Ez is én...

...avagy be kell vallanom, hogy roppant messze vagyok a tökéletestől mindenféle szerepemben, sőt, újabban még a középszintet sem ütöm meg túl gyakran. Emiatt aztán én utálom magam, mások utálnak engem, amitől undok leszek, és szótlan, vagy épp egy sárkány. Mint ma, amikor Erik teljesen normálisan megkérdezte, játszhat e a telefonommal. Semmi szükségem nem volt rá épp akkor, mégis az első reakcióm az volt, hogy ráförmedtem, hogy "Mindenképp." Ezt persze olyan hangsúllyal, amitől rögtön inkább visszakozott, én meg azonnal megbántam, de akkor már mindegy volt az egész, mert megtörtént. Nincs magyarázat, nincs ok, nincs semmi, amiért ez így történt, pusztán csak az, hogy épp akkor egy sz.rházi voltam vele. Nincs ezen mit szépíteni, ez van.
És akkor még mindig itt van a kereszt a nyakamban, hogy még mindig nem szoktam le a cigiről. Ezer éves téma, ami eddig el-elcsitult kissé, újabban azonban megint minden napos téma köztünk. Nem vagyunk egy véleményen, bár az összes érv, amit felhoz, tökéletesen megállja a helyét (és amúgyis kettőnk közül csak Ő tud így érvelni), és én is tudok elméletben mindent ahhoz, hogy megtegyem. És egyik nap el is határozom, hogy na, ez az utolsó, elég volt, mert tényleg drága, tényleg büdös, tényleg csak megszokás, hülye szokás, és mégsem bírom ki. Jellemtelennek és akaratgyengének tartom magam miatta, de még ez sem elég. Meg semmi sem. Komolyan.. ha lehetne önként vetném alá magam egyheti mélyaltatásnak, és soha többé nem gyújtanék rá. Akkor talán menne. Szörnyű bűntudatom van olyankor, amikor szembesítenek az ezzel kapcsolatos ígéreteimmel, meg egy csomó minden mással, és akkor, abban a pillanatban azt gondolom, rohadjak meg, ha nem tudom megtenni. És fél óra múlva már találok is magamnak mentséget. A pillanatot is elátkoztam ezerszer már, amikor először rágyújtottam.
És az is én, aki képes órákig nem csinálni semmit, és utána órákon át tombolni azon, hogy miért nem csináltam semmit. Meg az is, aki képtelen előre tervezni egy napon túl, és mindig az van belőle, hogy sem időm, sem kedvem már valami normális kaját csinálni, és csak a héten kétszer ettünk virslit. Szégyen.

Szóval csúszom csak lefelé, és lassan, de biztosan a kedves, mosolygós Diusból majd egy morgós banya lesz. De azért odáig csaknem jutunk el.

A félévi bizonyítványok pedig az idén sem fognak elmaradni.. csak épp legkisebb királyfi- alias- FeledékenyRoland ott felejtette az iskolában a tájékoztató füzetét. (két napja azon bőg, hogy biztos egyest kap, amiért nem íratta alá) És ezen is dühöngtem. Én marha. Pedig hétfőn is ugyanolyan lesz, mint pénteken lett volna. Úgyhogy majd ha együtt lesz a három, akkor elmesélem.

Nem vagyok rá büszke

Van egy új tulajdonságom újabban, amit eleinte nem is akartam tudomásul venni, később pedig, amikor szembesítettem magam vele, akkor meg már azért nem "reklámoztam", mert nem vagyok rá egy kicsit sem büszke. Ráadásul 35 éven keresztül olyan nagyon távol állt ez tőlem, hogy elég hihetetlen is nekem, hogy most mégis felütötte a fejét. Azon gondolkodom, hogy tán mindig is ott lappangott ez bennem, csak nem volt alkalma előtörni?
Áhh.. nem is köntörfalazok, szépen bevallom, hogy én bizony újabban egy önző, hisztis p..a vagyok. Igen, én. Nem hiszitek, mi? Hát pedig de.
És ez olyanokban nyilvánul meg, hogy sokkal hamarabb választom a semmit tevést a sütisütés helyett, még akkor is, ha a kiskorúak felváltva somfordálnak megkérdezni, hogy nem akarok e sütni valamit. Nem hogy nem akarok.. még jól rájuk is förmedek, hogy mégmitnem.. az egyetlen szabadnapomon...?
Meg olyanokban, hogy ha tudom is, hogy meg fogok bántani valakit a viselkedésemmel, akkor sem vagyok képes változtatni rajta. Na jó, ez azért öt százalékban sikerült, de a maradék kilencvenöt azért gáz.
Meg még olyanokban, hogy elfelejtek egy csomó mindent, mert nem is figyelek eléggé akkor, amikor mondják, meg nem is érdekel annyira.
Meg olyanokban, hogy rendszeresen olvasom az összes blogposztot, és mégis, mire a komment lehetőségéhez jutok, egyszerűen csak mégsem írom le amit gondolok, mert majd... És aztán a majd rendszeresen másnap jut eszembe.
És még olyanokban is, hogy nem hívok fel senkit, mert nem mindig van türelmem ahhoz, hogy beszélgessek, és még olyankor is képes vagyok mindenfelé elkalandozni.
Na meg újabban elsőbbséget élvez mindennel szemben, hogy ÉN tudjak pihenni, hogy NEKEM legyen amit szeretnék, hogy VELEM foglalkozzanak, hogy ENGEM keltsenek, hogy RÓLAM álmodozzanak, hogy RÁM várjanak. És cserébe jó sokszor az van, hogy nem történik semmi, csak nyugtázom, hogy épp nekem jó, és elfelejtem visszaadni a jót, mert mindenfélén jár az agyam.
Szeretnék ezen változtatni, és kerül, amibe kerül, meg is fogom tenni. Mert ez így gáz. És nem is én vagyok így. Vagyis én, csak mégsem..
Különben is addig kell ezen változtatnom, amíg még megtehetem büntetlenül.

ÖregSam

Vagy csak túl kevés kávét iszom már? De a jelenség felütötte a fejét nálam is, amiről pedig meg voltam győződve, hogy velem aztán ilyen soha, de soha. És kajánul, arcátlanul és gátlástalanul kiröhögtem mindenkit, aki elaludt a tévén este. És erre hogy járok? Hát ugyanígy. Ráadásul nem csak este. Az a helyzet, hogy a nap bármely szakában, ha öt percnél tovább vízszintes helyzetbe kerülök, akkor kész... csukódik a szemem, és már alszom is. Napközben van olyan, hogy azért hallom a külvilágot, és némi fáziskéséssel ugyan, de még válaszolok is. Estefelé már ez sem.
Múlt héten arra ébredtem, hogy "...és az x-faktortól búcsúzik Fehér Zoltán..." Pedig azt még láttam, hogy ő és Stone fognak párbajozni, aztán onnantól se kép, se hang.
Aztán valamelyik nap, mikor Roland készült a hangját elveszíteni, megkért kilenckor, hogy feküdjek mellé egy kicsit. Tízkor ébredtem.
Tegnap arra ébredtem, hogy Erik jó hangosan suttog mellettem: "Anya, anya.... megvan Caramelnek is az utolsó embere" (ja, igen, a Voice-t is nézem)
És hát igen.... ma is bealudtam az utolsó reklámblokk alatt. És a párbaj-dalokra már megint nem emlékszem.

Úgyhogy ezek után már nem röhögök senkin kajánul. De most akkor ez már így marad? Hogy semmit nem lehet fekve nézni az elalvás veszélye nélkül? Ne már...Vagy lehet, hogy most pihenem ki azt a sok-sok évet, amikor ilyenkor még a gyerekeim aktívan foglalkoztattak?