Kikívánkozik...

Nehéz nekiülni, és csak úgy bármit is írni egy olyan poszt után, ami ekkora hozzászólás-számot generált. Soha még ennyiszer nem szóltatok hozzá semmihez, és nem is tudom elmondani, milyen érzés volt látni, hogy még a 15. után is érkezett..
De azt hiszem, pont most van itt az ideje annak a posztnak, ami már több éve is bennem rekedt. Eleinte nem írtam meg, mert nem lettem volna vele sem hiteles, sem szavahihető, lévén akkor még az én blogom olyannyira nem volt nyilvános, hogy a google-ból sem talált ide senki. Aztán azért nem írtam meg, mert amikor már kicsit többen olvastak kettőnél, akkor már félő volt, hogy olyat találok írni, amivel valakit megbántanék, pedig eszemben sincs ilyen. És utoljára mikor neki akartam veselkedni, akkor meg annyi indulat volt bennem, hogy inkább hagytam.
Szóval, annak idején mikor először csöppentem bele a blogvilágba, akkor még épp csak pár bejegyzéssel rendelkező friss bloggerként (és aki a kezdetektől olvas, az tudja, hogy akkoriban a világ minden fájdalma is az enyém volt), valaki, aki nagyon régi motorosnak számít ebben a világban (a neve lényegtelen, és már nem is igen foglalkozik a blogjával) valahol elejtett egy olyan megjegyzést, ami nagyon bántott. Arra már nem emlékszem, kinek és mivel kapcsolatban írta, de azt tudom, hogy simán magamra vettem a megjegyzést, miszerint "annyira felhigult a bloggertársadalom, hogy már nem is az igazi". Hát lehet, hogy felhigult, ahhoz képest nyilván mindenképpen, ami esetleg tíz évvel ezelőtt volt, már csak azért is, mert sokkal több embernek hozzáférhető a tíz évvel ezelőttihez képest az internet. De én azt gondolom most is, évekkel ez után a megjegyzés után, hogy nem mondhatunk ítéletet senkiről. Aki nekiül, és regisztrál valamelyik blogszolgáltatónál, veszi a fáradtságot, hogy alkosson valamit, az becsülendő dolog. Nem várható el mindenkitől, hogy egyformán tehetséges legyen mind írásban, mind fotózásban, ráadásul legyen naprakész és sziporkázó. Attól még, hogy valaki csak hetente, esetleg havonta tud írni, az ő gondolatai is értékek. Soha nem jutott még eszembe, hogy valamivel is "különb" lennék azért, mert harmadik éve blogolok annál az embernél, aki talán épp ebben a pillanatban keresgéli a neki megfelelő blogsablont.
Ráadásul én komolyan külön becsülöm és tisztelem azokat az anyukákat, akik kicsi gyerekek mellett blogolnak, és sokunk örömére a szemünk előtt születnek/cseperednek gyerekek. Ez nagyon jó.. :)
Ez alatt az idő alatt része lettem egy igen kicsiny blogközösségnek. Nagyon sokan vagyunk, akik ugyanazokat a blogokat járjuk körbe, látom, hogy hányan kommentálunk rendszeresen ugyanott, és hányunknál szerepelnek az oldalsávban kedvencként is ugyanazok. Kicsi ez a világ, és az eltelt évek alatt kicsit összébb is ment. Sokan zártak be. Volt, aki csak úgy egyik pillanatról a másikra. Volt, aki bejelentette, hogy egy hét múlva már csak az olvashatja, akit személyesen is ismer. Bevallom, néha igen komolyan rosszul esett az ilyesmi. Nem tudom megmondani miért, de talán ahhoz hasonlítható, mintha valaki, akinek én mindig mosolyogva köszönök, egyszer csak minden átmenet nélkül a köszönésem után jól pofán vág.
Nehezen tudtam megérteni, miért jó zárt ajtók mögött blogolni, még úgy is, hogy szemtanúja voltam annak idején, ahogy a trollok kipécéztek maguknak valakit. Én sem vagyok nagyon határozott és erős személyiség, de nem hiszem, hogy lenne olyan, amikor ezeknek a szájkaratéban jeleskedőknek ne tudnék visszaválaszolni, urambocsá simán elsiklani a személyeskedésük fölött. De oké, sokan félnek attól, hogy "ellopják" a gyerekeik fényképét (volt rá példa), a bejegyzéseiket (erre is), és valószínűleg erre az a leghatékonyabb módszer.
Na de ezeket én tovább gondoltam.. mert mi történik akkor, ha van egy zárt blogom, és valaki, akit meghívtam olvasónak egyszer csak már nem ugyanazt jelenti nekem, amit eddig. Mert ugye változunk folyamatosan.. olyankor mit mondanak neki? Hát bocsi, de meghívó visszavonva?
És hogy miért pont most írok erről? Az előző bejegyzésem volt az első olyan, amikor nem mindenki képviselte ugyanazt az álláspontot, amit én. Ami nem baj, sőt.. hihetetlenül unalmas lenne a világ, ha mindenki ugyanazt a követ fújná. Számomra vízválasztó volt olyan szempontból, hogy végre megtapasztalhattam, milyen is az, amikor érkezik egy olyan hozzászólás, ami nem feltétlenül "tetszik". Meglepő volt, még magamnak is, hogy tényleg képes vagyok arra, hogy ne személyes támadásnak éljem ezt meg, hanem valaminek, ami egy beszélgetés része.
Azt mondjuk nyilván nem tudom (de nem is akarom tudni feltétlenül) mi történne akkor, ha valaki csúnyákat mondana a gyerekeimre, vagy a férjemre, vagy akár rám. Lehet, hogy akkor egy kis ideig nem blogolnék.. mondjuk úgy kb. három napig bírnám. :D
Akárhogy is.. még mindig azt gondolom, hogy blogot írni és blogot olvasni jó. :) Így, ahogy van. Jöhet bárki, olvashat, kommentelhet, ahogy tetszik. :)