Hétvége

Őszintén? Ritka szar hétvégém volt. Az olyan hétvégék közül való, amikor már annyira nem jön össze semmi, hogy azon gondolkodom, Isten komolyan ki akart szúrni azokkal, akik ismernek, csakis ezért küldött engem ide.
Na persze, nem lehet mindig minden rózsaszín, ezt tudom. És nem is várom el, hogy az legyen. Na de amikor lépten-nyomon falak vannak, feketék ráadásul, attól kiakadok. És ha kiakadok, akkor egyrészt az összes izmom görcsben van, másrészt lezsibbad a nyakam és a fejem, harmadrészt pedig hibát hibára halmozok. De ez utóbbit nagyon komolyan űzöm. Mert hétszentség, ha egyvalami nem úgy sikerült, ahogy kéne, akkor onnantól kezdve már semmi nem fog sikerülni. De csak mert annyira akarom, hogy sikerüljön, hogy vagyok akkora lúzer, hogy ne így legyen. Mindeközben morgok, néha kiabálok, és küzdök a felszínen maradni. Csak ma megszámlálhatatlanul sokszor ültem és titkoltam, hogy mennyire szarul vagyok. Titkolózásban jó vagyok, vagy épp csak tényleg ennyire nem is számítok, mert senkinek nem tűnt fel, hogy mi van. Még az sem, amikor teregetés közben a szárítókötél állított meg két tántorgás között (nem ittam, eskü). A gyerekek megkérdezték, még mindig fáj e fejem, és amikor azt válaszoltam, hogy igen, legalább ők, kerek öt percig a hangos röhögés és viháncolás helyett hangosan suttogtak egymásnak, és csak a visszafogott kuncogások hallatszottak.
Ja, és a kutyának is feltűnt, mert ő többször is vigasztalóan odadugta a fejét, hogy "oké, bánatos vagy, de akkor legalább simogass meg, hogy jó legyen nekem"
Ma először gondolkodtam el azon, vajon feltűnne e ha nem lennék. Vagy csak az, hogy nincs kimosva? Olyan keserű érzés az egész, hogy el sem tudom mondani.
A nagyszüleim utálnak, mert holnapra lomtalanítást kértem, és jó sok zsák cuccot kipakoltunk. Na nem a ház elé, csak a kapuba.. mert sokkal jobban lehet majd utálni, amikor hajnali ötkor mártírkodva nekiáll kicipelni a zsákokat. A nagyapám kőkeményen nekem ugrott, amikor arra a feltételezésre, hogy ha nem viszik el (nem is értem, miért ne vinnék?), akkor majd MEGINT NEKI KELL visszacipelnie mindent, én azt válaszoltam, hogy ne tegye. Hagyja ott, és ha hazaérek a munkából, majd én beviszem. És erre én voltam a bunkó (amúgy meg megszoktam, ki más?), aki nagyon jól ki tudja osztani. Anyám meg mindezek hallatán sarkon fordult, és otthagyott. Amikor meg utána mentem, hogy megköszönjem, hogy kiállt mellettem, nem értette. Mert ez őt nem érdekli. Na hát értem én..vagyis nem. De mindegy.
Most mondhatnám, hogy épp rossz a csillagállás, meg ilyesmi, és én vettem mindent túlságosan magamra, de szerintem rohadtul nem így van. Úgy van ez az egész, hogy nem fogadnak el engem, csak annak, akinek látni akarnak. Az egész család.... ahogy van.. egyként szépen összeborulhat, és vállon veregethetik magukat, egymást, meg bánom is én még kit.. mert mindenkinek akkor és úgy vagyok jó, ahogy ő gondolja.
Nekem meg ebből marhára elegem van. Az is én vagyok, aki három napnyi fejfájás (és meg sem mondom mennyi fájdalomcsillapító után) kilenckor épp csak ki tud támolyogni az ágyból. Meg az is én vagyok, akinek az egyik pár cipőt eszébe jut kimosni, a másikat nem. Meg az is én vagyok, aki kétnaponta képes hétezret kajára költeni. Meg az is, aki azonnal ugrik mindenkinek, hogy segítsen. Aki biztat, aki azt mondja, hogy "olyan jó ember vagy.. minek az az álarc mindig?", aki aggódik minden éjjel, és nappal is.. Akitől senki nem kérdezte meg azóta sem, hogy "és hogy vagy?".
Nem gáz. Bevillant ma egy kép, ahogy annak idején apámnak megpróbáltam megmutatni egy írásomat. Nagyon szeretett olvasni, rengeteget olvasott, gondoltam, majd ő megmondja, milyen. Bele sem nézett, azt mondta, ilyen marhaságokra nincs ideje. Na, azóta is ez van. Ilyen marhaságokra senkinek nincs ideje.
De holnap hétfő. Egy újabb nap. Hátha leomlanak a falak.. vagy ilyesmi..

(Ja, és péntek éjjel volt egy darab lábrázásom. Semmi komoly, de volt. Amit gondolom a mai akármikkel együtt célszerű lenne feljegyeznem a gondozási naplómba.)