Namostaztán...

.. nagyon elegem van. A fiaim teljességgel meghülyültek, és ha nem ütik-vágják egymást, akkor válogatott sértésekkel bombázzák egymást. Vagy ha nem, akkor eltorlaszolják a szobaajtót egymás elöl. Aztán meg kórusban bömbölnek, és mikor mindkettőnek még a haját is leüvöltöm a fejéről, akkor közlik velem, "kösz, hogy ilyen együtt érző vagy"A harmadik mindeközben háborítatlan nyugalommal szemléli az eseményeket, csak a szeme pajkos csillogásából látszik, hogy raktároz. Nem kell már sok, hogy beszálljon a buliba.
Tudom én, hogy mindig és újra meg kell vívniuk egymás között a saját kis harcaikat. Nincsenek könnyű helyzetben (a két nagyról van szó), mert valahogy olyan érdekesen alakult minden. Patrik amennyivel "kisebb" termetű, annyival gyorsabban jár az esze. Erik pedig, amennyivel le van maradva a részképesség-fejletlenségek miatt, annyival "macsóbb", mint Patrik. Szóval simán fej-fej mellett haladnak, de mégis, eljutottunk abba a korba, amikor már "utálják" egymást annyira, hogy a másik fejéhez vágják a teljesen nyilvánvaló különbségeket. Mindketten elég karakán egyéniségek ahhoz, hogy egyik se akarjon az okos enged játékban az okos lenni, és csak mondják, csak mondják.. Aztán pedig valakinek eljár a keze, és onnantól nincs megállás. Az győz, aki előbb bőgeti meg a másikat. Gyűlölöm ezt az egész helyzetet. Leginkább a tehetetlenséget gyűlölöm ezzel kapcsolatban, mert ha szétszedem őket, elvárják, hogy valamelyiküknek igazat adjak, vagy legalább a védelmembe vegyem, mert ha nem, hát akkor jön a "kösz, hogy ilyen együtt érző vagy" duma. De Isten látja lelkemet, nem tudom sajnálni azt a gyerekemet, aki azért verte be a fejét az emeletes ágyba, mert épp verte az öccsét. De az öccsét sem tudom sajnálni azért, mert kapott, ha előtte addig "malacozta" a bátyját, amíg az annyira ideges nem lett, hogy nekiugrott. Még nem találtam meg a jó megoldást. Azt remélem, hogy az iskolai különválást ellensúlyozzák valahogy ezzel... mert egyik sem mondaná ki, de tudom, mindkettőjüknek hiányzik a másik napközben, főleg, hogy hónapokig együtt voltak nyáron. Jó lenne ilyenkor, ha mindenkinek lenne saját szobája, ahova külön vonulhatna duzzogni, puffogni, morogni.. de nincs. Ez a kis luk van, és bármennyire nem tetszik, ez van. (majd a lottóötös..) Igyekszem valamennyit tolerálni is ebből a háborúból, azt hiszem, a lehető legtöbbet. Meghallgatom őket külön-külön is, és még egyiknek sem mondtam, hogy szégyellje magát, amiért így viselkedik a testvérével. (lehet, hogy kéne?) Az is érdekes, hogy míg én kicsit jobban átérzem Patrik helyzetét, lévén nálunk is én vagyok a nagyobb(idősebb) testvér, addig Balázs meg Erik helyzetébe tudja jól belehelyezni magát, mert náluk meg ő a kisebb. :)
Az Isten irgalmazzon nekem majd amikor ezek már hárman ölik egymást. Bár ki tudja, lehet, hogy addigra már még az együtt érzést is megtanulom az ilyen helyzetekben is. :)