Olyan, de olyan hülye hangulatú napom volt, hogy nehéz is elmesélnem, mit gondoltam, és mit éreztem. Elsősorban és folyamatosan fájdalmat éreztem, mert reggel úgy ébredtem, hogy nagyon fáj a derekam, és a térdem. Mindkettő a bal oldalon, gondolom a kettő valahogy összefügg egymással. Már csak azért is, mert ha nem, akkor az nyilván rosszabb nekem, mintha igen, de amúgy mindegy is. (mert úgysem érek rá ezzel foglalkozni most)
Szóval ez a fájás-érzés ez szépen rányomta mindenre a bélyegét, mert minden mozdulat fájt. Ráadásul utálom épp a hajamat is, mert hullik, meg már megint egy csomót nőtt.. a pizsamám végképp felmondott nekem, nem bírta már tovább a sok mosást és benne alvást, és nemes egyszerűséggel szétkopott, és elszakadt. Az sem segített rajtam, hogy gyönyörű napsütéses napunk volt, és még ma is nyíltak a napvirágok a ládákban, ami amúgy önmagában elég hihetetlen így november felénél már, de így volt.
Sőt, még az sem segített rajtam, hogy kettesben mentünk vásárolni Balázzsal. Semmi extra, a kutyáknak kellett kaját venni. Máshoz nem voltunk egy hullámhosszon. Ráadásul eltörött a mécses is, zenehallgatás közben, és ugyan hősiesen titkoltam, hogy folynak a könnyeim, mégis lebuktam..
Nem tudom mitől volt ez most ekkora hatással rám, mert régóta azt gondolom, hogy ezen én már túl vagyok legalább tíz éve, de inkább több. Most mégis, ettől az egyetlen számtól olyan erővel öntött el a veszteség érzése, hogy teljesen letaglózott. Abban sem voltam biztos, hogy még valaha abba fogom tudni hagyni a pityergést. Lehet, hogy ebben benne van az összes fáradtságom, meg hogy pl. anyámnak sem számítok túl sokat. (észre sem vette, hogy új szemüvegem van) Önzőnek gondolom magam, amikor azt érzem, hogy csak azért tűnne fel, ha valami történne velem, mert nem lenne aki kaját vegyen, meg ruhát mosson, meg ilyenek.. Nem is kérdezi senki, de ha kérdeznék sem biztos, hogy jól el tudnám mondani, hogy néha mennyire egyedül vagyok egy ekkora családban is. Nem kellene ezzel foglalkoznom sem, csak hagyni csendben eltűnni az érzést, ahogy szoktam ezt mindig is, és akkor majd egy-két nap múlva könnyebb lenne megint.
Lehet, hogy így is lesz.. Jobb az úgy mindenkinek.. nekem is.
Ez a hősiesen titkolás nem olyan álarc valahol, mint amiről szerdán azt írtad, hogy... ? De talán nem is olyan nagy baj ez. Emberi dolog.
VálaszTörlésAmúgy veled érzek, amennyire tőlem telik. Bár nekem könnyebb biztosan. Több, mint 10 év. Sokkal sokkal több, így ami előtte volt, az meg sokkal sokkal kevesebb, szinte semmi, amire emlékezhetnék...
♥ :-(
VálaszTörlésEzt a családos dolgot nagyon megértem, napok óta ez próbál engem is lenyomni a mélybe, spékelve személyes szitkokkal, de próbálok a víz tetején maradni. Ölellek!!!
VálaszTörlésNyakifánt, álarc e? Az, ha mindenképpen rá akarjuk húzni. Lehet álarc, ha nem akarom mások hangulatát elrontani a saját könnyeimmel, ám nem lehet az, mert mindig őszintén bántam az ezzel kapcsolatos érzéseimmel is. :) De végül is ez is, mint minden felfogás kérdése csupán. :) Az együtt érzés köszönöm. Az, hogy neked könnyebb lenne, nem tudhatom, de biztosan az sem könnyű, amit neked kellett átélned, feldolgoznod. :)
VálaszTörlésSW: :-*
WS, maradj is a víz tetején. Vigyázz magadra. :)
Nagyon szép ez a szám, nem hallottam még... viszont megértem, hogy elérzékenyültél, amig hallgattad. Gyönyörü... sokszor érzem én is, hogy mennyire egyedül vagyok a tömegben, a törődés pedig csak illuzió.
VálaszTörlés:) Én csak nézem ezt a mosolygós arcot itt a profilodnál, és ezt sokkal találóbbnak tartom, mint a szomorút, amit nem láttam, csak most érzem. Légy erős!
VálaszTörlésFenci, örülök, hogy meghallgattad. :) Azért remélem a törődés nem csak illúzió, csak nem mindig vagyunk jó passzban ahhoz, hogy mindenféle formáját elfogadjuk.
VálaszTörlésJúlia, mindig mosoly a vége. Mert mindig történik valami, ami mosolyra ad okot. :)