Augusztus 31.

A nyár utolsó napja. Egyben Erika nap, ami az én egyik legkedvesebb barátnőm névnapja is. Aki ma életében először ünnepel(t) úgy névnapot, hogy már a kicsi fia is felköszönthette. Igaz, még kellett neki hozzá tolmács, lévén éppen csak egy hónapos. De abban biztos vagyok, hogy Erikának ez volt élete legszebb névnapja. :)
Ahogy Balázs írta neki a fb-on, ennél boldogabb már nemigen lehet, de azért én itt is szeretnék neki Nagyon Sok Boldogságot kívánni névnapja alkalmából. :) Vagy inkább azt kívánom neki, hogy ez, amit most érez, ez maradjon meg örökre most már. :) Mert megérdemli. :)

A nyár utolsó napját azt hiszem igen sok gyerek számára tették nem egészen felhőtlenné, mert a legtöbb iskolában ma tartották az évnyitót. (kivéve azok a nagyon gonosz és embertelen iskolák, ahova már hétfőtől járnak.. brrrr..) Nálunk is ma volt. Fél ötkor az alsósok épületében. Embertelen tömeg, meleg, pocsék hangosítás, és még rosszabb akusztika. Így aztán hála az égnek lemaradtam az öntömjénező polgármester-beszédről, lemaradtam a minden bizonnyal komoly buzdítóerővel rendelkező igazgató beszédről, és sajnos nem hallottam a kis helyes új elsősök verseit sem. Fél szemmel azt lestem, hogy a nagy, hatodikos (csórikám, a legkisebb az osztályban) fiam bírja e vajon, hogy a tűző napon kell állnia. A másik fél szemem a harmadikost kereste a tömegben, aki meglehetős elveszettséggel lépett be az épületbe, és igen félszegen lesett körbe a sok lépcső és  hatalmas belmagasságok láttán. Úgy egy óra elteltével kezdtek megmozdulni az elöl állók, így kikövetkeztettük, hogy vége az évnyitónak, gondolom a szokásos frázisokkal ért véget: "A 2011/2012-es tanévet hivatalosan is megnyitom, mindenkinek jó tanulást, jó eredményeket kívánok!" (amikor ezt szoktam hallani is, mindig azt várom, hogy majd még valami buzdító csatakiáltás is elhangzik, de az nem szokott. :D )
Erik osztálya felment a tantermükbe az évnyitó után (2. emelet), így én is oda igyekeztem. Az osztályt végül kifestették, de Á. néni nem mulasztotta el kifejezni a szemrehányását, amiért ilyen kevés szülő segített nekik ebben, és hát többet vártak volna. Cifra gondolataimat képzeljétek ide. Kiosztotta a kitölteni-aláírni valókat, valamint a felszereléslistát. Jókor.. mondhatom. És holnap reggel mindent(!) vinni kell. Nos, mindent nem fogunk, mert a fotókarton nálunk sem terem itthon (de ígérem, ezt a dolgot gyakorlom majd), műanyag hőmérőnk sincs, és bevallom, hogy simán elfelejtettem füzetborítót venni is.
Erik kapott még szakkörös tájékoztatót is, miszerint, ha szeretném, akkor megtanítják a gyerekemet a cigány himnuszra, megismertetik vele a cigány zászlót, meg szavakat tanulna. Hát.. vessetek rám követ, nem szeretném.
Patrik is megkapta az egyik fa tövében (az ő osztályuk ugye másik épületben van) az aláírnivalókat, valamint a tájékoztatást arról, hogy ha szeretnénk, akkor az idei tanévtól a nívós matek oktatás mellé felveheti a nívós magyar oktatást is. Így hívják mostantól az emelt szintet. Mondjuk kifejező ez a nívós szó szerintem. Mindegy.. ebbe ne menjünk bele. Patrik szeretné, ezt már megmondta a tanév végén, úgyhogy kértük.
A tankönyvek becsomagolva, a rajzdobozok összekészítve, tolltartók is megvannak, aláírtam, kitöltöttem mindent, úgyhogy reggel suli.
Rolinak is elkészítve az ovis ágynemű (focis), a váltócipő, váltóruha (ha most nem viszem, elfelejtem), úgyhogy reggel ovi is.
Így a végén azért leírom, hogy iszonyatosan rossz előérzetem van erről a tanévről, de ezt csak azért, hogy majd később lássam ezt. Mindenesetre nem épp optimista módon megvan a "mentőiskola", ha innen mégis menni kell. Látok rá esélyt. De meglátjuk. :)

Minden kedves iskolásnak, különösen a holnap első osztályos Dávidnak, a szintén első osztályos Klárának és Imolának kívánok egy gyorsan eltelő tanévet, csupa izgalmas tanulmánnyal, sok-sok ötössel, és piros ponttal, vagy akár jutalommatricával. :)
Az ovisoknak pedig sok-sok játékot, mesét, mókát és kacagást. :)
Nekünk, szülőknek pedig kitartást a végtelen hosszú listákhoz, amit még be kell szerezni, a szülői értekezletekhez, meg egyáltalán a tanévhez. :)

Keresőszavak

Újabban azzal (is) elszórakoztatom magam esténként, hogy megnézem a blogom statisztikáját. Teszem ezt azért, mert rettenetesen kíváncsi vagyok, és teszem ezt azért, mert pl. így akadtam rá két olyan bloggerre is, akik olvasnak engem, és a blogjukban szerepel is, hogy olvasnak. (na ez egy gyönyörű mondat lett, fogalmazás kettes)
Volt olyan nap, amikor rekordszámú olvasóm volt, szám szerint 314, nem is tudtam mire vélni, de nagyon-nagyon jó volt azt a számot látni.
Amikor a statisztikát böngészem, azt is látom, ki milyen keresőszóval érkezik a blogomra. Nagyon nagyon sokan keresnek arra, hogy "dius gondol", sokan keresnek a blogom teljes címére is, megint sokan simán csak diusra.
Időről időre bukkannak fel érdekes keresőszavak is, a rengeteg epilepszia bno kódos keresés, mri leletből kiszedett szavak mellett. Az eddigi kedvencem a "vers a pihe puha lelkem csupa csupa véres horzsolás". Ezen komolyan kikerekedtem a szemeim mikor megláttam, mert abban teljesen biztos voltam, hogy én ilyet aztán nem írtam. De mivel csúnya vén öregasszony leszek mint ahogy mondottam már, rettenetesen kíváncsi vagyok, hát beírtam a google-ba. És láss csodát.. tényleg rám talál ezzel. Persze, ezt én nem így írtam, de előfordultak a szavak egy bejegyzésen belül, és ezek szerint ez már elég.
Na mindegy. Amiért ezt éppen ma leírom, az nem ennyire vicces. Sőt, egyáltalán nem az. Mert amikor ma "lecsekkoltam" az adatokat, a vér is meghűlt bennem. Valaki azt kereste a google-ban, hogy "hány keppra halálos". Nos, alapvetően optimista ember vagyok, így igyekszem azt feltételezni, hogy csak előrelátó akart lenni ez a valaki, hogy még véletlenül se adagolja túl. De az aggódósabb felem nem ezt gondolta. És nagyon remélem, hogy ez a valaki, aki esetleg valami nagyon nagy butaságot forgatott a fejében, kicsit itt maradt, és olvasgatott nálam. Mert ha így történt, akkor megtudhatta, hogy bármi történik is az emberrel, mindig van tovább.. mindig érdemes küzdeni, csinálni. Mert élni jó. :)
Még így végezetül elárulom, hogy az iskolában is nagyon utáltam a statisztikát (épp csak kettessel sikerült leérettségiznem is belőle, annyira), többek között azért, mert annyira fekete-fehér.
Én meg itt kiszínezem.. csakazértis.

(Be)vásárlás

Én nem tudom ki hogy van ezzel, vagy hogy intézi, de nekem néha borzasztóan elegem van belőle. Mit néha? Szinte nincs nap, hogy ne lenne nyűg. Valószínűleg más lenne a helyzet, ha nem kéne beosztani, és gondolkodni, hogy jusson is, maradjon is, meg még jó is legyen.. de ez már egészen más lapra tartozik.
Azt nem tudom megtenni, hogy mondjuk bevásároljak egy hétre előre. Maximum két napi cucc fér be a hűtőbe, spájz meg nincs. Tehát nálunk hűtőben a lekvártól az ásványvízig (és most, hogy nyár van, és meleg a gyümölcs is) minden.
Már akkor is szörnyen utáltam a napi/kétnapi bevásárlásokat, főleg, mert egy valamirevaló bolt messze van tőlünk ahhoz, hogy mindent kézben hazacipeljek, így aztán még sofőri segédletre is szükségem van. A sofőröm ugye férfiből van, és mint ilyen, nagyon utál bevásárolni. Ha a parkolóban megvár, akkor mire végzek, addigra majd felrobban, hogy mit csináltam ennyi ideig. Ha bejön velem, akkor rendszerint tíz perc alatt megunja az egészet, és sürget (én meg ettől mindent elfelejtek).
Mindezt tetézi, hogy tejet a lidl-ben veszünk, felvágottat, húst a sparban, egyik joghurt itt olcsóbb, másik joghurt ott. Tisztítószerek az euro-s boltból, wc-papír, papírtörlő a rossmannból, és igen, van, amit a cba-ból. Kávéból a spar saját márkását isszuk, és egy csomó mindenből is saját márkást használunk, mikor melyik cégét. Gyümölcsöt, zöldséget a zöldségesben veszünk. Ezek egy pár kilométeres sugarú körbe beleférnek.. de mégis időrabló, türelemzabáló, és kicsit lélekölő is. Nyomon követni, hogy hol, mikor épp mi akciós. Meg még azt is, hogy mikor, mi fogyott el, vagy mi van fogytán. Így is előfordul, hogy két napig nincs itthon habfürdő. Sőt, jártam már úgy is, hogy húsvétkor mehettem kölcsönkérni mosogatógép tablettát, mert elfelejtettem venni (ezt pl. a lidl saját márkását használom). Persze, élet az élet mosogatógép nélkül, de igen hozzászoktam a kényelemhez, amit nyújt. De fogyott már el a só is itthonról, és még nyomokban sem találtam sehol. A listaírás sem jött be, mert vagy elfelejtem felírni, vagy elfelejtem magammal vinni, de olyan is volt már, hogy nálam volt, csak épp azt felejtettem el, hogy ott van. :D Mondjuk a kerek történethez hozzátartozik, hogy Balázs kedvenc mondatával ellentétben, ami így hangzik "bezzeg cigit nem felejtettél el venni", azt is felejtettem már el.
Szóval.. ez a vásárlás-ügy sem egyszerű, és mivel nem egyszerű, így kellőképpen utálom is. A hipermarketekben ugye megvehetnék mindent egy helyen, de azokat meg épp ezért utálom. Meg azért, mert átlátok a stratégián.. szem magasságban a legdrágább, és úgy kell vadászni azt, ami normális áron kapható (nem mellesleg arról külön postot írhatnék, hogy hány olyan terméket használunk, ami kapható másfél, kétszer annyiért márkásban is)
Azt hiszem, elsők között leszek, aki vesz olyan hűtőt, ami megrendeli a kaját. (de remélem azt is tudni fogja, miből melyiket szeretjük)

Egy év után..

Meglepő, de eltelt egy év azóta, hogy elkezdtem dolgozni. Az akkori felhőtlen, szinte földöntúli boldogság, amit azért éreztem, hogy végre-valahára dolgozhatok én is, elég hamar szertefoszlott, és inkább valamiféle belenyugvás lett belőle. De nem, ez így nem teljesen igaz, mert néhanapján még most is szeretem csinálni. Vannak napok, amikor meg annyira nem, hogy azt sem értem, mit keresek még mindig ott. Tudom, rajtam múlik, hogy mit hozok ki belőle, és az is, hogy merre és mikor lépek tovább. Az biztos, hogy még nem lépek semerre. Na, ez a belenyugvás. Mégsem érzem sem áldozatnak, sem másnak. Mert az a néhány kegyetlenül rossz nap megéri nekem, hogy itt vagyok helyben, mondjuk hogy "kéznél", ha a gyerekekkel bármi történik az iskolában/óvodában. Most, hogy vége a nyárnak, talán egy fokkal kiszámíthatóbb lesz újra a munkaidőm is, ami bevallom, rám fér.
Az egy év alatt sok-sok kedves emberrel találkoztam. (találkoztam igazi bunkókkal is, de ők szóra sem érdemesek) Vannak, akik hozzám szeretnek visszajárni. És vannak, akik kifejezetten hozzám küldik az új vásárlókat. Szívet melengető és egész napot felvidító érzés, amikor valaki, aki számomra vadidegen, kedves mosollyal köszön, mégpedig úgy: "Jajj, hála istennek, hogy Te vagy itt, a barátnőm mondta, hogy csak hozzád jöjjek cipőt venni, mert Te biztosan segítesz!" Ilyen bevezető nélkül is segítettem volna szívesen, de ez még adott hozzá egy kis pluszt. A gyerekek a szemem láttára lesznek újszülöttből kisgyerekek, és van olyan is, akinek tavaly ilyenkor jöttek az első cumijáért, most meg már szandit vettek.. :)
Szeretem, amikor az iskolás gyerekek naponta beköszönnek, miközben a buszra várnak. Megkönnyeztem őket, mikor a nyári szünet előtti utolsó napon sorban bejöttek elköszönni, és mély, együtt érző sóhajokkal hallgatták, hogy bizony, nekem a nyáron is kell dolgoznom. Volt közülük, aki a múlt héten pótvizsgázni jött, és amint végzett, jött hozzám a boltba, boldogan újságolta: "Átmentem, mert úgy csináltam, ahogy mondta, minden nap tanultam egy kicsit.''
Ezek azok a dolgok, amiért nem bánom, hogy "ittragadtam". Az, hogy nem igényel túl sok agymunkát az, amit csinálok, csak egy kis része annak, ami miatt kicsit mehetnékem van mindig. Nagyképűség, de többre tartom magam ennél. Más kérdés, hogy realistaként tudom, ebben a mostani világban örüljek ennek is, mert ahol sokdiplomás munkanélküliek vannak, mit is akarok én azzal a középiskolai érettségimmel?
Az is biztos, hogy tökéletesebb munkahelyet nem találhattam volna abból a szempontból, hogy igazán jó kis lépcsőfok az évtizednyi itthonlét után. Mert olyan itt is vagyok, meg ott is.. ráadásul ugye csak négy óra. Ami testvérek között is ideális a három gyerekes anyukáknak.
Az egy év alatt, vagy inkább mire véget ért az egy év, sikerült helyre tennem magamban ezt az egészet. Hiszem, hogy sok minden más mellett ez is kellett ahhoz, hogy megszűntek a lábrázásos éjszakáim. Az az időszak egyfajta menekülési útvonal előkészítés volt, még akkor is, ha soha nem voltam ennek akkor tudatában, tehát egyáltalán nem direkt csináltam. Arra viszont jó volt (és majd egyszer megfejtem, hogy miért jó ez nekem, hogy mindig ilyen utakat járok :P), hogy megismerjem ezt az oldalamat is.
Summa summárum eltelt egy év (ennyivel közelebb kerültem a nemlétező nyugdíjamhoz), gazdagabb lettem az ez alatt az idő alatt megkeresett pénzegység mellett egy csomó tapasztalattal, ami nélkül ma nem ugyanez az ember lennék. Mert ha nem csinálom ezt egy évig, akkor sosem tudtam volna meg, hogy képes vagyok egy egész napi fagyoskodás után még elmenni fogadóórára, hogy képes vagyok azért hatkor kelni, hogy megfőzzek, mielőtt munkába indulok. Sosem tudtam volna meg, milyen érzés dolgozó nőnek és főállású anyának lenni egyszerre. Igaz, azt sem tudnám, micsoda marcangoló bűntudatot tud érezni az ember, mikor itthon hagyja egyedül a beteg gyerekét. De, magamnak is meglepő módon mindent meg lehet oldani egy kis bűvészkedéssel, itt-ott egy kis nemtörődömséggel.
Abszolút ide illő elcsépelt frázis, hogy "ami nem öl meg, az megerősít." Erősödtem, és ezzel az erővel és tapasztalattal vágok neki a következő évnek.. mert egyszerre mindig csak egy kicsit.. majd aztán merek egyszer nagyot is álmodni.. :)

Születésnap van

Nem, nem az enyém. És nem is Balázsé. Még csak nem is a gyerekek közül lett öregebb valaki nálunk. Ma Eszter ünnepel.. bár azt hiszem, ez az idei születésnap kissé keserédes számára, lévén tegnap összetörték az egyik autójukat.
Fura ez az idei év, mert épp azért, mert nem otthon ünnepel, az ajándéka még itt van nálam. Nem mertem feladni még pénteken sem, nehogy odaérjen szombaton, amikor ő nincs is otthon.
Fura, mert az idén jutott el olyan mélységekig a barátságunk, aminél azt hiszem, már nincs is tovább.. nincs olyan, amit ne tudnánk a másikról, legyen az jó, vagy rossz.
Fura, de ennek ellenére, vagy épp ezért még annál is jobban szeretem őt, mint eddig.
Fura, de egy kicsit sem érzem öregebbnek őt nálam, pedig ezzel a mai nappal megint van közöttünk három év.
Fura, de sokkal inkább érzem őt a testvéremnek, mint aki valójában az.
A sors ajándéka mindenképpen, hogy ismerhetem őt, hogy a barátomnak mondhatom.
Tudom, rettenetesen zavarban van már, miközben olvassa ezeket a sorokat, pedig még le sem írtam, hogy minden kishitűsége ellenére mennyire felnézek rá azért, amiért ilyen, amilyen. Meg még azt sem írtam le, hogy mennyire büszke vagyok rá, hogy képes mindig továbbmenni. És még azt sem, hogy milyen nagyon klasszul néz ki. (:P)
Drága Eszter! Nehéz év áll mögötted, és nem lesz könnyű az előtted álló sem. Kívánom, hogy mégis, legyen ez egy jobb év az előzőnél. :) Ígérem, ha megtalálom valamikor a varázspálcámat, sokszor fogok vele feléd suhintani, hogy teljesüljön bármi, amire épp akkor vágysz. :)


„Ha én írhatnám sorsod könyvét, szíved, lelked vágyát, életed örömét,oly széppé írnám, mint egy tündéri álom,
a legboldogabb Te lennél ezen a világon!
Boldog születésnapot kívánok!”

Link

Egy-két percig elméláztam, hova is tegyem a linket, amit megígértem, hogy megosztok. Aztán úgy döntöttem, kap egy saját bejegyzésnyi helyet.
Szóval.. itt is olvasható már. :)

A pihent agyam..

Néha olyan elképesztő dolgok jutnak eszembe, hogy még saját magamnak is fárasztó vagyok. Elmeséljem? (ha nemmel válaszoltál, most jobban teszed, ha nem olvasol tovább, mert elmesélem :P)
Múltkor, arra már sajnos nem emlékszem, mivel kapcsolatban, de valamelyikünk azt mondta: egy tapodtat sem mozdulok. És ha már.. akkor én elkezdtem gondolkodni, hogy de mi lehet az a tapodt? Nem tudta egyikünk sem, bár Balázs igen mélyet és árulkodót sóhajtott, amikor még másfél órával a kérdés felmerülése után is ezen morfondíroztam.. és aztán megtalálta a választ számomra itt. (egészen megnyugtató, hogy másnak is eszébe jutott)
Aztán nem sokkal később, miután valamelyik ismeretterjesztő csatornát bámultam (ilyenkor a tévé csak álca, a fedettpályás távolbanézést gyakorlom a kanapé sarkában.. de psszt), ott is a tizenötödik reklámblokkot egy kb. félórányi műsoranyagban, eszembe jutott, hogy a búbánatba tudtunk meglenni eddig a hashajtó, hasfogó, körömgomba-elleni, hüvelygomba elleni szerek reklámjai nélkül? Mert ha épp hüvelygombát pl. a nagyanyám tuti hogy hírből sem ismerte, addig azért hasmenés régen is volt. És akkor is tudták kezelni, ha nem volt a villamosvezető bácsis reklám, aki minden megállónál pánikszerűen lerohan. Ennél jobban csak a nőt utálom, aki közli, hogy a férfiak már elmentek, beszélhetünk a hüvelygombáról. Broáááf... ez beszélgetés téma? És ilyen esetekben az agymenésem folytatódik azzal, hogy elképzelem ahogy felhívok valakit, hogy van e kedve beszélgetni velem a candidáról, vagy valami hasonlóról. Hát.. na..
(Persze ezt a kérdésemet is feltettem Balázsnak.. mármint hogy hogyhogy régen nem volt gyógyszerreklám, de nem tudta ő sem)
Aztán ma eszembe jutott, miközben a lidl-ben álltunk sorba a kasszánál, hogy mégis, mit ittak az emberek, amikor még nem volt PET palackos ásványvíz? De tényleg.. mit? Nem tudok magamból kiindulni, mert én egy egészségtelen valaki vagyok, aki cukros szörpön nőtt fel, és azóta pedig light (zero) kóla függő.. De ezen is elméláztam egy ideig, vajon kinek és miért jutott eszébe ez az egész ásványvíz-mizéria. És hogy lehet az, hogy dacára annak, hogy azt tanítják a suliban, hogy a víz íztelen, szagtalan, színtelen, ahány fajta ásványvíz, annyiféle íze van. És ha már ásványvíz... miért vastalanítják?
Olyanok pl., hogy mit csináltunk, amikor hétfőn nem volt adás a tévében, meg hogy hogy lehetett telefon nélkül élni, meg hogy a sárga csekk fogalma mikor és miért került be a köztudatba.. nap mint nap merülnek fel bennem.

Mondhatnám, hogy hát bocsi, de agyamra ment a kánikula kissé. Nem tudom hanyadik napja nem aludtam tisztességesen (de lábrázás nuku :P), 29-30 fok van a szobában, 40 fok odakint, és már gondolkodni sem tudok. De azért ez nem igaz. Mármint hogy emiatt. Alapból vagyok ilyen kis lüke. :D

Még el sem kezdődött..

.. de máris kezdődik. És már most várom a tanév végét. Vagy legalább az őszi szünetet. Pedig mondom, még el sem kezdődött, hiszen még egy hét hátra van hivatalosan a tanévből.
Mivel az én főnököm tanító néni, így "vele együtt" nekem is már múlt héten megkezdődött az iskolaszezon. Mert ők már múlt hét hétfő óta minden nap bejárnak, értekezni, fakultációkat tervezni, pakolni, meg ilyesmik.. Az egy dolog, hogy már túlóráztam azért, mert nem lett vége időben az értekezletnek, végül is felkészültem nagyjából az ilyenekre. Azt mondjuk el sem tudom képzelni, mit lehet ennyit értekezni.. de mindegy. Vittem a gyerekeim régi tankönyvét a főnökömnek, mert pótvizsgáztatott is, és az övéi bedobozolva valahol az iskola mélyén. Ez sem okozott nehézséget. Az sem zavar, csak egy kicsit, hogy míg a nagyobbik gyerekem tankönyveit elhozhattuk tegnap, addig a középsőét majd csak holnap. Mert még véletlenül sem lehet egyszerre, mert az egyik felsős, a másik alsós, helyileg sem ugyanott vannak a könyvek. Mindegy már ez is. Továbbra is utálom az egész integrációs hülyeséget, de már csak Erik miatt is inkább nem mondom. Ő szívja meg a legjobban, mert az alsó tagozat költözik át másik épületbe, ami olyannyira idegen, hogy még nem is járt ott, csak egyszer. Arról fogalmunk sincs, hol lesz az osztálya, de sebaj. majd az évnyitón megtudjuk. Apropó, évnyitó.. augusztus 31. du 16:30. Ami érdekes lesz.. mert a bolt ötig van nyitva. A főnökömnek ott kell lenni az évnyitón, mert ugye tanítónő. Nekem ott kéne lennem, mert ugye majd ott derül ki, hova is kell menni másnap reggel, meg minden ilyen.. a főnököm lánya nyaralni lesz akkor.. szóval nem tudom hogy is lesz ez.. de ezen majd jövő héten morfondírozok.
Amin kiakadtam, az az, hogy ma, Erik egyik osztálytársának az anyukája felhívott délelőtt, hogy dolgozom e? Először azt hittem, azért kérdezi, mert esetleg figyelni kéne valamit a buszmegállóban, vagy ilyesmi. Mondtam, hogy hát igen, itt vagyok a boltban. Erre ő: ó, akkor Te sem érsz rá iskolát festeni? Mondom, mit csinálni? Hát őt hívták a tanító nénik, hogy toborozzon össze minél több szülőt, mert most(!) rakták fel az osb-lapokat, és azokat még le is kéne festeni, mert addig nem tudnak bepakolni. Megjegyzem, már azt sem értem, miért testálták rá ezt a feladatot a tanító nénik. Mert az iskolának is van telefonja, és tudják minden szülő elérhetőségét. Mondjuk mindegy, mert ha maga az igazgató hívott volna fel, neki sem mentem volna.. és nem azért, mert nem segítek szívesen, amiben tudok, de ezt azért már.. (van egy csomó közhasznú munkás a városban, simán mozgósíthatták volna őket). Mondjuk fél délután tépelődtem azon, hogy micsoda egy bunkó vagyok, mert akár el is mehettem volna, de aztán találkoztam egy másik osztálytárs anyukájával, aki szóról szóra elmondta az én gondolataimat, úgyhogy megnyugodtam kissé. Legalább abban, hogy bunkó vagyok is, nem vagyok vele egyedül. :D
A másik, ami még el sem kezdődött, az ovi. És van, akinek máris befejeződött. Ma első kézből értesültem róla, hogy a volt óvodavezetőt kirúgták. Ugye a vezetői kinevezése lejárt augusztus 15-én, de óvónőként határozatlan idejű szerződése volt. Csakhogy.. annyira útban volt, hogy inkább kifizetnek neki mindent (jár neki felmentési időre járó pénz, és végkielégítés is), csak tűnjön el. Szomorú. És felháborító.(a munkájában nem találtak kifogásolnivalót, pedig eltöltött itt sok-sok évet)  Már megírtam a levelet a polgármesternek, amiben megkérem, hogy látogasson el az oviba, és legyen szíves ismertetni a szülőkkel a döntés okait, és a jövőre vonatkozó terveit, csak hogy hadd tudjuk már. Még aláíratom pár szülővel, és megy a postára. Szomorú, de tudom, ez az utolsó, amit teszek ezért az óvodáért ebben a formában. Ennek vége, és beadom a lemondásomat. Már nem fogom végigcsinálni a következő pályáztatást sem (ha lesz egyáltalán), majd az utódom. :) Szóval, úgy fog kezdődni az ovi, hogy vezető nincs, integráció itt is van, ennek következményeként Roliék csoport létszáma 33 fő (nagycsoportban). Nincs elég szék, nincs elég evőeszköz, és nincs elég ágy. Ígéret volt mindenre.. amiből semmi nem valósult meg.
Várom a telefont valamelyik csoporttárs anyukájától, hogy ugyan menjek már az oviba széket csinálni. :D
A város csődközelben, nincs pénz semmire. Szép kis tanév lesz, már látom..
Mikor lesz már június?

Egy email-váltás margójára

Kedves Diana! J

Üdvözlöm, J. Judit vagyok, a Terézanyu Klub weblapjának főszerkesztője.

R. Zsuzsa megbízásából írok Önnek.

Örömmel értesítjük, hogy az idei ’Hány élete van egy nőnek?’ pályázatra beküldött írását kiválasztottuk publikálásra, augusztus utolsó hetében szeretnénk feltenni a honlapra.

Ehhez azonban a szöveget egy kicsit korrektúráznom és szerkesztenem kellett, természetesen ügyeltem rá, hogy a tartalom ne sérüljön. Őszintén remélem, hogy ez a szerelem azóta is töretlenül él! J

Arra kérem, legyen kedves nézze át, hogy így megfelel-e Önnek, és egy válaszlevélben jelezze, hogy jóváhagyását adja-e a közléshez ebben a formában, és kérem azt is jelezze, hogy milyen néven jelentessük meg az írását?  A saját nevén vagy esetleg írói álnéven?

Köszönöm előre is, és gratulálok!

Üdvözlettel:

Kedves Judit! J

Természetesen jóváhagyom ebben a formában is a közlését. J Egyetlen észrevételem van csupán:

A harmadik felvonás mögé odakerült, hogy „egy”, de mivel kettő nincs, így számomra érthetetlen miért. J De lehet, hogy én siklottam át valami fölött.. 

A saját nevem alatt megjelenhet, nincs írói álnevem.

A szerelemre vonatkozó kedves mondatot pedig külön köszönöm. Igen, él, immár 18 éve töretlenül és megingathatatlanul. J

Köszönöm, nagyon örülök, hogy ’érdemesnek’ találtatott a művem a megjelenésre

további jó munkát kívánok

P. Diana

Kedves Diana!

Köszönöm Önnek a gyors visszajelzést, egyben elnézést kérek, valóban benne maradt a korrektúrázott szövegben ez a szócska feleslegesen, később én is észrevettem és töröltem.

Akkor ebben a formában jelentetjük meg az írását! Hajráááá szerelem, forever!J

Üdv!

Minden jót, szép hétvégét!

J. Judit 

Hát ennyi. :) Örültem neki nagyon, és büszke is vagyok magamra, mert ezek szerint mégis tudok írni úgy, hogy másoknak is élvezhető legyen. (és még ha feminista is lennék... :D)

JPÉ

azaz Józan Paraszti Ész. Eszerint próbálom élni az életemet már vagy 33 éve. Bár ez a 33 nem igaz, mert voltak komoly lázadó korszakaim, amikor aztán szóba nem került az, hogy bármire is hallgassak, ami normális, vagy akár csak felnőtt által mondott. De azért ezt többé-kevésbé (inkább többé, mint kevésbé) sikerült kinőnöm, és hát vannak dolgok, amikre így utólag nem vagyok büszke (pl. arra, mikor összepakoltam egy hátizsákba amit gondoltam, kidobtam az ablakon, és megléptem.. na mondjuk lúzer voltam már akkor is, mert kb. két óra múlva már haza is vittek), de megtörtént, és ha muszáj, hát bevállalom, hogy az is én voltam. Azonban az a korszak lezárult (a cigis-téma maradt vissza belőle), és kezdődött egy egészen más.
Legelőször talán akkor kezdtem el kapisgálni, hogy mit is jelent ez a józan paraszti ész, mikor elsőnek kellett szembesülnöm azzal, hogy a wc papír nem terem a wc-ben, hanem venni kell a boltban. De tényleg.. úgy kb. itt kezdődik az ember felnőttléte szerintem. (aztán előfordulhat, hogy valami ilyesmivel is ér véget.. konkrétan úgy a vége felé ki is törölhetjük a sok tapasztalattal, és a többivel... de ez már filozófia.. ) Elő kellett venni a józan paraszti eszemet, amikor be kellett osztani kettőnk fizetését, lehetőleg úgy, hogy a csekkeket fizessük be először, aztán legyen ennivaló, és csak utána következhet a többi. Nem könnyű ez, mert amíg a józan paraszti ész azt sugallja, hogy legyél előrelátó és beosztó, addig a vágyakozás mindig előfurakszik, és gyártja a filmkockákat arról, mire nem jutott. De általában a JPÉ győzött, és sikeresen megtanultam addig nyújtózkodni amíg a takaró ér. Amikor meg JPÉ sem elég sikeres, olyankor közbelép Balázs. :)
De az igazi próbatétel JPÉ szempontjából azt hiszem, mégis inkább a gyereknevelés. Amiben nincs jó, vagy rossz (illetve a rosszra azért vannak példák, amik igenis elfogadhatatlanok, de szerencsére mégsem ezek vannak túlnyomó többségben a világban). Az ember igazi idealistaként vág neki az anyaságnak, van egy csomó elv (vágy?) a tarsolyában, ami szerint fogja nevelni-terelgetni a gyerekét, aki természetesen legalább hétnyelven fog már oázni is, és majd ő lesz a legszebb, legkreatívabb, és gyönyörűségére lesz a hazájának. Igen ám... csakhogy megszületik valaki, aki ugyan a legszebb, és a legokosabb az egész családban, és mindenkire hasonlít is egy kicsit, de leginkább önmagára, és úgy alakul, hogy az idealista anya kénytelen-kelletlen rájön, hogy nem számít, hogy a szomszéd Pistike előbb növesztett e fogat, vagy előbb járt e, mert úgysem ez a lényeg. Ahogy növekszik, jönnek olyan problémák, hogy időről időre mély sóhajtással elő kell venni a "tízigszámolokmielőttfejbevágom" dolgot, és nagyon kell drukkolni, hogy JPÉ képes legyen előtörni az anyai szeretet rózsaszín/kék ködfelhője mögül. Na, ez nem könnyű. Mert hihetem én a gyerekemről, hogy tökéletes, de nem az. Ember, ráadásul gyerek-ember, aki próbálkozik, akar, keresi a helyét. Ezek a próbálkozások járnak olyan dolgokkal, amikbe közbe kell avatkozni. Hol szeliden, hol erőteljesebben. Józan paraszti ésszel. Meg kell tanítani, hol van a határ az esztelenség és az eszetlenség között. Ami egy vékony mezsgye csak.. de van egy határvonal. Józan Paraszti Ésszel kell szeretni, és elfogadni, (nyilván majd a kamaszos lázadásokhoz sok-sok ilyenre lesz szükség) hogy majd egyszer, mikor már elég felnőtt lesz hozzá, értse, és megértse mire való az ő Józan Paraszti Esze.
Néha úgy látom, igen sokaknak nincs ilyenje. Olyan harcok vannak semmiken, hogy csak lesek. Olyan helyezkedések, furakodások, fúrások, hogy bámulatos. A való életben is nehezen tudom felfogni, mi a jó abban, ha mindig mindent úgy ér el valaki, hogy "nyal". A "felfelé nyal, lefelé tapos" embereket amúgy is nagy ívben kerülöm. Nem nekem való a velük való kommunikáció. De az, amikor egy virtuális valóságban megy egy ugyanilyen, az méginkább fura. Mert ugyan mi történik akkor, ha valaki népszerűbb másoknál? Vagy mi történik akkor, ha a facebook-on nem lájkolja  képemet? Semmi a világon. Sem a kenyér nem lesz olcsóbb ettől, sem a világ nem békél meg egymással.
Vannak emberek, akiknek elveszi az eszét, ezt a Józan Paraszti Eszét az internet névtelensége, arctalansága. Amúgy ezzel sincs bajom, ismertem én is olyat, aki szó szerint annyira beteg volt, hogy az egyetlen öröme az volt az életben, hogy egy önmagának kitalált karaktert játszott. Igaz, csak addig néztük el neki, amíg ezt a "maga örömére" tette. De sajnos épp a betegsége kapcsán sok-sok mindenkit kevert bele ebbe, és csúnya dolgokat ért el.. Nem volt szívderítő részt venni benne, de tanulságnak tökéletes volt.
Nincs különösebb apropója ennek a bejegyzésnek, bár láttam, hogy kavarogtak ma indulatnak sem igen nevezhető felhők a blogvilágban, és tény, hogy annak kapcsán jutott mindez eszembe. Kicsit elmerengtem egy másik világon, ami régen a mindennapjaink része volt, és többek között annak a világnak köszönhetem Erika barátságát. És tény.. még a legelvetemültebb blogtroll is kismiska némely fájlcserélőnél. :D :D
De majd egyszer, amikor temérdek időm lesz, erről írok egy könyvet. :)
Addig pedig.. előveszem a Józan Paraszti Eszemet, ami azt mondja, blogolás helyett feküdjek le, és pihenjem ki magam, mert reggel dolgozni kell menni. :)

Erik nap

Van ma. :) A naptár szerint ma továbbra is a Sámuelek és a Hajnák ünnepelnek, de ez minket nem zavar.
Mi tudjuk, hogy ma Erik napja is van. A keresztelőjének is ma van a kilencedik évfordulója. :)
Annyit változott mostanában, és annyi minden van, ami miatt olyan "erikes" már, hogy el sem tudnám képzelni, hogy másképp hívjuk. Bár nagyon-nagyon jól áll neki az ErikMárk is.. így egybenmondva. :D
A napokban, miközben azon csatáztunk, hogy kaphat e telefont a névnapjára, és végighallgattunk egy félórás bőgőrohamot a partyszemüveg utáni vágya miatt.. majd még szóba került a fullcap sapka, mint ami nélkül nem élet az élet a továbbiakban.. elgondolkodtam rajta, hogy mennyire nem véletlen, hogy éppen Ő a középső gyerekünk. Mert tökéletes átmenet a kicsit talán koravén Patrik és az örökgyerek Roland között. :)
Telefont végül nem kapott, pedig komolyan eltémáztunk rajta két napig (már csak azért is, mert közben úgy esett, hogy Balázs lecserélte a sajátját, és Patrik megkapta Balázsét, tehát épp van egy szabad, működőképes készülékünk), de végül úgy döntöttünk, hiba lenne..
A party szemüveg időközben bekerült a háztartásunkba.. (azóta felváltva "zúzunk az éjszakában"), a full cap sapka sem sokat várat már magára.. (már csak meg kéne találni azt az éppen méretet...)
Mosolyogva figyeltem ahogy vadászta az ajándékötleteket magának, szóba került a telefon és a sapka mellett egy kutya is, meg a magasszárú nike cipő.. Ebben is egyedi a gyerekeink között. Rajta kívül senkit nem érdekel, hogy mi a menő, és mi a divat. :D Ő viszont, ha tehetné, nagyon-nagyon menő lenne... és szeptember elsején úgy menne iskolába, hogy félig le lenne tolva a gatyája, a full cap sapka pedig belehúzva a fejébe, magas szárú cipőben, lehetőleg valami nagyon tuti és két számmal nagyobb pólóban. :D Nos.. nem hinném, hogy ez megvalósul, mert még komoly beleszólásom van abba, hogy mit vesz fel. :)

Azért, így a névnapján elárulom neki, hogy annyira szeretem azért (is), mert ő ilyen, amilyen. Üdítő változatosságot jelent az életemben, hogy ennyire komoly akarata van, hogy ennyire nagyfiú akar lenn, pedig sok tekintetben annyira kicsi gyerek még.(még olyankor is, mikor olyan kérdést tesz fel, miközben telefonálok, hogy köpni-nyelni nem tudok hirtelen.. )
Boldog Névnapot Neked, Erik. :)

Allergia

Bátran mondhatom rá, hogy korunk népbetegsége, hiszen úton-útfélen így emlegetik a nálam sokkal képzettebbek is. Úgy rémlett, hogy egyszer már írtam erről, de sehol sem találom.. úgyhogy lehet, hogy csak akartam.
Amikor írtam a 90 naposról, ott említettem, hogy az allergia is távol maradt. Na, azóta sajnos már újfent közel van, mondhatni túl közel. A héten naponta változik a rettenetes és a még elviselhető kategória. Mit naponta? Akár óránként is. Parlagfű és fekete üröm allergiája van Balázsnak. Pár éve jelentkezett először, akkor, azon az első nyáron majdnem meg is fulladt tőle. Rettenetes volt. Elment allergológushoz, ahol kimutatták ezeket az allergiákat, kapott rá gyógyszert, orrspray-t, szemcseppet, és mondták, hogy évente egyszer kontroll. Még kétszer elment, harmadszorra mondták, hogy jó, hogy itt volt, gyógyszert vegyen magának amilyet akar, mert a támogatást elvették. Bahh.. mekkora üzlet, mi? Nem elég, hogy nem kap levegőt, prüszköl, viszket a szeme, az orra, a szájpadlása, a torka, még fizessen 3-4ezer forintot 15 db gyógyszerért, amiből napi kettő is kell.
A szép az egészben, hogy tapasztalataink szerint a különféle antihisztaminok csak nagyon rövid ideig képesek enyhíteni a tüneteket, igen hamar hozzászokik a szervezet, és kezdődik minden elölről.
A héten jártamban-keltemben mindenhol találkoztam olyanokkal, akik nagyon szenvednek ugyanettől. Volt, aki azt mondta 'eddig azt hittem ez is csak valami úri nyavalya, de hallod.. az ellenségemnek sem kívánom..' Megértem. Mindenki ugyanazokkal a gondokkal küzd, drága a gyógyszer, nem is tudja mit szedjen, mellé még szemcsepp, orrspray, és még külön figyelni kell, mi csinál keresztallergiát, mert azt kerülni kell, ha jót akar az ember magának..
Keresztallergiával is volt már dolgunk.. csak nem Balázsnak, hanem Patriknak. Merthogy igazán buli legyen az élet, Patrik is allergiás, csak ő tavasszal.. a korán virágzó fákra. Ami keresztallergiában van a dinnyével. Sem ezt, sem az allergiát nem tudtuk egészen tavalyig, pedig kicsi kora óta minden tavasszal két hónapig köhög. Most, hogy már van rá ventolin, singulair, és aerius, már nem. Ja, mert hogy addig szenvedett így.. hogy mire kiderült, már aktív asztmája is van tőle.
Na de nem panaszkodni akartam, hanem leírni, hogy mekkora gáz már, hogy akármerre megy az ember, embermagasságban áll a határban a fekete üröm is, a parlagfű is. Nem értem, miért nem lehet kiirtani? Nem tudom hányan allergiások rá, de nagyon sokan.. felnőtt, gyerek egyaránt. Tudom, demagóg dolog ezt mondani, de ha 300 millió van tüzijátékra, meg újabb párszáz parlament kivilágításra, esetleg valamennyi csak jutna legyomirtózni az utak mentén a földeket. Hátha jövőre kicsit kevesebben lennének betegek. Azt amúgy sem értem, hogy ha az önkormányzat megbüntethet bárkit, akinek a telkén parlagfű van, akkor miért nem mutat példát? Nálunk is van a lakótelep és az uszoda között egy terület, ahol nekem a derekamig ér a parlagfű. Vígan virágzik, és viszi a szél a magjait szerteszét.
Tudom, tudom, nem fontos ez.. odafent. Pedig fontos kéne hogy legyen. Mert komoly betegségek alakulnak ki egy-egy kezeletlen allergia hatására. Arról nem is beszélve, hogy hány ember életminősége romlik ilyenkor komoly mértékben.
Nyilván nem az én írásom lesz az  bizonyos fecske.. de miután már napok óta gondolkodom erről, hát leírtam. :)
És a végére, esetleg sorstársaknak, Balázs jelen pillanatban kétfajta antihisztamint szed (cetirizine hexal és erolin), és rhinospray plus orrspray-t használ. Amikor nagyon brutálisan erősek a tünetei, mindezek mellé még iszik egy calcimusc injekciót (mióta az első évben majdnem megfulladt, mindig van itthon). És kerüli a dinnyét, a paradicsomot, a banánt, a zellert..

Mi lenne, ha?

Ugye milyen sokszor teszünk fel ilyen kérdéseket magunknak is, másoknak is. Pedig tulajdonképpen semmi értelme nincs a kérdésnek, mert csak feltevések sorozata lesz a válasz. Arra viszont mindenképpen jó, hogy egy jó kis beszélgetés kerekedjen egy ilyen típusú beszélgetésből, sőt, elárulom, arra is jó, hogy jókat álmodozzon az ember.
Persze, lehet azt mondani, hogy az álmodozásnak nem sok értelme van, csak felesleges időtöltés (energiapazarlás?), de én ezzel nem értek egyet. Szerintem álmodozni jó. :)
Pl. tök jó azon merengeni, hogy mi lenne, ha megnyerném a lottó ötöst? Ha túlélném a sokkot, akkor nagyon boldog ember lennék... egy ideig mindenképpen. Vennék egy házat, egy nyaralót, utazgatnék, és azt csinálnám, ami jól esik. :)
Mi lenne az, ami jól esik? Vagy másképp kérdezve, mi lenne, ha Te dönthetnéd el, ezentúl mit szeretnél csinálni? Írnék. Mindig épp arról, ami eszembe jut.
Mi lenne, ha író lehetnék? Megtapasztalnám azt a fajta szabadság-érzést, amit még sosem. :) Szabadok lennének a gondolataim, mégis elérhető lenne mindenki számára (na és ezérjó  blogot írni :P).
Mi lenne, ha mindenki ismerné a gondolataimat? Semmi. Nincs titkolni és szégyellnivalóm. Ugyanolyan ember vagyok mint bárki más. Hétköznapi gondokkal, vágyakkal. De hiszem, hogy tudnék segíteni a bennem munkálkodó összes érzéssel másoknak.. akár az írásaim kapcsán is.
Mi lenne, ha segítséget kérnének tőlem azok, akikre hatással voltam? Segítenék, ez nem kérdés. Minden lehetőséget megragadnék arra, hogy segítő kezet nyújtsak annak, aki kéri.
Mi lenne, ha túl sokan kérnék? Van olyan, hogy túl sok? Vagy épp csak bőven elég? Azt gondolom, képes lennék felmérni az erőm, lehetőségem, kapacitásom mértékét, és képes lennék nemet mondani is, ha muszáj.
Mi lenne, ha mindez megvalósulna? Végre önmagam lehetnék. :)
Ugye hogy jó álmodozni?

(ha néha azt gondoltad, hogy "úristenezmegbolondult", vedd figyelembe, hogy ma strandon voltunk, és egy kicsit megsütött a nap.. igen.. a fejemet is)

Update update

Mióta írtam ezt a bejegyzést, azóta eltelt már egy kis idő. Gazdagodtam tapasztalatokkal, amikből ugyan még nem kell messzemenő következtetéseket levonni, de azért merülnek fel bennem kérdések, kétségek. Magunkról is, meg egy csomó minden másról is.
Magunkról: a gyerekekkel nem tudom tartani az update által ajánlott "csak egyes kódút egyél, ha fogyni akarsz" módszert. Több okból sem. Egyik, hogy nem mindegyikőjük eszi meg a zöldségféléket, vagy esetleg egy-egy félét. Patrik például szereti a paprikát, de szinte semmi mást. Erik a hagymát, és ezen kívül semmit szinte, Roland pedig néha egy-egy szelet paradicsomot, és a kígyóuborkát. De ez kevés. A sajtot csak Patrik. De ez csak egy dolog.. nyilván, ha elég következetes lennék, akkor még nem lenne késő megszerettetni velük az ilyeneket. Csakhogy.. azt mutatja a tapasztalat, hogy nem laknak jól, ha nem ehetnek kenyérfélét. Roli csak egy fél kiflit általában, Patrik és Erik egyet-egyet. Őszintén szólva, azt gondolom ez még bőven bele kellene hogy férjen, mert ennyit más gyerek is eszik vacsorára (vagy nem?).
A nassot sikerült a lehető legminimálisabbra szorítanunk. Csoki egyszer kb. egy héten, chipset talán egész nyáron sem vettünk. Joghurtot, pudingot azért naponta egyet-egyet minimum esznek. És túró rudit. De az is napi egy kb.
Ebéd pedig olyan normálisan, mikor mit főzök. Volt a héten héjában főtt krumpli grillezett csirkével, gulyásleves sült krumplival (ez utóbbi azért, mert rettenetesen elaludtam), krumplis tészta, ma ismét grilleztünk, és holnapra is maradt. Azt hiszem, ez sem túlságosan üthet el más magyar családok ebédeitől (ez alól kivételek a gasztrobloggerek).
Na de.. közben Balázs szigorúan betartja Norbi módszerét.Neki az ebédje is update. (ezzel kapcsolatban elég annyi, hogy mindannyian nem tudunk azt enni, mert az nagyon drága, így megszavaztuk neki egymagának) Ami viszont komolyan meglepő, hogy nem fogyott tovább. Tény, hogy nem is hízott egy gramm-ot sem, tartja azt a súlyt, ami a 90 napos végén volt. De fura, mert minden általam olvasott Norbi-dolog alapján fogynia kéne. És nem.
Aztán miközben ezeken tűnődtem, kicsit megingott a belé vetett bizalmam. (főleg, mióta a facebook-on is nyomon követem őket) Nem mondom azt, hogy hülyeség amit mond, mert nem az. De a világ mégsem annyira fekete-fehér, mint ahogy ő állítja. Nem lehet, hogy mindenki szemetet ad csak nekünk élelmiszer gyanánt, és nem lehet az sem, hogy csak ő az egyetlen, aki normális, egészséges ételeket gyártat, és ad el (megjegyzem: horror áron).
Az elmúlt hónapokban nem sütöttem szinte egyszer sem, sem időm nem volt rá, sem kedvem nem volt hozzá. Ennek megfelelően sütit is alig ettünk. Kekszet, csokit néha. Meg fagyit.
Patrik és Erik napi szinten minimum 10 kilométert tekernek a biciklikkel, mellette fociznak, futnak, tehát nem élnek mozgásszegény életmódot. Én ugyan nem sportolok, de cserében gyalogolok a munkahelyemre oda-vissza (napi öt kilométer, és igyekszem sietősen menni). Nem fogyunk, de általános az állapot, hogy egyikünk sem hízott nyár eleje óta semmit.
Abban biztos vagyok, hogy nem fogom tudni a fiúkat update-gyerekekké alakítani. Sem anyagi forrásunk nincs hozzá, sem kitartásunk. Ráadásul Norbi azóta sem válaszolt a segítségkérő email-emre, így nem lehetek benne biztos, hogy nem alakítok e ki hiánytüneteket is akár a gyerekeimben, ha mondjuk száműzzük a cukrot teljesen az életünkből.
Most azon gondolkodom, kipróbáljuk működik e az, hogy csökkentünk a bevitt kalóriamennyiségen is, meg a szénhidrátbevitelen is. Igaz, a felszívódó szénhidráttartalmat már egy ideje próbálom figyelni (már amin fel van tüntetve).
De annyira nem egyszerű ez... mert ők akkor is fejlődésben lévő gyerekek.. és mi van, ha többet ártok, mint használok ezzel? Ráadásul nagyon kínosan ügyelek arra, hogy ne érezzék, e körül forog a világ.. nem kéne, hogy bármiféle táplálkozási zavar alakuljon ki bennük.. sem zugban evés, sem más.. 
Érdekelne mindenki véleménye, ötlete.. Ti hogy csinálnátok?

Erdély

Már egy hónapja is van, hogy érlelődik-fogalmazódik bennem a poszt, amit tulajdonképpen már Patrik hazaérkezése után elkezdhettem volna. Az sosem volt kérdés számunkra, hogy hatalmas élmény lesz neki ez a táborozás. Ezért is nem volt egyetlen percig sem kérdés, hogy előteremtjük a rávalót, és természetesen elengedjük. Még akkor is, ha amúgy volt bennem egy csomóféle para a dologgal kapcsolatban. :)
Már amikor ott volt, párszor a telefonbeszélgetéseink alatt könnyekig hatódtam. Attól is, hogy jól érzi magát, meg attól is, amiket mesélt. Aztán mikor hazaérkezett, és részletesebben is megtudhattuk az eseményeket.. épp úton voltunk a Balaton felé, és bizony volt egy útszakasz, amit én végigpityeregtem meghatódottságomban.
Miért is? Tudom Patrikról, hogy a lelke olyasmi, mint az enyém. Mégis.. Olyan őszinte meghatottsággal mesélte, hogy amikor megérkeztek Rétyre (este 8 körül), az egész falu kint állt, és őket várta. A magyar buszt. "Anya, el sem tudod képzelni, hogy örültek nekünk." Akármerre mentek, mindenhol ugyanez a szeretet áradt feléjük, mert elég volt hozzá a magyar rendszámú busz, hogy az emberek integessenek, köszöntsék őket.
A másik, ami hihetetlenül mély benyomást tett rá, hogy "Anya, ott senki nem gondolta, hogy ellophatnánk bármit, simán bent lehettünk a boltban egyedül". :) Egy csomó ilyen apróság, ami ott valószínűleg amúgy is így evidens (de ha nem, majd megcáfoljátok), neki viszont hatalmas rácsodálkozásokat szerzett. Pl, hogy sosem próbálták átverni, és ha fel kellett volna váltani a pénzét, inkább megkapta olcsóbban, mert arra elég volt az apró. :D
Élményszámba ment, hogy ott minden milyen szép.. hogy a Szent Anna tónál még medvebocsot is láttak. :) És látta közvetlen közelről Mikes Kelemen szülőházát, és Mátyás király házát (azt nem tudom, neki az szülőháza e.. én tudatlan..), és járt Csíksomlyón, meg Berethalom-on, meg a Békás-szorosnál, Segesváron, a Király-hágón, meg még biztos egy csomó mindent ki is felejtettem. :)
Utolsó előtti este beszéltünk, akkor kérdezte, hozzon e juhsajtot, mert nagyon-nagyon finom, és csak tíz lei. Mondtuk, hozzon.. :) A tíz lei megmaradt, ajándékba kapták a sajtot. :)
Még ma is emlegeti, hogy igaz, hogy nagyon messze van, és ott is hatalmas távolságokat küzdöttek le.. és igaz, hogy sokszor nem volt meleg víz a zuhanyozáshoz (az ottani iskolában voltak elszállásolva, gondolom nincs erre azért kapacitás, hogy ötven embernek legyen meleg víz), és igaz, hogy nagyon hiányoztunk neki, de visszamenne..
Én pedig, őt hallgatva, és túl jó pár youtube-os videón, nagyon szeretném egyszer a saját szememmel is látni mindezt.. kezet fogni azokkal a magyar emberekkel, akik magyarabbak annál, ami én valaha is leszek..
Örülök, hogy megtapasztalta ezt.. azt hiszem, életre szóló az élmény.. minden tekintetben. :)

Amit a fészbúknak köszönhetek

És így közvetve Mark Zuckerberg-nek ugyebár. Mert ha ő nincs annak idején, akkor nincs ez az oly népszerű közösségi oldal sem. Nem tudom van e még internet-felhasználó, aki még soha nem próbálta ki, legalább valami bugyuta álnéven (imádom a Robi Ka és Humullus Lupullus nevű felhasználókat). Annak idején az iwiw után azt gondoltam, kell a francnak még egy ilyen "ismerősgyűjtögetős" oldal, egy is bőven elég. Aztán mégis regisztráltam. És hamar rákaptam az ízére.. :D
Na nem, nem vagyok az a fajta felhasználójuk, aki a  mobiljáról is követi az eseményeket, nem vagyok az őrülten mindent lájkoló fajta sem (amit igen, azt az életben is lájkolnám, ha létezne ez a fogalom igazából). De tetszik, ahogy van.
Vannak vicces oldalai is, amiken régebben ugyan dühöngtem párszor, de aztán rájöttem, hogy a bejegyzés mellett jobb oldalon lehetőség van eltüntetni is azokat a dolgokat, amik nem tetszenek.
Többek között a facebook-nak köszönhető, hogy tudom:
-anyám mennyire szexi aznap :D (ezt gyorsan elintéztem, hogy többé ne posztoljon automatikusan helyette)
-vagy épp mennyire angyal, vagy ördög (ezt is)
-de figyelemmel kísérhetem, hogy a bubbles-ben mikor döntött rekordot. :D
És ez még csak anyám.
Millió ismerősömről tudtam meg érdekes dolgokat csak abból, hogy mi mindent lájkolnak. Néha elképedtem rajta, mennyien "szívják meg" a mindenféle vírusos videókat.. szemétség vagy sem, rendre le is tiltom őket. :D
De pl. hamarabb tudtam Patrik két osztálytársáról, hogy "járnak", mint a fiam. :D
Na de hogy ne ragadjunk le az ilyen "semmiresemvaló" infok-nál, a napokban történt ott valami olyan, ami miatt nem is bánom már, hogy ennyi mindent lehet lájkolni, meg közzétenni, meg mindenfélét.
(Vigyázat, innentől kicsit szentimentális és nyomokban torokszorítós történet következik)
Egyik este egy frissen szerzett ismerősöm (csak ott volt friss, a valóságban sok éve már hogy ismerjük egymást) egy óvatlan pillanatban hozzáadott engem egy rejtett csoporthoz, aminek még rejtélyesebb módon annyi volt csak az elnevezése, hogy "Szeptember 17." Nem vagyok az a nagyon sokáig rágódós fajta, legalábbis olyan tekintetben, ha valamit meg kell tudni, így ott frissiben a chat-ablak lehetőségét kihasználva megkérdeztem tőle, hogy mi ez? Reméltem, hogy nem valami nagy marhaság.. meg semmi tüntetés, meg ilyesmi. Elmondta, hogy aznapra a helyi gimnázium két tanára (házaspár) az Önzetlenség napja keretében (még nem jártam utána, hogy ez valami mindenkire vonatkozó dolog, vagy ez is saját találmány) arra készül, hogy egy bajba jutott fiatal srácnak segítsen, egyúttal városszerte összefogásra buzdítson, amiről video is fog készülni, és nem is tudom minek szánják a videot. A lényeg a fiatal fiún van. Azon túl, hogy segíteni szeretnék anyagilag is, leginkább szeretnék neki megmutatni/bebizonyítani, hogy sokan állnak mellette. Hogy mi történt? Szomorú történet. 20 éves aktív kosaras fiúról van szó, aki egy kosárlabda edzésen sajnálatos módon megsérült. Elment ugyan orvoshoz, de mindenáron kosarazni akart, így egyetlen edzést sem hagyott ki. Előjegyezték műtétre is, de addigra már késő is lett.. a lábát le kellett vágni térd alatt. Az amputáció előtti napon még edzésen volt. :(
Szóval.. szerveződik az önzetlenség napja. Érdekes, hogy ott, a facebook-on kell megtudnom, hogy mennyi EMBER él a városunkban, főleg a fiatalok között. Fáradhatatlanok szervezés terén, legyen szó DNB-ről, vagy biciklisekről.. de szívesen állnak oda tátikázni is a forgatáson.. De készülnek a bölcsisek, az ovisok, a nagymamik, a mazsorettek, a focisták, a motorosok, a kosarasok, a kézisek, az íjászok, a kemposok, a kisbabás szülők, a könyvtárosok, a lovasok, és nem is tudom felsorolni még hányan.
És épp a múltkoriban olvastam, hogy a facebook elmagányosít. :) Nos, én megcáfolom ezt akkor. :)

A férjem apja

Ő az én apósom. :) Ez evidens. Na de azért az, amit írni fogok nem biztos, hogy annyira evidens.
Réges-régen, még az előző évezredben, amikor Balázs és én elkezdtünk egymással járni (ez olyan hülye szó, nem?), őt valahogy a családtagok közül utoljára ismertem meg. Nem tudom, hogy miért alakult ez így. Addigra az anyósom (akit már nem is tekintek sem ennek, sem pedig a férjem anyjának) már kellőképp "lejáratta" előttem. Ők is elváltak, akárcsak az én szüleim. Maradjunk annyiban, hogy nem szépen váltak. Nagyon nem. Anyósom pedig valamiért nagyon fontosnak érezte, hogy csak és kizárólag apósomat tegyen felelőssé mindenért. Naiv, 15 éves csitriként, aki arra vágyott, hogy elfogadják, bőszen bólogattam minden ilyen történetnél, ami zömmel arról szólt, hogy "Bezzeg a Józsi... amíg én kidolgoztam a belem.."
Ezek után aztán egyszer találkoztunk. Nem lettünk kebelbarátok azonnal, tartotta a három lépés távolságot ő is, én is. Balázs viszont nagyon ragaszkodott hozzá mindig is. Ezzel nem is volt semmi baj részemről, hiszen az apja.
Évek teltek el úgy, hogy alig-alig találkoztunk.
Valamiért az eljegyzésünkön sem volt itt. Nem tudom miért.. erre már nem emlékszem, de van egy olyan érzésem, hogy anyósom kavart bele. Az esküvőnkön anyósom nem akarta engedni, hogy odaüljön a főasztalhoz, közölte, hogy ha ő odaül, akkor ő nem. Tegyél jót.. apósom igazán gáláns ember volt, azt mondta, gyerekek, nem az számít hol ülök. Így aztán ült a testvérei mellett. Őszintén szólva, így utólag ég a pofám kissé emiatt.
Amikor a lakásunkat újítottuk fel, jött, és kérés nélkül segített. Megcsinálta a wc-t, a fürdőt, a fűtést. Nem volt olyan, amire azt mondta volna, hogy ezt nem lehet. Bármit találtunk ki, vigyorgott egyet, és közölte, megoldjuk. Megoldottuk.
Amikor Patrik született, ő volt az egyetlen ember az egész családban, aki virágot hozott nekem, és megköszönte az unokáját. Az első unokáját.
Onnantól, hogy megszülettek a gyerekek, mindig többször láttuk. Mire Roland megszületett, már igazi nagypapa volt. Az egyetlen olyan nagyszülője a gyerekeinknek, aki hajlandó a gyerekeink kedvéért szembeszállni velünk, sőt, simán ki is játszik bennünket. :D
Fura kapcsolatom van vele. Mármint úgy belül. Mert bármennyire is vannak őrülten idegesítő dolgai, meg olyanok, amikkel a sírba kerget, azt kell mondjam, én is nagyon szeretem őt. Nem azért, mert ő az, aki azonnal jön, ha felhívom, mindegy hogy engem kell orvoshoz vinni, vagy a gyerekeket a suliba. Nem is azért, mert ő az, aki úgy kétnaponta "ellopja" a gyerekeinket egy-egy félórára, és elviszi fagyizni.
Talán leginkább azért, mert a férjemnek az egyetlen családtagja rajtunk kívül. Senki más nincs.
De nem.. bevallom, így, éppen ma, amikor 63 éves lett.. (és micsoda galádság, hogy kevesebb ősz haja van, mint nekem).. hogy azért szeretem, mert így, 18 év után már nekem is afféle apa lett. Fater.. ahogy Balázs mondaná..

Remélem még majd a dédunokáit is ellopja egy-egy fagyira.. és velük is cinkosan összekacsint a hátunk mögött, mert adott egy kortyot az energia-italból. (úgyis mindig látom ám)
Isten éltesse őt még nagyon sokáig. :)

Kikívánkozik...

Nehéz nekiülni, és csak úgy bármit is írni egy olyan poszt után, ami ekkora hozzászólás-számot generált. Soha még ennyiszer nem szóltatok hozzá semmihez, és nem is tudom elmondani, milyen érzés volt látni, hogy még a 15. után is érkezett..
De azt hiszem, pont most van itt az ideje annak a posztnak, ami már több éve is bennem rekedt. Eleinte nem írtam meg, mert nem lettem volna vele sem hiteles, sem szavahihető, lévén akkor még az én blogom olyannyira nem volt nyilvános, hogy a google-ból sem talált ide senki. Aztán azért nem írtam meg, mert amikor már kicsit többen olvastak kettőnél, akkor már félő volt, hogy olyat találok írni, amivel valakit megbántanék, pedig eszemben sincs ilyen. És utoljára mikor neki akartam veselkedni, akkor meg annyi indulat volt bennem, hogy inkább hagytam.
Szóval, annak idején mikor először csöppentem bele a blogvilágba, akkor még épp csak pár bejegyzéssel rendelkező friss bloggerként (és aki a kezdetektől olvas, az tudja, hogy akkoriban a világ minden fájdalma is az enyém volt), valaki, aki nagyon régi motorosnak számít ebben a világban (a neve lényegtelen, és már nem is igen foglalkozik a blogjával) valahol elejtett egy olyan megjegyzést, ami nagyon bántott. Arra már nem emlékszem, kinek és mivel kapcsolatban írta, de azt tudom, hogy simán magamra vettem a megjegyzést, miszerint "annyira felhigult a bloggertársadalom, hogy már nem is az igazi". Hát lehet, hogy felhigult, ahhoz képest nyilván mindenképpen, ami esetleg tíz évvel ezelőtt volt, már csak azért is, mert sokkal több embernek hozzáférhető a tíz évvel ezelőttihez képest az internet. De én azt gondolom most is, évekkel ez után a megjegyzés után, hogy nem mondhatunk ítéletet senkiről. Aki nekiül, és regisztrál valamelyik blogszolgáltatónál, veszi a fáradtságot, hogy alkosson valamit, az becsülendő dolog. Nem várható el mindenkitől, hogy egyformán tehetséges legyen mind írásban, mind fotózásban, ráadásul legyen naprakész és sziporkázó. Attól még, hogy valaki csak hetente, esetleg havonta tud írni, az ő gondolatai is értékek. Soha nem jutott még eszembe, hogy valamivel is "különb" lennék azért, mert harmadik éve blogolok annál az embernél, aki talán épp ebben a pillanatban keresgéli a neki megfelelő blogsablont.
Ráadásul én komolyan külön becsülöm és tisztelem azokat az anyukákat, akik kicsi gyerekek mellett blogolnak, és sokunk örömére a szemünk előtt születnek/cseperednek gyerekek. Ez nagyon jó.. :)
Ez alatt az idő alatt része lettem egy igen kicsiny blogközösségnek. Nagyon sokan vagyunk, akik ugyanazokat a blogokat járjuk körbe, látom, hogy hányan kommentálunk rendszeresen ugyanott, és hányunknál szerepelnek az oldalsávban kedvencként is ugyanazok. Kicsi ez a világ, és az eltelt évek alatt kicsit összébb is ment. Sokan zártak be. Volt, aki csak úgy egyik pillanatról a másikra. Volt, aki bejelentette, hogy egy hét múlva már csak az olvashatja, akit személyesen is ismer. Bevallom, néha igen komolyan rosszul esett az ilyesmi. Nem tudom megmondani miért, de talán ahhoz hasonlítható, mintha valaki, akinek én mindig mosolyogva köszönök, egyszer csak minden átmenet nélkül a köszönésem után jól pofán vág.
Nehezen tudtam megérteni, miért jó zárt ajtók mögött blogolni, még úgy is, hogy szemtanúja voltam annak idején, ahogy a trollok kipécéztek maguknak valakit. Én sem vagyok nagyon határozott és erős személyiség, de nem hiszem, hogy lenne olyan, amikor ezeknek a szájkaratéban jeleskedőknek ne tudnék visszaválaszolni, urambocsá simán elsiklani a személyeskedésük fölött. De oké, sokan félnek attól, hogy "ellopják" a gyerekeik fényképét (volt rá példa), a bejegyzéseiket (erre is), és valószínűleg erre az a leghatékonyabb módszer.
Na de ezeket én tovább gondoltam.. mert mi történik akkor, ha van egy zárt blogom, és valaki, akit meghívtam olvasónak egyszer csak már nem ugyanazt jelenti nekem, amit eddig. Mert ugye változunk folyamatosan.. olyankor mit mondanak neki? Hát bocsi, de meghívó visszavonva?
És hogy miért pont most írok erről? Az előző bejegyzésem volt az első olyan, amikor nem mindenki képviselte ugyanazt az álláspontot, amit én. Ami nem baj, sőt.. hihetetlenül unalmas lenne a világ, ha mindenki ugyanazt a követ fújná. Számomra vízválasztó volt olyan szempontból, hogy végre megtapasztalhattam, milyen is az, amikor érkezik egy olyan hozzászólás, ami nem feltétlenül "tetszik". Meglepő volt, még magamnak is, hogy tényleg képes vagyok arra, hogy ne személyes támadásnak éljem ezt meg, hanem valaminek, ami egy beszélgetés része.
Azt mondjuk nyilván nem tudom (de nem is akarom tudni feltétlenül) mi történne akkor, ha valaki csúnyákat mondana a gyerekeimre, vagy a férjemre, vagy akár rám. Lehet, hogy akkor egy kis ideig nem blogolnék.. mondjuk úgy kb. három napig bírnám. :D
Akárhogy is.. még mindig azt gondolom, hogy blogot írni és blogot olvasni jó. :) Így, ahogy van. Jöhet bárki, olvashat, kommentelhet, ahogy tetszik. :)

Nők...

Ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk. Nők között is. Ez nem is kérdés, azt hiszem, mert rohangálunk páran két x kromoszómával a világban, mégsincs közöttünk két tökéletesen egyforma. Még az ikrek sem azok (ugye kedves ikres anyuka olvasóim bólogattok?)
Ahogy az sem egyforma, hogy nézünk ki, úgy az sem egyforma, mitől érezzük magunkat nőnek. Egyáltalán mi is akkora feneket kerítünk ennek az egész "nőségnek", mint a férfiak? Szerintem nem. Én legalábbis azt hiszem, még sosem misztifikáltam magam annyira nőnek, mint ahogy az esetleg elvárható lenne tőlem. Ha másért nem, hát azért, mert nő vagyok, ugye. Az a fajta nő vagyok én, aki már kislánynak sem volt az a bűbájos, aranyhajú, tündérarcú kis gyönyörűség. Egész egyszerűen azért nem, mert barna, rövid hajam volt, és még kövér is voltam (nemkicsit). Hogy emiatt e, vagy csak azért, mert abban a világban nőttem fel, amiben, nagyon sokáig nem is értettem, hogy most mit kell attól úgy odalenni, hogy én nő vagyok. Nagy cucc.. épp elég bajom is tudott lenni néha. Főleg mikor elkezdtek nőni a melleim, és annyira zavart, hogy nem győztem eltakarni jó bő pólókkal, pulcsikkal, és a lehető leggörnyedtebben jártam, nehogy észrevegyék. Persze, azok vették észre, akiknek nem kellett volna, családunkhoz tartozó idősebb rokonok, akik megfelelő kacsintgatásokkal paskolgattak, és célozgattak, amitől persze fülig vörösödtem az ő legnagyobb gyönyörűségükre. Azért ezt kinőttem, és később még büszke is tudtam lenni rá, bár tény, hogy a mai napig sokkal inkább zavarba jövök egy-egy elismerő pillantástól, mintsem örülni tudok neki.
Múltkorában beszélgettem több emberrel is arról, mit tart nőiesnek, és mily meglepő, férfi ismerőseim egytől egyig külsőségekről beszéltek. Lakkozott körmök, vagy műköröm, rendezett frizura, csinos ruha, magas sarkú, harisnya, szép smink. Ez a nőies szerintük.
Úgyhogy én megállapítottam, hogy én bizony akkor nem vagyok nőies. Mert jelen pillanatban óriási ősz lenövés van a hajamon, és még megmosni sem volt kedvem ma. A körmeim sincsenek kifestve, se a kezemen, se a lábamon. Hetek óta nem volt rajtam se szoknya, se harisnya, se nőies cipő. Magas sarkú meg több éve már. Sminkelni sem szoktam. Mert nem is tudok szépen, meg idegesít is. Tuti, hogy azonnal viszket a szemem, tuti, hogy letörlöm a számról a rúzst azonnal, meg egyébként is az az arc nem is az enyém.
A járásom sem mondható nőiesnek, mert nem riszálom magam, általában sietek is, és hátizsákkal a hátamon közlekedem.
Most már ugyan büszke lennék rá, ha lenne mellem, és nem takargatnám, de most meg már éppenséggel nincs mire. A hajam továbbra sem hosszú.
Én mégis minden porcikámban érzem, hogy nő vagyok. Hogy miért, valószínűleg örök rejtély marad. Mert egészen reálisan látom magam, és meg sem közelítem a tv-ben, újságokban sztárolt nőies formákat. Sehol a hosszú comb, sehol a formás, izmos fenék, helyette itt-ott felütötte a fejét a narancsbőr, van rajtam egy rakás bőrhiba, őszülök, és ráncosodok. Viszont nincs rajtam semmi, ami mű lenne. Mert az összes ráncomat én szereztem magamnak.. jó, hát néha rásegítettek kicsit, hogy így legyen... de a sajátjaim.
Nőiességem igazi lényege azt hiszem, abban rejlik leginkább, hogy képes voltam és képes vagyok a családomnak a lakásból otthont varázsolni, képes voltam és lennék még gyereket szülni. Csak a nők alkalmasak arra, hogy ha százszor is elmondtak valamit, százegyedszer is elmondják ugyanazzal a hangsúllyal, ugyanúgy. Meg még egy csomó ilyen van. Amire csak a nők alkalmasak igazán. Persze, ez nem kivagyiság. Egyszerűen csak így teremtődtünk annak idején. A férfiak meg másképp. Ők azok, akik a technikai újdonságokat képesek azonnal átlátni, kezelni, akik tudják, melyik ajtóhoz melyik csavar lesz jó. Szóval így épp kiegészítjük egymást. :)
Mindenesetre ennek a se füle-se farka írásnak az a lényege, hogy ugyan nem vagyok egy csinibaba, és nem is leszek már, az esetek többségében a reggeli szépítkezés a fésülködés-mosakodás-szemüvegmosásban kimerül, mégis tutira tudom, hogy ennek ellenére én is ízig-vérig nő vagyok. :)
Aki meg mást mond, annak meg nem hiszem el. :P

Szállj velem...

Ha én lennék a svájci fizetőeszköz, egész nap ezt énekelgetném, az tuti.. De mivel nem vagyok az, sőt, jelen esetben sokkal több bajom van ezzel a fizetőeszközzel, mint amennyire elégedett vagyok vele, így nem hogy nem éneklem, hogy "szállj velem, még nem repültem senkivel..", hanem inkább csak csendesen sóhajtozom az árfolyamok alakulása hallatán. Már belenyugodtam, hogy ebben a hónapban sosemlátott összeg szerepel majd a csekken, amit kézhez kapunk hóvégén, mert holnapután számolják a törlesztőnket. Ami biztos, 260 Ft feletti árfolyamon fogják számítani, mert ahhoz valami orbitálisan nagy csoda kell(ene), hogy ne így legyen. Hiába lesz a középárfolyam esetleg "csak" 255 Ft közelében, mert épp valaki kitalált valamit, azért ami minket érint, mindig minimum 7-8, de inkább tíz forinttal több a középárfolyamnál.
Ilyenkor el sem tudom képzelni, mi lenne velünk, ha lakáshitelt törlesztenénk. Illetve de.. vagy felkötnénk magunkat, vagy éhen halnánk. Sok mindent mondjuk nem tehetünk. Fizetni kell, még három évig. Azt már, az eltelt öt év fényében, fél lábbal is kibírjuk, lesz, ami lesz. Nem bánnám, ha könnyebb lenne egy kicsit majd, de azt hiszem, az előzmények tükrében az a 230 Ft körüli árfolyam a minimum, ami rögzülni fog hosszú távra. És ugye milyen optimista vagyok? Mert a nálam okosabb emberek azt mondják, addig meg sem áll a szárnyalás, amíg utol nem éri az euro-t. Ne legyen igazuk.
Persze, eladhatnánk az autót, vagy visszaadhatnánk a banknak, lévén, luxuscikk. Nem létszükséglet. Elvileg. Gyakorlatilag, amikor vettük, az volt. Roli akkor lett kruppos, mi meg itt álltunk autó nélkül. A legközelebbi kórház is fél óra kocsival. Mentő meg hol van, hol nincs.. ne feledjük, ez Magyarország. Szóval nem luxusMercedest vagy Audit vettünk, hanem egy családi autót. Kettő millió forintért, svájci frankban hitelezve, mert nem is adtak mást.
Úgyhogy nem marad más választásunk, mint lélegzet-visszafojtva, néha káromkodva figyelni az árfolyam-ingadozásokat, majd kibontani az érkező csekket, és elballagni vele a postára. Akármennyi is. Ez van.
Minden sorstársamnak kitartást kívánok az elkövetkező időszak csekkjeihez. :(

Amit nem írtam, és valami, amit igen...

Ma délután szöget ütött a fejembe valami, és azon nyomban akartam is írni róla. Csakhogy azzal nem számoltam, hogy a technika kibabrál velem, na meg az időjárás.. épp akkor közeledett az első komoly felhőtömeg, és azonnal el is tűnt a wifi jel, amin keresztül tudok a boltból netezni. Még egy ideig próbálkoztam, aztán feladtam.
Mostanra meg természetesen fogalmam sincs, mi is lehetett az a nagyon fontos, amiért úgy éreztem, azonnal billentyűzetet kell ragadnom. Szóval ezt már nem tudjátok meg. Vagy majd egyszer eszembe jut, és akkor megírom.
Van olyan, ami eszemben van hónapok óta, született már róla vagy négy piszkozat, de mind a kukában végezte, mert végül addig-addig fogalmazgattam, míg már nem is azt tükrözte, amit tulajdonképpen szerettem volna vele elmondani. És most sem tudnám ezt sem olyan formában elmondani, ahogy szeretném. Talán sosem lesz úgy..
És végül, azért azt elmesélem, hogy mekkora hülye tudok lenni. Nagy magabiztosan írtam a nyaralás után, hogy ugyanannyian jöttünk haza, mint ahányan mentünk. Aztán teltek a hetek, és eljutottunk a hónap végéhez, ami tulajdonképpen a hó eleje, de ez lényegtelen ebből a szempontból. Kivételesen tudtam is, hogy mikor volt az előző (amúgy mindig elfelejtem), így aztán tökéletesen számon tarthattam, hogy aznap semmi nem történt. Meglepő volt, de ennyi. Aztán másnap sem történt semmi, és én balga.. titkon mégis reménykedtem egy kicsit a csodában, ami valóban igazi csoda lett volna (bár azt hiszem, születtek már gyerekek ilyen csodából) Persze, a remény hiábavaló volt. (még mielőtt bárki azt hinné, hogy most következik a happy end) Nem történt csoda, és valóban stimmel a 2+3-as létszám. :) Magam sem hittem, hogy képes vagyok még ilyen gyerekes dolgokra.. olyasmiben reménykedni, amiről eleve tudom, hogy nincs. Vannak hülye dolgaim, de azt hiszem, mind közül ez a legrosszabb.... sosem fogom elfogadni?

Van az úgy...

... hogy az ember kicsit későn eszmél rá, hogy valamit elcseszett. De mondjuk úgy istenigazából. Talán még nem helyrehozhatatlan a dolog, sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy nem, csak változni, és változtatni kell.
Addig-addig dédelgettem legkisebb gyermekemet, míg éppen ma, mikor már elmúlt hat és fél éves is, rá kellett jönnöm, hogy kissé talán túlzásba vittem. Mert rendben, ő a legkisebb, és vele már igazán laza tudtam lenni, és igazán elfogadó is. Néha talán túlságosan is elfogadó. Mert neki a mai napig is tolerálom a babás hisztijeit, a nagyoknak ilyenkor már réges rég nem tettem ezt meg. Őt a  mai napig képes vagyok (néha) felöltöztetni, elpakolom helyette a szanaszét hagyott apró kütyüjeit is.
Az okokat tudom, és azt hiszem, nyilvánvaló is. Hiszen ő a legkisebb. És mint mindenki más, ő is feltartóztathatatlanul nő, és hipp-hopp úgy találom magam, hogy már nincs kicsi gyerekem. Nos, ez is az élet rendje, de miután a lelkemben még bőven él a remény egy újabb gyermekre (egyre kisebb mondjuk a remény lángja), így az ebbéli érzéseim okozta hiánytüneteket azzal kezel(t)em, hogy őt babusgatom. Tehetem ezt simán vele, mert nagyon szereti is. Ő az, aki még mindig képes babásan bekucorodni az ölembe, ha valami bánata van. Ő az, aki sírva fakad azonnal, és rohan vigaszért, ha fáj valami.
Ugyanakkor szépen, lassan, fokozatosan ráébresztett arra, hogy akkora nagyfiú lett időközben, aki átlát rajtam, és képes arra, hogy manipuláljon is ezzel. Csinál valami eszement marhaságot, tudja, hogy ludas, és tudja, hogy egyesegyedül ő a ludas, mégis kettő perc alatt eléri, hogy nemhogy ne haragudjak, vagy épp ne kapjon helyben két egyformát, de még őt vigasztalgassam.
Ennek kell(ene) nagyon sürgősen véget vetni. Mert ugyan kapott még egy tanévnyi haladékot (áldom az eszünket, hogy mégis így döntöttünk), de félek, hat és fél év "kicsiszememfénye" korszak után nem is lesz mindenre elég a haladék. És nem feltétlenül miatta. Mert ő még alakítható, formálható, nem utolsósorban pedig éppen a szociális érettsége fog a legtöbbet fejlődni hét éves koráig. Na de nekem is változnom kell vele kapcsolatban.
El kell tőle is várnom, hogy pontosan úgy viselkedjen a családban, mint mindenki más. (nyilván az egyéni eltéréseinket figyelembe véve) A saját érdeke pont úgy megkívánja, mint a többieké.
Mert mondjuk ha leszakad a szekrényajtó (és 99,9%-ban ludas volt benne), akkor azért felelősségre kell vonni, és nem kéne hogy meghasson a szempillarezegtetős-krokodilkönnyes "Bocsiiiiianya". Ám van még mit tanulnom, mert bevallom, meghatott. :) De aztán, rögtön másnap mint az eszement rohan ki az ajtón és ül be a papa autójába, csak mert ő dudált. (és még mennyi-mennyi apróság van ezek mellett, amik elfelejtődnek pillanatok alatt)
Nem lesz könnyű dolgom, azt már most tudom. Mert kiskirályfi ő a javából. De hagynom kell őt megnőni, pont úgy, mint mindenki mást. Ehhez pedig szükség lesz némi szigorra. Ami nekem nem az erősségem.... de meg fogom tanulni, ha muszáj.

Na, ez a jó hír, aranyom :D

Ezt is elmesélem. Mert aggódtatok itt annyian értem, meg drukkoltatok már annyiszor, hogy az a minimum, hogy az örömhíreket is megosztom. Eltelt lassan már egy hónap ez után a bejegyzés után. Akkor még nem voltam túlságosan a csúcson. Kissé össze voltam zavarodva, sőt, leginkább egy nagy katyvasz volt bennem minden.
Voltak bennem indulatok. Fogalmam sincs kire/mire haragudtam, de amikor kiléptem a kórház kapuján, legszívesebben ez első kuka fölött meggyújtottam volna az egész paksamétát, amit cipeltem, és ami épp akkor azt képviselte számomra, hogy mi is a tehetetlenség.. meg hogy mit jelent mások kezébe adni a sorsomat. Az autóba már úgy szálltam be, hogy közöltem, mondhatnak akármit nem jövök vissza. Punktum. Persze, akkor is, azóta is győzködnek, hogy ha már... de ez esetben makacs vagyok, mint az öszvér. Nem.
Ráadásul úgy "berágtam" (mint az a bizonyos hatos anya :D), hogy eldöntöttem, nem is lesz több lábrázás. Na, persze nem valószínű, hogy ez így elég volt. De tény: amióta esténként szedem a magne b6-ot (jelenleg már kettőre csökkentettem, de előtte három volt az adagom), azóta nem történt semmi. Igaz, elkezdtem a Kepprát is, amit a tatabányai orvosom javasolt, de csak az esti egyet. Szóval így a kettő együtt.. na meg az én elhatározásom.. működik. Így nincs mivel vitázni a rábeszélős tábornak..
Arra még hajlandó vagyok, hogy a kardiológiára elmenjek.. veszteni nem vesztek vele semmit. Meg az októberi mri-n is megjelenek majd valószínűleg. De ott végleg pont kerül részemről a sokéves történetnek a végére. (a júliusi papír rendezgetés közben derült fény számomra arra, hogy már 1992-ben is ilyen tüneteim voltak.....)
Kicsit csalódott is vagyok, és el is fáradtam a felesleges körök megtételében. Mert amit tudok, azzal nem megyek semmire.. az ok még mindig rejtély.. és azt gondolom, az is marad örökre. Lehet, hogy elég lesz az hozzá, ha "szorosan" tartom azt a gyeplőt, ami a fejben eldöntős dolgokat tartja.. Őszintén bízom benne, hogy képes vagyok arra, hogy ezt az állapotot fenntartsam. Engedtem egy csomó mindenben.. lazultam, ha úgy tetszik.. és tanulékony is vagyok.. még ha lassan is haladok.
Összességében tehát ez egy örömteli bejegyzés. Örülök neki, hogy közel egy hónapja tünetmentes vagyok teljesen.. :) sehol egy lábrázás, sehol egy kézremegés... :)
Szóval.. mondhatnám, hogy megcsináltam. :)))

104+90(+3)=85

Nem jön ki, mi? :D Pedig dehogynem.. Pontosan ennyi. És nincs ebben semmi szemfényvesztés, nem is találtam ki semmi új matematikai egyenletet.
De elmesélem, jó?
Április végén történt, hogy Balázs roppant elégedetlen lett önmagával. Pontosabban a súlyával. Mert azon túl, hogy már felülről súrolta a "férfi azalatt csak karácsonyfadísz" súlyt nem volt jó a közérzete. Megnőtt a pocakja, ami miatt nem volt kényelmes ülni, nem tudott lihegés nélkül semmi kicsit megerőltetőbb dolgot csinálni. Szóval.. megkérdezte, segítek e neki lefogyni? Mondtam, hát persze. Azt mondta, rám bízza, hogy milyen módszerrel, és mindent meg fog enni, amire azt mondom, lehet, a lényeg, hogy fogyjon le. Szóba került a paleolit diéta, amiről sikeresen lebeszéltem, úgy éreztem, ez nem igazán passzol hozzánk, és nem is tudnám szívvel-lélekkel támogatni benne.. Szóba került még az Update, de azt elvetettük (akkor még), mondván, túl drága. Így aztán jött a jól ismert 90 napos.Mármint általunk jól ismert. Egyszer már végigcsinálta.
Megvolt tehát a módszer. És a kitűzött cél.  85 kg.
Május 2-án kezdődött. Fehérje nappal, ami az összes közül a legjobb szerintem (ilyenkor ehető az összes hús, sajt, ilyenkor lehet tejet inni.. ), aztán követte a keményítő nap (az összes nap közül a legtöbb fejfájást okozó), majd egy szénhidrát nap (amiről azt gondolja az ember, hú, de jó lehet.. de nem is..), ezután pedig a gyümölcs. Reggelire kilencvennegyedik napja minden reggel gyümölcsöt eszik. Mikor épp mit.. ma reggel pl. dinnyét és őszibarackot. És ez még 90 napig így is marad.
Az első héten fogyott négy kilót. Ami tökéletes lökést tud adni pl. egy gyümölcs-nap után. :) Mármint meglátni a mérleget. Voltak stagnáló periódusok, de viszonylag hamar beálltak a négynapos fogyós ciklusok, szépen látszik a grafikonon, ami a súlytáblázatban van. :)
Én csendestársként vettem ugye részt benne, nem volt más dolgom, mint észben tartani hogy épp milyen nap van, és drukkolni. Na meg csodálni. Újra és újra. Minden egyes héttel jobban. Egyrészt azt, hogy micsoda önfegyelme van. Másrészt, hogy aztaaaaaaa, milyen vékony lett már az arca, aztaaaaaaaaa... lement a pocakja.. :) De leginkább azokon a napokon csodáltam, amikor víznap volt. Mert ez az igazi gyilkos része. Minden hónapban egy nap amikor csak vizet.. az első ilyenen szétaggódtam magam. Meg a másodikon is. És a harmadikon is. De még ezeket is vidáman, zokszó nélkül átvészelte.
Tegnap, az utolsó gyümölcsnapon vasárnap lévén, együtt ebédeltünk. A gyerekek és én csirkemellet krumplipürével, ő meg dinnyét és barackot. Nagyon szemétnek éreztem magam, de ő mosolyogva leintett, hogy ne vicceljek már.. hiszen ez az utolsó. És akkor már amúgy is tudtuk, hogy a cél megvan. :)
Vannak egyéb érdekes változások is, amit egy ilyen 90 napos kúra hozhat magával. Azt nem tudom, másnál is így van e, de nála mindenképp. A 90 nap alatt egyetlen egyszer sem égett a gyomra, előtte már ott tartottunk, hogy bármit evett, csak quamatellel lehetett. Egyszer fájt a feje, ami azért régebben ennél sokkal többször fordult elő. Na és a bőre.. lehet, hogy egyszer már csak ezért is elkezdem.. Hihetetlen micsoda bársonyos bőrre tett szert csak úgy. :) És még ez sem a csúcs. A csúcs, hogy az allergia nem jelentkezett. (kopp-kopp) Lehet, hogy nincs összefüggésben, de én azt gondolom, igenis van. Hiszen komolyan méregtelenít is egy-egy gyümölcsnapon, pláne víznapon. Három hónap alatt meg aztán bőven volt ideje minden méreganyagnak kiürülnie.
Ráadásul újra szeret mozogni. Focizni, görkorizni, vagy csak úgy simán sétálni. :) Ami régebben már nem esett jól, az most kifejezett igény. :)
(ezt meg csak zárójelben, de végre ő is fázik amikor hűvös van.. :D)
A ma reggeli mérlegeléssel túlszárnyalta egy kicsit a kitűzött célt. 84,6 kg-ot mutatott a mérleg. :)
El sem tudom mondani, mennyire büszke vagyok rá. :) Mert megérdemli. :) 

Igaz, a java még csak most jön. Még decemberig szeretne 80 kilóig lemenni, és aztán ezt a súlyt meg kellene tartani. Ha törik, ha szakad. :) De tudjuk, hol hibáztunk régen, és remélhetőleg tanultunk a hibáinkból. 
Azt azért ne áruljátok el neki, hogy simán nélkülem is végig tudta volna csinálni.. annyira kevés segítséget igényelt. :))