A férjem apja

Ő az én apósom. :) Ez evidens. Na de azért az, amit írni fogok nem biztos, hogy annyira evidens.
Réges-régen, még az előző évezredben, amikor Balázs és én elkezdtünk egymással járni (ez olyan hülye szó, nem?), őt valahogy a családtagok közül utoljára ismertem meg. Nem tudom, hogy miért alakult ez így. Addigra az anyósom (akit már nem is tekintek sem ennek, sem pedig a férjem anyjának) már kellőképp "lejáratta" előttem. Ők is elváltak, akárcsak az én szüleim. Maradjunk annyiban, hogy nem szépen váltak. Nagyon nem. Anyósom pedig valamiért nagyon fontosnak érezte, hogy csak és kizárólag apósomat tegyen felelőssé mindenért. Naiv, 15 éves csitriként, aki arra vágyott, hogy elfogadják, bőszen bólogattam minden ilyen történetnél, ami zömmel arról szólt, hogy "Bezzeg a Józsi... amíg én kidolgoztam a belem.."
Ezek után aztán egyszer találkoztunk. Nem lettünk kebelbarátok azonnal, tartotta a három lépés távolságot ő is, én is. Balázs viszont nagyon ragaszkodott hozzá mindig is. Ezzel nem is volt semmi baj részemről, hiszen az apja.
Évek teltek el úgy, hogy alig-alig találkoztunk.
Valamiért az eljegyzésünkön sem volt itt. Nem tudom miért.. erre már nem emlékszem, de van egy olyan érzésem, hogy anyósom kavart bele. Az esküvőnkön anyósom nem akarta engedni, hogy odaüljön a főasztalhoz, közölte, hogy ha ő odaül, akkor ő nem. Tegyél jót.. apósom igazán gáláns ember volt, azt mondta, gyerekek, nem az számít hol ülök. Így aztán ült a testvérei mellett. Őszintén szólva, így utólag ég a pofám kissé emiatt.
Amikor a lakásunkat újítottuk fel, jött, és kérés nélkül segített. Megcsinálta a wc-t, a fürdőt, a fűtést. Nem volt olyan, amire azt mondta volna, hogy ezt nem lehet. Bármit találtunk ki, vigyorgott egyet, és közölte, megoldjuk. Megoldottuk.
Amikor Patrik született, ő volt az egyetlen ember az egész családban, aki virágot hozott nekem, és megköszönte az unokáját. Az első unokáját.
Onnantól, hogy megszülettek a gyerekek, mindig többször láttuk. Mire Roland megszületett, már igazi nagypapa volt. Az egyetlen olyan nagyszülője a gyerekeinknek, aki hajlandó a gyerekeink kedvéért szembeszállni velünk, sőt, simán ki is játszik bennünket. :D
Fura kapcsolatom van vele. Mármint úgy belül. Mert bármennyire is vannak őrülten idegesítő dolgai, meg olyanok, amikkel a sírba kerget, azt kell mondjam, én is nagyon szeretem őt. Nem azért, mert ő az, aki azonnal jön, ha felhívom, mindegy hogy engem kell orvoshoz vinni, vagy a gyerekeket a suliba. Nem is azért, mert ő az, aki úgy kétnaponta "ellopja" a gyerekeinket egy-egy félórára, és elviszi fagyizni.
Talán leginkább azért, mert a férjemnek az egyetlen családtagja rajtunk kívül. Senki más nincs.
De nem.. bevallom, így, éppen ma, amikor 63 éves lett.. (és micsoda galádság, hogy kevesebb ősz haja van, mint nekem).. hogy azért szeretem, mert így, 18 év után már nekem is afféle apa lett. Fater.. ahogy Balázs mondaná..

Remélem még majd a dédunokáit is ellopja egy-egy fagyira.. és velük is cinkosan összekacsint a hátunk mögött, mert adott egy kortyot az energia-italból. (úgyis mindig látom ám)
Isten éltesse őt még nagyon sokáig. :)