2013. dec. 31.

Idei utolsó

Azt gondoltam, hogy én ma egészen biztosan nem fogom megvárni az éjfélt, mert nagyon régen volt már az a hajnali négy óra pár perc, amikor keltem. Ráadásul nagyon nem volt egyszerű napom, de azzal a jóleső érzéssel jöttem el, hogy kész van, megcsináltam mindent. És ezért a jóleső érzésért megérte az az enyhe pánikroham is fél tizenegy tájban, amikor azt gondoltam, hogy "úristen, nem fog menni.."
Az idei évünkre tökéletesen jellemző módon Balázs és én jöttünk el ma utoljára a munkahelyünkről. Tökéletes csend volt mindenhol, rend.. meg mi ketten bandukoltunk kifelé. :) Nem mondom, hogy jövőre ez másképp lesz, mert mindketten elég kötelességtudóak vagyunk ahhoz, hogy bármikor, amikor így adódik, akkor ugyanígy lesz. :)
Azon túl még, amit itt egész évben elmondtam és leírtam már nem nagyon maradt semmi, ami még elmondható erről az évről. Ugyan vannak dolgok, amik nélkül nagyon is jól meglettem volna, de igazából sose rosszabbat ennél. Ha jobb adódik, annak persze örülnék. :)
De erről úgyis mindig értesültök majd.
Jövőre ugyanígy folytatódik minden. :)



2013. dec. 30.

Visszatekintős móka II. felvonás

Elmesélhetném ma, hogy mennyiféle szomorúság és idegeskedés tud jutni egy napra, de inkább nem teszem. Nem oldana meg semmit, ha másokat is lehúznék vele. Elég volt ez nekünk, és majd úgyis megoldjuk. A megoldás után pedig majd elmondom. :)
Ehelyett folytatom inkább az "évértékelő"-t, ezúttal hat kérdéssel. A móka ugyanaz, a játékosok száma jó lenne, ha emelkedne. De ha nem, azt is megértem.. és meg is érdemlem. :)

Mire vagy a legbüszkébb?
Hogy úgy csináltam végig ezt az évet, hogy nem volt szükség arra, hogy s.o.s orvoshoz rohanjunk. És most már úgy érzem, "ide nekem az oroszlánt is", úgyis megbírkózom vele. (sőt, én vagyok az erősebb)

Ki az a három ember, aki a legnagyobb hatással volt rád?
A férjem. A fiaim. (de ez már négy) és a kollegáim.

Ki az a három ember, akire a legnagyobb hatással voltál?
Azt remélem, úgy hívják őket, hogy Patrik, Erik és Roland.

Mi az a dolog, amit nem sikerült befejezned?
A takarítás, a szekrényeink rendberakása, és a papírjaink között uralkodó káosz megszüntetése. (és hólabda sem készült)

Mi a legjobb dolog, amit fölfedeztél magadban?
Kitartó vagyok, és önmagam számára meglepő állóképességgel rendelkezem. (ezt nem hittem volna)

Mi az, amiért leginkább hálás vagy?
Azért, hogy ennyire szeret engem a férjem, és azért, hogy három fiam is születhetett. És a nyaralásért.

És még egy kis bónusz is..
A legszebb pillantok

A nyaralás pillanatai. Mind itt van velem minden nap. Érzem a talpam alatt a padló hűvösét, hallom a csigalépcső nyikorgását, a vonatok hangját. Látom a Balatont a lemenő nap fényénél, és látom ebben a fényben, ahogy a gyerekek labdáznak a vízben, és közben fogom Balázs kezét. Érzem az ebédek ízét a számban, a faszén illatát. Itt viselem a könyökömön a szerencsétlen lépésem következményét, és szinte látom ahogy virágzik a levendula az ajtóval szemben. Csoda-pillanatok mind egytől-egyik, két hét gondtalanság, és önfeledt pihenés csodái. Nem mindenről készült fotó, mégis minden itt van örökre belém égve, és bármikor előkerül, újra érzem azt, amit csak ott. Ezekkel a pillanatokkal élem túl a telet, és lassan elkezdek visszafelé számolni, mert azt remélem, már csak kb. annyi van hátra a viszontlátásból, mint amennyin már túl vagyunk azóta, hogy istenhozzádot mondtunk. :)

Ti jöttök...

2013. dec. 29.

Visszatekintős móka

Ami akkor lenne az igazi, ha jó sokan részt vennénk benne... Mindegy hogyan, itt írod le Te is, vagy magadnak csak, esetleg közzéteszed a saját blogodon, vagy kiposztolod a facebook-ra. Sőt, az sem baj, ha én nem is fogok tudni róla. :) Azt azért előrebocsátom, a kérdések nem a saját fejemből pattantak ki, hanem a Láthatatlan Egyetem Önkéntesei munkájának eredménye.
Első körben akkor következzen 6 mondat az előző évről (vagyis erről, ami még éppen tart)

A legbölcsebb döntés, amit meghoztam az volt, amikor február végén igent mondtam egy olyan ajánlatra, ami nem teljesen az volt, amire vágytam.

A legnagyobb lecke, amit megtanultam az volt, hogy semmi sem fontosabb annál, hogy az ember egészséges és vidám tudjon lenni. És még az, hogy minden megvár...

A legnagyobb kockázat, amelyet vállaltam az volt, amikor február végén igent mondtam egy olyan ajánlatra, ami nem teljesen az volt, amire vágytam. Fogalmam sem volt, meddig bírom fizikailag, testileg, egészségileg.. és benne volt a kockázat, hogy el fogok bukni.

A legnagyobb meglepetés az előző évemben az volt, hogy a férjem és a fiaim mennyire frankón helyt tudnak állni minden helyzetben.

A legnagyobb szolgálat, amelyet végeztem ebben az évben is ugyanaz, mint eddig mindig. :) Mondanám, hogy Isten szolgálata, de nem a szó szoros értelmében, hanem egy kicsit másképp. Mondanám, hogy az Univerzum szolgálata, de ez sem igaz.. De valami ilyesmi. :)

A legnagyobb dolog, amelyet befejeztem ebben az évben is a blogom. Mert az idén is kitartottam minden nap jóban-rosszban, fáradtan, idegesen, félve, sírva, örülve... :)

Akinek van kedve, csatlakozzon. :) Akinek nincs, az is.. és majd menet közben kedve is lesz. :)  Még van ám kérdés holnapra, sőt, holnaputánra is. :)

Na és azért elmesélem, hogy kicsit zűrzavaros lelkem ma komoly megnyugvást nyert. Lehúztam az ágyneműt, tisztát húztam, mindent kimostam, kiástam a gyerekek szobáját a háthogyismondjam miből... trutyi?gané? valami ilyesmiből. Ugyan nagyon elfáradtam, de nagyon jólesett végre megcsinálni. :)

2013. dec. 28.

Lujzi fel akar mondani.

Lujzi nagyon régóta velünk van.Elismerem, hogy nem a legjobb sorsú háztartási alkalmazott, mert nem elég, hogy neki jut a konyhai munka kevésbé gusztusos oldala, még ehhez hozzáadódik,  hogy tízből nyolcszor éjszakai műszakra van beosztva, mert olyankor nem zavar senkit már, mi békésen alszunk. Sosem panaszkodott, sosem emelt ez ellen kifogást,  úgy tűnt elfogadta a feltételeket, és jól érzi magát nálunk. Azért igyekeztünk időről-időre a kedvére tenni, hol valami különleges betevő feladattal, hol mással. Egyáltalán nem tekintettem rá alkalmazottként, sőt minden nap újra és újra elmondtam, mekkora segítség ő nekem, és milyen hálás vagyok érte, hogy itt van.

Fogalmam sincs róla, hogy mikor és mivel bántottam meg, vagy hogy mennyi ideje őrlődött már magában, de ma elege lett, és sztrájkba lépett. Pedig nappalos szakban lett volna.De hiába vártak rá a koszos edények, megmakacsolta magát, és egy pittyenő hang kivételével mást nem volt hajlandó sem tenni, sem mondani. Pedig azonnal megkezdtem az engesztelő hadműveletet. De Lujzi rettentően mérges lehet, mert semmi nem hatott rà.Még az sem, hogy megcsináltam helyette a munkáját, Ő pedig olyan szép tisztára varázsolódott, mint már rég nem. De csak hallgat továbbra is makacsul.

Ebben a helyzetben nem volt más választásom, felhívtam Lujzi orvosát, segítsen a továbbiakban, mert mi nem tudunk nélküle élni, de ő meg nem akar velünk.

Hétfőre várjuk a mosogatógép szerelőt.Ő folytatja a további tárgyalásokat, mi meg majd mindent elfogadunk a cél érdekében.



És közben lett egy két éves bulldogunk, aki továbbra is imádnivaló cukipofa.

.
Ééésssss.....tadamm.... ma végre leesett, hogy van még egy böngésző, amit nem töltöttem le a telefonomra, pedig lehet hogy azzal működne a blogger.És igen.Működik. Úgyhogy ez az első poszt a telefonomról.Fél év alatt igazán ideje volt.


 Csak Lujzi gondolja meg magát....







2013. dec. 27.

Olyan fura

valami. Nem tudom elmagyarázni szerintem, mert még magamnak sem tudom megmagyarázni. Kicsit olyan érzés, mintha valami bajom lenne. Kicsit fáj a fejem, kicsit a nyakam, nem jó a gyomrom sem, de igazából nem tudnám erre fogni. Mégis olyan rossz valami. Vagy legalábbis nem komfortos, egyáltalán. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán már megint valami történni fog? De remélem nem... és különben is megérzések terén Balázs sokkal inkább otthon van már, mint én. (csak ő sosem mondja el)
Mióta megbeszéltem magammal, hogy oda kéne figyelnem, nem kéne híznom sem, meg teljesen elpunnyadnom sem, azóta lebegnek a szemem előtt a
hólabdák
fotó innen
meg gondolkodom rajta, hogy a nem is olyan nagyon régen beszerzett kókuszos pudingporral mit is lehetne kezdeni. Most ott tartok, hogy háztartási kekszre kerülne egy adag csokipudingos krém, megint egy sor keksz, erre a kókuszos pudingos krém, és a tetejére még csoki. Na nem most. Vagy nem tudom.
Ugyanakkor ennék almakompótot is, meg még ki tudja minden jutott eszembe a napokban.
Lehet, hogy csak ezért vagyok ilyen fura.. komoly inzulinemelkedést okoztam magamnak gondolati síkon is. :)

2013. dec. 26.

Karácsony végén

El is múlt, mintha itt sem lett volna. Nincs ezzel semmi baj. Jó volt, szép volt, pihentető volt, de még akkor is, ha amúgy holnap már egészen mást fogok gondolni, most egy kicsit örülök, hogy holnap mással fogok foglalkozni, nem pedig itthon ülök. És nem, nem vagyok munkamániás, és de, jó volt itthon, és igen, rám fért a pihenés, meg a láblógatás, azért ez az elképesztő hangzavar amit ez a három jómadár tud rendezni itthon, na, az kiborító ám időnként.
Ráadásul igen tömény adagban kapjuk Rolandtól a bűvészmutatványokat, lévén kapott egy bűvészdobozt. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy egész délután trükköket mutatott be. És semmi más baj nincs ezzel, csak az, hogy mindig el is magyarázza hogyan csinálja. Hiába mondom, hogy én nem akarom tudni, mert én csodálkozni akarok, csak legyint egyet, és elmagyarázza. Néha kínosan unom már. :D
Holnap majd túlesünk hamar a "kipihented magad?" kérdéseken, meg a "És mit kaptál karácsonyra?" kérdéseken is. Biztos mindenki elmeséli, mit és mennyit sütött-főzött, és hogy hányszor ette magát degeszre a két nap alatt. Én majd nagyokat hallgatok. :) Mert olyan úri sorom volt, hogy szentestén kívül semmit nem kellett főznöm. És akkor sem vittem éppenséggel túlzásba azzal a pár szelet hallal meg a sült krumplival. Apósom főzött nekünk tegnap, kissé elméretezte az adagot, így még ma is azt ettük. :) Jól laktunk, de nem ettük magunkat degeszre, épp csak annyit, mint egyébként is. :) A bejgliből még van, mondjuk elfogyott vagy hat kiló mandarin két nap alatt, de ezt leginkább Erik és Roland pusztítja. Patrik még véletlenül sem eszik egyet sem, a szagát sem bírja.
A degeszre evés meg amúgy sem pálya, mert nézek én azért tükörbe is, és hát.. hmm.. most lenne itt az ideje annak, hogy valamit tegyek magamért, mielőtt végzetesen szaporodásnak indulnak rajtam a zsírpárnák és a narancsbőrök. Még nem tudom mit és hogyan, mert egyetlen sport sem áll túl közel hozzám.. ámbár felmerült bennem, hogy lehet, hogy nem véletlenül kaptam már a második pár futócipőt? Talán futnom kéne benne? Nekem.. aki a fedettpályás távolbanézés olimpiájára készülök? Hát nem tudom. Majd még gyűjtök ehhez némi kedvet, meg valami inspirációt.
Szóval holnap hattól négyig after party (vagy páré, azt hiszem, így a menő most) lesz a munkahelyemen, hogy aztán megint itthon legyek két napig. (és elnézve az úszógumimat, még a végén tényleg nem sütök szombat délután semmit) Talán lábat lógatok majd, talán nem. Ki tudja ezt így előre?

2013. dec. 25.

A tanulságok

Tényleg fura egy karácsony nálunk ez az idei. Olyan, mintha minden nap itt állt volna a fa (amúgy tényleg, csak nem idebent, hanem odakint), és mintha nem is lett volna az a megelőző idegeskedés, feszültség, és semmi. Csak úgy hirtelen Szenteste lett, és már el is múlt.
Ezt kéne elraktároznom, hogy emlékezzek rá, bár egyelőre sziklaszilárd az az elhatározásom, hogy jövőre nem töltjük itthon a karácsonyt. Aztán majd meglátjuk, persze. Nincs soha semmi kőbe vésve.
Egyébként meg az a legfurább, hogy azt vártam, hogy majd tényleg "összedől a világ", amiért nincs millió ajándék a fa alatt, és csak egyféle sütemény sült, de nem. Még csak meg sem rengett a világ, nemhogy összedőlt volna. Utólag naná, hogy nem értem, mit voltam annyira oda, de tuti, hogy majd a következő ilyen alkalomnál is ugyanez lesz, hiába mondja majd mindenki, hogy nem fontos, ne törődj vele.
Bár a jövő évi feladataim egyike lesz, hogy megtanítsam magam lazábbnak lenni, mert így, ahogy most csinálom elég hamar kicsinálom magam, és idő előtt valami életunt, frusztrált zombi leszek. 2014 a lazulás és az öröm éve lesz. :) Nem akarok egyetlen percet sem idegeskedni feleslegesen, semmin.. mindig annyi minden van, amin órákat, napokat, heteket rágódok. Pedig minek? Ha becsúszik egy rosszabb jegy a suliban valakinek, vagy épp itthon marad valami, akkor sem történik semmi. Kijavítja majd, pótolja, elviszi másnap, és kész. :)
A legfontosabb az, és az volt most is, hogy itt voltunk együtt, öten. Mindenki egészséges, mindenki jól érzi magát. Ez a lényeg. Minden más a sallang és a körítés. Meg a megfelelni akarás mindenáron mindenkinek.

Csak tanuljam már meg úgy igazán végre ezt a leckét. Még majd a ráncaim is kisimulnak a végén. :)

2013. dec. 24.

Karácsonyra


A kis csillag a milliárdnyi többi között állt fenn az égen. Végtelenül messzi kis fehér pont volt csupán. Senki sem vette észre - éppen ez volt bánata. Hajnalban nem az ő fénye világított a legerősebben, nem ő volt az Esthajnalcsillag. A Nagy Medve sem Ő.
Amikor látta, hogy a betlehemi istálló feletti csillag milyen erősen fénylik, ezt gondolta: - Én is szeretnék egyszer így világítani! Egyszer ott állni az istálló felett, ahol a gyermek megszületett! De a Föld nagyon távol volt.
A gyermek a jászolban mégis meghallotta kívánságát. És a sok-sok más csillag között a kis csillagot is meglátta.
Ezután a következő történt: a kis fehér pont lassan kezdett kiválni a Tejútból, és süllyedt mélyebbre, egyre mélyebbre. Ahogy egyre ereszkedett, úgy lett mindig nagyobb és nagyobb. Már olyan nagy lett, mint egy kéz, öt sárga csóvaszerű nyúlvánnyal. Úgy nézett ki, mint egy igazi csillag. És ekkor nagy csöndben leereszkedett egészen az istállóig. Odacsücsült a jászol szélére, de kissé ijedtnek látszott. Mária, aki éppen aludt, csodálkozott, hogy egyszerre mégis milyen világos lett.
- Karácsony van - mondta a gyermek a csillagnak -, kívánhatsz valamit. Tudom, hogy van egy nagy kívánságod.
A kis csillag látta a gyermek arcát, amint éppen rámosolygott.
- Nincs semmi kívánságom - mondta a kis csillag, egyáltalán nem szerénységből. Valóban elfelejtette, amit korábban oly nagyon kívánt magának. - Egyet szeretnék csak - mondta ki végül. - Hadd maradjak itt, a közeledben, ahol téged láthatlak. Mindig melletted szeretnék lenni. Maradhatok?
- Igen - válaszolta a gyermek. - De csak úgy maradhatsz velem, ha elmész. El az emberekhez, akik itt laknak a Földön. S ha elmondod nekik, hogy láttál engem.
- Az emberek nem fogják megérteni az én nyelvemet, s nem fognak hinni nekem - mondta a kis csillag. - És ... hogyan jutok el hozzájuk? Mind a házukban vannak. Az ajtók zárva, s olyan hideg van.
- Épp azért, mert hideg van, neked kell odamenned és felmelegítened őket. Az ajtók? Én magam fogom azokat kinyitni. Én is ott leszek azoknál az embereknél, akikhez te elmész.
A kis csillag hallgatott. Még kisebbnek érezte magát, mint korábban.
Amikor a gyermek látta, hogy a csillag szomorú, rámosolygott:
- Ha rászánod magad, ajándékozok neked valamit. Minthogy öt csillag-ágad van, öt dologgal ajándékozlak meg téged. Ahova elmész, ott mindig világos lesz. Az emberek meg fogják érteni beszédedet. Meg tudod majd érinteni a szívüket. A szomorúakat fel tudod majd vidítani, s végül a békétleneket ki tudod engesztelni.
- Megpróbálom! - mondta a kis csillag. Ahogy indulni készült, érezte, hogy a fényből, amely a gyermeket körülvette, egy kevés ő mellé is szegődött. Egy kevés a melegségből és az örömből s az ő békéjéből.
A istálló fölötti kis csillag továbbra is apró és fénytelen maradt, láthatatlanul vándorolt a Föld fölött. Vitt viszont egy titkot magával, amelyről a többi csillag semmit sem sejtett: rá mosolygott a gyermek, s őt küldte útra. Hitet adott neki, hogy miért, alig tudta felfogni.
Épp hogy elindult, egy kunyhóhoz ért. Egy öregasszonyt talált ott, az asztalra könyökölve. Alig vette észre, olyan sötét volt a házban.
- Jó estét! - köszönt a kis csillag. - Sötét van itt nálad. Bejöhetek?
- Nálam mindig sötét van - mondta az öregasszony. - Még akkor is, ha fényt gyújtok. Vak vagyok. De kerülj beljebb, akárki vagy is.
- Köszönöm - mondta a kis csillag, s leült az asztalhoz az asszony mellé. S amint ott ültek, a csillag elmesélte hosszú útját az égből, s azt, amit Betlehemben átélt. Olyan szépen mesélt, hogy az asszony azt mondta: - Mintha én is látnám a gyermeket a jászolban. De hát én vak vagyok, s a gyermek is messze van. Ha nálam maradsz, akkor világosabb lesz. Maradj nálam, akkor nem leszek annyira egyedül.
- Te már soha többé nem leszel egyedül - mondta a csillag. - A gyermek fénye most már mindig nálad marad! De milyen különös is ez a fény: csak akkor tudod megtartani, ha tovább ajándékozod.
- Értem - mondta az asszony.
Miután elbúcsúztak, az asszony bezárta kunyhója ajtaját, s elindult a mezőkön keresztül. Úgy ment, mint bárki, aki lát. Az úton előtte ott volt a fény. Az a fény, amit a világtalanok is látnak.
A kis csillag boldog volt. Még sok ajándékot kellett szétosztania, s a karácsonyestnek sem volt még vége. De nem ért a dolga végére. Még ma is ott vándorol a Föld fölött. Esténként a csillagos égen meg tudom neked mutatni, hogy valamikor hol volt. De hogy ma hol van, azt nem tudom. Azt viszont tudom, hogy azokhoz mind elmegy, akik kívánnak valamit. Az asszony azt kívánta, hogy csak annyira lásson, hogy útra tudjon kelni. De maga a kis csillag is, ma is még csupán egy kis fehér pont lenne az égen, ha nem lett volna egy nagy-nagy kívánsága.



Innen szép...

... mondtam tegnap(előtt) este is. Mert a huszonharmadikáról lecsúsztam, már elmúlt éjfél, épp most fejeztem be a bejgli tekergetést. Úgyhogy bejglink már biztosan lesz.
És még majd valami más is holnap biztosan, mert többféle sütit is ennék most hirtelen, de ma éjjel már nem állok neki semminek. Elég volt a mai, akarom mondani tegnapi napból. Délelőtt még rohangáltam ajándék-ügyben, déltől fél tízig dolgoztam, aztán meg még megcsináltam a bejglit. Majd reggel sütöm. :)
Így kellett volna ezt egész decemberben.. és akkor most már nem kellene a bejglivel időt töltenem, mert tuti hogy lábra sem bírnék állni. :)

De azért az tök jó, hogy a kajás bevásárlás jó részét elintézték ma a fiúk. Igazán jó fejek. :)

2013. dec. 22.

Advent negyedik vasárnapján

... amikor egyszerre ég az adventi koszorún mind a négy gyertya, és boldogan emlékezhetünk meg arról, hogy megszületett Jézus Krisztus, nekünk adva végtelen szeretetét....
...nos, nekem ez a nap (sem) nem sikerült túl jól. Pedig jónak indult. Azzal a lendülettel, hogy ez az utolsó teljes napom, amikor még pótolhatok valamit azokból, amik miatt hiányérzetem, bűntudatom van, és nem tud szabadulni a lelkem a gyötrő, önostorozó gondolatoktól sem. Úgy keltem reggel, hogy elterveztem, hogy fogok este hatig kipipálni egy csomó mindent a listámon, és aztán nekiállok bejglit sütni. Ez egy kicsit megnyugtatott. Mert olyan kivitelezhetőnek tűnt minden, még akkor is, ha egyébként többször is húzott volna a kanapé, hogy gyere, ülj le egy kicsit, vasárnap van. Még akkor sem estem kétségbe, hogy eltérek az eredetileg tervezett dolgoktól, amikor szinte az utolsó utáni pillanatban valahonnan eszembe jutott egy ajándékötlet anyáméknak, és útnak is indultunk, hogy megvegyük. Amikor a második barkácsáruházban és az első hipermarketben sem találtunk belőle még csak nyomokban sem, akkor már kezdtem elveszíteni a bizakodásomat is, a türelmemet is, és újra előjöttek a sötét gondolataim.
A második hipermarketben (és ez az utolsó is volt mára) aztán beütött a krach. Maga Grincs érkezett közénk, és ellopta azt az egyetlen kis szalmaszálat, amibe kapaszkodtam napok óta. Mert Balázsnak volt meglepetés-ajándék. Egészen a mai napig. Amikor megszereztem, akkor olyan nagyon örültem neki, hogy megvan, hogy megoldottam, és olyan biztos voltam benne, hogy nagy lesz az öröme a fa alatt... Aztán itt is ilyet keresett, és kénytelen voltam bevallani, hogy ne keresse már, mert otthon van már. Első pillanatban felvillanyozódott, míg aztán két kérdés után rögtön le is törtünk mindketten, mint a bili füle. Mert nem jót vettem. Nem olyat, ami neki kell, mert ehhez amit én szereztem még kéne más is, ami neki nincs (és drága is lenne venni). Így aztán nemhogy oda a meglepetés, de az eddig cinkosan bújó ajándékból egy konc lett a nyakamon. Amikor ezzel szembesültem, nem csak egy világ omlott össze bennem, de majdnem rosszul is lettem a csalódottságtól, meg attól a mindenfélétől, amit akkor éreztem, gondoltam. Fájt piszkosul, hogy még ez sem sikerült, és miközben arra koncentráltam, hogy nehogy kibuggyanjanak a könnyeim az áruház kellős közepén, nagyon szédültem, de tettem szépen egyik lábamat a másik után, ne nézzenek már valami flúgos nőnek.
Innentől aztán veszett fejsze nyele volt az egész. És anyáméknak sem kaptunk végül semmit.
A bejglihez kevés a dió, neki sem tudtam állni még.
És még az egyik kávéscsészémet is összetörtem ma. Mondjuk akkor kellett volna figyelnem jobban... biztos egy jel volt az is. De nem számoltam meg, hány darabra hullott, nem akarom tudni hány évig leszek most akkor szerencsétlen.
Nincs veszve semmi. Csak épp minden olyan zavaros. De innen szép nyerni.

Jövőre elutazunk az ünnepekre. Ha kell, egész évben erre fogok spórolni. Huszonharmadikán fogunk indulni, és huszonnyolcadikán érkezünk csak haza.

2013. dec. 21.

Hát ez van

Újabban nem mindig tudok beszélni sem, írni sem arról, ami foglalkoztat. Emiatt aztán nagyon sok minden van, ami csak belül dolgozik bennem, némelyiket elfojtom, némelyiken sokat agyalok. Egyáltalán nem csoda hát, hogy mostanában mindig fáradt vagyok, minden nap fáj a fejem, és elég hozzá egy apróság is, hogy elsírjam magam. Egyik dolog hozza magával a másikat, idő nincs igazán "ráülni" semmire, sőt.. mindig több a halogatott, félretolt, máskorra hagyott dolog, ami azért csak foglalkoztat, mert azt szeretem, ha rendben van minden. Idebent is, odakint is. Mert olyankor vagyok én (békében magammal), amikor megy minden, mint a karikacsapás.
Hát mostanában nem megy. És ennek nem csak az az oka, hogy sokat dolgozom. Még csak nem is foghatom arra, hogy mert sosem volt még olyan decemberünk, amikor ennyit dolgoztam. Amúgy tényleg nem volt, de nem ez a lényeg. Az egésznek a kulcsa bennem van. Mert lehetett volna minden sokkal egyszerűbb és gördülékenyebb is, ha én tudom másképp alakítani. De nem tudtam. Sem hangulatom nem volt hozzá, sem ihletem, sem más. Nincs még most sem igazán. Nagy öröm, amikor valakinek kitalálunk valami ajándékot, és meg is vesszük, de elég nehezen motiválom magam arra is, hogy ötleteljek.
Igazából ma arra gondoltam, micsoda hülye vagyok.. mert tavaly is, tavalyelőtt is okulhattam volna már ebből, hogy az utolsó pillanatban is még agyaltam.. de az idén sem írtam fel év közben, hogy ki mire vágyik. Most meg törhetem a fejem, hallottam e valami elszólást valakitől. Úgy meg még nehezebb törni a fejem, hogy közben ezermás is jár benne, mintpéldául hogy micsoda egy kiállhatatlan némber vagyok én néha.
Nem baj. Nincs baj. Megoldódik minden, amikor meg kell lennie. Nekem csak hagyni kéne magam, és őrlődés, rágódás helyett figyelni a jelekre. Mert jelek, azok vannak.


De azért ma szereztünk magunknak egy jó estét. A kolléganőimmel és párjainkkal elköltöttünk együtt egy jó vacsorát (egy hete nem ettem ennyit együltő helyemben, mint ma). Jót beszélgettünk is közben. Jó volt, na. És akár ismétlődhet is. :)

2013. dec. 20.

Nagyon várom

a karácsonyt. Ugyan egészen másért, mint a gyerekeim, de biztos vagyok benne, hogy még jó sokan várják ugyanezért. Végre itthon leszünk. Egész nap. És még boltba sem lehet majd menni, így aztán a szó szoros értelmében rá leszünk kényszerítve, hogy azt együk, ami van. (ez még nem túl sok, de majd gondoskodunk róla addig) Nem tervezek nagy dolgokat, előre meg aztán főleg nem, de annyi biztos, hogy huszonötödikén és huszonhatodikán csak és kizárólag a semmit fogjuk tenni. A gyerekek is, mi is. Ők is fáradtak nagyon, éppen időben kezdődik a téli szünet nekik. Bár Patrikot "megszórták" feladattal rendesen a szünetre is, de bízom benne, hogy ennek ellenére fog majd tudni pihenni is. Vár még rá januárban egy kemény menet, és majd csak utána lazíthat.
Mi meg mindketten rendesen ki vagyunk tikkadva. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy vagy morgunk azért, mert még itthon is valamit mindig csinálni kell, vagy mindig menni kell, és hogy akármelyikünknek is leér a feje, már alszik is.

És.. láttatok e már olyan bénát, aki az iskolai karácsonyi ünnepségen képes volt elsírni magát? Nem, mi? Gondolhattam volna, hogy csak én.. :D

2013. dec. 19.

:)

Ne is keresd a hosszabb szöveget. Tőlem nagyon nem megszokott módon lecserélem az írást alvásra.

2013. dec. 18.

Érdekességek

Olyanok, hogy:
-ma bocsánatot kért tőlem az, aki a múlt héten megbántott. A gesztus jólesett, és majd meglátjuk hogyan lesz tovább. :)
-a két nagyobb fiam napok óta ontja magából az iskolai történeteket. (vannak olyan sztorik, amiktől a hajam az égnek áll, és inkább nem is akarnám tudni)
-a legnagyobb egy fél fejjel magasabb nálam. Ő örül ennek, én nem. :D
-a legnagyobbról kiderült, hogy van "szíve". :D :D Mert önszántából visz holnap ajándékot valakinek, aki még sosem kapott karácsonyra semmit.
-a legkisebb ma nagyon reménykedve meghívott a karácsonyi műsoruk főpróbájára. Nemet kellett rá mondanom. De még nem tudja, hogy a műsorra viszont el tudok menni, mert pénteken délutános leszek.
-az ajándékok száma nem nőtt a mai nappal sem, egész tömegek vannak, akik egyelőre nem kapnak semmit. :D
-komoly emberundorom van, afféle emberitisz, ami abban nyilvánul meg, hogy már a napi bevásárlás is nagyon nehezemre esik.
-olyan mennyiségű áru van a raktárban, amit ép ésszel elképzelni sem lehet, és igazi szájtátós látvány. (és hihetetlen, de mindet meg fogjuk enni az ünnepek alatt.. mármint úgy mindenki..)
-még nem sütöttem semmit

És így a végére a mai meglepő, és hihetetlen információ
-Brad Pitt 50 éves. 50. Nem gondoltam volna. :D :D

2013. dec. 17.

Fel sem tűnt

Olyan észrevétlenül elrepült az idő.. és ezt most nem csak úgy mondom. Mert tényleg nem tűnt fel, hogy több, mint tizennégy évvel ezelőtt volt az, amikor született az első fiam. Nagyon nehezen szokom meg, hogy ekkora fiaim vannak, akikkel egészen komoly dolgokról is lehet beszélgetni. Akik pl. elmesélik nekünk vacsorázás közben, hogy a 300 című film címe azért volt éppen ez, mert 300 spártai katona indult harcba. Igaz, egyet visszaküldtek, és így csak kettőszázkilencvenkilencen csatáztak, az az egy meg vitte a hírüket. Valószínűleg amúgy én is tanultam ezt ennek idején, de bevallom őszintén, ez nekem most új info volt. Szerintem sosem hallottam még. (hát égő, de ez van)
De nem csak ilyenek.. hanem simán intézik a maguk dolgait, akármiről is van szó. Lassan úgy járunk, be is vásárolnak maguknak, nekem csak főznöm kell. Azt mondjuk sokat, és még annál is többet, mert hihetetlen mennyiségű kajahalom tűnik el.
És már a kicsi is mindjárt kilenc lesz.. már ő sem kicsi, még ha én hajlamos vagyok is ezt elfelejteni.
Amúgy meg azt sem tudom megszokni, hogy folyton tudnak mindenről, folyton beszólnak, beszélnek, egymással csatáznak.
Patriknak meg vannak olyan új tulajdonságai, amik miatt azt gondolom, nem is az én fiam. Mert ez az áldott jó, csendes gyerek kérem szépen káromkodik, mint a kocsis, hisztizik, mint egy kétéves, és még ki is röhög alkalomadtán.
Igazából azt hiszem, és ezt ma este fogalmaztam meg magamban, hogy nagy mázli, hogy éppen mostanra lett egy ilyen munkahelyem.. mert különben simán bediliznék tőle, hogy így elrepült az idő. :) Így meg mire majd igazán észreveszem, lehet, hogy a diplomaosztóra készülünk épp. :) ;)

2013. dec. 16.

Utolsó előtti szabadságos nap

De voltaképpen az utolsó az idén, mert a tényleges utolsó az éppen Szenteste napján lesz, amikor hivatalosan délutános lennék, de aznap már ilyen szak nem lesz. :)
Nem mondhatom, hogy lábat lógatva töltöttem ezt a mai napot, de azt sem mondhatom el, hogy minden megvan, amit akartam, hogy meglegyen. Van, ami nincs meg. Mondjuk nehéz is lett volna beszerezni,mert még fogalmam sincs róla, hogy mi lesz a valami. De lesz, az azért tuti.
Reggel az okmányirodában kezdtünk, mert múlt héten egy hőhullám-lökettel kísérve szembesültem vele (ijedtemben leizzadtam), hogy Patriknak lejárt a személyi igazolványa. Röhögjetek nyugodtan hangosan, de most, decemberben sikerült felfognom, hogy ez a gyerek elmúlt 14 éves. Abban a pillanatban, ahogy felfogtam, máris eszembe jutott, hogy te jó ég, lejárt a személyije is. Villámgyors internetes időpontfoglalást követett el Balázs, és ma reggel már mehettünk is intézni.
Ezek után ő elment a suliba, mi meg elindultunk vásárolni. Már megint. Céltudatosan mentünk valamiért, amit persze nem kaptunk. Így aztán rendesen elvesztettük a kedvünket is az egésztől, de én morogtam, mint a bolhás kutya, hogy bezzeg már megint nem veszünk semmit, mire Balázs előkapta az összes éppen fellelhető kreativitását, hogy felrázzon a dühöngő állapotomból, és elvitt a Burger Kingbe ebédelni. Kb. ezer éve nem voltunk kettesben enni sehol, így már ez a tény is igazi csúcsérzés volt. A whopperről meg ne is ejtsünk szót. Sőt.. az utána következő belga gofriról se... ami csokiöntettel, és tejszínhabbal... nyamm..
A dühöngő állapotom elmúlt, így aztán még mentünk tovább. A sokféle vásárolnivalóból egyet sikerült megvenni, ami némi megnyugvással töltött el, mert legalább egy már van. :)
Jobb híján hazajöttünk, további ötletek híján.
Hogy aztán itthon kutyakakát takarítsak, majd majdnem ottfelejtsük a gyereket az iskolában. :D
De még mindig nem volt vége a mai vásárlókörútnak, mert a legnagyobbnak kellett ruhákat venni (a fa alatt lesz, de nélküle már nem lehet), röpke fél óra alatt abszolváltuk a dolgot. Itt kell megjegyeznem, hogy minden képzeletet felülmúlóan együttműködő volt. :)
És ha azt gondolnátok,ez már épp elég volt a mai napra, hát elárulom, még nem... Mert még várt ránk egy decathlonos kör. Ahova Erik jött velünk. Ott megvettük, amit akartunk, meg még olyat is, ami nem volt betervezve, így újabb pipa került egy-két pont mellé a listán. De elárulom, még egy kicsit több a pipa nélküli, mint ami már jelölve van. De ami késik nem múlik.
Fogalmam sincs, hogy mikor lesz meg, de meglesz, az tuti. Addig még dolgozom egy keveset.. aztán hátha közben megszáll az ihlet.

2013. dec. 15.

Megvan az idei X

Hát mit mondjak? Csak őszintén... Csalódtam. :) Mert én nem Dórának drukkoltam, még akkor sem, ha elismerem, hogy neki van jobb hangja, mint a fiúknak. Ezt mindenképpen el kell ismernem, mert tény. Nem tudom megmondani mi váltotta ki belőlem azt az érzést már a kezdet kezdetén, hogy "jajj, ezt a nőt nem bírom", de így volt. Aztán ez nem változott az idők során sem. Sőt, Geszti kicsit sem fair play mentorálása csak még erősítette ezt. A mai este részéről még megkoronázta az egészet. Csalódtam benne, nem is kicsit, sokkal jobb embernek gondoltam ennél. Na de mindegy..
Szóval, Dóra nyert. Az első magyarországi női győztes lett egyúttal. Írhatnám róla, hogy micsoda szuper hangja van (az van), meg hogy bármit el tudott jól énekelni (így volt), hogy minden hétvégén a maximumot hozta ki minden dalból (ez is tény), de egyetlen hang sem őszinte elismerés részemről. Mert mindennek ellenére nekem olyan "mű"érzésem volt tőle. Azt éreztem végig, hogy meg van csinálva ez a nagyfokú jóság, és tudatos részéről ez a "világbéke" szemlélet is, nem pedig zsigeri. Lehet, hogy rosszul jött át nekem, nem tudom.
Amúgy is előfordulhat, hogy az a csalódottság van még bennem, hogy sem Csordás Ákos nem nyert, sem a BytheWay. Nálam ők voltak a favoritok. Az elejétől a végéig. Nem azért, mert annyira férfipárti vagyok, hanem mert ők pont azok, amit én várok egy énekestől. Van hangja, kinéz valahogy, van humora, tud és mer érzelmet kimutatni, és el is tudja fogadni az érzelmeket, amik fel érkeznek.
Nekem ők fogják az X faktor 2013-mat jelenteni akkor is, ha nem nyertek.
Dórának pedig sok sikert kívánok. (de a lemezét biztosan nem veszem meg :D)

2013. dec. 14.

Tíz nap...

Már csak tíz nap van karácsonyig. Igazi mazochista vagyok, mert a telefonom kijelzőjén is virít a számláló, meg most már itt a blogon is. Ahányszor ránézek, kicsit összébb ugrik a gyomrom, azt gondolva, hogy tíz nap semmire nem elég. Aztán azon gondolkodom, mégis mire kell nekem az idő? Válaszolok gondolatban, hogy sütit sütni, hogy vásárolni, hogy kigondolni, mit is fogunk enni majd... és aztán gyorsan le is hurrogom magam azzal, hogy vásárolni lehet egy nap alatt is (vagy kettő), sütit sütni is tudok egy napig non stop, ha a szükség úgy hozza. És ráadásul még attól sem dőlne össze a világ, ha nem lenne süti. Amúgy lesz, mert olyan azért még nem fordult elő, hogy ne lett volna.. és nagyjából ki is gondoltam már, hogy milyen süti lesz, és mikor fogok nekiállni. Kicsit e téren még túlzóak a gondolataim, mert ha már karácsony, akkor kárpótolnám a családomat a sok sütinélkülözős hétvége miatt, amit mostanában "elszenvedtek". Aztán meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Épp ezért van lakat a számon, nem ígérek senkinek semmit, hogy ne okozzak csalódást, ha mégsem úgy lesz.
Ami biztos, hogy nem lesz nagytakarítás. Azt most idebent tartok. A könnyeim szépen végzik a szükséges tisztogatást, a lehető legváratlanabb helyeken és időpontokban törnek elő, de tényleg úgy érzem, hogy minden ilyen után könnyebb lesz egy kicsit. Nem tudom magamnak sem elmondani, mi baj van, mert baj egyáltalán nincs. Fáradt vagyok, kimerült mindenféle értelemben, és jelen pillanatban így tudok töltekezni, ha ezek a könnyek utat nyernek maguknak. Én meg hagyom.
Amúgy meg egyik pillanatban indulnék és felvásárolnék mindent, amit a gyerekeim és Balázs valaha is kiejtett a száján, hogy "szeretné", mert olyankor úgy érzem, mindenképpen kellene valami, amitől éreznék, hogy mennyire hálás vagyok nekik, hogy az idei őrült évben mindannyian így helyt álltak. Azok a reggelek, amiken én sosem tudok úrrá lenni, nem mennének nélkülük. És még mennyi minden más. De aztán a következő percben már úgy gondolom, nem megyek én sehova, nem veszek semmit, mert attól lesz ez az ünnep Ünnep, hogy itthon leszünk mindnyájan. Hálás vagyok érte, hogy még majd azt az egy nap szabadságomat huszonnegyedikén ki tudom venni, mert biztosan sokkal jobb lesz így nekünk.
Már csak tíz nap van karácsonyig. És azon kapom magam, hogy várom... és gondolkodom, hogy is legyen hogy meglepetés is legyen a fa alatt.. és kicsit szomorkodok, mert időközben észrevétlenül és kimondatlanul ugyan, de úgy alakult, hogy a két nagyobb biztosan tudja, hogy az ajándék tőlünk érkezik.. és a kicsiben sem vagyok most biztos, hogy nem. De nem szólom el magam.. hátha mégis. Még ha csak egy kicsi csoda maradt is, az már maradjon. :)

2013. dec. 13.

Leteszem

az összes magammal cipelt terhet. Mostanában megint csak cipelem, pakolgatom innen oda, onnan meg még arrébb egy kicsit, azzal a gondolattal, hogy majd egy kicsit később foglalkozom vele. Aztán persze nem jut rá időm, csak marad ott, ahova került, esetleg még kerül hozzá valami, és csak gyűlik, gyűlik.
A héten több mélyponton is átestem. Olyanokon, amikor egyszer csak egy gondolat átsuhan a fejemen, és megállíthatatlanul potyogni kezdenek a könnyeim. Akkor látszólag semmiségek ezek, amik kiváltják, valójában pedig épp valaminek a csúcspontjai, amik végre elindították a könnyeket, amiket már nem lehetett sem eltitkolni, sem lenyelni, sem semmit tenni velük. Elsőre megkönnyebbülés volt, és úgy éreztem, valami nagy kő zuhant le rólam. De ez még kevés volt.
Ahhoz viszont épp elég, hogy megértsek magamról megint egy csomó mindent, amit tudtam már valaha, csak mostanra megint nem foglalkoztam vele, és már éppenséggel nem is sejtettem.
Vannak fájó pontjai az életemnek, de ezek közül nincs nagy jelentőséggel bíró a jelenemben. Ezért végtelen hálát érzek, még akkor is, ha amúgy annyira természetes, hogy néha elfelejtkezem arról, hogy hálásnak kell lennem. A fájó pontok néha előbukkannak, és olyankor persze, újra nagyon fájnak, és újra megsebeznek, de már messze nem úgy, mint régen. Ahhoz eléggé, hogy ne tudjak miattuk a jelenemre koncentrálni, hogy ne legyen jelen teljes valómban.
Az idén az lesz a karácsonyi ajándékom magamnak, hogy ezeket mind-mind elfelejtem. Azt helyezem előtérbe, ami jó. És ebből annyi minden van, hogy amúgy sem fér ide semmi rossz.

2013. dec. 12.

Megtanulom...

Azon gondolkodtam ma, hogy ugyan fejlődőképes vagyok bizonyos területeken, mégis néha olyan végzetesen le tudok maradni. Igaz, amiben pl. a legnagyobb a lemaradásom, attól olyan távol állok, mint Makó Jeruzsálemtől. Biztos, hogy ezért nem tudok fejlődni. Így aztán, miután ma sokadszor is megszívtam ezt, hogy én azon a szinten vagyok, amelyiken, úgy döntöttem, egy másikféle stratégiát fogok alkalmazni, és nem ebben akarok fejlődni, hanem épp az ellenkezőjében.
Igen. Megbántottak ma. Megint. Nem először, nyilván nem utoljára, mert célszemély csak így és csak ebben a formában érzi jól magát. Az a típus, aki mindenkinél jobb, okosabb, ügyesebb és szebb is. Ráadásul még megmondóember is. Így ez a sokminden együtt már bőven adja neki a rutint is ahhoz, hogy engem (és a hozzám hasonlókat) azonnal földbe tudjon döngölni, amikor neki kedve tartja, mert én, a kis rutintalan naiv mindenkiben minden nap újra és újra a jót akarom felfedezni, és úgy állok hozzá, hogy segítsek neki, hogy kedves legyek vele. Hiba ez, vagy nem.. mindegy is már. Ilyen vagyok, képtelen vagyok átmenni bunkóba, csak azért, mert talán úgy lehetne nagyobb szám, mint neki. Én erre nem vagyok alkalmas.
Arra viszont alkalmas vagyok, hogy bezárjam előtte a lelkemet, az aurámat, és mindent, amihez minden alkalommal keresi a hozzáférést, hogy jusson neki az én energiámból minél több.
Ez lesz a következő tanulnivalóm. És addig fogom gyakorolni, amíg csak úgy nem megy már, ahogy szeretném.
És akkor majd nem érzem magam hülyén, vagy hülyének, és nem is engedem, hogy bárki is elrontsa a napomat.
Punktum.

2013. dec. 11.

Kérés újratöltve

Néha még én is kifogyok a szóból. Leginkább azért, mert annyira keveset kommunikálok a munkámon kívül, hogy egészen el is szoktam már tőle. Ami gáz egyébként, de ez van.
Olyan nehéz újra előbukkanni olvasó-üzemmódból is, és újra megszólalni valahol, ahol már régóta nem.. kicsit olyan ez most, mint a legelején, amikor még mindenkit csak olvastam, és soha nem mertem semmihez hozzászólni, mert "jajjmitszólnakmajd". :D Vicces is már ennyi év távlatából, és most mégis olyan ismerős.
És tudjátok mit? Néha nehéz elfogadni, de tényleg igaz lehet, hogy az ember azt kapja vissza, amit ad. Mert tényleg: nincs időm másokra? Akkor másoknak sem lesz rám. Mert minden értelemben elfelejtenek. Nem számolnak velem, berendezkednek egy nélkülem folytatott életre, és kész, ennyi. Nem könnyű szembesülni ezzel, és még ennél is nehezebb megpróbálni visszatalálni az úton, úgy, hogy közben már ez mégis egy másik út. Egy teljesen más, mint a régi. És igen, változtam, sokat. Tudom. És tudom, hogy messze nem olyan vagyok, mint voltam. Kevesebb lettem bizonyos dolgokban, viszont több is más dolgokban.
Azt hiszem, a zoknis kérésemet visszavonom. Még talán nem késő változtatni rajta. Időt szeretnék kérni. Olyan napi két-három órával többet. Az már talán elég lenne mindenre.
Hozzáteszem zárójelben, hogy december tizenegyedike van, és nincs egyetlen darab karácsonyi ajándékunk sem beszerezve (még azt sem tudjuk kinek mit veszünk), nincs kitakarítva, nincs megpucolva az ablak, nincs ágynemű mosva, nincs süti, nincs bevásárlás.. És a díszek is még mindig a dobozban.

2013. dec. 10.

Listák

Ahogy ígértem, ma elmesélem, mik kerültek az idén a listákra. Csak és kizárólag a két kisebb gyártott ilyet, de ők azért tudnak kérni.. :)
Roland:
Bycicle kártyacsomag
Távirányítós autó
Kamera
Playdooh

A kártyacsomagra a trükkjeihez van szükség, Dynamo is ilyennel nyomja. :) Roland pedig arra készül, hogy Dynamo méltó utódja legyen. Amire egyébként akár minden esélye meg is van, ha ez a bűvészkedés megmarad ekkora szenvedélynek még sokáig. Mert egyébként bámulatos kézügyessége van hozzá, a kártyalapot pl. úgy tünteti el, hogy a szánk is tátva marad. A kamerára is ezért van szükség, hogy felvehesse a trükkjeit. Azon csodálkozom, hogy nem kért karaoke szettet is, mert az a másik szenvedély... (de szerintem ezt elfelejtette felírni)

Erik:
Telefon
Távirányítós autó
Razer Kraken füles
Auna MIC-900 B black mikrofon
Fényképező gép vagy telefon
FTC sál
FTC évkönyv (2012/2013)
FTC falinaptár
iskolatáska
cipő

Hát Ő nem egy szerény gyerek, az látszik. Gondolom úgy volt vele, ha már lista, legyen az tisztességes lista. A füles elnevezés fejhallgatóra utal. A többi meg magárt beszél. Egyébként nem rossz kívánságok ezek, olyan nagyfiúsodósak, de még azért megmaradt kisfiúnak, aki távirányítós autóra is vágyik. Egyébként ő is videózni vágyna, csak ő valami játékot venne fel vele, nem bűvésztrükköket.

Ehhez képest Patriké ugye teljesen üres. Csak az a könyv lenne rajta, ha elárulta volna már végre a címét.

Hogy mi valósul meg ezekből? A kártyacsomag biztosan. (még ha nem is tutira ez a "márka"). A többiből meg majd válogatunk..

2013. dec. 9.

Egy kérés

Reményeim szerint holnap elmesélem, hogy mit kérnek a fiúk karácsonyra. Igaz, a háromból csak kettő írt listát, a harmadik egyetlen sort sem, mondván, hogy ő már egyszer mondta, hogy könyvet, és azt is megmutatta, hogy melyiket. Ami egyébként jogos, mert tényleg így volt, csakhogy én nem írtam akkor fel a címet, mostanra meg huss, elszállt az agyamból.
Balázs sem írt listát, mondván "neki nem kell semmi".
Írni én sem írtam, de én azért mutatom mire vágytam ma:




Remélhetőleg elég jó voltam valami hasonlóhoz. :)

2013. dec. 8.

Megérzés...

Mintha csak tudtam volna tegnap, hogy most van még alkalom arra, hogy erőt gyűjtsek, és nemhogy csak adódott az alkalom, de egyszerűen muszáj kihasználnom, és aludni, pihenni, semmit sem csinálni. Valahonnan belülről jött a késztetés, hogy "ne kelj fel, pihenj". Én meg hallgattam rá.
Aztán este, még miközben az x-faktort néztem (ne is kérdezzetek róla, nagy csalódás az egész...) valahonnan a semmiből termett az az érzésem, hogy valakivel valami baj van. Anyámra tippeltem, mert ő volt az egyetlen, aki nem volt otthon még akkor, hanem munkából jött. Nem tudtam semmire sem alapozni, csak úgy éreztem, hogy valami történt, vagy fog.. magam sem voltam biztos semmiben, de idegesített.
Semmi logika nincs benne, de kikapcsoltam éjjelre a telefonomat, gondolván, egész héten ment non-stop, ráfér egy kis szünet. És velem egyidőben, de tőlem teljesen függetlenül Balázs is kikapcsolta éjjelre. Pedig legalább az egyiket hagyni szoktuk. Most nem. Pedig még akkor is kísértett a rossz érzés, amikor elhelyezkedtem az ágyban.
A következő pillanatban (ami a valóságban egy kis idővel később volt, csak nekem tűnt a következő pillanatnak) Balázs kiáltására riadtam, aki azt kiabálta nagyon ijedten, hogy "Mi van?" Első pillanatban azt sem tudtam kinek kiabál, vagy hova megy, mert addigra már félúton volt lefelé a galériáról, és nyitotta a szobaablakot. És hallom a sógorom hangját, hogy "Fatert mindjárt viszi a mentő, infarktusa van. Jössz velem?" A szívem majd' kiugrott a helyéről az ijedtségtől, magam sem tudom most már, mitől ijedtem meg jobban.
Balázs és a sógorom elmentek a mentő után, én meg visszakapcsoltam a telefonomat, és vártam. Hogy majd vagy hazajönnek, vagy hívnak, vagy valami. A nagy várakozásban leragadtak a szemeim, pedig előtte még végignéztem a Discovery-n a nagy 21 napos kihívást, amiben meztelenül kell túlélni a dzsungel kellős közepén (wtf?).
Négy órakor riadtam a telefonra, Balázs volt, hogy engedjem be.(ha Vilma lennék, az ajtót döngette volna, milyen szerencse, hogy nem vagyok az) Nagyon aggódva mesélte, hogy az apjának valóban infarktusa van, de még a sürgősségi intenzív részlegén várja, hogy átvegye a kardiológia, mert egyelőre nincs ágy. Oda nem mehettek be vele, így hazajöttek.
A történet ma folytatódott. Hosszú ideig csak toporgott egy helyben minden, csak vártuk a telefont, hogy végre sor kerül rá a katéter-laborban, és aztán megkaphatja a helyét a kardiológián. Több szempontból is aggasztó volt a hosszú várakozás.. egyrészt, mert féltünk, nehogy nagyobb baja legyen még a meglévőnél is, másrészt neki idegörlő volt, mert nem tudott pihenni, nem ehetett, mi meg már attól voltunk idegesek, hogy nem tudunk menni, mert nem engednek be... és mert miért nem történik már valami?
Végül fél négykor elindultunk, mondván, lesz ami lesz..
Fél hatkor hozták ki a katéter laborból, és helyezték el a coronaria örzőben. Kapott egy fémhálót az elzáródott koszorúér(be)hez, és még több kisebb elzáródást is megoldottak.
Ijesztő volt látni, és hallani a gépet, ami még akkor rá volt kötve, mikor hozták csak az osztályra. Ráadásul ijesztő látni ebben az elesett állapotban is. Nem jellemző ez rá.
36 óra fekvés vár rá. Szerencsére. Mert lehetett volna ez rosszabb is.
(és az előrealvásnak máris huss....mintha sosem lett volna)

2013. dec. 7.

Bepótoltam

Na fogadjunk, hogy a cím láttán egy csomóan azt gondolták, hogy azt fogom elmesélni, mennyi házimunkát végeztem ma, és hogy díszítettem fel végre mindent.
Régebben ez pontosan így is lett volna. Az tuti, hogy addig nem nyugodtam volna, amíg nem végzek.
Na de most... bepótoltam az alváshiányom egy részét. Mert nem volt elég az a tegnap esti, meg utána az éjszakai... Reggel elvittük a gyerekeket suliba (nem, nem vagyok hülye, tényleg suli volt ma), és aztán- mint aki jól végezte dolgát- lefeküdtem a kanapéra, betakaróztam, és már aludtam is. Néha felnéztem, de aztán mindig visszahúzott az ágy, és aludtam tovább... Tizenegyig. :D
Akkor tök jó pihentnek is éreztem magam. És nem is csináltam semmi különöset délután sem, mert fodrásznál voltam, most mégis megint majd leragadnak a szemeim.
Úgyhogy folytatom a pótlást, hátha reggelig már elég lesz.. és akkor holnap tudok valami mást is csinálni, mint lustálkodni. :)

2013. dec. 6.

Lista nyista

Holnap lesz az a nap, amikor délután mindenki kap majd egy papírt és egy tollat a kezébe, hogy írjon egy karácsonyi kívánságlistát. Nem lesz nagy papír, csak kicsi, hogy elkerüljük a "toronyórát is lánccal" helyzetet, de okulva a tegnapi Mikulásos sztoriból, kell nekem egy ilyen, hogy majd jártamban keltemben beszerezhessek ezt-azt. Nagy dolgokra nem gondolunk az idén, mert mindenük van, ami kell, és az is biztos, hogy kell ruhát kapniuk, mert vészesen sokat nőtt mindenki. De miután gyerekek, így kellene valami, amire vágynak, és elérhető, meg megfizethető, meg nem gondolom hülyeségnek, feleslegesnek, újabb kacatnak. Ez nehéz dió lesz, de hátha összejön valami. De úgy, hogy nincs semmi kapaszkodóm, úgy nehéz lesz bármit is találnom. Olyat szeretnék, aminek örülnek.

Amúgy meg ma délután érdekes helyzetben találtam magam. Hazajöttem, kellett vásárolnom pár dolgot, aztán látszólag semmi dolgom nem volt. Ugyan magamban sorolgattam, hogy kéne mosni, felmosni, porszívózni, és miközben soroltam, kicsit még rá is pörögtem, és nem is éreztem magam nagyon fáradtnak. Gondoltam, nekiállok ezeknek, csak megnézem az emaileket, meg a fb-omat. Aztán mire megnéztem, vacsoráztunk. Vacsora után meg ledőltem tíz percre. És két óra múlva ébredtem fel. :) Ezek szerint mégis fáradt voltam, mert semmire nem emlékszem a tévé műsorból. :D És persze nem lett se mosva, se felmosva, se porszívózva, de legalább aludtam egy kicsit. :)

2013. dec. 5.

Szégyen

Annyira gáz... de annyira, hogy most az órát nézem, hogy a fene enné meg, hogy most fog bezárni még az a sz..ok t...o is, és már oda sem tudok elmenni.. mikor én igazából most jöttem rá, hogy holnap reggel jön a Mikulás, és szinte semmit nem hoz. Semmit.. mert én elfelejtettem, hogy már most ott tartunk, és csak az utolsó pillanatban jutott eszembe, amikor már persze hulla fáradt voltam, és még véletlenül sem jutott eszembe semmi normális ötlet. Így aztán kapnak kekszet, meg nápolyit, de mondjuk ez legalább az a Milka, amit már egy ideje akarnak vetetni, csak mindig leráztam őket azzal, hogy "ennyit nem adunk ilyesmire". De ettől még gáz, mert tudom, hogy mennyire szeretik a meglepetéseket. És most attól tartok, csalódás lesz nekik reggel meglátni az ablakot, nem hatalmas öröm.
Sírni tudnék a saját hülyeségem miatt..

2013. dec. 4.

Hülye világ

Igazából arra gondoltam, hogy az elég nagy paradox, hogy örökké bűntudatot érzek valamiért, amire nem volt időm, nem tudtam megcsinálni, vagy csak simán nem volt már hozzá sem kedvem, sem energiám, miközben úgy egyébként meg valahol a lelkem mélyén "kikérem magamnak", hogy az alapján minősítsen bárki is, hogy mi az, amit megcsinálok, elintézek, meg ilyesmi.
Azt meg nem is értem, hogy amikor elhangzik a központi felvételire való jelentkezési lap kitöltésekor, hogy még több és még több felvételi feladatsort csináljon meg a gyerek, akkor mindenki bőszen bólogat rajtam kívül (na jó, volt még egy-két ilyen elvetemült, mint én), hogy persze, még töltünk le. Oké, időm sincs arra, hogy ezzel nyúzzam, meg nem is találkozunk annyit hét közben, hogy nyúzni tudjam vele, de úgy őszintén... még hányféle feladatot kéne a nyakába sóznom? Négy előtt csak egyszer ér haza a héten, és olyankor áll neki a kötelező feladatainak. Amivel végez, amikor végez.. addigra éppen tele a hócipője mindenkivel (meg amúgy is ebben a korban van), és akkor még vegyen elő egy baromira unalmas feladatsort, és gyakoroljon napestig? Na ne... Ezt csinálják a felvételi előkészítőn, sőt.. már tavaly is ilyeneket csináltak. Nem várunk tőle csodát, én legalábbis tisztában vagyok vele, hogy azok a feladatsorok timbuktu gyerekeknek készültek, lehetőleg úgy, hogy 90 %-osan se lehessen megírni, mert vagy idő nincs rá, vagy annyira kacifántos, hogy tutira elrontja a nagy igyekezetben.
De látva a nagy igyekvőket megint, akik egymást túllicitálva jelentkeznek a jobb és még jobb nevű, erős, és még erősebb gimnáziumokba, ezerféle tagozattal.. a megszokás miatt kicsit összébb húztam magam, merthogy nincs ilyen ambíciónk. Azt szeretném csak, hogy sikerüljön neki az, ahova a legjobban szeretne menni, és aztán a következő négy év alatt majd akadjon rá valami őt érdeklő területre, ahol majd végigdolgozhatja az életét. (legjobb lenne, ha nem kéne így tennie, de mivel ez az élet rendje, vele is ez fog történni)
Most meg leginkább már szeretnék túl lenni a félévi bizonyítványon, hogy egy kicsit lélegzethez jusson már ez a gyerek.. a lelket is kihajtják belőle. Tudom, mindenki csak jót akar vele. Csak épp azt szokás elfelejteni, hogy az, amit valaki jónak hisz, még nem biztos, hogy jó is. Ő meg most gyerek. És soha többet nem lesz az.
Ráadásul ezzel a tempóval húsz év múlva majd Ő is tele lesz bűntudattal, ha nem tudja a maximumot hozni mindenhol.

2013. dec. 3.

Mi ez?

Olyan dolgaim vannak, hogy még magam is csak lesek... mint az a bizonyos borjú az újkapura. Mintha még én sem ismerném (eléggé) magamat, újra és újra elcsodálkoztam az elmúlt napokban is magamon. Nem is nagyon tudom elmagyarázni, mert valahogy én sem értem igazán. Olyan, mintha valami lenne a levegőben.. fogalmam sincs, hogy mi, vagy honnan érzem, de folyamatosan birizgál ez az izé. Néha csak kíváncsi várakozást érzek, mint amikor van egy kibontatlan csomag a kezedben, amiről fogalmad sincs, hogy mi lehet benne, és miközben találgatod, már az is megfordul a fejedben, hogy vajon örülni fogok neki, úgy igazán? Néha felrobbanok látszólag a semmitől is, mert azokban a pillanatokban ne szóljon hozzám senki, ne kérdezzen, ne mondjon, sőt, ne is legyen ott.
Aztán néha, és ez van a leggyakrabban olyan, mintha itt se lennék. Mindegy, hogy épp hol van az itt, mert akárhol is van, akkor sem vagyok ott. Elmerülök valahol, magam sem tudom, hogy hol, és teljesen kikapcsolok abból, ahol amúgy lennem kéne. Pillanatok ezek, érdekes pillanatok, mert ahogy "visszatérek", nem is nagyon tudom hirtelen melyik rendezvényen vagyok, és érzek egy kis csalódást, amit az az érzés kísér, hogy "még mindig nem történt meg". De mi? Tudom, nem szabadna kíváncsinak lennem, mert bármi is fog történni siettetni nem is tudom, meg nem is szabad, de néha kinyír a kíváncsiságom. Ha legalább azt tudhatnám, hogy valós e ez az egész, vagy csak a fáradtság miatt teljesen be fogok dilizni? Ha meg valós, akkor vajon mennyi idővel előre érzékelem én ezt az egészet?
Azért azt megígérem, hogy ha bármi történik is, azt is tudatni fogom. (ha meg nem, hát azt is)


A karácsonyi előkészületek pedig bőszen folynak. Elméleti karácsonyunk lesz. Fejben már takarítottam, díszítettem, sőt, sütöttem is legalább négy féle süteményt. És fejben az ajándékok is megvoltak, a nagyobbak is, meg a kisebbek is, sőt, az egészen apróságok is. Elméletben akár holnap ünnepelhetünk. :)
Gyakorlatban meg.. talán a hátralévő húsz nap sem lesz elég semmire sem. De addig növesztek még pár kezet, megtanulok osztódni (vagy hatványozódni), és minden rendben is lesz.

2013. dec. 2.

Így megy ez...

Ma hajnalban (kegyetlenül korán van az a négy óra) első gondolatként megfogadtam, hogy amint hazaérek, azonnal le fogok feküdni a kanapéra, és legalább fél órán keresztül csukott szemmel leszek, miközben majd jól fújatom magamra a meleget a fűtőventilátorból. Így, hogy ezt így jól elterveztem magamban, már egy fokkal könnyebb volt felkelnem. Komolyan mondom, még az érzést is éreztem előre, ahogy elhelyezkedek majd a párnán, felrakom a lábam a galéria-lépcsőre, és jól kinyújtóztatom a fájós hátamat, meg lábamat. Már előre éreztem azt is, ahogy alig pár perc után a fejem elkezd nehezülni, és végül egy felületes és tök éber álomban találom magam.
Na, ehhez képest... délután majdnem négy órakor végeztem (hagytam abba) a mai munkát. Majd itthon még bevásároltam, csináltam vacsorát, felmostam kávéval, majd rendesen felmosóval is, megetettem a kutyákat, aztán mi is ettünk, elpakoltam, ezerszer végighallgattam Erik fiam legújabb agyament kérését, ami csak kétezerbe kerül, és nagyon szeretné (és annyira eszetlen hülyeség, hogy egészen biztosan nem engedünk neki). És végül kilenc után sikerült leülnöm.
És majd most következik csak az, amit elterveztem reggel... délután háromra. Csak egy kicsit késtem, na. :)
De majd holnap. Reggel megint betervezem. :)

2013. dec. 1.

Ma van a ....

... szülinapom...-énekelné a blogom, ha tudna énekelni. :) De nem tud, úgyhogy majd én megírom helyette. Mert énekelni azt én sem tudok.
Szóval, éppen ma öt esztendeje annak, hogy az első sor idekerült. :) Azon mosolyogtam ma magamban, hogy micsoda nagy rendező az élet, mégis úgy adódott, hogy az akkori hatalmas bánatomat mostanra orvosolni tudtam. Mégis elértem, hogy visszakerültem oda, ahonnan akkor el kellett jönnöm. Sőt, még valahogy jobb helyre is érkeztem most, mint ahol akkor voltam. Gondolhatom, hogy éppen ezért történt minden úgy, ahogy. Hogy most ilyen legyen, ahhoz az elmúlt éveket végig kellett csinálnom.
Ti, mind a nyolcvanketten (vagy akik még olvastok abból a nyolcvankettőből), akik feliratkoztatok, nagyjából végigkísértétek mind az öt évet, semmit nem is kell mondanom már. Ismertek, mint azt a bizonyos rossz pénzt, tudjátok, hogy mitől repesek az örömtől, mi az, ami kiborít, és még mennyi minden mást..
Sosem volt célom, hogy meddig tart majd. Egyszer, egyetlenegyszer meginogtam, hogy szabad e továbbra is nyitott blogot vezetnem. Akkor sem magam miatt, csak a gyerekemet féltettem. De aztán akkor is úgy döntöttem, vállalható minden, mert az igazat írom mindig, viszont azóta abban a témában megválogatom, hogy miről szabad beszélnem és miről nem. :)
Nem hiszem, hogy valaha is bezárok majd, de több olyan téma is van, amiről nem beszélek. Ennek oka van, alaposan átgondoltam, mielőtt erre a döntésre jutottam. De úgyis mindig van valami, amiről tudok írni, ezért úgy gondolom, nincs itt hiányérzete talán senkinek. (akinek meg mégis, hát kérdezzen...)
Még lesz blogszülinap, nem egy, és nem kettő. Kifulladásig írom majd.. akkor is, ha már nem lesz, aki olvassa.
Addig is, köszönöm mindenkinek az aktív közreműködést a 380 ezernél is több oldalletöltésben, az ötezernél is több kommentet, és a kitartást is.



Nem ígérek semmit.. mert lehet, hogy lesz még rosszabb...

2013. nov. 30.

November utolsó napján

Na még ma, az utolsó novemberi napom hagytam magamnak a csapongást, hogy aztán hátha sikerül majd idebent szépen, fokozatosan lecsendesíteni mindent decemberben, amikor úgyis annak van itt az ideje.
Ma még azért adtam magamnak hideget-meleget minden értelemben. Alig négy és fél óra alvás után keményen odatettem magam a mai munkanapon is, hogy haladjunk. Elfáradtam, és alig vonszoltam magam mire hazaértünk, mert minden porcikám fáj. A saját hülyeségem és a hideg miatt elég rendesen kiszáradtam, és most ott tartok, hogy több ujjam hegye van kirepedve, és épp csak ujjheggyel tudok gépelni is. Házi feladatul adtam magamnak, hogy minél többet igyak. És valahogy odabent is rá kell vennem magam, hogy nem felejtsem el. Ugyanakkor még mindig képes voltam azon ostorozni magam, hogy mi minden nincs megcsinálva. Tudom, hogy fizikai képtelenség lett volna ma mosni, amikor még száradnak a ruhák a szárítón, úgyhogy nincs is hova teregetni, de azért utáltam a szennyestartóból kifolyó ruhák látványát. Azt is tudom, hogy az adventi díszek padlásról lekerülésére sem volt semmi esélyem egész héten, de azért szidtam magam rendesen, amiért tegnap elfelejtettem szólni, hogy legalább ma délelőtt hozza le valaki, mert akár már délután nekiállhattam volna. Ami még így, leírva is megmosolyogtatott még engem is, mert ahányszor csak leért a fenekem délután, a fejem már aludt is. Kétszer is sikerült tíz percre elbóbiskolnom.. és aztán persze még az x faktor reklámblokkjaiba is belealudtam.
De ezek a külsőségek nem is annyira számítanak. Ezek majd szép sorban a helyükre kerülnek, és lesz, ami lesz. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy.. és mindig összekaptam magam az utolsó pillanatban legkésőbb.. és olyankor van az, hogy egy nap alatt megváltom a világot, kitakarítok, sütök vagy négyfélét.. és lenyugszom. :)
Sokkal jobban számít, hogy azt szeretném, hogy mire december végén nagyjából túl leszünk az őrült hajtásokon, ami még vár ránk munkailag, meg iskolailag, ne úgy töltsük a karácsonyt, hogy egymást méregetjük csupa indulattal, mert mindannyian olyan fáradtak vagyunk, hogy egy rossz szóért, vagy egy elbaltázott reakcióért leharapjuk a másik fejét. Mondhat bárki bármit, ennek az oroszlánrésze is az én feladatom itthon. Nem elvárásból, hanem mert én vagyok annyira diplomatikus, és empatikus (már amikor nem vagyok önző h.p), hogy tudom, kinek hogy lehet elmondani, mire is gondolt a másik.
Magammal szemben is csak annyi követelményt támasztottam, hogy legyek türelmesebb, és elnézőbb. Talán menni fog. Ha meg nem, majd csak valaki figyelmeztet...

Holnap pedig már december. Advent első napja lesz (köszönt és minden jót kíván egy csíz a csupasz körtefán.., mondom csupasz...). És még valami. :) Na ki tudja mi? De nem baj ám, ha nem tudjátok, mert el fogom árulni.

2013. nov. 29.

Nem vagyok rá büszke

Van egy új tulajdonságom újabban, amit eleinte nem is akartam tudomásul venni, később pedig, amikor szembesítettem magam vele, akkor meg már azért nem "reklámoztam", mert nem vagyok rá egy kicsit sem büszke. Ráadásul 35 éven keresztül olyan nagyon távol állt ez tőlem, hogy elég hihetetlen is nekem, hogy most mégis felütötte a fejét. Azon gondolkodom, hogy tán mindig is ott lappangott ez bennem, csak nem volt alkalma előtörni?
Áhh.. nem is köntörfalazok, szépen bevallom, hogy én bizony újabban egy önző, hisztis p..a vagyok. Igen, én. Nem hiszitek, mi? Hát pedig de.
És ez olyanokban nyilvánul meg, hogy sokkal hamarabb választom a semmit tevést a sütisütés helyett, még akkor is, ha a kiskorúak felváltva somfordálnak megkérdezni, hogy nem akarok e sütni valamit. Nem hogy nem akarok.. még jól rájuk is förmedek, hogy mégmitnem.. az egyetlen szabadnapomon...?
Meg olyanokban, hogy ha tudom is, hogy meg fogok bántani valakit a viselkedésemmel, akkor sem vagyok képes változtatni rajta. Na jó, ez azért öt százalékban sikerült, de a maradék kilencvenöt azért gáz.
Meg még olyanokban, hogy elfelejtek egy csomó mindent, mert nem is figyelek eléggé akkor, amikor mondják, meg nem is érdekel annyira.
Meg olyanokban, hogy rendszeresen olvasom az összes blogposztot, és mégis, mire a komment lehetőségéhez jutok, egyszerűen csak mégsem írom le amit gondolok, mert majd... És aztán a majd rendszeresen másnap jut eszembe.
És még olyanokban is, hogy nem hívok fel senkit, mert nem mindig van türelmem ahhoz, hogy beszélgessek, és még olyankor is képes vagyok mindenfelé elkalandozni.
Na meg újabban elsőbbséget élvez mindennel szemben, hogy ÉN tudjak pihenni, hogy NEKEM legyen amit szeretnék, hogy VELEM foglalkozzanak, hogy ENGEM keltsenek, hogy RÓLAM álmodozzanak, hogy RÁM várjanak. És cserébe jó sokszor az van, hogy nem történik semmi, csak nyugtázom, hogy épp nekem jó, és elfelejtem visszaadni a jót, mert mindenfélén jár az agyam.
Szeretnék ezen változtatni, és kerül, amibe kerül, meg is fogom tenni. Mert ez így gáz. És nem is én vagyok így. Vagyis én, csak mégsem..
Különben is addig kell ezen változtatnom, amíg még megtehetem büntetlenül.

2013. nov. 28.

Meddig, hogyan, mikor?

A kérdésekre előrebocsátom, nem lesz válasz. Mert nem tudok rá válaszolni. De kétségtelenül addig, amíg csak kell, úgy ahogy sikerül, és akkor, amikor idő lesz rá.
Nem tudom, hogy meddig bírom még a soknál is több melót, de szinte biztos, hogy a végsőkig ki fogok tartani. Ez olyannyira biztos, hogy a héten is hat napos munkahét lesz.. Egészen mást terveztem szombatra, de hát ez van.. Azt az érzést is szeretem, hogy tudják, számíthatnak rám, meg az az érzés is mindig erősen munkálkodik bennem, hogy ha ennyi munka van, akkor menni kell, és csinálni kell.
Azt sem tudom, meddig bírom még ide-oda tologatni azokat a dolgokat, amik nap mint nap lemaradnak,mert nem annyira fontosak, nem annyira sürgetőek, így aztán folyton csak maradnak. Próbálok nem gondolni rájuk, mert amúgy rettenetesen frusztrálja a kötelességtudó énemet, de ez van.
Az, hogy hogyan fogok én adventi hangulatot varázsolni ide, azt még nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy mikor. Lennének ötleteim, amik lehet, hogy talonban kell, hogy maradjanak, mert idő lesz a legkevesebb erre.
Az, hogy mikor jutok el a keresztapánkhoz, megint csak képlékeny. Valahogy be kéne jutnom jövő hétfőn... muszáj lenne... de majd csak megoldom valahogy.
Aztán még az, hogy a jövő hetet hogy bírom majd ki, azt végképp nem tudom. Ha hétfőn a bőrgyógyászhoz akarok bejutni, kedden az iskolába megyek, mert akkor segédkezünk a Mikulásnak, szerdán a másik iskolába megyek kitölteni a felvételi adatlapot, és még bármi váratlan is előfordulhat.
Így nézve, az egész hétvégét láblógatással, és pihenéssel kéne tölteni. Az egészet.. mondjuk holnap ilyenkortól hétfő hajnalig. De nem így lesz. És arról sincs fogalmam, mikor fogom már majd kialudni magam, és nem úgy ébredni, hogy szédülök a fáradtságtól.
De a fentiek nem panaszként íródtak. Jó dolog, hogy ennyiféle dolgom van, és még jobb, amikor az derül ki, hogy ennyifélét is meg tudok oldani. Csak néha vannak ezek a fejtörős napok...és olyankor íródik egy ilyen. :)

2013. nov. 27.

Ma csak ennyi

Majd még kell azon gondolkodnom, hogy mit is akartam én még délelőtt megosztani veletek. Akkor idő hiánya miatt nem tettem, azóta meg sikerült elfelejtenem.
Helyette elmesélem, hogy Erik ma korcsolyázni volt az iskola szervezésében. Akart menni, úgyhogy mehetett. Busszal mentek, délután. Hozzáteszem, soha nem volt még jégkorcsolya a lábán. Így aztán én egész délután azon aggódtam, hogy nehogy akkorát essen, hogy eltörjön valamije.
De nem.. esett úgy tizenötöt (őt idéztem), de aztán belejött, és jól ment neki. Igaz, háromnegyed órás késéssel értek haza, mert a buszsofőr valamit félreértett, de megérkezett épségben.
Nekem meg téli fáradtságom van. Még akkor is, ha ilyen nem is létezik. Reggel majdnem összerogytak a lábaim mikor fel kellett kelni. És amúgy is egész nap aludtam volna.

2013. nov. 26.

Heuréka

Nagy szerencse, hogy van egy felelősségteljesebb énem, ami sikerrel szokott felülkerekedni a lustább énemen. Ez esetben meg kifejezetten áldás ez, hogy ez így van. Mert ha nem így lenne, akkor most ez a poszt sem erről szólna. :)
Voltunk ma a nyílt napon. Az iskola már kívülről is szép, főleg, mert olyan ritkán lát az ember új iskolát. Igazán újat, ami épp csak egy éve készült el. Ennek megfelelően modern is, és már a kapun belépni is jó. Belül is hihetetlen felüdülés volt, hogy sem erőltetett vidámságot ránk erőszakoló ilyen-olyan remekművek nem voltak sehol, ráadásul nagy, átlátható és világos terek vannak mindenhol. Így aztán máris két pontot kapott nálam az iskola így, első blikkre reggel nyolc előtt egy kicsivel.
Az igazgató tartott tájékoztatót mindenkinek, aki ott volt, negyed kilenctől. Engem kb. fél kilenc tájban "vett meg", amikor először hangzott el a szájából, hogy "Nem számít semmi, szeretjük majd." Mármint a gyerekeket. Itt hirtelen a képzeletbeli pontjaim összesét neki adtam, és határtalan megkönnyebbüléssel eresztettem le a vállamat is, mert úgy gondoltam, hogy "Na hála az égnek, a lehető legjobb helyen vagyunk".
Az iskola egyébként elég speciális, abban az értelemben, hogy nem állami fenntartású iskola, hanem alapítványi, mégsem kell tandíjat fizetni. Épp a speciálisságukból adódik, hogy "megtehetik", hogy válogatósak legyenek. :) A házirend tekintetében szigor van. Nem tűrik a piercinget, a tetoválást, a kék-zöld-piros-sárga színekben pompázó égnek álló papagáj-frizurát, és a körömlakkot sem. Otthon lehet, bárkinek, bármit, itt nem. Ez nekünk egy cseppet sem okoz majd nehézséget, lévén Patrik egyik ilyennel sem rendelkezik, és nem használ ilyesmit. A másik, ami mindenkire nézve kötelező elvárás, az hittanon való részvétel. Mindenki a felekezetének megfelelő hitoktatásban részesül, de a "kereszteletlenek" számára is kötelező valamit választani. Ők eldönthetik, hova szeretnének, de valahova KELL. Ezzel sincs baj. :)
Az iskola szeptembertől indítja a gimnáziumi szakot, eddig szakiskolaként és szakközépiskolaként működött csak. Lesz humán és lesz reál tárgyakra szakosodott csoport, tíz-tíz fővel. Csak és kizárólag a gimibe jelentkezőknek lesz szóbeli felvételi, és ez majd a pontok húsz százalékot teszi ki. Egyébként ötven lesz a központi felvételi pontszáma, harminc a hozott jegyek, és a maradék meg a szóbeli.
Patrik humán szakra készül. Itt elvárás, hogy legalább négy egész öt tized legyen az átlaga magyarból (nyelvtan és irodalom), történelemből és angolból. Egyébként, ha felveszik angolt és németet is fog tanulni, a "hozott nyelvből" pedig felkészítik a nyelvvizsgára is.
Még megnéztünk egy töri órát is, ami szintén nagyon élvezetes volt, és eljöttünk.
Patrik egészen biztos benne, hogy ide akar jönni. Akár minden szakot is megjelölne, csak hogy biztos legyen a bejutás.
Nekem meg nagy kő zuhant le a vállamról, mert már tudjuk, hova is készül. Már csak az kell, hogy legyünk már túl rajta, és örüljünk, hogy sikerült. :)

2013. nov. 25.

Hétfő

Gondolom nem mondok nagy újságot azzal, ha azt mondom, hogy ma rettenetesen hideg volt, és esett a hó. Tudom, hogy volt erről szó, mert már a múlt héten is beharangozták, én mégsem hittem. A napvirágaim még kint vannak a ládákban, van rajtuk bimbó is. A kis pupák azt hitte, még majd ki tud nyílni valamikor. :) Mondjuk én is reménykedtem. De így jártunk, ő is, én is, mert ez a hajó elment..
Visszavonhatatlanul megérkezett a téli kabátos időszak, kell a sapka és a kesztyű, és még nem is biztos, hogy elég, mert jeges szél is társult a hó mellé.
Én meg.. a vártnál sokkal jobban viseltem a hidegfrontot, és csak estére fájdult meg a fejem.. meg most épp érdekes szúró fájdalmakat tapasztalok a bal vesém környékén.. de még csak gondolati szinten sem akarok ezzel foglalkozni. Az nem lehet. Semmiképp.
Holnap nyílt nap. Patrik izgatott. Megnézte, hogy tíz-tíz tanulót vesznek fel reál és humán szakosodásra, minimum négy egész négy tizedes átlag kell. És sietett közölni, hogy őt a humán érdekli. A reál nem. Szóval, ehhez kell tartanom magam. Még a végén tényleg töritanár lesz, basszus. :D

2013. nov. 24.

Elég jó?

Azon gondolkodtam ma este, hogy mennyire nehéz is szülőnek lenni. Még elég jó szülőnek is. Jónak meg aztán nem is tudom...
Mert annyiféle elvárás van (lenne) felénk, aminek azért illene megfelelni, legalább olyan hetvenöt százalékosan. Az már talán ér egy közepes jegyet.. és az elég jóhoz az jó. :) Itt van a továbbtanulás kérdése, és nemhogy időm és energiám nincs iskolát keresgélni, még csak fel sem fogtam, hogy ez a gyerek nyolcadikos. Ideje lenne felfognom, mert mindjárt le kell adni a jelentkezéseket a központi felvételire, de még mindig csak azt tudom, hogy azt majd megírja. Elvárás lenne mindenféle iskola részéről, hogy elmenjünk a nyílt napra hozzájuk, ha már egyszer szervezik ugye. És persze elvárás a gyerekemtől is, mert egyrészt kíváncsi, másrészt igazán jó alkalom arra, hogy aznap nem kell a saját iskolájába menni. Most kedden épp megyünk majd ide, de aztán azt hiszem, ennyiben ki is merül majd az iskolák látogatása. Volt, ahol már a múlt héten lezajlott, amikor én délelőttös voltam, és már nincs szabim. Mindegy, ezt megnézzük, és részemről bőven elég. (még sok is lesz, de hát egye fene...)
Na és akkor a nyolcadikossággal járó mindenfélét még nem is említem. Mert majd táncolnak a farsangon. Meg majd lesz szóbeli felvételi. Meg az írásbeli eredményei. Meg majd lehet, hogy módosítani kell a felvételi adatlapon az írásbeli eredmények tekintetében. Meg még nem is tudom mennyi minden... Mind-mind időt, és legfőképp fejtörést okozó dolgok.
A legnehezebb most, hogy tulajdonképpen mi leszünk, akik helyette döntünk, mert ő nem tudja mit szeretne. Mi sem tudjuk, hogy mit szeretnénk, vagy hogy egyáltalán mit tanácsoljunk neki, de mi vagyunk a felnőttek, ráadásul a szülei, így aztán majd igyekszünk egy elég jó döntést hozni.
Mellette még van ugye két testvér. Egy ötödikes, aki ugyan jól veszi az akadályokat, de igenis néha oda kell pirítani, vagy váratlanul számon kell kérni, hogy ne lazuljon be nagyon. Néha elfelejtem én is, mert ezer a dolgom, ezerfélével van tele a fejem, és mert még én sem szoktam meg.
És van egy másodikos, aki álmodozik, hisztizik, és mindenáron kiharcol magának mindent. Rá most azért kell figyelni, hogy megértse, fel kell nőnie önmagához. Mert okos, és ügyes, ha épp ez az eszébe jut. Ha nem, hát akkor szétszórt a végtelenségig.
És ez csak az iskola-rész. Mellette van egy csomó minden, amivel folyamatosan traktálnom kell őket, hogy okosodjanak. De néha úgy érzem, kevés vagyok, mint sünben a dauer. Még az elég jóhoz is. :)
Pedig épp nem is történt semmi, csak úgy eszembe jutott a közelgő nyílt nap kapcsán.

2013. nov. 23.

Még mindig

Nem nagyon sikerült még túllépnem a tegnapi eseményen. Még nem csengett le bennem, annak ellenére sem, hogy ma este már itthon alszunk, holnaptól meg aztán minden gyorsan visszakerül a régi kerékvágásba, mert Balázs hajnalban dolgozni megy.
Mióta tegnap este megérkezett az akkori "otthonunkba" (ott van az otthonunk, ahol mindannyian együtt vagyunk...) és végre meg is ölelhettem az sms-váltások és a telefonok után, még az addiginál is komolyabb emlékfolyam rohant át rajtam. Ugyan meg sem állt a jakuzzi-ig, és még úszott is pár hosszt (gondolom valahogy ki kellett adni magából a feszültséget), mégis... nálam megállt az idő akkor. És emlékeztem arra a napra, amikor újra itt kezdett dolgozni (volt már itt még a múlt évezredben). Eltelt azóta egy csomó év, mégis emlékszem mindenre... az első napok-hetekre, amikor ő is pont úgy szenvedett a talpaival, mint én. Az első éjszakás műszakjára, amikor én majd betojtam itthon egyedül.. és hányszor sajnáltam akkor a három műszakos munkarendért, de mindig ő biztatott, hogy "De most ezt kell szeretni" Így akkor azt szerettük. Emlékszem, hogy amikor először mondta, hogy már annyira rutinszerűen csinálja amit csinál, hogy néha unja, akkor nem sokkal később megkeresték egy másik ajánlattal. Amire én először mérges voltam. És majdnem csak könyörögtem neki, hogy ne vállalja el az állandó éjszakásságot, mert nem ér annyit, amennyivel többet fog így keresni.
Ért annyit. Minden tekintetben. Ugyan fel kellett építeni akkor egy újfajta életet, de megcsináltuk. Amikor az egyikünk épp feladta volna, mert kicsit nehezebb volt valamiért, akkor a másikunk továbblendítette. Mindig találtunk valamit, amivel biztatni tudtuk egymást. Rettenetes napok is voltak itt, amikor az iskolában szünet volt, én is dolgoztam, és ő sem tudott napi két-három óránál többet aludni. Egymásra semmi időnk nem volt, meg még annál is kevesebb.. De amit akkor elrontottunk, azt is közösen hoztuk helyre, és nemhogy csomó nem maradt azon a fonálon, amivel mi össze vagyunk fűzve, de valahogy minden addiginál szorosabb lett a kötelék.
A legvégsőkig kitartott, de a legjobbkor jött az előrelépés, amikor már elérte a fizikai határait az állandó éjszakás léttel. Azt az első napját sem felejtem. Úgy izgultam, mint ő. Vagy jobban. Lestem minden apró rezdülését, és biztattam, amikor azt gondolta, hogy neki ez nem fog menni. Elárulom, mára csukott szemmel is megcsinálja. Vagy éjjel kettőkor a legszebb álmából felriasztva.
És végül eljutottam oda is az emlékeim között, ami már a közelmúlt. Megszámlálhatatlanul sok kollégánk állított meg a raktárban, a dohányzóban, az öltözőben, vagy kifelé menet, hogy megosszák velem, örülnek, hogy ő a jelölt, és drukkolnak. :) Mindig elmeséltem neki, és mindig a fejét csóválta hitetlenkedve. Mert nem hisz magában.
Szerintem még mindig nem. Pedig... Az összes emlékem mutatja tisztán és élesen, hogy ha valaki, hát ő tökéletes jelölt volt.

Ma is sokszor felejtettem rajta a szememet így is, ilyen szemmel. Ő már túl is lépett az egészen. Nem foglalkozik vele, mert az élet megy tovább.. dolog van, vagy épp pihenés. Mikor mi.
Az biztos, hogy nagyon jó volt ezt az egészet együtt átélni. Az év egyik csúcspontja volt ez a két nap. Még a Balatont is láttuk. :) Sőt... utaztunk is a Balatonon keresztül. :)

És hogy mit szóltak a gyerekek? Örülnek. Egyedül Erik kicsit csalódott, mert ő annyira azt akarta, hogy nyerjen, hogy még nem fogadta el ezt a döntést. El fogja.. és büszke is az apjára.. csak épp annyira büszke rá, hogy neki meg sem fordult a fejében, hogy nem ő lesz a nyertes.
Én meg holnap fogyókúrázni fogok. A büszkeségtől hízni kezdtem. :)

2013. nov. 22.

Büszkeség

Azt hiszem, nem nagyon tudok újat mondani már róla. Annyiszor és annyiféleképpen mondtam már el, hogy mennyire tisztelem, becsülöm, mennyire felnézek rá. Soha, senkitől nem tanultam annyit, mint tőle. Az élet minden területén megmutatta már, hogy kell helyt állni, hogyan kell a dolgokhoz hozzáállni. A legegyenesebb ember, akit ismerek, nincs körülötte semmi sallang, és semmi máz. Olyan, amilyen.
Amióta egy munkahelyen dolgozunk, még inkább felnézek rá, mint azelőtt. Azt hittem, csak nekem szembetűnő hogy milyen odaadással és milyen szakmai felkészültséggel végzi a munkáját. Nap mint nap úgy teszi oda magát, mint ahogy senki más rajta kívül, megkockáztatom, hogy az egész raktárban sem. Minden napja igazi kihívás, és minden napját ugyanazzal a lendülettel végzi. Soha nem panaszkodik, ha pluszmunka adódik, mindig az első, aki megcsinálja, aki gondolkodik rajta. Nem fáradt, és nem unott. Ugyanakkor megmaradt az az emberi oldala is, amit én is annyira szeretek. Úgy kezeli a beosztottait, ahogy kell. Nem parancsol, hanem kér, megértő és emberi. Ugyanakkor tudják, hogy ő is elvárja tőlük a maximumot minden helyzetben. Igaz, csak annyit másoktól is, amennyit magától.
Amikor kiderült, hogy nem csak nekem ilyen szembetűnő ez, egy csomó mindenen gondolkodtam.
Ismerem ezt az embert húsz éve. Láttam, hogyan alakult az ő személyisége is, de ugyanakkor jottányit sem változott és változtatott, csak valahogy még jobban beérett. Mert ilyen volt ő  mindig, akármit csinált is. Mindig, mindenben a maximumot várta el magától, és mindig teljesítette is. Akárhol dolgozott is, odaadással és felkészülten csinálta. Került, amibe került.

Ma este az év logisztikusa versenyen ez az ember a második helyezést érte el. :) És én nagyon büszke vagyok rá. Nagyon boldog vagyok, hogy mások is látják, amit én, mások is úgy gondolják, ahogy én...
...olyannyira, hogy az összes kollégánk őt várta az első helyre. :) Remélem, ők is majd ugyanúgy az örömben fognak osztozni velünk, és senkiben nem marad a csalódottságnak még csak csírája sem.. mert nincs is miért csalódottnak lenni. Ez csak vegytiszta öröm kell, hogy legyen.
Ennek a sok-sok évnek a beérett gyümölcse, ami már mögötte van. :) És tudjátok mit? A világ legnagyobb boldogsága, hogy én e mellett az ember mellett lehetek, hogy én neki szülhettem gyerekeket. :)

2013. nov. 21.

Ha én..

... azt most el tudnám mesélni ami a fejemben jár.. De most még nem tudom, mert majd csak akkor lesz értelme elmesélnem, amikor már nem előtte járok az eseményeknek, hanem utána leszek. Addig magamban vagyok még az én kis gondolataimmal... kavarog mindenféle egyébként, csupa érdekes emlék.
Na de ezekkel az érdekes emlékekkel kapcsolatban jutott eszembe, hogy mennyi minden kitörlődött átmenetileg az emlékeim közül. Meg egyszerűen összefolyt, és nem is tudom néha hogy ez vagy az az esemény mikor is volt. Általában segít, hogy úgy azonosítom ezeket, hogy volt e már egyáltalán gyerekünk, vagy hogy hány gyerekünk is volt akkor. :) De még így is menthetetlen némely dolog, mert olyan is van, hogy épp a gyerekeimet keverem... mert bizony, az ő kicsi gyerekkoruk is összefolyt itt-ott, homályos emlékeim vannak csak, és próbálom a felvillanó képekből azonosítani, hogy kiről is volt akkor szó. Ilyenkor döbbenek rá, hogy tényleg mennyire hasonlítanak
Mondjuk erre a hasonlóság-dologra most délután is rácsodálkoztam, amikor Rolandot vártuk az iskola előtt. Aki jött, Erik kinőtt kabátjában, és Patrik arcával. :) Igazi kis időutazás volt hirtelen, mert amúgy ezek az időszakok elég tisztán megvannak. Amikor még Erikre  jó volt pl. ez a kabát, meg amikor Patrik volt második osztályos.
De azt el tudom mesélni, hogy milyen jó érzés, hogy a munkámban egyre biztosabb tudással rendelkezem, már nem állok tanácstalanul egy-egy problémás esetben, és gond nélkül fordulok bárkihez a probléma megoldása miatt, akár írásban, akár szóban. :) Még mindig van, aki megtalál mindig valamivel, és próbál bántani, de egyre kevésbé hagyom. Jókat röhögök rajta magamban, mert tulajdonképpen szánom őt egy kicsit. Nem lehet jó így vetélkedni valakivel, főleg úgy nem, hogy a kiszemelt vetélytárs nem akar sem játszani, sem harcolni. De én kivárom, amíg megunja. Türelmes vagyok, a végtelenségig is, ha kell. Meg különben is, ha mérlegre teszem a munkahelyemmel kapcsolatos jó és rossz dolgokat, nagyon komolyan a jó dolgok vannak többségben. Nem is kicsivel. Így aztán az a kevés rossz bele is fér.. :)

Holnap pedig (vagy holnapután) elmesélem majd mitől volt a katyvasz a fejemben ma.

2013. nov. 20.

A megoldások napja

Így kezdődött a mai nap:

Hajnali háromnegyed öt tájban még az ütő is majdnem megállt bennem, amikor megláttam.. mert szerda van. És mi pénteken megyünk. Mi lesz? Találok másikat? Annyit végignéztem, mire emellett döntöttem. Sok idő nem volt töprengeni, menni kellett dolgozni.
Ott meg aztán volt épp elég dolog, még annyi idő sem volt, hogy egyáltalán tényleg foglalkozzam ezzel, bár többször is eszembe jutott, hogy itthon ezzel kell kezdenem.. másikat keresni, mert az nem lehet, hogy ne menjünk.
Aztán az élet egy kicsit újraírta a forgatókönyvet, mert egy másik probléma is megoldásra került, és előbb oda kellett menni.
Ezért:


Rögtön ez után már neki is álltam keresgélni. Most telefonszám vadászattal.. gondoltam, majd úgy sikeresebb leszek, mert beszélőkém az van. Nos, az első hívott nem vette fel. Kétszer egymás után. Kicsit elcsüggedtem, és félretettem a probléma megoldását, mert a hajvágás égető szükségességét kellett előtérbe helyezni. Nos, megoldottuk.. bár bevallom, én sem vagyok már a régi, sőt.. csak negyedszerre sikerült jóra csinálni. :) De azért jó lett végül..
Aztán még következett a sorban a bevásárlás abszolválása, és végül már kezdhettem is újra telefonálgatni. Ketten felvették, az egyik messze van onnan, ahol a szálláshely van, a másik épp nem ért rá. De kaptam egy újabb telefonszámot.
És végül ő lett a befutó. És van szállás. Még talán jobb is, mint az eredeti.. :)
Minden probléma megoldva mára... holnap pedig a hét utolsó munkanapja. :)

2013. nov. 19.

Utálom...

Néha önmagamat is meglepve tudom "utálni" a gyerekeimet. Jó, az utálat az nagyon hülye kifejezés erre, de nem találtam jobbat. Azért tettem idézőjelbe, hogy érthető legyen. Tudom, hogy értitek.....
Végtelenségig és unalomig sorolt elcsépelt mondatok hangzanak el örökké, mint valami folyamatosra állított lejátszón, hogy pl.
-kicsit halkabb legyél már
-pakold el
-mosakodj meg rendesen
-mosd meg a fogad
-nem mostál fogat
-már megint eszel?
-szappannal!!!
-állj neki a leckének
-vegyél kabátot
-ne hagyd itthon
-hozd haza
-már megint ezzel a sz...ral játszol?
-halkítsd le
-nehogy elindítsd még egyszer, mert kivágom veled együtt
-megetted?
-fejezd már be a feleselést
-ne piszkáld az öcsédet
-N E S Z Ó L J V I S S Z A!!!

De persze ők
-hangosak
-elöl hagyják (vagy bepakolják az ágy alá)
-tessék-lássék végighúzzák magukon a szappant
-elsinkófálják a fogmosást
-lebuknak, hogy elsinkófálták a fogmosást
-mindig esznek
-nem szappannal mosnak kezet
-húzzák az időt leckeírás előtt
-nem vesznek kabátot (meleg van)
-itthon hagyják
-otthagyják
-azzal a sz..ral játszanak
-nem halkítják le
-örökké ugyanazt hallgatják
-megeszik (egymásét)
-feleselnek
-egymást szekálják
-mindig az övéké az utolsó szó

Na, az ilyen esetekben gondolok arra, hogy Te jó isten, vajon hogy fogom túlélni, és egyáltalán túlélem e a következő röpke hét-nyolc évet, ami még hátravan az össznépi kamaszodásból nálunk? Utálom magam, amiért folyton morgok valamiért, és emiatt aztán velük kapcsolatban is van ez a hülye érzés.
Pedig amúgy nem is szólhatnék rájuk sok rossz szót.. Csak mégis... a mindennapok apró-cseprő idegesítő dolgai megkeserítik az egyébként jelen lévő elégedettséget és boldogságot, amit velük kapcsolatban érzek.
Kemény évek lesznek....

2013. nov. 18.

Van jó is...

... avagy amikor a férjem megunja a folyamatos nyűgömet, és mindenáron ki akar rázni abból az apatikus viselkedésből, ami kezdte felütni a fejét nálam,
akkor először elintéztet velem egy csomó mindent délután (hogy ne legyen időm gondolkodni hülyeségeken, és azon, hogy már megint épp ellentétesen dolgoztunk)
aztán miután telefonon beszélünk arról, hogy mit intéztem, és közben a sokadik verzióját beszéljük át a hétvégének
akkor nemes egyszerűséggel közli, hogy "hát akkor foglald le"

És én szót fogadtam azon nyomban. :) Péntek-szombaton Siófokon leszünk. Mindenképpen ott lennénk, de úgy leszünk, hogy mindenki ott lesz. A gyerekek is. :) Nem lett belőle édeskettes romantikus ünneplése az éppen pénteken 16 éves eljegyzésünknek, de jó lesz ez így is. A legjobb. :)

És én már várom.. ma délutántól folyamatosan majd csütörtökig. :) De ez jóféle várakozás. :)

2013. nov. 17.

Helyek...

... ahova a következő ötven (látjátok, fejlődőképes vagyok, még ötvenet saccolok magamnak) évben el szeretnék jutni. :)
A sorrend mindegy, jó lesz bárhogyan. :)
Central Park

Eiffel Torony



És még itt lenne pár kép, ha a blogger engedné, hogy megmutassam.. De nem engedi, úgyhogy majd egyszer.. ha meg nem, hát akkor nem. :)


2013. nov. 16.

Nyíg, nyűg, ne is olvasd...

Olyan, de olyan hülye hangulatú napom volt, hogy nehéz is elmesélnem, mit gondoltam, és mit éreztem. Elsősorban és folyamatosan fájdalmat éreztem, mert reggel úgy ébredtem, hogy nagyon fáj a derekam, és a térdem. Mindkettő a bal oldalon, gondolom a kettő valahogy összefügg egymással. Már csak azért is, mert ha nem, akkor az nyilván rosszabb nekem, mintha igen, de amúgy mindegy is. (mert úgysem érek rá ezzel foglalkozni most)
Szóval ez a fájás-érzés ez szépen rányomta mindenre a bélyegét, mert minden mozdulat fájt. Ráadásul utálom épp a hajamat is, mert hullik, meg már megint egy csomót nőtt.. a pizsamám végképp felmondott nekem, nem bírta már tovább a sok mosást és benne alvást, és nemes egyszerűséggel szétkopott, és elszakadt. Az sem segített rajtam, hogy gyönyörű napsütéses napunk volt, és még ma is nyíltak a napvirágok a ládákban, ami amúgy önmagában elég hihetetlen így november felénél már, de így volt.
Sőt, még az sem segített rajtam, hogy kettesben mentünk vásárolni Balázzsal. Semmi extra, a kutyáknak kellett kaját venni. Máshoz nem voltunk egy hullámhosszon. Ráadásul eltörött a mécses is, zenehallgatás közben, és ugyan hősiesen titkoltam, hogy folynak a könnyeim, mégis lebuktam..



Nem tudom mitől volt ez most ekkora hatással rám, mert régóta azt gondolom, hogy ezen én már túl vagyok legalább tíz éve, de inkább több. Most mégis, ettől az egyetlen számtól olyan erővel öntött el a veszteség érzése, hogy teljesen letaglózott. Abban sem voltam biztos, hogy még valaha abba fogom tudni hagyni a pityergést. Lehet, hogy ebben benne van az összes fáradtságom, meg hogy pl. anyámnak sem számítok túl sokat. (észre sem vette, hogy új szemüvegem van) Önzőnek gondolom magam, amikor azt érzem, hogy csak azért tűnne fel, ha valami történne velem, mert nem lenne aki kaját vegyen, meg ruhát mosson, meg ilyenek.. Nem is kérdezi senki, de ha kérdeznék sem biztos, hogy jól el tudnám mondani, hogy néha mennyire egyedül vagyok egy ekkora családban is. Nem kellene ezzel foglalkoznom sem, csak hagyni csendben eltűnni az érzést, ahogy szoktam ezt mindig is, és akkor majd egy-két nap múlva könnyebb lenne megint.
Lehet, hogy így is lesz.. Jobb az úgy mindenkinek.. nekem is.

2013. nov. 15.

Végre

Hú, de nagyon vártam a ma estét. Elfáradtam, kipurcantam, és már reggel óta arra vágyom csak, hogy mehessek aludni. :) Ehhez képest mondjuk nem vagyok teljesen százas, hogy még mindig itt ülök, ahelyett, hogy már lefeküdtem volna. Főleg, hogy a szemeim félig csukva. :)
A hétvégére van egy csomó tervem. Nem nagy dolgok, mert nagy dolgokhoz nincs se kedvem, se energiám, hanem sok pici. Amiből lehet, hogy alig valósul meg majd valami, mert lusta leszek hozzá, de majd meglátjuk.
Ami nem lesz meg, megvár.
Ami fontos, az meg úgyis meglesz.

Akarok egy ilyet:
Vagy egy ilyet:

A másodikat jobban. De biztos, hogy olyan ára van, amit már nem adnék érte.


2013. nov. 14.

Van képem hozzá

Meg még látom is. Karcmentesen.... :)
Nagyon örülök neki, és nagyon tetszik. Pedig "csak" egy szemüveg.
A fotók igen gagyik, és rossz minőségűek.. aminek csak az lehet az oka, hogy nem volt semmi fény. Az, hogy én béna vagyok, fel sem merült, ugye?