Különös éjszaka volt

Sosem volt még ilyen nehéz dolgom. Írni akarok valamiről, amiről megígértem, hogy nem fogok. Tehát úgy kell róla írnom, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseim átjöjjenek, de legalább kijöjjenek belőlem, mégse mondjam ki, mi is történt.
A történet vicces. Egyrészt. Sőt, mondhatnám röhejes. És valóban röhögőgörcsöt kaptam mire a végére értünk. Elég bután éreztem magam, hajnali fél háromkor vacogva és röhögve az ágyban, de hát néha ilyen is van.
Szóval, történt valami. Sosem történt még ilyen, így aztán, mint minden első történés egy pillanatra lefagyasztott bennünket. Aztán ketten kétféleképp közelítettük meg a megoldást. Természetesen homlokegyenest ellenkeztek ezek egymással, de ez nyilván csak azért, hogy ne legyen egy kicsit sem egyszerű. Végül a másik fél érvei meggyőzőbbek voltak az enyémnél, mert mint mindig, nálam voltak a szívérvek, nála pedig az észérvek. Meggyőzött, igen hamar. Ezután már csak végre kellett hajtani a dolgot. Ami amúgy pofonegyszerűnek tűnt a google szerint. És gondoltuk, hát az is lesz. Ennél cifrábbakat is megoldottunk már, ez igazán nem foghat ki rajtunk.
Mint valami mesében (apropó, tegye fel a kezét, akinek hiányoznak a meséim), felkerekedtünk hát, hogy felkutassuk a megoldás kulcsát. Út közben még egy kicsit elvitázgattunk, vajon melyik kulcs lesz a jó kulcs végül, én mindenképpen arra a kulcsra szavaztam, amelyik az álmok ajtaját nyitja, Ő pedig meg volt győződve arról, hogy az a kulcs a jó kulcs, ami a valóság ajtaját nyitja. És megint csak sikerült meggyőznie. Így hát mentünk tovább, kerestük a kulcsot. Az első lelőhelyen nem jártunk sikerrel, hiába mondta google barátunk, hogy "oda menjünk, ott biztosan megtaláljuk", még térképet is rajzolt hozzá, ők bizony még sosem hallottak arról a kulcsról. Én ezek után még inkább meg voltam győződve róla, hogy nem jó kulcsot keresünk, azért nem találjuk. Sőt, talán nem is kéne keresnünk, csak hazamenni, és aludni. De Ő csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy megtaláljuk, akárhol legyen is. Varázspálcánk és varázsgömbünk nem volt kéznél, és egyetlen öregasszony sem jött szembe ezen a késői órán, akit kedvesen "öreganyámnak" szólíthattunk volna, hogy aztán megessen rajtunk, kétségbeesetten vihogó vándorokon a szíve és elárulja hova is menjünk, így aztán a telefonjainkat hívtuk segítségül. Mint egy jóféle mesében, a harmadik hívás után azt mondta egy női hang (azért öreganyámnak nem mertem hívni), hogy a kulcs egyik fele náluk van, menjünk érte. Azt, hogy a másik felét hol találjuk, majd ott megmondják, gondoltam. Újra felkerekedtünk, és már csak halványan mertem utalgatni a másik kulcs hollétére, mert sejtettem, hogy innen már nincs visszaút. Cseppet sem előkelő mesehősként időről időre hatalmas röhögésben törtünk ki, bár néha inkább szerettem volna sírni. Semmi kedvem nem volt ehhez a meséhez. Mesélni sem, nemhogy szerepelni benne. Odaértünk a kulcs egyik feléért, becsöngettem. Megmondták, hova kell menni a másik feléért, mi pedig újra felkerekedtünk. Álmosan pislogtunk, és tartottuk egymásban a lelket, hogy kitartsunk a nagy kaland végéig. Amikor a kulcs másik feléért is odaértünk, egy pillanatra még haboztam. Még akkor sem voltam benne biztos, biztosan ez a kulcs az a kulcs, ami nekünk kell, de végül úgy döntöttem, már mindegy. Ezt az ajtót választottuk, és ez kell hozzá.
A hazaút már erősen vánszorgásra emlékeztetett csak. Fáradt vándorként támogattuk egymást, és mindketten a gondolatainkba is temetkeztünk kicsit. Én útjára engedtem út közben a lelkem legnagyobb fájdalmát, ő azt hiszem, ilyesmit nem érzett.
Itthon pedig, hát, igen... a hatalmas röhögőgörcs után álmodtam kuszákat. :) Voltak benne öregasszonyok, ajtók, kulcsok, meg én.. és nem tudtam, melyiket válasszam, pedig tudtam, már rég megvan az én kulcsom. :)

(ne csodálkozz, ha nem érted, ez egy érthetetlen post)