Senki nem hitte el...

.. bevallom, még magamnak is voltak kétségeim saját magam felől is, de tényleg megtettem. Tegnap óta már nem én vagyok az oviban a szülői szervezet elnöke. Egyrészt megkönnyebbülés, mert újabban már sokkal több terhet és negatívumot hordozott magában az egész, mint amennyi még belefért nekem, másrészt nagyon rossz érzés volt megírni. Sok kis apróság vezetett a nagy elhatározáshoz, az utolsó utáni csepp az volt, hogy a polgármesterünk arra a levélre, amit írtam neki, úgy reagált, hogy felhivatott telefonon (máig rejtély honnan tudja a mobilszámomat), és kvázi berendelt magához. Holott én arra kértem, jöjjön el az óvodába, és egy közös szülői fórumon face to face válaszoljon a kérdéseinkre, ismertesse a terveit, stb. Nos, sok mindent eltűrök, de hülyének nem nézhet senki, még akkor sem, ha polgármester. Egészen véletlenül úgy hívtak hétfő délelőtt meg kedd estére, hogy akkor szülői értekezletre kellett mennem. Biztos vagyok benne, hogy tudta. Jó kis diplomatikus húzás részéről, mert mondhatja, hogy ő felajánlotta, és én voltam, aki elutasította.
Mindegy, már szót sem érdemel az egész. De akkor, mikor azt a bizonyos telefont letettem, véglegesen eldöntöttem, ennyi volt. Annak idején azért vállaltam el, mert éreztem magamban annyi affinitást, hogy bármikor, bármilyen helyzetben ki tudok állni a gyerekek, és a gyerekekhez tartozó szülők érdekében. Ez így is történt éveken keresztül. Vívtam csatákat, szülőkkel, óvónőkkel, de mindig sikerült olyan megoldást kieszközölnünk, amivel szinte mindenki elégedett volt. Tavaly már megérintett az érdektelenség szele, és nagyon rosszul is esett, írtam is akkor az elmaradt bállal kapcsolatos érzéseimről. Már akkor sejtettem, hogy jobban járnék, ha nem csinálnám tovább. De megráztam magam, és gondoltam, majd kitalálunk valami mást.. másképp hozzuk össze a társaságot, és másképp szerzünk pénzt a gyerekeknek.
Aztán ez az óvodavezetői pályázatos hercehurca megint csak megviselt. Mit sem ért a véleményünk, az idő és energia, amit belefektettem, hiábavaló volt minden.
Nem szeretek félbe hagyni semmit. De most, az utolsó ovis gyerekem utolsó ovis évében mégis abbahagytam. Elfáradtam, belefáradtam. Ráadásul az új felállásban már nem lennék képes ugyanazzal a szájízzel csinálni, mikor tudom, hogy tökmindegy mit mondunk, úgyis az lesz, amit már előre eldöntöttek. Kicsit olyan "Virág elvtárs, az az ítélet"- íze van az egésznek, ami történt.
Elvben még egyszer részt kell vennem egy szm ülésen, "hivatalosan elköszönni". Nem nagyon értem ezt (a megbízott vezető mondta), mert annál hivatalosabban nem tudok elköszönni, minthogy írásba adtam.
Sajnálom, hogy így alakult, és bánt is egy kicsit. De majd hamar átlendülök ezen, és élvezem a megkönnyebbülés felszabadító energiáit. Sose lennék képes a nevem adni olyan dolgokhoz, amik teljesen ellenkeznek minden meggyőződésemmel.
Azért.. lehet, hogy mégis részt veszek még egyszer.. hogy sok sikert kívánhassak az utódomnak. :)