Hajjajj...

Tegnap nagy élményem volt. A szó negatív értelmében. Olyan, amilyen még nem nagyon.
Az oviba mentem délután legkisebb királyfiért, tök gyanútlanul. Gyanús volt, hogy nagyon gyorsan elrakta, amivel játszott, és már rohant is hozzám. Rendszerint még könyörögnöm kell egy pár percet, hogy gyere, menjünk, várnak a tesóid, meg ilyenek. Gyanús volt, hogy óvó néni közelített felénk, mikor kiskirályfi rámcsimpaszkodott, nem épp királyi módon, sokkal inkább, mint egy kismajom. És akkor megkérdeztem, mi újság, milyen volt ma az oviban? Erre lesütött szemekkel válaszolt: nem emlékszem. A radarjaim azonnal érzékelték a baj jelenlétét, és óvó nénire néztem, aki viszont emlékezett, de nem akarta mindenáron beköpni a gyereket, így csak finoman figyelmeztette Rolit, hogy mondd el anyának, miért voltam én ma olyan szomorú? Mire kicsi fiam még mindig lesütött szemmel motyogta, hogy mert rendetlen voltam. Egyrészt a szívem szakadt bele abba a bűnbánó tekintetbe, másrészt láttam az óvó nénin, hogy ez a mai valami nem egy "kis rendetlenkedés" volt, azt valószínűleg nem is említette volna meg. Így aztán eltöltöttünk egy jó pár percet az öltözőben, miközben én próbáltam kifaggatni a gyerekemet, hogy mit csinált, ő pedig lesütött szemekkel hajtogatta, hogy nem emlékszem már. Végül sok perces huzavona után óvó néni odaült mellé, és suttogva megkérdezte tőle, hogy emlékszel, mi történt a tornateremben? Nem tudom leírni az arcát.. legyen elég annyi, hogy hatalmas erőfeszítésembe került, hogy ne kapjam fel azonnal, és ölelgessem meg. Tornafoglalkozás közben azzal "szórakozott" hogy futás közben kigáncsolja a többieket, és tetszett neki, hogy elestek. Döbbenten néztem.. hogy az én szuperérzékeny, mindenkit szeretős gyerekem ilyet csináljon, hogy szándékosan okozzon valakinek fájdalmat? És ezzel még nem is volt vége, mert belébújt a kisördög, és szándékosan mindig épp az ellenkezőjét csinálta annak, amit az óvó néni mondott. Óvó néni is leteremtette, csúnyán nézett rá, és nem ment oda hozzá. Én is leteremtettem, olyan szigorúan, ahogy csak tellett tőlem, miközben folyton küzdöttem magammal, hogy ne puszilgassam agyon azokat a szomorú szemeket, meg azt a lefelé görbülő szájat. De férfi volt.. mert tartotta magát. Egészen addig, míg haza nem értünk, és Erik nem adta neki oda a kezében tartott könyvet. Akkor kitört a zokogás belőle.
Beszélgettünk róla tegnap sokat, hogy nem szabad másoknak fájdalmat okozni, azoknak sem, akiket nem szeretünk annyira, azoknak meg főleg nem, akiket szeretünk. Megbeszéltük, hogy nem viselkedhet így az oviban sem, és máshol sem, a társaira vigyázni kell, és oda kell figyelni arra, amit mások mondanak. Természetesen a csillagokat leígérte az égről, hogy ő soha többet ilyet nem, és jól fog viselkedni, és nem leszek szomorú miatta.
Sejtem, hogy kicsit "kiakadt" a múlt héten amiatt, hogy Patriké volt a legtöbb figyelem. Vagy inkább csak remélem, hogy ez volt az oka, amit így vezetett le, és nem más.
Néha azért olyan jó lenne rendelkezni annyi bölcsességgel, amennyivel minden ilyen helyzetet kisujjból tudnék kezelni, és rendelkezni annyi idővel, amennyiből jutna mindig mindenkinek bőven... Na persze, ez csak álom.