Szétestem

Mondhatni teljesen. Darabokra hullott minden. Itt bőgök a darabok között, mert nem tudok velük mit kezdeni. Össze kéne rakni, de nem tudom hogyan. A tehetetlenség pedig megőrjít, és fáj. Nem tudom mit kéne tennem, vagy mi az, amit nem kéne tennem. Az elmúlt egy hét sok(k) volt. Elfáradtunk bele mindannyian. Lavíroztunk, megcsináltuk. Jól teljesítettünk, mert mindenkinek meg van mindene, ami kell, mindenki eljutott mindenhova, ahova kellett, ettünk is, szóval.. gond egy szál se.
Az iskolai változásokkal változott a munkaidőm is. Egy héten kétszer a négy helyett hat, vagy hat és fél órát dolgozom. 10:30-tól vagy 16:30-ig, vagy 17:00-ig. Ami rendben is lenne, ha állandóan így lenne. De mivel a plusz órák túlórában vannak kifizetve, így lesz, amikor mondjuk 10:30-tól 14:30-ig leszek csak, vagy épp addig, amíg nem érkezik valaki, aki levált. Ez is rendben van, ha tudom előre. De nem fogom tudni, soha előre, ha szerencsém van, akkor aznap délelőtt 10:25-kor már kiderül. Ha nem, akkor csak abban a pillanatban, amikor eljöhetek. Azt hittem, edzett vagyok már az ilyenekben. De tévedtem.
A gyerekeknek sem jó a kiszámíthatatlanságom, mert nem tudom megmondani, ráérek e délután mondjuk tornacipőt venni, vagy várni kell. Nem számíthatnak rám úgy, ahogy eddig, és ez bánt.
Balázsnak sem jó, mert hiába beszélünk meg valamit, ha az utolsó pillanatban megváltozik. Ráadásul a "pihenő idejével" játszunk, ami ritka kincs egy állandó éjszakás műszakban dolgozó valakinek.
Nem tudom betervezni előre, mikor megyünk a bőrgyógyászatra, nem jöhet közbe semmi váratlan esemény. A saját dokimhoz úgy egyeztettem időpontot, hogy még ő tesz nekem szívességet, hogy legyen némi esélyem oda is eljutni, meg esetleg dolgozni is.
De még ez is mind-mind semmi... igaz, ezek folyománya, hogy már a múlt héten szöget ütött a fejembe, hogy mekkora világmarhája voltam én akkor, amikor mindenáron elvágyódtam itthonról. Soha életemben nem volt olyan jó életem, mint akkor, amikor "csak" itthon voltam. Akkor, amikor a nap huszonnégy órája arról szólt, hogy én vagyok a biztos pont itthon, akinél összefutnak a szálak, aki megoldja, elhozza, megveszi, megfőzi, megsüti.
Ma Patrik szülői értekezletére mentem munka után közvetlenül. A tegnap esti Erik-akció miatt amúgy is egész nap elég nyomi voltam, aztán Patrik osztályfőnöke megkoronázta az egészet egy roppant kedves, ám az én lelkemnek jelen pillanatban tőrdöfésnek számító mondatával. "Az idén is szeretnék azon a vonalon tovább menni, mint tavaly, de van valami, amit hozzá kéne tennünk. Veletek együtt szeretném fogni a gyerekek kezét ebben az utolsó évben, mikor még igazán gyerekek. Ez az utolsó "laza" évük, legyünk mellettük, érezzék, tudják, hogy mindenben támogatjuk őket, és mindegyikünknek az a legfontosabb, hogy ők még nálunk is boldogabbak legyenek." Ez, hogy úgy mondjam teljesen betette a kiskaput. Már ott alig bírtam magammal, nehogy elsírjam magam, és aztán még itthon is tartanom kellett magam. Elég hülyén néztem volna ki, úgy jövök haza a szülőiről, hogy sírok, mint a záporeső.
Eddig ment. A tartom magam. Most már nem. Csak jönnek a könnyek, és nem is fogynak el.
Nem akarok ennyire szétmorzsolódni, nem akarok türelmetlen szaranya lenni, aki sosincs itthon, aki sosem főz, aki mindent elfelejt, aki sosem süt.
De felmondani sem akarok.
Úgyhogy jobb megoldás híján, jó alaposan kisírom magam.