Héééétfőőőőőő ...grrrrrr...

Mindig abban reménykedem, hogy a következő poszt majd vidámabb lesz. Mindig megfogadom, hogy nem is írok azokról, amik nem túl vidámak, mert én alapvetően egy vidám lány vagyok. Ámde ha a gépszíj beindul, úgy tűnik nincs megállás.
A szomorkodós hétvége után eljött a hétfő, és mondhatni negatív csúcsot döntött. Mert ilyen szar hétfője még Garfield-nak sem volt szerintem soha, mint az enyém tegnap. Szándékosan nem írtam róla tegnap este, mert akkor még túl sok volt bennem az indulat, indulatból meg nem szeretek írni (sem).
De haladjunk időrendben.
Reggel a fél hetes ébresztő még a szokásos keretek között zajlott. Megszólalt a telefonom, jobban mondva üvöltve énekelte Cheryl Cole, hogy Fight for this Love, nekem pedig iszonyatosan nehezemre esett kimászni a jó meleg takaró alól. De még viszonylag hamar feltűntem a konyhában, és negyed nyolckor már nemhogy a kávémat megittam, felöltöztem, mosakodtam, tízórait csomagoltam, gyereket imádkoztam ki az ágyból, hanem már el is mosogattam. A nagyok iskolába indulása után még Rolival is egészen sima ügy volt az ébredés/öltözés, 7:45-kor már indultunk az oviba. Na és itt kezdődött a szar nap legelső felvonása.
Merthogy bál. Ugye említettem, hogy szervezés alatt van az ovis bál. Április 16. ugye mindjárt itt van, bele kellett húzni a múlt héten is, éjfélig vagdostam a jegyeket, miután előtte éjszaka éjfélig gyártottam őket wordben. De ez nem gond, szívesen csinálom, mert azt nézem, a gyerekeknek segítek vele. Na de.. és itt jön a bibi. Szívesen csinálom, de értelmetlenül nem szívesen áldozok semmire sem időt, sem energiát. Az ovink (szeretik gigaovinak emlegetni a városban) 8 csoportos óvoda, összesen 200 gyerekkel (azt hiszem pár gyerekkel már föle is van a kétszáznak), jó esetben ugye ez 400 szülőt jelent. Nos, ebből a kisebbfajta tömegből, amit a szülők képviselnek hétfő reggelig mindösszesen ketten gondolták úgy, hogy ők szeretnének bálozni. Hiába volt minden erőfeszítésünk, személyes agitálás (egy egész délutánom, és két délelőttöm ment rá a "szájtépésre", könyörgésre). Őrületes közöny és elutasítás jellemezte a társaságot. Már csütörtök délután is majd eldurrant az agyam az olyan kifogásokon, hogy drága (1200 Ft volt a báli belépő ára/fő), hogy nincs kire hagyni a gyereket, hogy ő nem szeret ilyen helyre menni.. Mindenki makacsul rázta a fejét, hogy nem, nem és nem jön. Péntek reggel megkértem az óvó néniket, legyenek szívesek körbekérdezni a szülőket, hányan lennének, akik úgy tervezik, hogy eljönnek, csak még nem vettek jegyet, mert mondjuk szeretik szivatni a szülői munkaközösség elnökét még nem tudják hányan jönnek, vagy ilyesmi. Nos, hétfő reggel végigjártam mind a nyolc csoportot, és mindenhol kivétel nélkül ugyanazt a választ kaptam. Senki. Nagy büdös nulla. Őszintén mondom, nem tudtam, sírjak, vagy nevessek az ilyen fokú érdektelenségen. Nem tudom, mit kellett volna még tenni hozzá, hogy akarjanak jönni. Kiplakátoltuk, elmondtuk, kedveskedtünk, agitáltunk akit csak lehetett, de süket fülekre találtunk. Így aztán nehéz szívvel, de meghoztam a döntést, le kell fújni. Minimum hetven emberre lett volna szükség az óvó néniken felül (ők tiszteletjegyet kapnak mindig), hogy ki tudjuk fizetni a zenészt, és a terembérletet. A hétfői nullából nem tudom, hogy lehetett volna szombatra hetvenet csinálni, és nem is mertem megkockáztatni, hogy kipróbáljuk. Támogatói jegyet összesen 46 db-ot adtunk el, ami megint csak a tökéletes érdektelenség igazi iskolapéldája egy ekkora létszámú óvoda esetén. 500 Ft-ot kértünk érte, ami azt hiszem, a mai világban igazán nem oszt-nem szoroz. Tele indulattal jöttem el negyed tízkor az oviból. Jól jött a túlzott adrenalin, mert tizenegyre kész volt az ebéd (és csak négy helyen szúrtam meg magam a saslikpálcával), két adag mosás kiteregetve, és egy gyors ebéd után már rohanhattam is dolgozni a még mindig tomboló szélben.
Bevallom, menet közben, miközben Eszterrel beszélgettem telefonon, még megfordult a fejemben, hogy jó is lesz bemenni, kicsit kipihenem ezt az ovis hercehurcát, mielőtt felhívom a zenészt, hogy megmondjam neki, hiába várt ránk. Nos, hogy mennyire nem így lett, azt még akkor nem sejthettem.. és ha tudom előre, hogy mi vár rám, nem sietek ennyire.
Főnökasszonyomnál is komoly hétfő lehetett, mert nem túl rózsás hangulatban várt. És rendes vagyok, mert tegnap még azt írtam volna, hogy egy kőbunkó volt már akkor is, mikor odaértem. Cédulára volt feljegyzetelve neki, hogy miért is akar lecseszni. Először is: többet kell takarítanom (?), mert ő szombat délután egy órát takarított UTÁNAM. (?) Nem értettem, hogyhogy utánam, mikor én péntek délután egykor eljöttem, és hétfő délben jártam arra legközelebb. A fennmaradó időben esélyem nem volt koszt csinálni, amikor meg eljöttem, nem hagytam magam után semmiféle disznóólat (amúgy sem szokásom) A köpni-nyelni hangulatnak köszönhetően nem tudtam épkézláb, de legalább magamhoz méltó módon reagálni (értsd: boltkulcs odavág, és köszviszlát), és jóformán semmit sem mondani, amikor már jött a következő napirendi pont. Nevezetesen a kombidresszek. Merthogy össze vannak keverve. És az is én voltam. Más nem is lehetett. (még szerencsésnek mondhatom magam, hogy a japán katasztrófát nem varrta a nyakamba) És ez így nem lesz jó. Mindezt olyan stílusban, ahogy én még egy csövessel sem beszélnék, tisztelve benne az emberi méltóságát. És a tavaszi szünetben nem lehetek itthon, maximum pár napot, mert ő is pihenni akar. És a végső csapás még hátravolt. (itt  kellett volna a kulcsot visszaadnom) Szerdán egész nap kell jönnöm, mert neki takarítani kell, meg készülni a húsvétra.. mert nem mindenki lakik olyan kis lakásban, mint mi..
Utólag bevallom, nem tudom, hogy voltam képes rá, hogy nyeljek kettőt, és ne küldjem el az anyjába. A lakásméretünk épp elég kereszt nekünk, illetve az, hogy nem tudunk nagyobbat venni... de még soha, senki nem vetemedett arra, hogy ezért lenézzen bennünket. Márpedig ez az volt.
Dühöngtem magamban, miután elment, igyekeztem nem sírni, mégis, hogy néznék ki a boltban kibőgött szemekkel. Fél kettő tájban átmentem a szomszédos pékségbe egy kávéra, ahol is megtudtam, hogy "nem is dicsekedtél, hogy te ilyen jól keresel.. Főnökasszonyod mondta, hogy több, mint ötvenezret viszel haza" Hmmmm.. jó volna. De nem így van. És be is tudtam bizonyítani, mert ott volt a telefonomban az sms a fizetésem megérkezéséről. 38ezer és pár száz forint. Még csak meg sem közelíti az ötvenet, nemhogy több.  Ezen mondjuk nem húztam fel már magam, már mindegy is volt.
Nekiálltam rendbe rakni a kombidresszeket, ha már egyszer összekevertem... gondoltam, még majd le is nyugtat a kis babaholmik hajtogatása. De ellenkezőleg. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy jajj de szédülök, és jajj alig látok..szerencsére belépett a főnököm lánya, és azonnal széket hozott, innivalót keresett. Nem tudom mi lett volna, ha nem akkor jön..
Még itthon is nehezen tértem napirendre az ügy fölött. Nem érzem jogosnak egyáltalán amit kaptam, mert én vagyok az, aki mindig felmos (rajtam kívül senki), nem ücsörgök naphosszat újságot olvasva, hanem letörölgetek, vagy akármi.. szóval.. nem gondolom, hogy lógok. De ha mégis ő így érzi, azt gondolom, ezt is lehetne normálisan az ember tudomására hozni, nem sárba tiporni. A vérnyomásom magas volt, nem is ment le teljesen estére sem, de mára rendeződött.
Mondjuk komoly gyomorideggel mentem reggel nyitni. És nem viccelek vele, hogy szívesebben ültem volna  fogorvos székébe helyette.