El kéne költözni

Időről időre megfogalmazódott már bennem a vágy, de valami mindig elmulasztotta. Most nem múlik. Már mióta hazajöttünk a Balatonról, egyfolytában csak mennék. El innen, és lehetőleg az országból is. Ez utóbbi nem reális, mert egyikünk sem beszél nyelvet úgy normálisan (én sehogy se inkább), meg hát három gyerekkel, akiknek ugye iskolába kell járnia (és a legtöbb európai országban Rolinak is ott kéne lennie) ilyesmibe nem vág bele az ember eszetlenül. De a belföld sem reális sajnos, mert se nem örököltünk, se nem nyertünk a lottón, de még csak félretenni sem nagyon tudunk. Hiába vágyakozunk elmenni, maradnunk kell.
Ami viszont érdekes, és csak azóta a balatoni nyaralás óta tudom magamnak igazán megfogalmazni, hogy vicces módon (vagy inkább szánalmas módon) el kellett hogy múljak 33 éves hozzá, hogy úgy tudjak hosszú időre elmenni itthonról, hogy jól érezzem magam. Valahogy a mi családunk ebből a szempontból elég fura. Sosem volt olyan, hogy bárhova is kellett mennem, ne bőgte volna ki a két szemét anyám is, nagyanyám is. Csak úgy.. nem hiszem, hogy annyira hiányoztam volna, hanem csak mert új volt a helyzet, és nem felelt meg a megszokottnak. Emiatt soha, sehol nem éreztem jól magam. Nyilván egy kórházban amúgy sem érzi magát jól az ember, de amikor még ez a plusz is ott van, hát, volt olyan, hogy én is napokig bömböltem, hogy haza akarok jönni. És most, először mióta egyáltalán világot láttam, alig vártam, hogy leléphessek, és kiléphessek végre a mindennapok ördögi köréből. Ami ugye nem egyszerű, de már erről is írtam régebben. A helyzetet bonyolítja újabban a hipochonder nagybátyám napi nyűglődése, amit valamiért mindig velem kell, hogy megosszon. Nagyon bele vagyok fáradva, és komolyan, legszívesebben néha elküldeném melegebb éghajlatra, ha nem szánnám annyira. Bár van, hogy olyan hangulatban talál, hogy megkérdezem tőle, mikor hallott engem panaszkodni, hogy itt fáj, ott fáj, lüktet, zsibbad.. stb? Mert majd ha én is csak erről tudok beszélni, na, majd akkor foglalkozom az övével is. Azzal is tele van a hócipőm, hogy a nagyanyámnak velem kapcsolatban az a legfontosabb dolog, hogy megyek e dolgozni aznap.
Úgyhogy álmodozom a szabadságról, amit jelentene számomra, számunkra egy önálló otthon, de a véres és rideg valóságban esélyünk sincs erre. Hitelt se nem kapnánk, se nem mernénk bevállalni, más lehetőség meg ugye nincs.
Így aztán maradunk, ameddig bírjuk. És reménykedem, hogy nem kerülök bele a hírekbe egyszer, mert besokalltam... :)