Megérzés...

Mintha csak tudtam volna tegnap, hogy most van még alkalom arra, hogy erőt gyűjtsek, és nemhogy csak adódott az alkalom, de egyszerűen muszáj kihasználnom, és aludni, pihenni, semmit sem csinálni. Valahonnan belülről jött a késztetés, hogy "ne kelj fel, pihenj". Én meg hallgattam rá.
Aztán este, még miközben az x-faktort néztem (ne is kérdezzetek róla, nagy csalódás az egész...) valahonnan a semmiből termett az az érzésem, hogy valakivel valami baj van. Anyámra tippeltem, mert ő volt az egyetlen, aki nem volt otthon még akkor, hanem munkából jött. Nem tudtam semmire sem alapozni, csak úgy éreztem, hogy valami történt, vagy fog.. magam sem voltam biztos semmiben, de idegesített.
Semmi logika nincs benne, de kikapcsoltam éjjelre a telefonomat, gondolván, egész héten ment non-stop, ráfér egy kis szünet. És velem egyidőben, de tőlem teljesen függetlenül Balázs is kikapcsolta éjjelre. Pedig legalább az egyiket hagyni szoktuk. Most nem. Pedig még akkor is kísértett a rossz érzés, amikor elhelyezkedtem az ágyban.
A következő pillanatban (ami a valóságban egy kis idővel később volt, csak nekem tűnt a következő pillanatnak) Balázs kiáltására riadtam, aki azt kiabálta nagyon ijedten, hogy "Mi van?" Első pillanatban azt sem tudtam kinek kiabál, vagy hova megy, mert addigra már félúton volt lefelé a galériáról, és nyitotta a szobaablakot. És hallom a sógorom hangját, hogy "Fatert mindjárt viszi a mentő, infarktusa van. Jössz velem?" A szívem majd' kiugrott a helyéről az ijedtségtől, magam sem tudom most már, mitől ijedtem meg jobban.
Balázs és a sógorom elmentek a mentő után, én meg visszakapcsoltam a telefonomat, és vártam. Hogy majd vagy hazajönnek, vagy hívnak, vagy valami. A nagy várakozásban leragadtak a szemeim, pedig előtte még végignéztem a Discovery-n a nagy 21 napos kihívást, amiben meztelenül kell túlélni a dzsungel kellős közepén (wtf?).
Négy órakor riadtam a telefonra, Balázs volt, hogy engedjem be.(ha Vilma lennék, az ajtót döngette volna, milyen szerencse, hogy nem vagyok az) Nagyon aggódva mesélte, hogy az apjának valóban infarktusa van, de még a sürgősségi intenzív részlegén várja, hogy átvegye a kardiológia, mert egyelőre nincs ágy. Oda nem mehettek be vele, így hazajöttek.
A történet ma folytatódott. Hosszú ideig csak toporgott egy helyben minden, csak vártuk a telefont, hogy végre sor kerül rá a katéter-laborban, és aztán megkaphatja a helyét a kardiológián. Több szempontból is aggasztó volt a hosszú várakozás.. egyrészt, mert féltünk, nehogy nagyobb baja legyen még a meglévőnél is, másrészt neki idegörlő volt, mert nem tudott pihenni, nem ehetett, mi meg már attól voltunk idegesek, hogy nem tudunk menni, mert nem engednek be... és mert miért nem történik már valami?
Végül fél négykor elindultunk, mondván, lesz ami lesz..
Fél hatkor hozták ki a katéter laborból, és helyezték el a coronaria örzőben. Kapott egy fémhálót az elzáródott koszorúér(be)hez, és még több kisebb elzáródást is megoldottak.
Ijesztő volt látni, és hallani a gépet, ami még akkor rá volt kötve, mikor hozták csak az osztályra. Ráadásul ijesztő látni ebben az elesett állapotban is. Nem jellemző ez rá.
36 óra fekvés vár rá. Szerencsére. Mert lehetett volna ez rosszabb is.
(és az előrealvásnak máris huss....mintha sosem lett volna)