Keresztapánk..

.. vagyis a bőrgyógyászunk. 12 éve kerestük fel először, az akkor pár hónapos Patrikkal. Sima, átlagos tejkiütéseknek gondoltuk, aztán súlyosbodott. Az első találkozásaink nem voltak szívderítőek, Patrik úgy visított tőle, mint akit ölnek, én pedig azért nem szerettem, mert mindig közölte, hogy mi az, amit nem lehet. Nem lehet mosni "gagyi" mosószerrel, nem lehet fürdeni, tilos a habfürdő, a tusfürdő, a szappan (kivéve a baba). Nincs strandolás, nincs uszoda, kenekedés reggel-este. Pár találkozás után már szinte előre tudtam, hogy milyen hangsúllyal fogja mondani, "tetőtől talpig" kenni kell ezzel. Vagy "most adunk egy erősebbet, de ezt csak a csúnya foltokra". Velünk együtt várta Eriket, eddigre már szinte bérletünk volt hozzá, és ha megláttak a váróban, máris mi következtünk. Együtt próbáltuk kideríteni az okokat, ami ehhez a bőrbetegséghez vezetett, kerestünk mindig valami bűnöst, szűrtünk mindenféle allergiára, soha, semmit nem találtunk. Patrik óvodás volt már, és eddigre már Erik is a paciensei közé tartozott, akinek babakorában még Patrikénál is csúnyább volt a bőre, amikor egyszer kimondta azt az igazi kulcsmondatot. Akkor volt először, hogy Patrik kezéről a húsig lejött a bőr a téli hidegben, és az oviban nem akarták megfogni a kezét. Sírva meséltem neki, zaklatottan, kétségbeesve, hiszen azt akartam, ő se legyen másabb másoknál. Azt mondta: "Itt az ideje elfogadni ezt az egészet. Kezeljük, ahogy tudjuk, de jelen van. Megmarad, ki tudja meddig. Nincs gyógymód, csak segítség. Tessék ezt elfogadni, mindenkinek jobb lesz." A kezdeti ellenérzéseim eddigre már egyébként is rég megszűntek, ettől pedig aztán végképp a szívembe zártam őt. Ha két gyerekkel mentem egyszerre, még öltöztetni is segített valamelyiket. Érdeklődött mindig tőlük, épp mi zajlik az oviban. Nagyon drukkolt, hogy Roli kislány legyen, hátha akkor ő megússza. Persze fiú lett, és persze, ő is oda jár már majdnem hét éve. Egészen természetesen épült be az életünkbe, hogy megyünk a T.... bácsihoz. Sosem hívták doktor bácsinak, mindig csak így. Néha elég ciki, hogy annyira közvetlenek vele, de tényleg olyan ő nekünk, mint valami keresztapa. Aki néha dorgál, de legtöbbször csak segít, támogat.
Minden évben karácsony környékén meglepjük őt. Mikuláskor van a névnapja is, van, hogy épp aznap, van, hogy a névnapja és karácsony között sikerül eljutni hozzá. A héten is voltunk nála, írtam, hogy s.o.s hívnom kell. Ahogy szokta, igen rugalmasan kezelte a problémát, nemes egyszerűséggel közölte, hogy hát hogyne, jöjjenek. Meglátott, behívott. Megnézte, megkérdezte, történt e valami? Vagy újdonság? Új mosópor, új öblítő, új ágynemű? Semmi... hümmögött, majd felírta a szteroidost (de most nem elocom, dermovate). Megkaptuk a használati utasítást, majd már útnak is eresztett volna bennünket, mert Patrik felé már elhangzott, hogy "aztán segítsetek ám anyának", tőlem is megkérdezte, hogy "jön e már a kislány, és miért nem?" amikor mondtam neki, hogy szeretnénk neki nagyon kellemes ünnepeket kívánni. Elővettem a csomagot, ami készült neki, egy dióvirág, kicsit karácsonyias "ruhába" öltöztetve, képeslappal. Minden évben ugyanúgy örül annak, hogy saját kezűleg készített ajándékkal lepjük meg, most is, először szóhoz sem jutott, majd nézegette csak, és látszott az öröm az arcán.  Az asszisztensnek is vittünk, aki szintén majdnem könnyekig meghatódott, majd közölte, ki sem bontja, olyan szép.
Hálás vagyok érte, hogy ha már kellett valaki, aki ezt a betegséget "kezeli", épp ő az. Igazi családtag nálunk. Mondjuk, ha valaha eljutunk odáig, hogy kinövik a fiúk, akkor is ugyanígy számon lesz tartva. :)