Kérés újratöltve

Néha még én is kifogyok a szóból. Leginkább azért, mert annyira keveset kommunikálok a munkámon kívül, hogy egészen el is szoktam már tőle. Ami gáz egyébként, de ez van.
Olyan nehéz újra előbukkanni olvasó-üzemmódból is, és újra megszólalni valahol, ahol már régóta nem.. kicsit olyan ez most, mint a legelején, amikor még mindenkit csak olvastam, és soha nem mertem semmihez hozzászólni, mert "jajjmitszólnakmajd". :D Vicces is már ennyi év távlatából, és most mégis olyan ismerős.
És tudjátok mit? Néha nehéz elfogadni, de tényleg igaz lehet, hogy az ember azt kapja vissza, amit ad. Mert tényleg: nincs időm másokra? Akkor másoknak sem lesz rám. Mert minden értelemben elfelejtenek. Nem számolnak velem, berendezkednek egy nélkülem folytatott életre, és kész, ennyi. Nem könnyű szembesülni ezzel, és még ennél is nehezebb megpróbálni visszatalálni az úton, úgy, hogy közben már ez mégis egy másik út. Egy teljesen más, mint a régi. És igen, változtam, sokat. Tudom. És tudom, hogy messze nem olyan vagyok, mint voltam. Kevesebb lettem bizonyos dolgokban, viszont több is más dolgokban.
Azt hiszem, a zoknis kérésemet visszavonom. Még talán nem késő változtatni rajta. Időt szeretnék kérni. Olyan napi két-három órával többet. Az már talán elég lenne mindenre.
Hozzáteszem zárójelben, hogy december tizenegyedike van, és nincs egyetlen darab karácsonyi ajándékunk sem beszerezve (még azt sem tudjuk kinek mit veszünk), nincs kitakarítva, nincs megpucolva az ablak, nincs ágynemű mosva, nincs süti, nincs bevásárlás.. És a díszek is még mindig a dobozban.