Leteszem

az összes magammal cipelt terhet. Mostanában megint csak cipelem, pakolgatom innen oda, onnan meg még arrébb egy kicsit, azzal a gondolattal, hogy majd egy kicsit később foglalkozom vele. Aztán persze nem jut rá időm, csak marad ott, ahova került, esetleg még kerül hozzá valami, és csak gyűlik, gyűlik.
A héten több mélyponton is átestem. Olyanokon, amikor egyszer csak egy gondolat átsuhan a fejemen, és megállíthatatlanul potyogni kezdenek a könnyeim. Akkor látszólag semmiségek ezek, amik kiváltják, valójában pedig épp valaminek a csúcspontjai, amik végre elindították a könnyeket, amiket már nem lehetett sem eltitkolni, sem lenyelni, sem semmit tenni velük. Elsőre megkönnyebbülés volt, és úgy éreztem, valami nagy kő zuhant le rólam. De ez még kevés volt.
Ahhoz viszont épp elég, hogy megértsek magamról megint egy csomó mindent, amit tudtam már valaha, csak mostanra megint nem foglalkoztam vele, és már éppenséggel nem is sejtettem.
Vannak fájó pontjai az életemnek, de ezek közül nincs nagy jelentőséggel bíró a jelenemben. Ezért végtelen hálát érzek, még akkor is, ha amúgy annyira természetes, hogy néha elfelejtkezem arról, hogy hálásnak kell lennem. A fájó pontok néha előbukkannak, és olyankor persze, újra nagyon fájnak, és újra megsebeznek, de már messze nem úgy, mint régen. Ahhoz eléggé, hogy ne tudjak miattuk a jelenemre koncentrálni, hogy ne legyen jelen teljes valómban.
Az idén az lesz a karácsonyi ajándékom magamnak, hogy ezeket mind-mind elfelejtem. Azt helyezem előtérbe, ami jó. És ebből annyi minden van, hogy amúgy sem fér ide semmi rossz.