Hétfő

Délelőtt még kaptam egy adag letolást amiért nem vagyok képes gatyába rázni magam. Azt nem mondom, hogy nem volt jogos, mert így utólag már tudom, hogy tök igaza volt. Akkor, abban a pillanatban meg tudtam volna pofozni, amiért nem ért meg. De nem tettem ilyet, dohogva felkaptam a ruháskosarat (és most már azon röhögök, hogy szólhatott volna rólam a verssor: "ment a szobába, ment serényen.."), és átvonultam a gyerekszobába. Ott pedig levezetésnek kipakoltam a zoknis fiókot, és kidobáltam a lyukas zoknikat. Roppant könyörtelen voltam. Szegény zoknik, pedig igazán megpróbáltak mindent, hogy eltűnjenek, volt, amelyik még ki is fordult önmagából, hátha nem veszem észre. Pár perc tomboló zokniszelektálás után jött a másik szobából a hang, ami megkérdezte, hogy "Na mi van, mit csinálsz?" Itt még morogtam, elvégre én voltam a meg nem értett szegény, szerencsétlen, aki kicsi és fázik.. aztán nem sokkal később már kaptam egy nagy, megértő ölelést. :) (És tessék, Szilvi, az első jó pillanat ma) Ritkán haragszunk egymásra sokáig, mostanában meg még annál is ritkábban.
Délutánra mentem dolgozni, ami a szó szoros értelmében véve délután, mert pontosan tizenöt perccel a déli harangszó után kezdődik a munkaidőm. Csendes beletörődéssel mentem, több réteg zokniban és ruhában, nem is tudom, képes leszek e leszokni erről a rétegezésről majd valamikor.. Azzal vigasztaltam magam, hogy ha a múlt hetet kibírtam, akkor ezt is. Sovány vigasz, de hát nem nagyon volt mihez folyamodnom.
De tényleg kibírtam, és egészen felvillanyozó volt az a tény is, hogy már a leltár 80 %-a készen van.
Itthon pedig lehámoztam magamról a rétegeket, és felmelegedtem egy kád vízben.
Aztán most estére viszontláttam egy ötletemet, ami szintén jó történés és mosolyra fakasztó, úgyhogy végül is most itt ülök döbbentem a felismeréstől, hogy dehát ma hétfő volt. :)