem így lett.

A mai a 798. bejegyzés. De ha ezt a kettőt nem számoljuk, ami túl van már az elsején, akkor 796. bejegyzés született a három év alatt, 1524 komment. (ebben szerepelnek az enyémek is) 28 rendszeres olvasóm van, akiknek külön köszönöm, hogy vállalják, hogy olvasnak. A legtöbb látogató Szilviéktől érkezett, összesen 5160-an.

Nem tudom mit mondhatnék azon kívül, hogy KÖSZÖNÖM. :)

Sírni fogsz

Tegnap délután már mondta nekem Balázs, miközben ettünk, hogy húú, olyan videot látott, amin zokogni fogok. Elmentette nekem könyvjelzőként, de épp akkor nem működött az oldal, így aztán nem sírtam rajta. Nagyvonalakban elmesélte miről szól, és hát úgy gondoltam, na ne viccelj már, ezen aztán igazán nem fogok zokogni, mert ezek tök jó pillanatok lehetnek.
Még szerencse, hogy nem mondtam mindezt ki, mert akkor jól beégtem volna. :D Ma este Erik szólt, hogy megnézhetem, mert ő is látta valahol, és már jó. Leültem. A video tíz perces. Én a tizedik másodpercig sem bírtam könnyek nélkül. Mert amúgy tényleg jó pillanatok ezek, de akinek csak egy kis lelke is van, az elképzeli, mi minden van az ilyen pillanatok előtt. Ráadásul micsoda aggodalom lehet ott egy-egy ilyen pillanat előtt.
Szóval, én sírtam. Gondolom többen is fogtok, de azért megmutatom. Akik nélkülözik épp ezeket a pillanatokat, azoknak azért, hogy reménykedjenek, hamarosan eljön, nekünk, akik pedig vagyunk olyan szerencsések, hogy akár minden nap megadathat ez a pillanat, azért, hogy el ne felejtsünk ezért hálásnak lenni. :)

December van

Még nem az a bejegyzés következik, amiben rácsodálkozom erre a tényre, az úgy két hét múlva lesz... magamat ismerve legalábbis. Igaz, arra az előbb döbbentem gondoltam, hogy ha vasárnap a második gyertyát fogjuk meggyújtani az adventi koszorún, akkor két hét múlva már karácsony. Ha így nézem, akkor azért Para kezd belém költözni. De nem így nézem. Úgy nézem, hogy tegnap este díszbe és fényekbe öltözött a lakás, amivel ugyan este jó későn végeztem, de minden pillanatát megérte, mert Patrik azonnal úgy nyilatkozott, hogy "olyan karácsony-hangulatot teremtettem, hogy máris nagyon várja", és Balázs is mosolyogva lépett be hajnalban az ajtón. Szóval, ez jó, mert még csak elseje van, és ez már készen van. Az adventi naptárak is kinyitódtak ma, és volt is benne valami. Ezzel kapcsolatban ugyan össze kell kapjam magam, mert csak harmadikáig van megtöltve, az meg már holnapután van. De ami azért gáz, hogy az előbb jutott eszembe, hogy bakker, a Mikulás is jön kedd reggel. Én meg nem konzultáltam vele... úgyhogy ezt holnap sürgősen pótolnom kell. Nagyon remélem, hogy a Nagyszakállú szakít még rám egy kis időt, igen nagy slamasztikába kerülnék itthon, ha az idén úgy esne, hogy megfeledkezne róluk a lappföldi. Bár.. Erik a héten megállapította, hogy ő tudja, hogy neki csak virgácsot fog hozni. Nem fog. Erről gondoskodom. Az egyik legjobb gyerekünk.. rögtön Patrik és Roland mellett.. méghogy virgács.
Gondosan el fogom titkolni, vagy legalábbis jobb színben fogom feltüntetni az összes létező hülyeségüket. Azt is, hogy ma este konkrétan az agyamra mentek, és csak az mentette meg őket attól, hogy kirakjam őket a lakásból, hogy előtte voltam kint, és úgy ítéltem meg, hogy nagyon nem jó ebben a szitáló ködben. Úgyhogy maradtak. De mondom, csak az az áldott jó szívem mentette meg őket.. aztán láttam fb-on, hogy többen is ilyesmivel küszködtek ma este a szülők közül, ezzel egy időben eszembe jutott, hogy egyik kedvenc hírolvasóm ma délelőtt azt mondta, komoly front van, és tessék vigyázni, mert az egyébként egészségeseket is megviseli. A tünetek pedig: fáradtság, idegesség, tompultság, meg ilyenek. Na szóval, majd Mikulás bácsinál is ezzel a front-dologgal mentem ki őket.
Azt mondjuk nagyon nem bánnám, ha ez a pirosruhás-nagyszakállú nem csak hogy fogadna, de még azt is megmondaná, mit szeretne hozni leginkább. Azt én tudom, hogy mit ne hozzon. Csokit ne, felesleges, bár.... ha Milka lenne, azt azért én bevállalnám. Játékot.. hát.. izééé.. majd akkor rakok ki helyette, amit elvihetne. Ami jól jönne... egy kis varázspor. Amivel lehetne varázsolni nyugalmat, időt, tisztára sikált lakást. Najó, a gyerekeknek is varázsolnék vele valami bayblade arénát, vagy mi a szöszt. Ja, merthogy a bayblade, ami eddig szigorúan távolmaradt tőlünk, most rögtön ikerpárban jött... És ha már itt vannak, kéne nekik valami küzdőtér, merthogy ezek a pörgő izék csatáznak. Őszintén szólva halvány lila segédfogalmam sincs róla mire jó, ellenben halálra idegesítenek vele, ahogy zörögnek, de ha már ötödik perce csak a zörgés van, és nincs vita, azonnal hálás vagyok ennek a valaminek.
No, hát most, hogy elkezdődött a várakozás időszaka.. átöltöztettem a blogomat is karácsonyváróba, a lakást is, már csak a java van hátra.... :) Addig pedig, míg elérkezünk ahhoz a naphoz, amire egész hónapban készülünk, továbbra is olvashatjátok mindennapi agymenéseimet. Ami majd néha vidám lesz, néha szomorkás, néha meg tanácstalan, vagy épp nagyon ideges. De mind én leszek... csak most szóltam előre, hogy ne lepődjetek meg.