Hogyan mondjam el...?

Lehet, hogy célszerűbb lenne, ha sehogy sem tenném, de miután dühít, és lehangol a dolog, így aztán itt és most, a virtuális naplómban kidühöngöm magam. Még most van lehetőség a jobb felső sarokban megkeresni a menekülési útvonalat... később megbánhatod, hogy elolvastad.
Nem fogok miatta mentegetőzni, és elnézést kérni, hogy én olyan vagyok, aki bizony nem nagyon szereti a testvérét. Erős kifejezés? Lehet. Azt nem mondom, hogy semmit nem érzek iránta, mert az nem igaz, de nem az az ember, akivel felhőtlen a viszonyom. Valószínűleg ettől van az, hogy egy csomó rossz tulajdonságát látom, és bizony... haragszom rá, amikor neki valami sikerül, ami nekem nem.
Akkor, amikor felépítette a házat arra a telekre, amit valamikor én szerettem volna, meg tudtam volna fojtani.  De persze nem tettem, még csak nem is szóltam egy rossz szót sem. Hiszen mit mondhattam volna? Egyenlőnek kéne lennünk, egyenlő mércével a családunkban, de nem így van, és mivel ő általában jobban keveri a lapokat, ő jön ki jobban minden helyzetből. De mindegy. A telek az övéké lett, a házat felépítették (nem bánom már, jobb ez így, hogy nem adósodtam el egy életre)
Az építkezésük miatt ment tönkre a kapcsolatunknak az a kevés jól működő része is. Mert értem én, hogy valaki ideges, és fáradt, de azt nem tűrhetem el, hogy az én gyerekeimen töltse ki az összes frusztráltságát. Rettenetesen megbántott bennünket, amikor "leszarszülőzött" mindkettőnket, és vérig sértődött, amikor kitessékeltük. Keserű szájíz maradt utána, és még a mai napig is a fülemben cseng, ahogy és amit mondott...
Az, hogy neki kislánya született, majdnem az utolsó csepp volt a pohárban. Rettenetesen szégyelltem ugyan magam érte, de majd belepusztultam, hogy már megint neki sikerült megvalósítani az én vágyamat.
Az, hogy mindketten szülők vagyunk, semmit nem javított a helyzeten, és meglehetősen dühít, amikor hozzám ( a szarszülőhöz) jön tanácsot kérni. Pedig- ahogy azt olyan sokszor hangoztatta- neki diplomája is van gyereknevelésből. Hogy ez mekkora nagyképű duma volt részéről, már tudja... és akarta már a szögre akasztani a diplomáját, mert arra, amit az élet produkál, nem készítik fel az iskolapadban.
De most aztán nagyon mérges vagyok. Oké, hogy az ő szakmája keresettebb és piacképesebb az enyémnél. De hogy őt felvegyék a második megpályázott helyre, ráadásul még úgy, hogy az ő igényeihez igazítsák a munkaidőt, azt én most kikérem magamnak. Rá vagyok mérges, mert nem tudom ki másra legyek. A sorsra? Vagy kire? Fogalmam sincs mit csinálok én ennyire rosszul, ami miatt folyton ő valósítja meg az én álmaimat?
És ez a mostani ügy megint nem fog minket közelebb hozni egymáshoz. Mert ő majd nem mulasztja el megjegyezni, hogy neki két hét alatt sikerült, ami nekem két év alatt sem, én pedig ettől majd megint csak még jobban fogom utálni.
Pedig...ha belegondolok... három éve én mentettem meg az életét, amikor azt javasoltam, vegyen egy tesztet, mert szerintem lisztérzékeny. Nem várok érte köszönetet. Tőle semmiképp. Azért tettem, mert az volt a természetes, hogy segítsek. Azért jó lenne,ha most már találna magának saját életet, és nem az én álmaimat élné... hátha én is felszabadulhatnék.