Már megint

Utálom már magam ezért, de megint nem túl jó hírrel fogok szolgálni. Bahh, nem túl jó? Micsoda megbocsátó hangulatban vagyok, hogy képes vagyok nem túl jónak titulálni valamit, ami, valljuk csak be őszintén egy nagy rakás sz..r.
Éjjel megint volt egy pár lábrázásom. Ami önmagában azért meglepő, bár rögtön utána eszembe jutott, hogy a héten már volt egy, csak sikeresen elfeledtem reggelre. Nos, ezt a mostani éjszakát még most is nyögöm. Mennyivel jobb lenne, ha ezt kissé más értelemben írnám.. bár azt le sem írnám, nyilván. (mi lenne a jó híremmel?) Nem értem amúgy.. azt sem, hogy miért tegnap éjjel, amikor épp már két napja nem is agyaltam túl sokat, és csak kicsit rosszkedvű voltam. Azt sem értem, hogy most akkor eddig minek hitegetett, hogy elmúlik, ha nem is? Azt meg aztán végképp nem értem, hogy micsoda új megjelenési forma ez, hogy gyengébb lábrázás az eddigiekhez képest, de maradványtünetként olyan izomfájdalmaim vannak (igen, még most is), hogy Balázs mikor megpróbálta kimasszírozni, szinte sikítottam a fájdalomtól. Magne B6-ot vettem már be, bekentem izomlazítóval, járkáltam, lábujjhegyen járkáltam, nyomkodtam, simogattam, semmi haszna. Olyan, mintha annyira belül lenne összeugorva valami, amit már semmivel nem érek el.
A kezeim is fájnak, és igen erőtlenek már megint. Ha szatyrot kell fognom hosszú ideig a kezemben, simán úgy maradnak az ujjaim, és marhára fáj kiegyenesíteni őket.
De túl ezeken a testi dolgokon, a lelkem kiáltozik azért, hogy legyen már elég. Elegem van ebből a kiszámthatatlanságból, ebből az örökös reménykedek-pofára esek állapotból. Ennek most megint az lesz a vége, hogy majd emelünk a gyógyszeradagon, amitől már előre tiszta ideg vagyok. Ami meg ugye simán rohamot is csinálhat (mármint az ideg).
Mérges vagyok és csalódott. És még nagyon fájok is. Úgyhogy alszom, hátha nem vár rám semmi szörnyűség az éjjel, és reggele jobb hangulatban leszek.