Advent negyedik vasárnapján

... amikor egyszerre ég az adventi koszorún mind a négy gyertya, és boldogan emlékezhetünk meg arról, hogy megszületett Jézus Krisztus, nekünk adva végtelen szeretetét....
...nos, nekem ez a nap (sem) nem sikerült túl jól. Pedig jónak indult. Azzal a lendülettel, hogy ez az utolsó teljes napom, amikor még pótolhatok valamit azokból, amik miatt hiányérzetem, bűntudatom van, és nem tud szabadulni a lelkem a gyötrő, önostorozó gondolatoktól sem. Úgy keltem reggel, hogy elterveztem, hogy fogok este hatig kipipálni egy csomó mindent a listámon, és aztán nekiállok bejglit sütni. Ez egy kicsit megnyugtatott. Mert olyan kivitelezhetőnek tűnt minden, még akkor is, ha egyébként többször is húzott volna a kanapé, hogy gyere, ülj le egy kicsit, vasárnap van. Még akkor sem estem kétségbe, hogy eltérek az eredetileg tervezett dolgoktól, amikor szinte az utolsó utáni pillanatban valahonnan eszembe jutott egy ajándékötlet anyáméknak, és útnak is indultunk, hogy megvegyük. Amikor a második barkácsáruházban és az első hipermarketben sem találtunk belőle még csak nyomokban sem, akkor már kezdtem elveszíteni a bizakodásomat is, a türelmemet is, és újra előjöttek a sötét gondolataim.
A második hipermarketben (és ez az utolsó is volt mára) aztán beütött a krach. Maga Grincs érkezett közénk, és ellopta azt az egyetlen kis szalmaszálat, amibe kapaszkodtam napok óta. Mert Balázsnak volt meglepetés-ajándék. Egészen a mai napig. Amikor megszereztem, akkor olyan nagyon örültem neki, hogy megvan, hogy megoldottam, és olyan biztos voltam benne, hogy nagy lesz az öröme a fa alatt... Aztán itt is ilyet keresett, és kénytelen voltam bevallani, hogy ne keresse már, mert otthon van már. Első pillanatban felvillanyozódott, míg aztán két kérdés után rögtön le is törtünk mindketten, mint a bili füle. Mert nem jót vettem. Nem olyat, ami neki kell, mert ehhez amit én szereztem még kéne más is, ami neki nincs (és drága is lenne venni). Így aztán nemhogy oda a meglepetés, de az eddig cinkosan bújó ajándékból egy konc lett a nyakamon. Amikor ezzel szembesültem, nem csak egy világ omlott össze bennem, de majdnem rosszul is lettem a csalódottságtól, meg attól a mindenfélétől, amit akkor éreztem, gondoltam. Fájt piszkosul, hogy még ez sem sikerült, és miközben arra koncentráltam, hogy nehogy kibuggyanjanak a könnyeim az áruház kellős közepén, nagyon szédültem, de tettem szépen egyik lábamat a másik után, ne nézzenek már valami flúgos nőnek.
Innentől aztán veszett fejsze nyele volt az egész. És anyáméknak sem kaptunk végül semmit.
A bejglihez kevés a dió, neki sem tudtam állni még.
És még az egyik kávéscsészémet is összetörtem ma. Mondjuk akkor kellett volna figyelnem jobban... biztos egy jel volt az is. De nem számoltam meg, hány darabra hullott, nem akarom tudni hány évig leszek most akkor szerencsétlen.
Nincs veszve semmi. Csak épp minden olyan zavaros. De innen szép nyerni.

Jövőre elutazunk az ünnepekre. Ha kell, egész évben erre fogok spórolni. Huszonharmadikán fogunk indulni, és huszonnyolcadikán érkezünk csak haza.