2011. szept. 30.

És igen.. megcsináltam! :)

Érdekes és fárasztó szeptember volt. Olyan sok minden történt körülöttünk, körülöttem, ami máskor hónapok alatt szokott. Kicsit néha nehezen viseltem az őrült tempót, leginkább a lelkem kiáltozott a lassításért. De azért csináltam. A hónap közepén akkora feltöltődést szereztem az önzetlenség napi rendezvényből, amilyet már rég. Néha még most is visszamerengek pár percre, amikor nagyon rossz napom van, és erőt gyűjtök abból, amit ott tapasztaltam. Volt, hogy komolyan elszégyelltem magam, mikor a saját apró-cseprő bajaimon nyihogtam, mikor mennyien élnek a világban az enyémnél sokkal nagyobb gondokkal. És ők is teszik a dolgukat, mosolyognak, élnek. Na persze én is ezt teszem. Mosolygok, élek.. néha keserűen mosolygok, és néha sírok is. De azt hiszem, ez egészen emberi vonásom. :)
Még augusztus volt, amikor magamban elhatároztam, hogy próbára teszem magam. Nem volt tétje a dolognak, vagyis dehogynem.. a saját önbecsülésem volt a tét. Ami azért nem kis dolog, mégha olyan keveset foglalkozunk is vele. Szóval, miután az idén kissé elhanyagoltam a blogírást (legalábbis voltak hónapok, mikor sokkal kevesebbet írtam, mint kellett volna), úgy döntöttem, kipróbálom, képes vagyok e még minden nap írni. Számomra is meglepetés volt, hogy mennyire könnyedén találtam vissza a mindennapi blogolás felszabadító pillanataihoz. Volt egy nagyon apró megtorpanásom, akkor, amikor kiderült, mennyien olvasnak most már. Akkor, egy olyan fél óra erejéig elgondolkodtam azon, szabad e ezt így csinálnom továbbra is. Nyitott könyv az életem, a gondolataim, a betegségemmel kapcsolatos összes fóbiám, félelmem, őszintén írok a legmélyebb érzéseimről. Egy röpke gondolatfoszlányként felmerült a zárt blog gondolata is. Ami épp csak átsuhant itt a billentyűzet fölött. És úgy döntöttem, nincs mit szégyellnem. Az őszinteségem egy komoly erény szerintem. Legyen szó bármiről, nem fogok másképp írni ezek után sem.
Ma szeptember 30-a van, és amikor közzéteszem ezt a bejegyzést, ha minden igaz, a szeptemberi bejegyzések száma pont 30 lesz. Ami azt jelenti, megcsináltam. :) Minden zűrzavar ellenére, ami néha bennem és körülöttem dúlt, minden nap írtam. Betartottam a magamnak tett "fogadalmat", és egyetlen post sem volt olyan, ami mögött ne én lettem volna.
Most épp büszke vagyok magamra, de már kattog is az agyam tovább azon, mi mindenre lehetek még képes, ha ez ment? :) Lehet, hogy tényleg úgy van, hogy az ember elhatározza, megcsinálja, és örül. De ha ez ennyire egyszerű, akkor ennyire egyszerűen kéne kezelni. :)

Ja, és ma láttam az önzetlenség napi video-t is. :) Annyit elárulhatok (amíg nem mutathatom meg), hogy nagyon jó lett. :)

2011. szept. 29.

Van szívem

Ugye nem gondoltátok volna? Pedig van. És működik. Többnyire jól, ám nem száz százalékosan. Néha hiba csúszik a gépezetbe, de annyira nem, hogy akár átmenetileg is szívtelennek nevezhessen bárki is. :)
Nem volt ennyire jó kedvem miután leszedték rólam a Holtert, és kis várakozás után már mehettem is az ítélethirdetésre. Azért nem semmi ám, hova fejlődött a technika. Tíz perc sem telt el, és már kinyomtatva, összegezve ott hevert előttem feketén-fehéren, amit produkáltam. Semmi titkolás, mellébeszélés, mert műszer könyörtelenül működött, éjjel-nappal, mindösszesen 21 óra és 23 percen keresztül.
Na és amit monitorozott:
Átlagos szívfrekvencia 84 bpm, minimális szívfrekvencia 56 bpm, fellépett 06:36-kor, maximális szívfrekvencia 141 bpm, fellépett 11:23-kor (amikor felértem a lépcsőn)
Kamrai események: : Összesen 0 kamrai ütés volt, melyből 0 volt extraszisztolé. Egyéb események: 0 csatolt, 0 run, 0 ventrikuláris biegminia, és 0 tachycardia.
Pitvari események: Összesen 641 szupraventrikuláris ütés volt, melyből 623 volt extraszisztolé. Egyéb események 7 csatolt, 0 run és 1 paroxizmális tachycardia. .
St események: A legnagyobb ST depresszió értéke -1,37 mm, ami 11:22-kor jelentkezett az 1. csatornán. A legnagyobb ST eleváció értéke 1,37 mm, ami 08:36-kor jelentkezettt a 2. csatornán.
Ritmusanalízis eredményei: A felvételben 0 db 2,4 másodpercnél hosszabb pause jelentkezett.

Doki vélemény: Sinus ritmus - jó freq-a menet nem jelentős mennyiségű SVESY. Egy 4 tagu keskeny QRS-ü run. Kóros bradycardia, pausa nem volt.
kis dosisu beta blokkoló jön szóba.

Tehát ennyi. Az agyam már blokkolva van. Mármint a normálatlan ingerei... most a szívem is blokkolva lesz. Aztán remélhetőleg máshol már nem blokkolnak.

Amúgy annak, amit leírtam, a nagy részét nem értem. De leírtam, hátha valaki fogja érteni. :) Azt mondták, túlságosan nagy baj nincs. Úgyhogy ez akkor jó hír, nem?

2011. szept. 28.

Történés

Azt gondoltam, elmesélem, milyen érzés az, amikor az emberre kettő perc alatt felnyomnak pár darab tappancsot, hozzákötik drótokkal egy kis zsebrádió méretű izéhez, és onnantól kezdve minden szívdobbanás nyilván van tartva.
De aztán megtudtam, hogy ez mennyire jelentéktelen kis semmi ahhoz képest, ami Cuckáék háza táján történik Sokkal-sokkal izgalmasabb esemény történik velük. A kiskirályfi (bár nem is olyan rég álmodtam, hogy megszületett, és egy másik "Zs"-betűs nevet kellett adni neki, mert lány lett a fiúból) úgy döntött, elég volt végre odabent. :) Beszéltem este pár szót Cuckával, olyan igazán szülés előtt állós volt a hangja. Épp meg volt róla győződve, hogy ő nem tudja végigcsinálni. Biztattam, hogy dehogynem, remélem sikerült egy kis erőt adnom neki. Azóta pedig egyfolytában "szülök" , miközben ez az izé minden szívdobbanásomat nyilvántartja. :D
Szóval.. most ne foglalkozzatok velem. Drukkoljatok Cuckának és Zsigának, hogy minden úgy legyen, ahogy nekik a legjobb. :)

2011. szept. 27.

Ez a hét...

Ez a hét sem a pihenésről, lazításról, feltöltődésről szól. Annak ellenére sem, hogy nagyon élvezem ezeket a nyáriasan meleg délutánokat, és el sem akarom hinni, hogy lesz még olyan, hogy hideg... Én cseppet sem bánnám, ha mindig ilyen maradna. Vagy mondjuk júniusig. Azért a július-augusztus maradjon csak meg igazi nyárnak, én a kánikulát is szeretem. A télről szívesen lemondok. :)
Tegnap dolgoztam fél 11-től fél ötig. Ma egész nap. Holnap délelőtt. Csütörtökön is nagyjából egész nap (illetve addig, amíg a főnököm hazaér az osztálykirándulásról), pénteken pedig délután. Emellett holnap fel kell rakatnom a huszonnégy órás EKG-t, aztán el kell vinnem a fiúkat a bőrgyógyászhoz, csütörtökön visszaviszem az ekg-t, és azt még nem is tudom, hogy meg is kapom e az eredményt, vagy majd az egy külön kör lesz.. A könyvtári könyvek is lejárnak pénteken, valahogy be kell szorítani, hogy oda is eljussunk.
Ma is teljesen lezombultam odabent. Nem annyira a sok munkától, mint az egyedülléttől. Mondtam már, hogy szerintem az öngyilkosok többsége ilyen egyszemélyes munkahelyen dolgozik? Iszonyatosan be lehet fordulni attól, hogy egész nap nincs kihez szólni érdemben.
Azt meg már nem is akarom mondani, hogy hogy vagyok. Szót sem érdemel az egész. Anyámék vérnyomásmérője ki van akadva rám, és folyamatosan szabálytalan szívritmust jelez, magas pulzussal, úgyhogy már nem is nézek rá sem. Az izmaim is összeesküdtek ellenem. Ha nem görcsölnek, akkor valahol tutira "biluxol" valami. Szóval.. tele a hócsukám. Bocs.
De legalább ma nótaszóval várt haza az angol szakkörös fiam. :) Ezt énekelte nekem. :)

2011. szept. 26.

Beszéljünk róla

Tudom, lesz, aki azt mondja, neki fogalma sincs, mert nincs gyereke, vagy még olyan kicsik, vagy már olyan nagyok... de szeretném, ha mindenki elmondaná erről a véleményét, mert tényleg érdekel.
Több hete (vagy inkább hónapja) gondolkodom a gyerekek iskola-kérdésén. Az, hogy végül itt maradtak helyben legnagyobb részt kényelmi szempontok alapján dőlt el. Kérdés volt továbbá az is, hogy mi lesz Patrikkal jövőre. Elvigyük e hatosztályos gimibe, vagy csak felvételiztessük?
Mostanában úgy gondolom, hogy nem biztos az sem, hogy felvételire megyünk, mert egyre inkább biztos, hogy nem fogom engedni bejárni még. Akárhova menne, akár Tatabányára, akár Budaörsre, napi egy-másfél óra pluszt jelentene csak az utazás. Azt meg soknak érzem, és úgy gondolom, a fáradtsága a tanulás rovására menne.
Ma, miután Erik megint felvetette a "vigyetek el másik iskolába" témát, beszélgettem erről Patrik egyik osztálytársának anyukájával. Aki azt mondta, el ne vigyem őket a szomszéd faluba, mert ott nem kapnak ilyen oktatást. Na, aztán ezt én tovább gondoltam. Mert tudtommal van egy nemzeti alaptanterv, aminek mindenkinek meg kell felelni. Nyilván ezen kívül, ha lehetőség (gyerekanyag, felnőtt affinitás, pénz, stb.) van, akkor egy csomó pluszt is adhat egy iskola. De ehhez nagyon komoly együttműködés kell. Szülő a gyerekkel, gyerek a szülővel, gyerek a tanárral, tanár a gyerekkel, szülő a tanárral, és tanár a szülővel. És igen, gyerek a gyerekkel is. Jelen pillanatban ma szerintem tök mindegy, ki hol végez az iskolában (valószínűleg van rá egy csomó ellenpélda, mégis így gondolom). Minden iskolának van minimum egy olyan tanulója, akire nagyon büszke lehet. És olyan is van, aki mondjuk lehetne a rossz példa. Általános iskolába járnak, és ahogy a nevében is benne van, az a dolga, hogy általános ismeretekkel ismertesse meg őket, olyanokkal, amik majd stabil alapot nyújtanak a középfokú képzéshez. Stabil alapot pedig nehéz lehet megszerezni egy teljesítménycentrikus iskolában, ahol hajtják őket, mint a "versenylovakat".
Balázzsal arról beszélgettünk, hogy annak idején mi, mennyire más rendszerben tanultunk még. (pedig elvileg ugyanez volt a követelmény) Akkor, abban a rendszerben számított, hogy melyik iskolába járt az ember, mert voltak igen jó hírű, elit gimnáziumok, szakközépiskolák, ahova rendszerint minimum tízszeres túljelentkezés volt. Voltak a közepes szintűek, és voltak azok "ahova bárkit felvesznek". Aztán amikor érettségiztünk, szintén ez volt, (már aki felvételizett), hogy számított, honnan felvételezik. Most pontszámok és kódszámok vannak. Nem áll ezek mögött egy személy, csak meg kell felelni a ponthatároknak, és máris tied a pálya. (jó, tudom, hogy nem ilyen egyszerű) Aztán még szóba került az is köztünk, hogy ugyan akkor mennyire nagy szám volt, hogy pl. ő is egy nagyon erős vendéglátós suliba járt, de mostanra ez már "senkit nem érdekel", mert talán már nem is tudják. Sőt, hogy ne menjek messzire, a saját kettes(!) matek érettségim is nagyban köszönhető annak, hogy S. tanár úr a maga 70-80 évével három egész éven keresztül a megoldóképletet tanította nekünk. Semmi mást. (Igaz e Timi és Dóri?) De abban a kis kék izében csak az osztályzat szerepel.. semmi más, ami mögötte van. Mondjuk régen is úgy gondoltam, hogy az érettségi bizonyítvány egy hülyeség, mert maga az érettségi vizsga sem a 12 éven át tanultakat tükrözi, hanem a pillanatnyi tudást. Oké, hogy aki penge, annak mindegy, hogy milyen tételsor van magyarból, mert akármit meg tud írni. És mindegy, mennyiféle feladat van matekból, mert álmából felkeltik, akkor is meg tud oldani bármit. Na de nem mindenki penge.
Persze, erre van most kitalálva az emelt szintű érettségi. A pengébbeknek.
Amit hiányolok az oktatásból, nem csak most, hanem úgy mindig is, az éppenséggel a gyakorlatias tudásra nevelés. Meg az a fajta "felzárkóztatás", amit azok a gyerekek, kamaszok kaphatnának, akik nem tartoznak a pengék közé, de nem is gyengék. Egyszerűen csak mondjuk azért tanulnak, mert muszáj. Nekik is van motiváltságuk valami felé, csak épp soha nem derül rá fény, mert anyja/apja szét van hajtva a munkahelyén, szét van stresszelve az életében, a pedagógusnak meg annyiféle statisztikai jelentést meg tervet, meg kitudja még mit kell készítenie, hogy szépen elsikkad a gyerek a számok mögött. És aztán ott áll egy kettes érettségivel, a pontjai alapján esélye nincs bekerülni sehova (pedig lehet, hogy tök jó szakember lenne belőle, mert álmából felkeltve is összerak egy karburátort), és lesz belőle egy megkeseredett munkanélküli, esetlegesen feketén dolgozó segédmunkás. Na de ez már túlságosan továbbgondolása az alaptémának..
Szóval, summa sumárum, azt gondolom, hosszas vívódás után, hogy jelen pillanatban akkor teszek a legjobbat a gyerekeimnek, ha hagyom őket békén a saját ütemükben fejlődni,és továbbfejlődni, ehhez megadok minden tőlem telhető támogatást. És aztán nemsokára (Patrikkal) elkezdhetnénk talán komolyan nyelvet tanulni. Mert annak az egynek látom értelmét.
Azt hiszem, nem felvételizünk. Tudom, amit tudnom kell Patrikról, pontszámok nélkül is. A pontjai valószínűleg megfelelnének, de ő még egy kisfiú. Akinek semmi szüksége arra, hogy egy bizonytalan jövőkép miatt a gyerekkora kevés kis maradékát feláldozza a bejárás oltárán.
Beszéljünk róla! Mert bennem is maradt egy csomó gondolat, amit nem sikerült megfogalmaznom, de talán egy-két gondolatébresztő hozzászólás után majd "kibukik" még belőlem.
Ami jó, tudom, hogy legalább ketten érintettek vagytok az olvasóim közül a hatosztályos képzéssel kapcsolatban is (merthogy oda jár gyerekeket), vannak itt, akik tanítók, tanárok. Szóval, kerekedhet ebből még egy jó kis kerekasztal-beszélgetés is. :)

2011. szept. 25.

Vasárnap

Ugyan nem támogatom az ötletet, hogy vasárnapra zárjon be minden, még annak ellenére sem, hogy családilag is érintettek vagyunk a témában, Balázs is szokott hétvégén dolgozni, anyukám is. De a családok többségében hétvégére kell, hogy tolódjon az igazi nagy bevásárlás, mert hétközben nemigen jut erre idő. Azért természetesen meg tudnám szokni újra. Még úgy is, hogy azért jó volt, hogy lehetett ma tejet venni, mert különben nem lett volna itthon egy csepp sem, ugyanis elfelejtettem.
Na de azért az is érdekes, hogy a vasárnap mennyire nem a pihenésről szól sokszor. Mert ilyenkor aztán a főzés-mosás elmaradhatatlan dolgai mellett még noszogatni kell az ebadta kölyköket az elmaradt leckeírásra, és ha nincs szerencsém, többször is. De még ez mind hagyján.. meg tényleg, jól el tudom osztani a dolgokat nagyjából egész napra.
Aztán jön az este. Ma különösen fárasztó volt. Még a szokásosnál is fárasztóbb. Hajat is vágtam. És ha már.. rögtön mindhárom fiúét. Azt nem mondom, hogy hú de szeretem csinálni, mert nem. De ma rendesen megzsaroltam őket, nevezetesen azzal, hogy ha mind a hárman együttműködőek lesznek, akkor kaphatnak hamburgert vacsorára (nem update, de a cél szentesítette az eszközt). A zsarolás bejött, alig fél óra alatt már három emberi külsővel rendelkező, sőt, igazán mondhatom, hogy három csudajólkinéző pasi várakozott a konyhában a vacsorára. (a negyedik meg segített megcsinálni a vacsorát). Mikor már ezen is túl voltunk, még el kellett pakolni, és aztán kezdődött a szokásos módon utálom móka. Előkészülni holnap reggelre. Iskola táska ellenőrzés, Eriknek alá kell írni a leckét is, és persze mindig ilyenkor jut eszembe. Tolltartó ellenőrzés, elveszett radír pótlása, aláírni valók megnézése. Mindezt kétszer. Aztán Roli úszós cuccának bekészítése. Ovis ágynemű vasalás. És akkor eszembe jut, hogy Eriknek holnap fényképezés az iskolában, neki is kell inget vasalnom. Meg ha már elöl van a vasaló, akkor még Balázs ingjét is, amit jól összegyűrt a mosógép, meg az én nadrágomat is. Aztán bejövök a szobába, és a szemem elé kerül a fehérnemű halom, amit csak leszedtem, de elfelejtettem összehajtogatni és elrakni. Szóval még ez is.
A termésgyűjteményt is vinni kell reggel az oviba, fel kell írnom, mert elfelejtem.
És tuti, hogy még az ágyban is eszembe jut valami.. ami miatt majd vissza le kell jönnöm, mer nem tudok tőle aludni.
Utálom a vasárnapokat. Meg a hétfőt. És a keddet is. Meg a szerdát. A csütörtök már majdnem a barátom. A péntek az egy jó nap (mert nem dolgozunk holnap). De a legeslegjobb nap vitathatatlanul a szombat. :) Vagy nem?

2011. szept. 24.

Különös éjszaka volt

Sosem volt még ilyen nehéz dolgom. Írni akarok valamiről, amiről megígértem, hogy nem fogok. Tehát úgy kell róla írnom, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseim átjöjjenek, de legalább kijöjjenek belőlem, mégse mondjam ki, mi is történt.
A történet vicces. Egyrészt. Sőt, mondhatnám röhejes. És valóban röhögőgörcsöt kaptam mire a végére értünk. Elég bután éreztem magam, hajnali fél háromkor vacogva és röhögve az ágyban, de hát néha ilyen is van.
Szóval, történt valami. Sosem történt még ilyen, így aztán, mint minden első történés egy pillanatra lefagyasztott bennünket. Aztán ketten kétféleképp közelítettük meg a megoldást. Természetesen homlokegyenest ellenkeztek ezek egymással, de ez nyilván csak azért, hogy ne legyen egy kicsit sem egyszerű. Végül a másik fél érvei meggyőzőbbek voltak az enyémnél, mert mint mindig, nálam voltak a szívérvek, nála pedig az észérvek. Meggyőzött, igen hamar. Ezután már csak végre kellett hajtani a dolgot. Ami amúgy pofonegyszerűnek tűnt a google szerint. És gondoltuk, hát az is lesz. Ennél cifrábbakat is megoldottunk már, ez igazán nem foghat ki rajtunk.
Mint valami mesében (apropó, tegye fel a kezét, akinek hiányoznak a meséim), felkerekedtünk hát, hogy felkutassuk a megoldás kulcsát. Út közben még egy kicsit elvitázgattunk, vajon melyik kulcs lesz a jó kulcs végül, én mindenképpen arra a kulcsra szavaztam, amelyik az álmok ajtaját nyitja, Ő pedig meg volt győződve arról, hogy az a kulcs a jó kulcs, ami a valóság ajtaját nyitja. És megint csak sikerült meggyőznie. Így hát mentünk tovább, kerestük a kulcsot. Az első lelőhelyen nem jártunk sikerrel, hiába mondta google barátunk, hogy "oda menjünk, ott biztosan megtaláljuk", még térképet is rajzolt hozzá, ők bizony még sosem hallottak arról a kulcsról. Én ezek után még inkább meg voltam győződve róla, hogy nem jó kulcsot keresünk, azért nem találjuk. Sőt, talán nem is kéne keresnünk, csak hazamenni, és aludni. De Ő csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy megtaláljuk, akárhol legyen is. Varázspálcánk és varázsgömbünk nem volt kéznél, és egyetlen öregasszony sem jött szembe ezen a késői órán, akit kedvesen "öreganyámnak" szólíthattunk volna, hogy aztán megessen rajtunk, kétségbeesetten vihogó vándorokon a szíve és elárulja hova is menjünk, így aztán a telefonjainkat hívtuk segítségül. Mint egy jóféle mesében, a harmadik hívás után azt mondta egy női hang (azért öreganyámnak nem mertem hívni), hogy a kulcs egyik fele náluk van, menjünk érte. Azt, hogy a másik felét hol találjuk, majd ott megmondják, gondoltam. Újra felkerekedtünk, és már csak halványan mertem utalgatni a másik kulcs hollétére, mert sejtettem, hogy innen már nincs visszaút. Cseppet sem előkelő mesehősként időről időre hatalmas röhögésben törtünk ki, bár néha inkább szerettem volna sírni. Semmi kedvem nem volt ehhez a meséhez. Mesélni sem, nemhogy szerepelni benne. Odaértünk a kulcs egyik feléért, becsöngettem. Megmondták, hova kell menni a másik feléért, mi pedig újra felkerekedtünk. Álmosan pislogtunk, és tartottuk egymásban a lelket, hogy kitartsunk a nagy kaland végéig. Amikor a kulcs másik feléért is odaértünk, egy pillanatra még haboztam. Még akkor sem voltam benne biztos, biztosan ez a kulcs az a kulcs, ami nekünk kell, de végül úgy döntöttem, már mindegy. Ezt az ajtót választottuk, és ez kell hozzá.
A hazaút már erősen vánszorgásra emlékeztetett csak. Fáradt vándorként támogattuk egymást, és mindketten a gondolatainkba is temetkeztünk kicsit. Én útjára engedtem út közben a lelkem legnagyobb fájdalmát, ő azt hiszem, ilyesmit nem érzett.
Itthon pedig, hát, igen... a hatalmas röhögőgörcs után álmodtam kuszákat. :) Voltak benne öregasszonyok, ajtók, kulcsok, meg én.. és nem tudtam, melyiket válasszam, pedig tudtam, már rég megvan az én kulcsom. :)

(ne csodálkozz, ha nem érted, ez egy érthetetlen post)

2011. szept. 23.

Gyerekek

Általánosságban elég régen írtam róluk. Vagyis hát csak róluk. :) Úgyhogy épp itt az ideje. Túl a tanévkezdés minden nehézségén, úgy tűnik, mindenki rendezte sorait. Vagyis majdnem mindenki. De ne szaladjunk ennyire előre.
Patrik minden nehézség nélkül ott folytatta az iskolai dolgait, ahol tavaly év végén abbahagyta. Semmi gondot nem okoz neki továbbra sem a tanulás, a leckét is önállóan megírja, mondani sem kell, első dolga a hazajövetel után. Remélem, hogy ez így is marad, nagyon nagy segítség ez nekem. Az idei év kicsit feszesebb lesz, annak ellenére, hogy igazából tényleg ez a "leglazább" felső tagozatos tanév. Cserében sokkal több a külön dolog, amit szintén önállóan intéz. Kedden matek szakkör (ez az idén már nem úgy kötelező, mint tavaly, de erősen ajánlott, és ráadásul az összes versenyre itt tudnak csak felkészülni) a hetedik órában. Na, ezt utálja. Amit meg tudok érteni, de tudom, hogy a javára válik, hogy eljár, így ráparancsoltam, hogy ne legyen lusta, és bírja ki. Becsületére legyen mondva, csak egyszer próbált meg vitázni, aztán látta, hogy ezügyben nem lesz igaza, visszakozott is. Csütörtökön gyógytesi, szintén a hetedik órában. Ezt is utálja. Mert kötelező, és rugalmatlan, és mert nehogymár beleszóljanak a tesi-jegyébe. :D De azért elmegy. :) Pénteken úszó szakkör, háromnegyed négytől háromnegyed ötig. Ezt szereti. (juhéé) Remélem, hogy a lelkesedés kitart nagyon sokáig, mert jót fog neki tenni.
Az emelt matek mellett belépett az emelt magyar is, de ezzel csak azt értük el, hogy mostanra két kedvenc tantárgya van, a történelem és a magyar irodalom. :) A töriért továbbra is csodálom csak.
Nagyon felelősségteljes lett, talán rajta változtatott a legtöbbet Arthur belépése az életünkbe. Azért a kamaszos dühkitörések már igen komolyan jelen vannak, de leginkább a két öccse hozza ki belőle. Úgy tűnik, az osztály is sokkal inkább együtt van, mint valaha, eddig nincs klikkesedés, jókat bandáznak közösen a suliban is, azon kívül is. :)
Erik is kb. ott folytatta, ahol abbahagyta. Nevezetesen ő az, aki nagyon utálja az iskolát. Aki nagyon bizonytalan a saját képességeit illetően. Egy fél másodperc alatt el lehet bizonytalanítani afelől is, amit tutira nagyon tud. Ezen változtatnunk kellene, csak nem tudom hogyan. Sokat reméltem Arthur-os kapcsolatától, de abban is megvan ez a bizonytalanság. Nagyon szereti, nagyon szeretne vele úgy játszani, mint a nagyok, de azért van benne félsz. A 37-38-as lába ellenére is egy nagy csecsemő még mindig, aki azonnal rohan vigaszért, segítségért. Talán ez az igazi hiányérzete a sulival kapcsolatban is. A harmadik tanévre sem lett egyik tanító néni sem biztos támasz neki.
A fakultációkat továbbra is szívből utálja, főleg, mert csupa olyanon vesz részt, amit ő nem akart, csak beosztották. Ráadásul komolyan ki is van máris merülve. Ami nem csoda. Hétfőtől péntekig reggel nyolctól délután háromig egyfolytában fegyelmezik, figyel, és viselkedik. Ami roppant életellenes szerintem. A szünetek sem a kikapcsolódásról szólnak, mert már kezdődik a nagy integrálás következménye, szünetekben komoly bandába verődve félemlítik meg társaikat azok a cigánygyerekek, akik tavaly is ebbe az épületbe jártak. Ezek meg félnek, a tanítók meg közlik velük, hogy "kerüljék el őket". Ennyivel el is van intézve.
A nagy újdonság nála az, hogy egyedül jár haza, helyi járattal. Erre nagyon büszke. Én meg első két alkalommal cikkcakkosra aggódtam az idegeimet, mire hazaért, mert legyen ám ez előítélet vele szemben, de belőle bármit kinézek.
Neki egyelőre csak egy angol-szakkör van külön, és max. még valami sport jöhet mellé. (ő az iskolával úszik, tanórán egy héten egyszer)
A héten "beteg" volt, úgyhogy pihent. Nagyon is jól kipihente magát, mert ma már nagyon unta magát. :)
Roli életében csak annyi változott, hogy belépett egy csomó (vele egykorú) nő. :) Az új csoporttársak mind lányok, épp ma szemtanúja voltam, ahogy udvarolt az egyiknek. :) Mit mondjak... a testbeszéde sem semmi, lesz még belőle azt hiszem, valami. Továbbra is elbűvölő és édes, és bújós kisbaba, én meg továbbra is rettentően elfogult vagyok. :) (vállalom) Nagycsoportra értük meg, hogy ő is megy "különórára", egy héten egyszer megy majd "kosárovira", ami inkább játékos labdás mozgás, de jól hangzó neve van, és ő menni akart. :) Úszni ő is jár az ovival, hétfőnként.
Ami érdekesség vele kapcsolatban: minden szót azonnal tud visszafelé mondani. Szinte látszik, ahogy látja maga előtt a szóképet (így hívják ezt?), arra gondolok, ahogy a szó kinéz leírva, és "olvassa" visszafelé. A számok birodalma sem okoz gondot. Nagyon nem. Csak hogy érzékeltessem: ma boltba mentünk. Ő vásárolt, a saját pénzéből, én csak a gardedám voltam. Vett egy zacskó "kukit" (extrudált kukoricapehely) hetven forintért. Elkezdte kirakni az aprót. Elővett egy húszast. Majd mellé egy tizest. Nyugtázta, hogy az akkor harminc. Előkerült egy ötforintos is. Mire lerakta, már mondta is, hogy harmincöt. Aztán a kezébe akadt egy ötvenes. Amikor lerakta, és eltűnődött egy pillanatra, még majdnem izgultam is érte, hogy jól ki tud e jönni ebből, vagy segítséget kér majd. Mire én idáig eljutottam, a tizes és az ötforintos már visszakerült a pénztárcájába, mert "Így hetven. Ötven meg húsz az hetven, mert öt meg kettő is hét." Noigen. Hát ilyen egyszerű ez. :)
Erőszakos, mint a piaci légy. És gátlástalan is kissé. Ami néha már fárasztó és idegesítő. Leginkább a két bátyjának. De ők ilyenkor ellátják a baját. Úgyhogy minden jó tulajdonsága mellett már csepp-por és ütésálló is. Igazi webkettes gyerek...
Hát ilyenek ők most. :)

2011. szept. 22.

HufnágelPisti

Már többször eszembe jutott, hogy erről a témáról kéne írnom egyszer, de mindig elhessegettem. Eddig. Mert tegnap, mikor az én "kislányom" kicsit suttogva megkérdezte, hogy "milyen volt nekem az első szex" (abba most ne menjünk bele, helyes e 15 és fél évesen ezzel foglalkoznia, tiszteletben tartom a szülei felfogását, és hát.. lehet, hogy én sem csinálnám másképp) megint csak eszembe jutott. Mármint a HufnágelPisti. Akit én, személy szerint sosem emlegetnék úgy, mint a Mézga családban Paula, de mindenkinek van egy HufnágelPistije. Ugye? Vagy az első, akivel átesett a tűzkeresztségen, vagy az, aki esetleg a legnagyobb fájdalmat okozta. Lehet, hogy az, akinek okoztuk a legnagyobbat. Gondolom ez is mindenkinek a saját egyéniségétől függ. Az én HufnágelPistimnek ma van pl. a születésnapja. És (hangozzon bár igen hülyén) a mai napig baráti kapcsolatban vagyunk. Balázsnak akkoriban a legjobb barátja volt. Nekem meg a HPisti, na. :P Vannak vele kapcsolatban érdekes-nosztalgikus érzéseim, bár mostanában elnézve, néha elhűlök magamon, hogy hogy voltam képes rá...? A mostani énje annyira nem jön be nekem, valahogy túlságosan "puha és formálható", ami számomra igen férfiatlan tulajdonság. Pedig sosem buktam az izomagyúakra. Volt már, hogy gondolkodtam azon, vajon mennyivel lenne másabb az életem HufnágelPistivel mint Balázzsal? De mindig egy ilyen unalmas fap...nak gondolom magam mellette (elnézést a vulgáris szóért), úgyhogy jobb ez így.
Még akkor is, ha épp nem vagyunk túl harmonikus kapcsolatban (nem a Pistivel), nemhogy nem vagyunk a borsó meg a héja, de leginkább a kutya meg a macska viszonya jellemző.
Azért, bevallom, felsóhajtottam titokban, hogy "ha csak egy kicsivel HufnágelPistisebb lenne... " :D :D :D
És Ti? Megvan a saját HufnágelPistitek? Szoktatok gondolni rá, találkozni vele? Nagyon kíváncsi vagyok ám.. :P

2011. szept. 21.

Mai nap tanulsága

.. ha kimondod, amit gondolsz, és elmondod, amiről úgy gondolod, hogy el kell mondanod, abból valami mindig kerekedik. Vagy egy kiadós veszekedés, vagy egy nagyon jó beszélgetés. Mindkettőben volt ma részem. Ez utóbbinak köszönhetem, hogy mégis mosolygással zárom a napot, nem pedig mérgelődéssel, és tépelődéssel.
Nem volt egyébként jó napom. (ha valakit érdekel) Kardomba dőltem tegnap, és hiába feküdtem úgy le, hogy reggel már majd belenyugodva ébredek, nem jött össze. Mázsás súlyként van rajtam a bélyeg, ami tegnap rám kerül azzal a sorszámmal. Mindig kerültem az ilyen helyzeteket, menekültem a béklyókból, és sosem hagytam, hogy nagyon rövid pórázon tartsanak. Most meg épp ez van. Ráadásul, hülyén hangzik, tudom, de most aztán végképp igen nehezen találom a helyem. Lakik bennem egy csomó valaki, akik együtt vagyok én, és persze, egészen természetes és életszerű az, hogy néha valamelyik énem uralkodóbb a többinél, és épp ő határozza meg, hogy hogy érzem magam a bőrömben. De a sok valakis énem ellenére is akkora senkinek érzem magam, mint még soha. Pedig, tudom, ugyanaz a Dius vagyok (ahogy Eszter könnybelábasztóan mondta, ugyanaz a szeretett Diusunk vagy), mint eddig. Mégis tegnap megint megállt egy pillanatra forogni a föld is. Aztán meg úgy megindult, hogy pl. épp a mai napom az igazán jó példa mindenre. Mert voltam ma szaranya, kedvesanya, tigrisanya, jó munkatárs, morgós eladó, jó barát, aggódó feleség, vitatkozó feleség, gonoszságot el nem viselő ember, meg még egy csomó minden más. Azt nem mondom, hogy mindebben nem merültem ki végtelenül, mert de.
Egy biztos. Ha kimondom, megkérdezem, elmondom, megosztom, jobb lesz. :) Úgyhogy továbbra is el fogom mondani, le fogom írni, és meg fogom kérdezni.

És annyira jó, hogy már tudom, honnan a nagy látogatottság. :)) És elmondhatatlanul jól estek azok a szavak, amiket a bejegyzés kapcsán kaptam "A szívünk csücske az a bejegyzés." (No, és ezért jó blogot írni :P)

2011. szept. 20.

Nyilvántartásba vettek

 Ma megint orvosnál voltam. Ma kellett mennem ahhoz az újhoz, akit a múlt héten mondott a dokim. Kicsit izgultam csak, az is afféle első találkozás előtti kis drukk volt, amúgy inkább egykedvűen indultam. Gondoltam, ez is csak olyan lesz, mint a többi. Hogy mekkorát tévedtem!
Pár perces késéssel érkeztem, de ez szerencsére nem jelentett gondot. Az asszisztens megismert a folyosón, (na, ez azért gáz, hogy a neurológián arcról felismernek) és kedvesen megkérdezte, megengedem e, hogy behívjanak előttem egy alvásmegvonásos eeg-n túl lévő fiatal lányt. Hát persze. Még élénken emlékszem, milyen érzés volt az után az éjszaka után.. szóval, menjen csak.
Aztán szólítottak. Az orvos egy kedves mackós kinézetű ember. Kicsit emlékeztet arra az orvosra, akinél szültem (kinézetileg), úgyhogy elsőre úgy ítéltem meg, jó lesz. :) Belső tulajdonságait tekintve is hasonlít.. mert ilyen alaposan már rég faggattak ki. Még arra is kíváncsi volt, tudok e bármi kórosról a saját születésem kapcsán (csak annyit, hogy két hét túlhordással születtem). Mindent tudni akart rólam, és mindent meg is kérdezett. Átnézte a régi leleteimet. Majd miután eljutottunk (úgy fél óra elteltével) a jelenig, és végigkérdezett nagyon gondosan minden tünetemet, rövid gondolkodás után azt mondta, számára kétség nem férhet hozzá, hogy ez epilepszia. Az, hogy az elmúlt három évben volt annyi nagyrohamom, mint az azt megelőző tizenötben, nem meglepő. Mert a roham rohamot generál. Hülyén működik az agy, és ha nincs, ami leállítsa, akkor folyton csinálja (ezért sűrűsödtek a lábrázások). Ezért kell a gyógyszer. Megkérdezte, akarok e még gyereket, mert azt ezzel a mostanival nem lehet. Biztatott, szerinte jót tenne nekem a szülés (mert a gyerekszülések éveiben gyakorlatilag gyógyult voltam), és menjek, beszéljem csak rá a férjemet. De ha meggyőztem, szóljak, mert akkor egy fél év alatt átállít egy másik szerre. (Balázs vigyorgott egyet csak, de határozottan nemet mondott).
Szigorú nyilvántartásba vettek, kaptam egy gondozási naplót, felírták Balázs telefonszámát is, valamint az ambuláns naplóra rávezették, hogy esetleges rosszullét esetén a kórház szívesen fogad (ha ne adj isten, mentőre lenne szükség). Egy hónap múlva vár, akkor már egy friss mri lelettel, és egy kardiológusi szakvéleménnyel.
Nagyon-nagyon szimpatikus volt. Meg van benne minden, amit eddig hiányoltam az orvosokból. Mégsem tudom még igazán szeretni. Kimondta, amit nem akartam hallani. De ez el fog múlni. Holnap már majd örülök neki, hogy kimondta. Ma még fáj egy kicsit.

2011. szept. 19.

Béna post

Hát most nem annyira tudom, hogy mit is akartam írni, pedig még ma reggel is eszemben volt, hogy van egy(pár) fejben maradt témám. Elvittem magammal ugyan a laptopomat, csak épp netet nem sikerült szerválnom hozzá, úgyhogy dolgoztam, mint a kisangyal. :)
Egész nap voltam ma, úgyhogy öt után értem haza. Már egy órával a hazaérkezésem előtt hívott Erik Patrik telefonjáról, hogy mit csináljon, mert megy el a hangja. Mondtam, legcélszerűbb lenne, ha mondjuk nem beszélne. :) Persze már reggel is sírt, vagy kifejezőbb a hisztériázott egyet a két szobaajtó között a földön ülve, amiért én, a lelketlen és gonosz anya, elküldöm őt iskolába, mikor neki fáj a torka. Hazaértem, főztem neki teát. (meg végighallgattam még egy pár könyörgést, hogy akkor legalább holnap ne.. mert ő nagyon rosszul érzi magát) Nem tudom még, hogy mi lesz. Láza nincs, ámbár tény, a torka igen piros. És tudom, vírus van, mert nagyon sokan betegek. (és már Patrik torka is fáj, meg az enyém is..ó, jeee)
Na és akkor vártam az alkalmat, hogy vége leüljek, és körülnézzek a neten. Először megnéztem a leveleket (nem jött egy sem), aztán beléptem a fb-ra, majd a blogomra. Na és amikor ide beléptem először, akkor jártam úgy, hogy szám tátva maradt, és nem is hittem a szememnek.. a tegnapi és a mai látogatottságom minden eddigi csúcsot megdöntött. A mai közel a kétszerese a valaha volt legtöbbnek. Annak a szombati posztnak köszönhető, az ilyen népszerű. És nem értem, hogy a statisztika szerint még a facebook.com is hivatkozik rám. De vajon hogy?
Ezen morfondírozok, és ebből születik egy ilyen semmitmondó post.
Ja, a TSH-m meg jó. Szóval... tényleg nem vagyok egy tankönyvi eset. :)

2011. szept. 18.

El kéne költözni

Időről időre megfogalmazódott már bennem a vágy, de valami mindig elmulasztotta. Most nem múlik. Már mióta hazajöttünk a Balatonról, egyfolytában csak mennék. El innen, és lehetőleg az országból is. Ez utóbbi nem reális, mert egyikünk sem beszél nyelvet úgy normálisan (én sehogy se inkább), meg hát három gyerekkel, akiknek ugye iskolába kell járnia (és a legtöbb európai országban Rolinak is ott kéne lennie) ilyesmibe nem vág bele az ember eszetlenül. De a belföld sem reális sajnos, mert se nem örököltünk, se nem nyertünk a lottón, de még csak félretenni sem nagyon tudunk. Hiába vágyakozunk elmenni, maradnunk kell.
Ami viszont érdekes, és csak azóta a balatoni nyaralás óta tudom magamnak igazán megfogalmazni, hogy vicces módon (vagy inkább szánalmas módon) el kellett hogy múljak 33 éves hozzá, hogy úgy tudjak hosszú időre elmenni itthonról, hogy jól érezzem magam. Valahogy a mi családunk ebből a szempontból elég fura. Sosem volt olyan, hogy bárhova is kellett mennem, ne bőgte volna ki a két szemét anyám is, nagyanyám is. Csak úgy.. nem hiszem, hogy annyira hiányoztam volna, hanem csak mert új volt a helyzet, és nem felelt meg a megszokottnak. Emiatt soha, sehol nem éreztem jól magam. Nyilván egy kórházban amúgy sem érzi magát jól az ember, de amikor még ez a plusz is ott van, hát, volt olyan, hogy én is napokig bömböltem, hogy haza akarok jönni. És most, először mióta egyáltalán világot láttam, alig vártam, hogy leléphessek, és kiléphessek végre a mindennapok ördögi köréből. Ami ugye nem egyszerű, de már erről is írtam régebben. A helyzetet bonyolítja újabban a hipochonder nagybátyám napi nyűglődése, amit valamiért mindig velem kell, hogy megosszon. Nagyon bele vagyok fáradva, és komolyan, legszívesebben néha elküldeném melegebb éghajlatra, ha nem szánnám annyira. Bár van, hogy olyan hangulatban talál, hogy megkérdezem tőle, mikor hallott engem panaszkodni, hogy itt fáj, ott fáj, lüktet, zsibbad.. stb? Mert majd ha én is csak erről tudok beszélni, na, majd akkor foglalkozom az övével is. Azzal is tele van a hócipőm, hogy a nagyanyámnak velem kapcsolatban az a legfontosabb dolog, hogy megyek e dolgozni aznap.
Úgyhogy álmodozom a szabadságról, amit jelentene számomra, számunkra egy önálló otthon, de a véres és rideg valóságban esélyünk sincs erre. Hitelt se nem kapnánk, se nem mernénk bevállalni, más lehetőség meg ugye nincs.
Így aztán maradunk, ameddig bírjuk. És reménykedem, hogy nem kerülök bele a hírekbe egyszer, mert besokalltam... :)

2011. szept. 17.

Önzetlenség napja 2011

Hetek óta (vagy talán hónapokban is mérhető már?) lázas izgalommal készülnek rá városunkban. Az első ez, hagyományteremtő szándékkal. A facebook-on szerveződött a csoport, eleinte titkos, zárt csoportként. De erről írtam akkor, frissiben. Aztán ahogy telt az idő, a szerveződés egyre csak nőtt, végül odáig jutott, hogy megalakult egy nyílt csoport is, mindemellett a valóságban megmozdult a város apraja-nagyja. Nem tudom felsorolni, ki mindenki volt ott. Azzal könnyebb dolgom van, ha azt mondom, hogy nagyjából nem volt olyan intézmény, vállalkozás, sportág, akármi, ahonnan valakik ne vettek volna részt a videoklip forgatáson is, meg utána a délutáni pikniken. Már a szervezés idején is egyik ámulatból a másikba estem, mikor olvastam, hogy ki mindenki állt a kezdeményezés mellé. Ákos, akinek a javára az idén gyűjtöttek, egy nagyon fiatal fiú (20 éves), és megkockáztatom, hogy résztvevők nagyon nagy része az életben nem beszélt vele egy szót sem. Mégsem volt kérdés sem a bölcsiseknek, sem a babakocsis anyukáknak, sem a nagymamáknak, hogy azonnal igent mondjanak, és ott legyenek.
Egész héten arra "gyúrtam", hogy meg tudjam jól oldani, hogy a három gyerekemet időben eljuttassam a három helyszínre, ahol szerepel. Magamban megterveztem az útvonalat, aztán mint valami gps párszor eljátszottam az újratervezést is, mert Roli ovis csoportjának volt egy pár kijelölt helye, mire végül meglett a végleges. De végül megvolt a terv, a zenét rongyosra hallgattuk, hogy mindenki tudja a szöveget akármelyik pillanatot kapják is el végül. Aztán gyúrtam arra is, hogy időben felkeljünk. Na, ezt csúnyán elbuktam. 9, negyed tízre kellett odaérni, elvileg fél tízben indult a forgatás. Na.. hát.. engem fél kilenckor ébresztett Erik. Először nem hittem a szememnek, hogy ennyi az idő. Mert arra emlékeztem, hogy fél hétkor zenélt a telefonom, és egy pillanatra az is rémlik, ahogy lenyomtam. A következő pillanatban meg már fél kilenc volt. Nem volt időm ezen morfondírozni, mármint hogy ez vajon kóros e, mert Balázs igen morcosan fogadott, és míg villámsebességgel előkerítettem a cicajelmezhez szükséges fekete pólót, felöltöztem, gyerekek ruházatát is ellenőriztem, felhajtottam egy kávét, addig ő újfent ismertette velem, hogy mekkora felelőtlen is tudok lenni, mert hogy voltam képes így elaludni. (ezt ő sosem tudja elfogadni, amit értek, mert ő képes három óra alvással is óra nélkül is felébredni, ha tudja, hogy mennie kell valahova) Lényeg a lényeg, azért odaértünk.
Nagyon jó érzés volt úgy végigmenni a városon, hogy úton-útfélen kicsik-nagyok és még nagyobbak készülődtek. Itt egy focista-brigád, ott egy pár pompom lány, a virágbolt előtt egy kisebb fúvószenekar, a templom előtt igazi menyasszony (ma ment férjhez, és volt olyan önzetlen, hogy a klip kedvéért feláldozta a délelőttjét). A forgatás előtt volt egy főpróba, aztán kb. húsz perccel utána leforgatták élőben.
Mindenkinek kb. egy másodpercnyi idő jutott (száz csoport v. jelenet volt), de amikor vége volt, és visszafelé szedtem össze a fiúkat, mindenhol azt láttam, hogy mindenkit boldoggá tett az az egy másodperc. Nem hazudok, csupa mosoly volt a város. :)
Délután elmentem a két kisebb-bel a piknikre (Patriknak nem volt kedve). Itt folyt az igazi pénzgyűjtés, mindent, amit a város, és környék vállakozói jó szívvel és önzetlenül felajánlottak, igen kedvező áron eladtak. Volt hús sütés, halászlé, sütik, arcfestés, csillámtetoválás (ez nekem is van:P), gyerekeknek ilyen-olyan kézműves foglalkozások, tűzoltók ládamászást gyakoroltattak, trambulin, közben két színpadon voltak a fellépők. Erik leginkább a díszvendégekre volt kíváncsi, egész konkrétan Erőss Zsoltra (őrá leginkább azért, mert Ákosnak is olyan lábat szeretnének, mint neki van, és kíváncsi volt, hogy tényleg olyan e, mint az igazi..... ugyan hosszú nadrágban volt, de olyan, egy kis bicegése sincs, szóval ha nem tudnánk, nem hinnénk..) és Bárdosi Sándorra. Ott volt még Nagy "Csonttörő" János is, de rá sokkal kevésbé volt kíváncsi. Bárdosi Sanyi valahogy, valamiért nagyon fontos volt neki. Voltak bemutatók is, többek között Bárdosi Sanyi is levezényelt egyet, és utána megkérdezte, kinek van kedve kipróbálni magát birkózásban. Erik az első sorból követte az eseményeket, de csak az utolsó pillanatban mert jelentkezni. Az egyik osztálytársával állt ki. Meglepett. Mire kettőt pislantottam, Erik egy jól irányzott mozdulattal megfordította, kigáncsolta(?) az ellenfelét, és már ki is "rakta" a körön kívülre. Csak pillogtam. Mindezek után nem sokkal lehetősége nyílt a vágyott autogram megszerzésére is tőle. Azt hiszem, felejthetetlen volt neki is, mikor ez a nagy nevű (egyébként egészen apró termetű) ember azt mondta neki: "Rád emlékszem, jó harcos vagy." Lehet, hogy úgy járunk, hogy az önzetlenség napja nekünk egyben a sportágválasztó is volt. :)
Meglehetősen elfáradtam az ott töltött két óra alatt, de ott is azt láttam, hogy csupa jó szándékú ember gyűlt össze, és mindenki azért jött, hogy ha csak egy kicsivel is, de segítsen. Mindemellett persze még jól is érezte magát mindenki.
Sajnos még nem láttam a klipet, de remélem, hogy felkerül a youtube-ra is, és akkor megmutatom. Ma nagyon büszke voltam rá, hogy bicskei vagyok. :) Jó lenne, ha nem múlna el. Jó lenne, ha tényleg hagyomány lenne belőle, bár a legjobb az lenne, ha csak egy jó buli lenne minden évben, és nem lenne egyetlen segítségre szoruló ember sem, de ilyen nincs.
Jó kis nap volt. :) És tényleg.. ahogy a dalban is van: "Rájöttem, hogy az élet más".

2011. szept. 16.

Senki nem hitte el...

.. bevallom, még magamnak is voltak kétségeim saját magam felől is, de tényleg megtettem. Tegnap óta már nem én vagyok az oviban a szülői szervezet elnöke. Egyrészt megkönnyebbülés, mert újabban már sokkal több terhet és negatívumot hordozott magában az egész, mint amennyi még belefért nekem, másrészt nagyon rossz érzés volt megírni. Sok kis apróság vezetett a nagy elhatározáshoz, az utolsó utáni csepp az volt, hogy a polgármesterünk arra a levélre, amit írtam neki, úgy reagált, hogy felhivatott telefonon (máig rejtély honnan tudja a mobilszámomat), és kvázi berendelt magához. Holott én arra kértem, jöjjön el az óvodába, és egy közös szülői fórumon face to face válaszoljon a kérdéseinkre, ismertesse a terveit, stb. Nos, sok mindent eltűrök, de hülyének nem nézhet senki, még akkor sem, ha polgármester. Egészen véletlenül úgy hívtak hétfő délelőtt meg kedd estére, hogy akkor szülői értekezletre kellett mennem. Biztos vagyok benne, hogy tudta. Jó kis diplomatikus húzás részéről, mert mondhatja, hogy ő felajánlotta, és én voltam, aki elutasította.
Mindegy, már szót sem érdemel az egész. De akkor, mikor azt a bizonyos telefont letettem, véglegesen eldöntöttem, ennyi volt. Annak idején azért vállaltam el, mert éreztem magamban annyi affinitást, hogy bármikor, bármilyen helyzetben ki tudok állni a gyerekek, és a gyerekekhez tartozó szülők érdekében. Ez így is történt éveken keresztül. Vívtam csatákat, szülőkkel, óvónőkkel, de mindig sikerült olyan megoldást kieszközölnünk, amivel szinte mindenki elégedett volt. Tavaly már megérintett az érdektelenség szele, és nagyon rosszul is esett, írtam is akkor az elmaradt bállal kapcsolatos érzéseimről. Már akkor sejtettem, hogy jobban járnék, ha nem csinálnám tovább. De megráztam magam, és gondoltam, majd kitalálunk valami mást.. másképp hozzuk össze a társaságot, és másképp szerzünk pénzt a gyerekeknek.
Aztán ez az óvodavezetői pályázatos hercehurca megint csak megviselt. Mit sem ért a véleményünk, az idő és energia, amit belefektettem, hiábavaló volt minden.
Nem szeretek félbe hagyni semmit. De most, az utolsó ovis gyerekem utolsó ovis évében mégis abbahagytam. Elfáradtam, belefáradtam. Ráadásul az új felállásban már nem lennék képes ugyanazzal a szájízzel csinálni, mikor tudom, hogy tökmindegy mit mondunk, úgyis az lesz, amit már előre eldöntöttek. Kicsit olyan "Virág elvtárs, az az ítélet"- íze van az egésznek, ami történt.
Elvben még egyszer részt kell vennem egy szm ülésen, "hivatalosan elköszönni". Nem nagyon értem ezt (a megbízott vezető mondta), mert annál hivatalosabban nem tudok elköszönni, minthogy írásba adtam.
Sajnálom, hogy így alakult, és bánt is egy kicsit. De majd hamar átlendülök ezen, és élvezem a megkönnyebbülés felszabadító energiáit. Sose lennék képes a nevem adni olyan dolgokhoz, amik teljesen ellenkeznek minden meggyőződésemmel.
Azért.. lehet, hogy mégis részt veszek még egyszer.. hogy sok sikert kívánhassak az utódomnak. :)

2011. szept. 15.

Roli, Rolcsi, Rolika, Roland..

.. és Rolcsikám, meg mostanában még Jojika is. Ma van a névnapja. A szokásos izgatottsággal várta, számolta, mennyit kell aludni még. Erre ma reggel, mikor ébresztettem, rácsodálkozott, hogy azonnal kapott egy Boldog Névnapot puszit. :) Ajándékot nem kért, ez valahogy családi hagyomány az idén, úgy látszik. Pedig isten bizony nincs ilyen házi rendelet, hogy nem kérhetnek semmit. Akartunk neki futóbiciklit, de egyet találtunk csak ilyen nagy gyerekeknek, 28 ezerért. Annyit meg már ilyesmire nem áldoznék, bármennyire jónak gondolom is.
Így aztán most csak egy meglehetősen "gagyi" ajándékkal lepjük meg. Igaz, ő mindig ilyenre vágyott. :) Buborék-kard, vagy hogy hívják. Amiből ilyen hatalmas nagy buborékokat lehet gyártani. És még majd kap mellé ruhát (mert csak én hiszem azt, hogy nem nőtt, a nadrágjai egészen másról árulkodnak). De azt majd vele együtt választjuk ki. Ennek van egy célszerű oka, ami ugye az, hogy rögtön fel tudja próbálni, a másik pedig az, hogy vele még ruhát venni is öröm, mert ott is annyira lelkes tud lenni. Meglát egy verdás trikót, és "Ó, anya, odanézz, én mindig ilyenre vágytam."-felkiáltással szorongatja.
Semmit nem változik ezen a téren. Még mindig egy igazi csupa szeretet, csupa szív gyerek. Bújik, szeret, ölel. Én meg élvezem.
Ez az utolsó ovis névnapja. A legközelebbit már majd iskolásként ünnepli. Addigra pedig azt hiszem, a Rolikát szép lassan elhagyjuk.. mert már nagyfiú, és néha kikéri magának az agyonbecézést. :)

Nagyon Boldog Névnapot Neked, drága kicsi Roli(ká)m. 

Neved napjára kívánok sok szépet,
legyen számodra boldogság az élet.
Mint gyöngy virág az erdő közepén,
úgy viruljon az életed, névnapod ünnepén!


2011. szept. 14.

Namostaztán...

.. nagyon elegem van. A fiaim teljességgel meghülyültek, és ha nem ütik-vágják egymást, akkor válogatott sértésekkel bombázzák egymást. Vagy ha nem, akkor eltorlaszolják a szobaajtót egymás elöl. Aztán meg kórusban bömbölnek, és mikor mindkettőnek még a haját is leüvöltöm a fejéről, akkor közlik velem, "kösz, hogy ilyen együtt érző vagy"A harmadik mindeközben háborítatlan nyugalommal szemléli az eseményeket, csak a szeme pajkos csillogásából látszik, hogy raktároz. Nem kell már sok, hogy beszálljon a buliba.
Tudom én, hogy mindig és újra meg kell vívniuk egymás között a saját kis harcaikat. Nincsenek könnyű helyzetben (a két nagyról van szó), mert valahogy olyan érdekesen alakult minden. Patrik amennyivel "kisebb" termetű, annyival gyorsabban jár az esze. Erik pedig, amennyivel le van maradva a részképesség-fejletlenségek miatt, annyival "macsóbb", mint Patrik. Szóval simán fej-fej mellett haladnak, de mégis, eljutottunk abba a korba, amikor már "utálják" egymást annyira, hogy a másik fejéhez vágják a teljesen nyilvánvaló különbségeket. Mindketten elég karakán egyéniségek ahhoz, hogy egyik se akarjon az okos enged játékban az okos lenni, és csak mondják, csak mondják.. Aztán pedig valakinek eljár a keze, és onnantól nincs megállás. Az győz, aki előbb bőgeti meg a másikat. Gyűlölöm ezt az egész helyzetet. Leginkább a tehetetlenséget gyűlölöm ezzel kapcsolatban, mert ha szétszedem őket, elvárják, hogy valamelyiküknek igazat adjak, vagy legalább a védelmembe vegyem, mert ha nem, hát akkor jön a "kösz, hogy ilyen együtt érző vagy" duma. De Isten látja lelkemet, nem tudom sajnálni azt a gyerekemet, aki azért verte be a fejét az emeletes ágyba, mert épp verte az öccsét. De az öccsét sem tudom sajnálni azért, mert kapott, ha előtte addig "malacozta" a bátyját, amíg az annyira ideges nem lett, hogy nekiugrott. Még nem találtam meg a jó megoldást. Azt remélem, hogy az iskolai különválást ellensúlyozzák valahogy ezzel... mert egyik sem mondaná ki, de tudom, mindkettőjüknek hiányzik a másik napközben, főleg, hogy hónapokig együtt voltak nyáron. Jó lenne ilyenkor, ha mindenkinek lenne saját szobája, ahova külön vonulhatna duzzogni, puffogni, morogni.. de nincs. Ez a kis luk van, és bármennyire nem tetszik, ez van. (majd a lottóötös..) Igyekszem valamennyit tolerálni is ebből a háborúból, azt hiszem, a lehető legtöbbet. Meghallgatom őket külön-külön is, és még egyiknek sem mondtam, hogy szégyellje magát, amiért így viselkedik a testvérével. (lehet, hogy kéne?) Az is érdekes, hogy míg én kicsit jobban átérzem Patrik helyzetét, lévén nálunk is én vagyok a nagyobb(idősebb) testvér, addig Balázs meg Erik helyzetébe tudja jól belehelyezni magát, mert náluk meg ő a kisebb. :)
Az Isten irgalmazzon nekem majd amikor ezek már hárman ölik egymást. Bár ki tudja, lehet, hogy addigra már még az együtt érzést is megtanulom az ilyen helyzetekben is. :)

2011. szept. 13.

AtyaGatya

Még csak kedd van, de már úgy érzem, mintha minimum csütörtök lenne. Annyi minden történt már, mint máskor (normális esetben) csak hét vége felé. Ugye a tegnapi nap, ahogy lentebb is írtam, nagyon a nemnormális kategóriába esett. A mai nyugisabbnak ígérkezett, kicsi munkával, kicsi orvossal (olyan kici kínais módra). Munka nem volt kicsi, mert nagyon sokan voltak, és mindenki nagyon olyan volt, aki beszélgetni is szeretett volna, ami amúgy nem baj, csak lett volna egy csomó dolog, amit meg kellett volna csinálnom, de azt úgy nem lehet, hogy miközben beszélgetünk, én felmászok a létrára, hogy átpakoljam a nyári pizsamákat pl. Úgyhogy a dolgok annyira nem haladtak, ellenben, ezt ellensúlyozandó elég jó forgalmat csináltam. Munka végeztével elmentem a rossmann-ba, megvettem mindent, ami kellett itthonra, meg Rolinak az oviba (mert béna és feledékeny anya még nem vitte a tisztasági csomagot), aztán a tűző napon hazaballagtam. Itthon is csak félig normális állapot várt, egy darab bűnbánóan néző és lapító kutya, és egy darab khm.. hát.. elég ideges férj. Épp nem voltak jóban. És pillanatokon belül én is éreztem egy enyhe lefolyású bűntudatot, ugyanis kizártam a kutyát a sufniból, mentségemre szolgáljon, hogy a fene sem gondolta, hogy ilyen kánikula lesz ma, szerencsétlennek meg olyan melege volt, hogy ásott magának egy olyan félméteres gödröt. Balázs ezt annyira nem találta jó ötletnek (konkrétan tajtékzott a méregtől), úgyhogy kutya fenyítésben részesült, és minden fogyatékossága ellenére ennek teljes tudatában is volt. Erre értem én haza. Aztán kutya ki lett fürdetve az ásási munkálatok porából, én addig kipakoltam, elpakoltam, ilyesmi, majd kis szussz után elindultam vissza a városba beszerezni a tegnapi vizsgálathoz a beutalót. (na, ezt csináljátok utánam) Jaaa, és azt ki is hagytam, hogy hazafelé igen hatékony módon elrendeztem legnagyobb fiam úszószakkörét is (mehet, persze). Ákos bácsi érdekesen nézett, amikor a frissen megszerzett telefonszámán felhívtam, és miután épp akkor kanyarodott be velem szemben, mondtam, hogy akkor megvárom, amíg leparkol. :D Szóval, úszó szakkör elintézve (kár, hogy én nem járhatok, Ákos bácsi engem is megtaníthatna), már csak meg kell tanulnom osztódni a gyerekemet, ugyanis épp a matek szakkörrel egyidőben van. :D Na, de ilyeneken már nem akadunk fent, de igazán. Majd lesz valami.
Egy újabb fél órás izzasztó séta után beértem a háziorvoshoz, mielőtt felmentem, még kértem időpontot a fiúknak keresztapánkhoz (szept. 28.), Patriknak az allergológiára (okt. 26.). Háziorvosnál hiába akartam, hogy én nem megyek be, mert csak recept és beutaló kell, azért az asszisztens ragaszkodott hozzá, hogy csak menjek be a doktor úrhoz. Hát tudtam én, hogy nem kéne.. Mondtam, hogy kérek egy beutalót a tegnapi vizsgálatra, mire lecsapott a dologra, hogy akkor mutassam csak a leletet.. Áttanulmányozta, hümmögött, majd megfogta a csuklómat, hogy na hadd nézzem csak a pulzusát. És a következő pillanatban volt az a dalszerű jelenet, hogy "és megindul a föld, és leszakad az ég..", mert megkérdezte, hogy "maga mióta él ezzel a pulzussal?" Mondom, hát jó ideje már. Na, hát azt nem lehet, ne őrüljek már meg, hát tönkremegy a szívem, ezt le kell nyomni. És már írta is a receptet, hogy ebből szedjen egy felet, aztán meglátjuk. (de a holter-monitorozásig nem kell) És már kérdezte is tovább.. szokott mostanában leizzadni? Hát.. igen. És mikor is néztünk utoljára pajzsmirigyet? Fogalmam sincs, egy ideje. Na, majd akkor most, mert hétszentség, hogy az lesz a ludas. Még kétszer-háromszor elhüledezett rajta, hogy te jó isten, így teker a szíve, és el sem jött, és le kell nyomni nyolcvan alá. Így esett, hogy elmentem egy beutalóért, és kijöttem kettővel.. (vérvételre is mennem kell), meg egy recepttel. Tudtam én, hogy jobb lenne itthon maradni.
A délután további része már kezdett hasonlítani egy olyan normálisabb fajtára. Elmentem Erik elé a suliba, hazajöttünk a busszal (ami negyed órát késett), aztán elmentem Roliért az oviba, aztán kicsit kifújtam magam a kanapén (alfa-állapotban). Vacsora előtt mértem meg a vérnyomásomat (miután még olyan öt-tíz percet szundítottam is, de legalábbis nem voltam teljesen éber), 128/81 pulzus: 89. Pedig már kávét is alig iszok. Délután már egyáltalán nem. Grrrrr... azért erről nem volt szó.
Mindegy, holnap szerzek időpontot vérvételre, aztán majd megint csak meglátjuk.
Hát ennyi mára. Nem unatkoztam. És szinte hiányolom, hogy ma egyetlen belső szervemről sem láttam felvételt. :D :D

2011. szept. 12.

Két orvos között

még dolgoztam is ma. Pedig egyáltalán nem így volt ez tervezve. Az egyik orvosos persze tervezett látogatás volt, ahogy írtam is. Reggel még gyorsan lehúztam az ágyneműt, és elindítottam a mosógépet, gondoltam, majd hazajövök, kiteregetem, és délután, miközben végre átpakolom a gyerekszobában a szekrényt, megszárad, és estére lesz egy illatos-rendes gyerekszobánk. Na, hát ez álom maradt. Pedig jól indult.
Kis krupposnak reggelre kutya baja sem volt, szerencsére, így nyugodt szívvel vittem. Ráadásul úszni mentek, amit alig várt már.
Patrik ugyan fejfájással kelt, és hiába kapott azonnal fájdalomcsillapítót, végül sírva indult iskolába. Érte aggódtam, de reméltem, hogy hamar búcsút  inthet a fájdalomnak.
Mikor már mindenki a helyén volt, mi is elindultunk. Balázs kitett a kórháznál, ő pedig elment utlrahangos sípot beszerezni. Megbeszéltük, hogy csörgök, ha végeztem. Felkészültem mindenre.. várakozás tekintetében, legutóbb ugyanis nem tudtam kivárni, hogy bekerüljek, két óra után (mikor még mindig hatan voltak előttem) feladtam. De most.. voltak ugyan, akik vártak, és a doki vizitelt még, de hát gondoltam, mindegy. Kivárom. Legnagyobb meglepetésemre olyan húsz percnyi ücsörgés után jött az orvos, és ahogy meglátott, már hívott is be. Már ezért imádtam. :) Mindig meglep azzal, hogy annyira emlékszik mindenre, és ezúttal sem volt ez másképp. Kérdezte, mi újság, hogy vagyok. Örült neki, hogy nincs lábrázás. A ritmuszavarokra aggódva hümmögött, majd közölte, hogy hát az "gáz". :D Meghallgatott, megnézte a pulzusomat, de persze épp akkor semmi különöset nem érzett, hallott. Megbeszéltük végre a pécsi kiruccanásomat, és ugyan féltem tőle, hogy majd úgy értékeli, hogy "hátulról mellbe támadtam őt vele", de nem így értékelte. Elolvasta, amit írtak, megállapítottuk, hogy tulajdonképpen ugyanaz, mint amit ő is mond. Bevallottam, hogy nem szedtem a gyógyszert, és még ezért sem kaptam a fejemre. Azt mondta, megérti, hogy tele van a hócipőm, de ne hősködjek. Fogadjam el, hogy találtunk valamit, ami pillanatnyilag segít. Meg hogy legyek türelmes, el fogjuk csípni ezt. Olyannyira komolyan gondolja, hogy jövő hét keddre berendelt egy új kollegájához konzultációra, akinek sokkal inkább "szakterülete" lehetek, mint neki. Gondolt is rám, amikor felvették, hogy na, majd ő hátha.. Mert hát igen, nem vagyok egy tankönyvi eset, de nem adjuk fel. Kardiológusi kivizsgálást kétszer aláhúzva javasolta, mert nem kell ugyan nagyon megijedni, de azért utána kell járni, most. Én meg, miután a bent töltött negyed órában vagy tizenötször mondta, hogy "ne aggódjon, drágám, ne adja fel, drágám" úgy döntöttem, na, hát igen, ezért lett nekem ideiglenes lakcímem itt, Tatabányán. Mert (és ez most először merült fel bennem ennyire mélyen őszintén) én megbízom ebben az emberben. Tudom, hogy segíteni akar.
Elindultunk hazafelé, és akkor következett a nem tervezett része a napnak. Mert főnököm telefonált, hogy "nem jössz?". Elfelejtette, hogy nekem mára szabadnapot adott. Így aztán úgy adódott, hogy egy órával később ugyan, mint eredetileg kellett volna, de mentem. Főnököm férje volt addig bent, aki megkérdezte mit mondott a doki, én meg mondtam, hogy jövő kedden vissza kell mennem, és addig még valahogy be kell jutnom a kardiológiára. Erre ő felemelte a telefont, és pikk-pakk szerzett nekem egy időpontot délután 14:15-re. És mondta, csak menjek, mert majd addig ő megint bejön helyettem. Úgyhogy mese nem volt, mentem.
Csináltak egy ekg-t, meg szív ultrahangot. (EKG sr-meredek tengelyállás- átmenet V3-4 ST isoel, T pos, Keringés egyensúlyban) Az ultrahang szerint kóros eltérés nincs. Jelen pillanatban nincs kardiológiai teendő, és nem kell nagyon aggódnom. (hogy kicsit kell e, azt nem tudom). 28-án délután vissza kell mennem, akkor feltesznek egy 24 órás EKG-t, mert ha már vannak ezek a ritmuszavarok, akkor azt már érdemes monitorozni. Ebben maradtunk.
Az jelen pillanatban egyáltalán nem mellékes, hogy igazi, nekik szóló beutaló nélkül fogadtak és láttak el, és ezt egy kicsit sem éreztették velem.
A vizsgálat után még visszamentem egy kicsit dolgozni, végül pedig munka után még bevásároltunk, és már jöhettem is haza. Ágyneműt felhúzni és vacsorát adni a családnak. :)
Elfáradtam. Okosabb nem lettem ugyan, csak szereztem magamnak egy-két jó tapasztalatot a haldokló magyar egészségügyben. Kár, hogy nincsenek többen az ilyen orvosok. :)
Még cseng a fülemben a "ne adja fel drágám" mondat, úgyhogy most ebből táplálkozom. :) Nem adom fel. :) Várok, megyek, csinálom, és majd meglátjuk.
Jaaa, és azért az sem semmi, hogy most már nem csak az tuti, hogy van agyam, hanem az is, hogy szívem is van. Láttam. :P

2011. szept. 11.

Krupp

Én naiv, azt hittem már kipipálhatjuk ezt a "betegséget", vagy inkább elfelejthetjük örökre. A háromból kettőnek volt már minimum egyszer krupp-os rohama, de Roli számított krupposnak. Öt hónapos volt, amikor először befulladt, egy forró nyári éjszakán. Akkor bekerültünk a Bókay utcába (1-es gyerekklinika), bent voltunk két napot, az alatt az idő alatt elláttak minden jó tanáccsal, inhalátort kaptunk, kúp-receptet, és jöhettünk haza. Akkor azt állapították meg, hogy vírusra jött elő, és végül is "ült" is a dolog, a két nagyobbat épp akkor hordtuk naponta a fülészetre 39 fokos lázzal járó savós középfülgyulladással. Tehát simán benne volt a pakliban a vírus. Meg végül is mindegy is volt mi hozta elő. Szörnyű élmény volt arra ébredni, hogy a pici baba gyerekünk hangosan küzd azért hogy levegőt vegyen, és még sírni sem tud (nem volt hozzá hangja).
Nagyon sok éjszakát virrasztottunk át vele olyan három éves koráig. Ültünk a kanapén, kb. száz takaróba bugyolálva, mert az ablakot a mínusz száz fokban sem csukhattuk be, és néztük a Kisvakondot. Az volt az egyetlen, amivel nyugton tudtuk tartani. Inhaláltunk, párásítottunk, és vártunk, hogy elmúljon. Szerencsére mindig sikerült itthon elmulasztani, még olyankor is, mikor már komoly pánikban volt a fulladás miatt.
Ahogy nőtt, azért ritkultak ezek az ébren töltött éjszakák, de sosem szűntek meg teljesen. Mindig, mire már fellélegeztünk volna, hogy lassan eltelik egy év, addigra valamiért jelentkezett. Volt egy fura időszakunk is, mikor ketten egyszerre.. az akkor hat éves Erik is befulladt egy reggelre.. derült égből villámcsapásként. Nála még egyszer jelentkezett, azóta soha. Patrik meg asztmás, úgyhogy ő ebben a krupp-dologban nem vesz részt.
Most is ez az időszak volt már, mikor már majdnem kidobtam a kúpokat is, mondván úgysem kell már. De aztán végül csak beraktam a gyógyszeres dobozba, gondoltam, legalább addig megőrzöm, amíg le nem jár. Enni nem kér. Ma reggel (vagyis délelőtt inkább, mert jó sokáig aludtunk.. legalábbis én és a legkisebb) aztán a "rossz köhögéssel" ébredt. A jellegzetes ugató hang, rekedt beszédhang és nehezített légzés mind megvolt. Megijedt, és sírt. Ami nem jó jel.. nem szabad hagyni pánikolni, sírni meg pláne, mert nem tesz jót. Amúgy sem, de krupp-szempontból főleg nem. Minden aggodalmamat félretéve, csak azt lebegtetve a szemem előtt, hogy azonnal meg kell nyugtatnom, rámosolyogtam, és mondtam, hozok neki a hűtőből inni. Kólát ígértem, hogy mosolyogjon ő is. :) (lehet köveket dobálni, de a cél érdekében bármit megtesz az ember, ha sörrel tudom átbillenteni ezen, akkor azt is kapott volna isten bizony) Először nem akart inni, mert az nem jó, de legalább már azzal volt elfoglalva, nem mással. Végül megitta. Aztán fújtunk két puff ventolint, amit sikerült azonnal jól csinálnunk. Még egy negyed órát pihent, de aztán fokozatosan szűnt meg minden tünet. Csak a rekedtes hang maradt. Délre az is távozóban volt.
Délután még egyszer megismételtük a fújós-darth vaderes jelenetet, de aztán kapott fagyit, és megint elmúlt. Jelen pillanatban olyan, mintha mi sem történt volna. :)
Azt remélem az éjszaka is eseménytelen lesz. Aztán pedig  most már nem bánnám, ha a tankönyvi példát követné a gyerekem... erre az életkorra már rég ki kellett volna nőnie a kruppját.

2011. szept. 10.

Hétfőn doki

Jó ideje hangolódok már erre az orvososdira megint. Jó okom van rá. Egyrészt, annyira szeretnék szabadulni, hogy el sem tudom mondani. Ez azért munkálkodik bennem már egy jó ideje. Volt már olyan verzió (szigorúan magamban), hogy összetépek-elégetek minden egyes leletemet, papíromat, lehúzom a wc-n a maradék gyógyszereimet, és a fejemet a homokba dugva úgy teszek, mintha sose történt volna semmi. Ez egy jó verzió egyébként, mert az "az vagy, amit gondolsz" elv alapján voltak igazán felhőtlen heteim. Amikor tényleg bárki megkérdezte, hogy vagyok, szívből, és nagy mosollyal az arcomon mondhattam, hogy jóóóóól. :) Lubickoltam az érzésben, mert olyan szabadság-feelingje volt. Megcsillantotta előttem az út végét, hogy lehet ezt így, és így is kell, mert ez így nagyon-nagyon jó. Mindamellett, hogy erre az időszakra, ha le nem is húztam, de valóban leálltam az összes létező szerrel, és csak a saját boldogsághormonjaimra hagyatkozva éltem, azért tudatában voltam annak, hogy felelőtlenség is, amit teszek, és vannak korlátaim. Tehát az összes szabadságom kimerült abban, hogy (csakazértse) nem szedtem semmit. Lehet, hogy ez visszamaradt valami ki nem élt dackorszakomból, mert mindig ezzel tüntetek. :D
De aztán, ahogy az általában lenni szokott, a két-három nagyon jó hét után jöttek a jelek. Először csak a hihetetlen fáradékonyság. Aztán az egykedvűség. Ezzel egyidőben kezdtek az izmaim furán viselkedni, mondhatnám hogy néha én magam voltam rongyláb jani, mert a lábaim helyén kb. egy zsáknyi rongy volt csak. Ekkor már gondolkodtam, hogy nyúljak e a gyógyszeres szekrény felé (ami egy polc, de az hülyén hangzik). De még csak a magne b6-ig jutottam. Egy estére. És jobb lett, úgyhogy vállrándítva csináltam tovább. De a jobb egészen egy napig tartott, majd újrakezdődött minden. Itt fáj, ott fáj, zsibbad, fura, remeg, befeszül. Ekkor már tudtam, hogy nem úszom meg, elő kell szednem a kis kék bogyót újfent, mert ez már így nem lesz jó. De még egy napot elhúztam a dolgot, mert hát én vagyok én, és én elhatároztam, és nehogymár a befőtt álljon neki elrakni a nagymamát.
Eddigre már hivogattam az orvost is időpont-ügyben, de megint csak a sokadik napi próbálkozás jött be, úgyhogy még azelőtt, hogy beszéltünk volna, beadtam a derekam, és beszedtem a gyógyszert. Utálom-érzés még mindig. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy kell nekem, bár kétség nem fér hozzá, vannak jótékony hatásai a zsibbadás- remegés- fura érzés dolgokra. Vagy csak simán működik a placebo-hatás.
Na és ennek tükrében, meg mert én még őszinte ember voltam(vagyok, leszek), azon gondolkodtam, hogy is kéne mindezt elővezetnem a dokinak. Mert el kéne mesélnem neki mindezt, de azért bennem van a para, hogy (joggal) leszedi a fejemet, amiért ekkora kísérletezős marha vagyok. Ráadásul a lábrázások ugyan megszűntek, és július eleje óta egy sem volt, helyette vannak igen érdekes ritmuszavaraim. Tényleg nagyon érdekes érzés.. olyasmi, mintha belül a szívemben egy kismadár csapkodna a szárnyaival. Pár másodpercig tart, úgy óránként kétszer-háromszor, és magától helyreáll. Amióta ez van, azóta a pulzusom már csak időnként megy 90 fölé, megmarad olyan hetvenöt és nyolcvan között. A vérnyomásom nem magas. Ez nyilvánvalóan nem a neurológus asztala, de mivel minden bármivel összefügghet, így azt hiszem, jobb, ha tud róla. Meg a nyakzsibbadásomról. Ami néha annyira gáz, hogy fáj tőle a fejem. De ez sem folyamatos.
Na de ha mindezt őszintén elmondom, akkor megint kezdődik minden elölről, egy másik vonalon. Kétféle tipp is kering azok között, akik valamennyit is tudnak rólam, és a nyavalyáimról. Vagy pajzsmirigy, vagy sm. Nos, részemről egyik sem. :D Amúgy meg nem is akarom tudni. De ha nem akarom tudni, és nem mondom el, akkor egyáltalán minek megyek? Szóval.. erőt kell vennem magamon, és elmondani. Tudom. Csak nem könnyű.
Miközben gondolkodtam ennek a tizenötezer-féle verzióján, eszembe jutott, amikor még a múlt évezredben anyám Budapestre hordott egy orosz (ukrán?) doktornénihez a Körtérre. Minden nap kaptam egy injekciót, (fogalmunk sincs, miket, a doktornő saját készletéből való volt) Nem tudom honnan tudta, vagy miből gondolta, de ő akkor ott megmondta, hogy "lesz még annyi bajom, ami másik nyolcnak is elég volna". Nos, egészen eddig nem jutott ez eszembe, csak most. De mondjuk, hogy már meg van a nyolc, úgyhogy részemről befejezném ezt az orvosos-neurológusos-kitudjamégmilyenes dolgot.
Mondja valaki, hogy fogalmuk sincs, és ennyiben maradhatunk. :) De úgyis tudom.. nem ez lesz ám. Kardiológus, ekg, huszonnégy órás vérnyomásmérő, vérvétel, egy kis ez, egy kis az.. közben egy mri kontroll, és úgy december vége felé már végzek is mindezzel.
De sose legyen ennél nagyobb bajom ám. :)

2011. szept. 9.

Miért nem olvasok újságot?

Egyszerű oka van ennek: untat. :D Mindig vannak próbálkozásaim mindenféle nyomtatott sajtóval, hogy na majd azt.. de rendre úgy járok velük, hogy maximum két szám erejéig tud lekötni, aztán soha többet. Ez alól jelen pillanatban a Nők Lapja Psziché c. kiadványa kivétel, de a legutoljára megjelent már erősen hajaz arra, hogy maradnak benne olvasatlan cikkek.
Nem tudnak lekötni az egykaptafára készülő női újságok, már a nők lapját sem tartom olyan színvonalúnak, mint régen. A többi pedig szinte szót sem érdemel. A kreatív lapok eleve nem érdekelnek, lévén sem tehetségem, sem pénzem nincs az azokban szereplő remekebbnél remekebb ötletek megvalósítására.
A napilapok a legszörnyűbbek mind közül számomra. Nincs olyan, ami ne lenne mérhetetlenül átlátszóan szenzációhajhász, ráadásul, lehet engem nagyképűnek is hívni miatta, de a legtöbb újságíró, aki ezekbe a napilapokba ír, szerintem jobban tenné, ha inkább közmunkásnak jelentkezne.
A dolog másik fele, hogy az internet fénykorában a nyomtatott sajtó igen ritkán tud(na) újdonsággal szolgálni. A megjelenő hírek zömét már rég olvasta az ember az összes létező hírportálon, ha igazán nagy durranásról van szó, akkor a "hivatásos" bloggerek is írtak már róla.
De azon kapom magam, hogy egyre kevesebb közéleti, politikai cikket olvasok el a neten is. Az index a kezdőlapunk, ahányszor megnyitom a böngészőt, azonnal láthatom mik a fő hírek, de ritkán olvasom el végig. Ha mégis, akkor úgyis az a vége, hogy felhúzom magam azokon az eszement dolgokon, amik megtörténhetnek, úgyhogy jobban teszem, ha csak a címéig jutok el. Ellenben egyre többször kattintok blogos véleményekre, mert az viszont mindig jobban érdekel, hogy ugyanazt a dolgot, hányan, hányféleképp látjuk, hogy éljük meg, hogy vészeljük át.
És ezzel kapcsolatban kérdésem is van. Ti olvastok újságot? És miért nem? :P

2011. szept. 8.

Kutya kutya csudajó

... alig-alig ugató. Ez még az egyik olyan "mesekönyvből" való idézet, ami még az én gyerekkoromból maradt fenn a gyerekeim számára, keménylapos változatú, és minden gyerekem kívülről tudta. Párszor eszembe jutott már ez a sor, mióta kutyatulajdonosok lettünk. Igaz is rá, mert tényleg ritkán hallani a hangját. Ugatni nemigen szokott, néha vakkant egyet, és ennyiben kimerül nála a dolog. Ellenben skálázni azt nagyon tud. Igazi társasági lény, úgyhogy ha egyedül marad, akkor csinál egy röpke öt-tízperces műsort, hátha akad közönsége. Először nyüszít. Aztán ha ez nem jön be, akkor fokozza a hangerőt, majd a nagyobb hangerővel való elnyújtott áááá következik. Ezt még tudja fokozni azzal, hogy szépen kitartja a hangot. Aztán, ha nem jön be (és általában úgy van, hogy nem jön be), akkor elcsendesedik. Visszaváltozik azzá az értelmes nézésűvé, aki előtte volt.
Mióta elkészült neki a kinti "birodalom", azóta szépen összeszoktunk. Jól érzi magát, szereti a gyerekeket, reggelente azt sem tudja hova legyen izgatottságában, amikor először lát minket. De ugyanígy van ez akkor is, amikor valamelyikünk hazaérkezik. Szaglász, izeg-mozog, és alig várja, hogy lehajoljunk hozzá egy simogatás erejéig legalább. Tutira megismer bennünket, és már mindegyikünket másképp köszönt. Rajtam igen hamar átlátott, mert ugyan szót fogad, ha muszáj (tisztára, mint a gyerekeim), de pontosan tudja, hogy alapvetően simogatásokra számíthat tőlem. Balázs az abszolút főnök számára, ha ő jelen van, mi az orrunkon is pöröghetünk neki, meg sem moccan a falkavezér mellől. :)
Tegnap megejtették az első állatorvosi látogatást is. Át kell regisztrálni a chipjét a régi tulaj nevéről a mienkre, meg gondoltuk, nem baj, ha meg is nézik. Kíváncsiak voltunk arra az állítólagos süketségére is, de ezzel kapcsolatban már a telefonban "lelombozott" a doki, mikor megemlítettem neki, és csípőből visszakérdezett, hogy fehér e, mert azoknál "fajtahiba". (ő nem ezt a szót használta) Az orvosnál igen jó gyerek volt, szagmintát vett, de tűrte a vizsgálatot, dokinak nagyon tetszik, nagyon elégedett vele, és hát igen.. süket, mint az ágyú. Genetikailag. Mert a hallócsontocskái nem fejlődtek ki rendesen, ami állítólag az albínó fajtákra jellemző. Nos, az, hogy nála vannak ezek a barna foltok, nem mérvadó ebből a szempontból. Nincs ezzel baj egyébként, mármint, hogy van ez  fogyaték, mert nagyon jól tudunk vele kommunikálni ennek ellenére is. Figyel a kézmozdulatainkra, és csinálja, amit kérünk. Egyetlen esetben jelent problémát, ha fel akarjuk hívni magunkra a figyelmét, mindenképpen szemben kell állnunk vele. Ebből következően sosem fog póráz nélkül az utcán sétálni, mert nem tudnánk kiabálni neki. Az orvos azt tanácsolta, próbáljunk beszerezni egy ultrahangos sípot, hátha azt meghallja.Utánanéztünk, pár száz forintért beszerezhető, úgyhogy egy próbát megér.
Érdekes, hogy egy hét alatt hogy beilleszkedett ide, és hogy megszerettük. Már hiányozna, ha nem lenne. Pedig mondták többen is, hogy "megbánjuk", ráadásul rögtön ilyen nehéz kezdetet, hogy több éves, és süket.. nos, nem bántuk meg. Remélhetőleg ő sem bánja, hogy mi lettünk az új családja, és lett egy új otthona.
Azt pedig soha többet nem mondhatom már, hogy a "kutya se figyel rám...", mert abban biztos lehetek, hogy minden fogyatékossága ellenére minden idegszálával figyel. És pontosan tudja, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem a családban.. érzékenység terén. Jófej, na.. Szeretjük. :)

2011. szept. 7.

Szétestem

Mondhatni teljesen. Darabokra hullott minden. Itt bőgök a darabok között, mert nem tudok velük mit kezdeni. Össze kéne rakni, de nem tudom hogyan. A tehetetlenség pedig megőrjít, és fáj. Nem tudom mit kéne tennem, vagy mi az, amit nem kéne tennem. Az elmúlt egy hét sok(k) volt. Elfáradtunk bele mindannyian. Lavíroztunk, megcsináltuk. Jól teljesítettünk, mert mindenkinek meg van mindene, ami kell, mindenki eljutott mindenhova, ahova kellett, ettünk is, szóval.. gond egy szál se.
Az iskolai változásokkal változott a munkaidőm is. Egy héten kétszer a négy helyett hat, vagy hat és fél órát dolgozom. 10:30-tól vagy 16:30-ig, vagy 17:00-ig. Ami rendben is lenne, ha állandóan így lenne. De mivel a plusz órák túlórában vannak kifizetve, így lesz, amikor mondjuk 10:30-tól 14:30-ig leszek csak, vagy épp addig, amíg nem érkezik valaki, aki levált. Ez is rendben van, ha tudom előre. De nem fogom tudni, soha előre, ha szerencsém van, akkor aznap délelőtt 10:25-kor már kiderül. Ha nem, akkor csak abban a pillanatban, amikor eljöhetek. Azt hittem, edzett vagyok már az ilyenekben. De tévedtem.
A gyerekeknek sem jó a kiszámíthatatlanságom, mert nem tudom megmondani, ráérek e délután mondjuk tornacipőt venni, vagy várni kell. Nem számíthatnak rám úgy, ahogy eddig, és ez bánt.
Balázsnak sem jó, mert hiába beszélünk meg valamit, ha az utolsó pillanatban megváltozik. Ráadásul a "pihenő idejével" játszunk, ami ritka kincs egy állandó éjszakás műszakban dolgozó valakinek.
Nem tudom betervezni előre, mikor megyünk a bőrgyógyászatra, nem jöhet közbe semmi váratlan esemény. A saját dokimhoz úgy egyeztettem időpontot, hogy még ő tesz nekem szívességet, hogy legyen némi esélyem oda is eljutni, meg esetleg dolgozni is.
De még ez is mind-mind semmi... igaz, ezek folyománya, hogy már a múlt héten szöget ütött a fejembe, hogy mekkora világmarhája voltam én akkor, amikor mindenáron elvágyódtam itthonról. Soha életemben nem volt olyan jó életem, mint akkor, amikor "csak" itthon voltam. Akkor, amikor a nap huszonnégy órája arról szólt, hogy én vagyok a biztos pont itthon, akinél összefutnak a szálak, aki megoldja, elhozza, megveszi, megfőzi, megsüti.
Ma Patrik szülői értekezletére mentem munka után közvetlenül. A tegnap esti Erik-akció miatt amúgy is egész nap elég nyomi voltam, aztán Patrik osztályfőnöke megkoronázta az egészet egy roppant kedves, ám az én lelkemnek jelen pillanatban tőrdöfésnek számító mondatával. "Az idén is szeretnék azon a vonalon tovább menni, mint tavaly, de van valami, amit hozzá kéne tennünk. Veletek együtt szeretném fogni a gyerekek kezét ebben az utolsó évben, mikor még igazán gyerekek. Ez az utolsó "laza" évük, legyünk mellettük, érezzék, tudják, hogy mindenben támogatjuk őket, és mindegyikünknek az a legfontosabb, hogy ők még nálunk is boldogabbak legyenek." Ez, hogy úgy mondjam teljesen betette a kiskaput. Már ott alig bírtam magammal, nehogy elsírjam magam, és aztán még itthon is tartanom kellett magam. Elég hülyén néztem volna ki, úgy jövök haza a szülőiről, hogy sírok, mint a záporeső.
Eddig ment. A tartom magam. Most már nem. Csak jönnek a könnyek, és nem is fogynak el.
Nem akarok ennyire szétmorzsolódni, nem akarok türelmetlen szaranya lenni, aki sosincs itthon, aki sosem főz, aki mindent elfelejt, aki sosem süt.
De felmondani sem akarok.
Úgyhogy jobb megoldás híján, jó alaposan kisírom magam.

2011. szept. 6.

Minden nagyon jó

.. minden nagyszerű, és mindenki happy. Lehetne ez az alcíme a mai szülői értekezletnek, ami nyitotta a sort az idén, ezúttal Eriknél. Gondolom a kissé gúnyos felhang azért kiérződik ebből. Kedves gesztussal nyitottak, a három harmadikos évfolyamot (illetve szüleiket) együtt üdvözölte az új "helyükön" az ottani igazgatóhelyettes. Róla tudom, hogy valóban hiteles az, amikor azt mondja, bármi probléma van, forduljunk hozzá bizalommal, mert mindenre van megoldás, csak meg kell találni. Reményét fejezte ki, hogy jól érzik magukat a gyerekek, és remélte, hogy a kezdet nehéz csak, és végül mindenki örömét leli majd ebben az új rendszerben.
Aztán folytatódott az osztályban. Az idén E. néni az osztályfőnök, így tőle tudtuk meg az összes hivatalos tudnivalót, a tanítási szünetek időpontját, a nyílt napok időpontját, az iskola telefonszámát, stb.
Aztán szó esett a hatalmas újdonságról, a fakultációkról. Ami az összevonás, és a tanárok/tanítók kötelező többletórájának a szövődménye. Már akkor is bonyolultnak hangzott, mikor a tervezetet láttam/hallottam, de most aztán.. minden évfolyamon van négy osztály. Négyszer kettő tanító nénivel. Meg még van egy gyesről visszajött tanítónő, és egy nem tudom milyen státuszt foglaló tanár/gyermekvédelmis/ valaki, akiknek szintén "kellett" órákat adni. (vagy el kellett volna küldeni). Na, de maradjunk a fakultációknál. Szóval.. a négy osztályból minden nap egy-egy órányi időre lesz hat tanulócsoport. Erre az időtartamra a hat tanulócsoport mindegyikének kitaláltak valamin nagyon-nagyon hasznos dolgot, ami nélkül nem is élet az élet továbbá. Erik pl. ma rejtvényfejtésen volt. Holnap színjátszóra megy. Holnapután pedig harmónia a mozgásban nevűre. Nem ide akart, de közölték vele, ez nem kívánságműsor, mindenki be van osztva mindenhova, és kész. Úgyhogy ment. Meg megy. A tanítók pedig.. egy tartja a fakultációt, a párja meg addig újságot olvas (meg őrzi), hogy a plusz két embernek is legyen mit csinálni. Ritkán fog ismétlődni ugyanaz a foglalkozás, úgyhogy nagyon nagy haszna nem lesz. Hívhatnánk kötelező szakkörnek is szerintem, de mégsem, mert szakkörre akkor megy valaki, ha kedve van az adott dologhoz, vagy tehetsége, vagy ilyesmi. (kivéve, ha emelt matekra jár, mert annak kötelező a matek szakkör).
Szó esett még az oszálypénzről, de csak mert én felvetettem. Mármint hogy minek fizetnénk havi 1000 Ft-ot, amikor sehova nem is mennek? Úgyhogy most én vagyok valószínűleg a fekete bárány, aki amellett, hogy még dohányzik is, sajnálja a gyerekétől a havi ezrest, pedig ez nem igaz. Sajnálom olyan helyre gyűjtögetni, ahova felesleges. Az idén állítólag szeretnének erdei iskolába menni, és majd akkor erre lehet, hogy kéne előre tartalékolni, de megbeszéltük, hogy akkor a meglévő pénz mellé a második félévben gyűjtögetünk, addig nem. Volt, aki nem értett egyet, és fizetne akár kétezret is, de a többség bőszen bólogatott arra, hogy "felesleges".
Ezek után hat órakor eljöttem. (fél ötkor kezdődött).
Mondhatnám, hogy itthon csend és nyugalom fogadott, és szívesen mondanám is, de ez nem igaz. Fiaim hozták a formájukat, morogtak-veszekedtek-verekedtek egymással minden csip-csup marhaságon. Ki megy ki a másikkal, ki nem, ki simogatta meg a kutyát, ki nem.. Odáig fajult a dolog, hogy Erik és Patrik halálra sértegette egymást, mígnem aztán Erik úgy kilenc óra tájban rendesen kiborult, és csak zokogott, zokogott. Én meg ültem tehetetlenül nézve őket, és csak nagyon nehezen esett le a tantusz, hogy az, hogy végül is melyikük iskolatáskája az értékesebb (az egyik egy kappa, a másik egy budmil), csak jó ürügy arra, hogy sírhasson, mert valamiért nagyon sírni szeretne.
Melléfeküdtem, és nagy nehezen elkezdte.. hogy utálja ezt az új iskolát, mert sosem szólítják fel, mert sokat kell várni az ebédre, mert nem is kaptak olyan udvari játékot, amit ígértek, csak az elsősök, de onnan meg elzavarják őket, meg utálja ezt a fakultációt, és végezetül, a legnagyobb probléma mind közül, "amerre nézek, mindenhol c***ny van". Arra a kérdésre, hogy bántják/bántották e, nemmel válaszolt. Nem is cikizték. Csak egyszerűen elege van belőlük máris. És nem érti, hogy nekik miért nem kell uszodahasználati díjat fizetni (aki rgyk-t kap, az díjmentes), mikor nekünk meg igen. Erre a kérdésére nem tudtam válaszolni, de egyébként jogos. A rasszista megnyilvánulását igyekeztem csitítani, mondtam, hogy nem kell azzal foglalkozni, ki milyen származású, ők ugyanolyan gyerekek, mint ő. De erre is volt válasz: nem ugyanolyanok, nekik mindent szabad.
Tudtam én, hogy nem lesz könnyű. Arra nem számítottam, hogy máris csordul a pohár nála. Még reménykedem, hogy mégis a legnagyobb baj a hatalmas változás (másik épület, másik városrész, nincs ott a Patrik) ami nehezen megy neki, és végül jól is alakulhat.
Annyira szeretném, hogy úgy legyen, hogy minden nagyon jó, minden nagyon szép, és mindenki happy. :)

2011. szept. 5.

Még csak hétfő

...és én máris nagyon fáradt vagyok, és nagyon minden bajom van, és pénteket akarok. De addig még vár rám egy szülői értekezlet holnap, egy szülői értekezlet holnapután, meg munka, munka, munka és munka.. némi túlórával megspékelve. Pedig úgy szeretnék aludni. Mondjuk olyan huszonnégy órát. És akkor talán nem zsibbadna a nyakam, nem fájna a fejem, nem remegne a kezem és nem sajognának az izmaim sem. De lehet, hogy ehhez az is elég lesz, ha a hidegfront végre megérkezik rendesen, aztán eldönti, hogy megy, vagy marad.. én arra szavaznék, hogy menjen.
Ma kissé kiborultam egy telefontól, amit a polgármesteri hivatalból kaptam,
megijedtem egy-két leizzasztós rosszullét-hullámtól,
elfáradtam a túlórától.
És még hétfő is van. Nem az én hétfőm. Minden vágyam aludni most már. Nagyon fáj minden porcikám.
Úgyhogy mára ennyi..

2011. szept. 4.

A világról

Arról akartam írni a múlt héten is már, hogy milyen érdekesek az emberi kapcsolatok. Lerágott csont a téma, az tuti, mert már sokan, sokféleképpen írták meg sok helyen is. Aztán elkezdtem olvasni az Istentelen század című könyvet, és végül nem írtam. De aztán csak motoszkált bennem mindenféle gondolat, a könyv hatására is, aminek egyébként semmi köze a valláshoz, egész érdekes műfajt képvisel, mert nem igazi családregény, nem igazi történelmi regény, de valahogy a kettő között van. Ahogy haladtunk előre a század elejétől, úgy formálódott bennem a vélemény, hogy mondhat nekem akárki akármit, nem is változott semmi. Csak lett egy csomó sallang az életünkben. Bankszámla, bankkártya, internet, mobiltelefon, autók, központi fűtés, gyorsétterem. Ami nélkül mi már nehezen boldogulnánk, ha boldogulnánk egyáltalán. De épp az én (és a nálam idősebbek meg főleg) generációm még élénken emlékszik arra, hogy mekkora öröm volt decemberben banánt kapni (nem ám bármikor az év minden napján), de arra is, hogy milyen finom volt az a "letekerhetős" kifli a poharas kakaóval reggelente. Van egy csomó dolog, amire jó visszaemlékezni a gyerekkoromból, sőt, nagyon sok ilyen van. Arra viszont sehogy sem sikerül emlékeznem, hogy mennyire éltünk a mostanihoz képest lassú életet. Mert oké, a tanév pl. akkor egy örökkévalóságnak tűnt, de én akkor iskolás voltam, és az ugye nem mérvadó. De tudom azt is, hogy mindig sürgettek valami miatt. Meg mindig dolgoztak. Hétvégén meg itthon dolgoztak. A kertben, a házon, a ház körül. Mi pedig, pont, mint az én gyerekeim most, játszottunk, tévét néztünk (vasárnap délután négykor mintha kötelező lett volna a Disney délután), leckét írtunk. Az én barátnőim pont úgy kiabáltak a kapuban nekem, mint a fiam barátai ma délután.
Szóval.. a nagy gondolkodásban, amit nem tudok most túlságosan jól leírni, arra jutottam, hogy a világ semmit nem változott, csak modernebb lett. :) Vagy nem?

2011. szept. 3.

X-faktor

újra. A nagy kutyázásban majdnem elfelejtettem, hogy ma kezdődik megint. De szerencsére végül sikerült megnéznem. Nos, azt kell mondanom, hogy minden szidalom ellenére az idén is jónak ígérkezik. Mondjuk azért is, mert már az első válogatáson három papír zsebkendőt is telesírtam, de még ennél is többször maradt tátva a szám. És igen, a nulla hallásommal is többször is szaladgált rajtam a hideg. Jónak ígérkezik. :) Ha lemaradtatok (direkt, vagy véletlenül), azért mindenképp nézzétek/hallgassátok meg:
Őket és Őt. De hogy ne csak lányokat mutassak, Őket és Őt is.
Ilyenkor mindig él bennem a remény, hogy ha ilyen tehetséges, kedves fiatal emberek is élnek kicsiny hazánkban, mégiscsak lesz itt még jó világ. :) De ha nem, legalább lesz, aki elénekli. :)

Eggyel több a létszám

Tegnap óta egy pasival több van itthon. Megy ez nekünk, igaz? :D De a plusz pasi nem kétlábú, hanem négy. Igen, beadtuk a derekunkat, és lett egy kutyánk. Nem teljesen úgy és olyan, ahogy azt mi eredetileg elképzeltük. De elmesélem.
Balázs egyik kollégája úgy két hete megkérdezte Balázstól befogadnánk e a 3 éves francia buldogjukat, Arthurt. Érkezik hozzájuk a baba. Amellett, hogy olvastam a héten épp olyan véleményt is, hogy micsoda dolog az ilyen, amikor gyerek jön, a kutyát lepasszoljuk, mert már nem kell, én azt gondolom, felelős gondolkodásra vall. Akármennyire szerették és szeretik is, családtagnak tekintik, a kutya, az kutya. Nekem is fontosabb lenne a saját vérem, mint a kutyám. Bármennyire hülyén hangzik is ez. Nem tudhatják előre, hogy Arthur hogy fogadná a kis jövevényt, lévén Ő volt ott először, mégis egy kisbaba ugye egészen másfajta igényekkel rendelkezik, mint egy kutya. Lényeg a lényeg.. megkérdezte, miután családon belül nem sikerült elhelyezni őt (már mindenhol van kutya), hogy akkor mi mit szólnánk hozzá. Mi pedig majdnem gondolkodás nélkül igent mondtunk. Azt gondoltuk, még külön jó is, hogy "előnevelt", ráadásul panel lakásban lakott eddig, így a helyszűke is ismerős lesz neki. A fajtájáról tudtuk, hogy gyerekbarát. Kis termetű és masszív, aki nem ugrabugra fajta, de azért nem is a világ lustája. Szóval minden szempontból ideális választásnak tűnt. Gyerekek röpdködtek örömükben a hírtől, hogy végre valahára kutyájuk lesz. Főleg Erik. Alig várták, hogy elteljen a hét, mert péntek délutánra volt beígérve az érkezése.
Úgy is lett. Tegnap megérkezett az eddigi gazdáival Arthur (Weasley). Első pillantásra én kicsit visszahőköltem, mert kisebbnek gondoltam. Nem nagy, viszont csupa erő és izom, és ez látszik rajta. Egy pillanatig sem zavartatta magát, azonnal jól érezte magát a kertben, mindent jól végigszaglászott, a gyerekeket is, szemmel láthatóan nagyon örült.
Estére megcsináltuk a helyét. Először a fürdőben, a mosógép előtt. De ott nem jó, mert a közlekedőben a laminált parkettán nem tud közlekedni, elcsúszik. :D Aztán átkerült a fekhelye a konyhában a radiátor elé. Akkor már tudtuk, hogy erősen átmeneti a helyzet, mert ezt egyikünk sem lesz képes jól tolerálni, hogy a konyha közepén egy kutya legyen. De első este félretéve mindent, még ezt sem bántuk. Jól nevelt kutya, egyetlen komoly hibával(?) rendelkezik, hogy süket. De komolyan. Ez mondjuk csak félig hiba.. mert a nevére nem hallgat, és csak kézjelekkel tudunk vele kommunikálni (de érti), viszont cserébe nem zavarja az sem, ha egy utcányi kutya ugatja egyszerre, mert nem  hallja.
Mielőtt végleg bejöttünk, még sétáltunk vele egy kört, szépen sétál, nem húz, nem rángat, jön, a legkisebb pórázmozdításra reagál. Megállapítottuk, hogy "nem lesz itt semmi gond". Aztán bejöttünk, elkezdődött az esti mindenféle. Mindenkit elkísért wc-re, és megvárta a wc ajtó előtt. :D
Az első riasztó bonyodalom fél tizenegykor történt. Balázs már elaludt, én békésen olvasgattam a fürdőkádban, mikor Roli sikított. De nem kicsit. Hogy mi történt? Kijött a konyhába, mutatta Arthurnak, hogy menjen a helyére, aki úgy döntött, nem megy. Helyette játszani akart, és indult Roli felé. A francia buldogok (mint az összes buldog fajta) igen sajátos levegővételi technikával rendelkeznek, mert nagyon kicsi az orruk, így ha izgatottak, egészen úgy hangzik, mintha morogna. Roli ettől megijedt, és elszaladt. A kutya meg utána. Roli visítva-sikítva menekült, mi meg ketten kétfelől rohantunk szívdobogva-rémülten. Persze, hogy az összes rémtörténet, amit valaha hallottunk, azonnal megfordult a fejünkben. Őszintén? Ugyan ezt így nem beszéltük meg, de azt hiszem, ott és akkor mindkettőnk fejében megfordult, hogy azonnal visszaszolgáltatjuk a gazdájának. De aztán Rolit igyekeztünk megnyugtatni, elmagyaráztuk, hogy kellene közeledni felé, elmondtuk, hogy ne féljen, hogy ő a főnök. Még nincsenek komoly barátságban, de már alakul a helyzet.
Arthur helye pedig közben készül odakint. Abban abszolút egyet értettünk Balázzsal, hogy nem tartjuk a lakásban. Jobb lesz mindenkinek, ha lesz egy külön vacka.
Beszéltünk a gazdájával is ma, aggodalmát fejezte ki a Roli-helyzet miatt, és mondta, hogy természetesen, ha úgy ítéljük meg, akkor visszacsináljuk. Sosem élt gyerekek között, ez az egyetlen "mentsége" arra, hogy fel van spannolva. Amellett, hogy ugye azért ez neki is egy merőben új helyzet.
Úgy gondolom huszonnégy óra után még nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket. Meglátjuk, hogy alakulnak a továbbiak.. de remélem, összeszokunk, csiszolódunk, és igazi társak lesznek egymásnak a fiúkkal. :) De ezek majd további kutya-címkéjű bejegyzések témái lesznek.


2011. szept. 1.

Az első nap

Kicsit sem indult zökkenőmentesen. De csak azért ám, mert nagyon klappolnia kellett volna mindennek ma reggel. Úgy kezdődött minden, hogy orbitális fejfájással ébredtem. Ennyire már ezer éve nem fájt. Még az első kávém előtt be kellett vennem egy fájdalomcsillapítót. De azért sikerült megcsinálnom a tízóraikat, elkészült mindenkinek minden táskája, a dobozokat bekészítettem egy-egy szatyorba. Még magamnak is sikerült elraknom az egész napos munka fő kellékei (úgymint könyv, innivaló, kávé, laptop). Rolandot is sikerült egészen rövid idő alatt felébreszteni, úgyhogy éppenséggel negyed nyolcra már meg is nyugodhattam volna. Patrik 7:20-kor elköszönt, és elindult. (gyalog) Erik busszal fog járni az idéntől.  Első nap elkísértem. 7:40-kor kell itt lennie a busznak az új menetrend szerint, ami ugyan eleve nem jó, mert 7:45-re már bent kéne lenni az iskolában. Még szerencse, hogy már tegnap szóltam a tanító néniknek, hogy késni fog, mert busszal jön. 7:45-kor még itt álltunk a buszmegállóban. A menetidő tíz perc. Eriknek már fájt a hasa, és vacogtak a fogai. Izgult, mi lesz, hogy elkésik. Izgult, hogy mindent megjegyezzen. Sosem kellett még neki buszozni, ráadásul most rögtön majd úgy, hogy délután már egyedül kell hazajönni. Nem nagyon mertem ránézni, mert annyira sajnáltam, féltettem, hogy félő volt, kibuggyanak a könnyeim. Végül megérkezett a busz, és 7:55-kor már a suli előtt voltunk. Szabályosan felrohantunk a két emeletnyi lépcsőn, de persze kaptunk szemrehányó pillantásokat a tanító néniktől. Na mondjuk nem hatottak meg.. én szóltam..
Erikkel még gyorsan megbeszéltük a délutáni teendőket, aztán elköszöntem tőle. Még volt kis időm a boltnyitásig, így elmentem a gyógyszertárba, a pékségbe, közben folyton az járt a fejemben, hogy remélhetőleg mindent elmondtam neki. Meg az, hogy mégis kellett volna neki az a telefon.. nyugodtabb lennék.. vagy idegesebb...
Kinyitottam a boltot, aztán gondoltam egy nagyot, és felhívtam a polgármesteri hivatalt emiatt a menetrend miatt. Meglepően készséges és tájékozott fiatal emberrel beszéltem, aki azonnal mondta, hogy már tudnak a problémáról, és valóban elkövették azt a hibát, hogy a buszt nem az iskolásokhoz, hanem az ovisokhoz igazították, de legkésőbb két hét múlva már lesz egy újabb menetrend, ami igazodik az iskolai rendhez. Na, úgy legyen..
Meglepően sokan jöttek ma vásárolni, úgyhogy sok időm nem volt gondolkodni, legközelebb arra eszméltem fel, hogy fél 12. Aztán meg hogy hív Patrik, hogy elindult haza.
Innentől megint felgyorsultak az események, és Balázs kérés nélkül is elment a suli elé, hogy "meglesse" Eriket, hogy száll fel a buszra.. Igenám, csakhogy.. Erik kijött háromkor, ahogy kell. A busz 15:10-kor megállt az iskola előtt, csakhogy épp ellenkező irányba  ment, mint neki kellett volna. Úgyhogy további negyed óra várakozás következett.. volna.. ha közben Balázs nem unja meg, és nem hozza haza. Szóval jó ez a busz.. csak mégsem. Remélem tényleg megváltoztatják a menetrendet, mert ez így egy kalap.....
Az első nap jól telt nekik. Eriknek tetszik az új épület, bár vannak furcsa korlátozások, pl. nem lehet a lépcsőn csak a fal felőli oldalon menni (van korlát), nem lehet ablakot nyitni, meg ilyenek. A digitális tábla nekik csak október 1-től használható.
Patrik is nagyjából meg van elégedve, bár körberöhögték a tűzvédelmi oktatást, ami nagyjából abból állt, hogy közölték, a digitális táblát nem lehet száraz ronggyal törölni, mert kigyulladhat. :D Náluk keményebb korlátozások vannak, az osztálytermek zárva(!) vannak a szünetekben, szünet végén azonnal (!) osztályonként sorakozó van, meg ilyenek. Hát nem tudom..
Roli nagyon jól érezte magát az oviban, sokat játszott, jót aludt, és végre találkozott a barátjával is. :) Az új kislányok nem tetszenek neki, mert az egyikük kint az udvaron hátba vágta.
Jövő hét kedden és szerdán szülői értekezlet előbb az alsós gyerekemnél, utóbb a felsősnél. (mélysóhaj)
Végezetül pedig idebiggyesztek egy képet, amit Virágtól csórtam el, mert tetszett az ötlet. Nyomtatni nem tudok, mert a nyomtatónk úgy másfél héttel ezelőtt úgy döntött, nyugdíjazza magát, de mire való a technika.. kiszíneztük paint-tel. A kérdés pedig, ami a képhez kapcsolódik: Ez az osztályod/csoportod. Melyik vagy Te közülük?
Aki tud elemezni ebből, most az egyszer tényleg ne fogja vissza magát. Kíváncsi vagyok.. :) (de ez nem újdonság)

Eltelt tehát az első nap. És már van lista, mi maradt le, illetve mi kell még. Nem lesz unalmas a hétvége. :) :D