Lesz munkám

Nehezen álltam meg, hogy ne írjak az álláskeresési kálváriámról, és nem is mindig sikerült, de azért a nagy részét magamban tartottam. Elküldtem 100 önéletrajzot és motivációs levelet másfél hónap alatt. Egy helyre hívtak interjúra, de aztán végül nem engem választottak. Ezen kívül még egy helyről vették a fáradtságot, hogy visszajelezzenek, nem engem választottak.
De! Miközben néha már nagyon is megtörve, de mégis töretlen lelkesedéssel bújtam naponta órák hosszat az  álláshirdetéseket, és írtam át újra és újra a motivációs levelet is, azért voltak, akik segítségemre voltak. Sok kedves ember próbált nekem helyet szerezni a saját munkahelyén, sokan szóltak az érdekemben ahol tudtak. Balázs is megtett mindent, meg még azon is túl, mert Ő is a második olyan után is, hogy "sajnálom, de nem vehetem fel" még egy harmadik kört is megtett. Mivel három a magyar igazság, hát ez bejött. :)
Múlt hét pénteken voltam állásinterjún, és megmutatták, mit is kéne csinálnom. Mert nem voltak benne biztosak, hogy én ezt elvállalom, mondván, nagyon nem az én képzettségemnek megfelelő. Ami tény. De amikor az első két hét intenzív álláskeresése után számot vetettem sok mindennel, akkor azzal is elszámoltam magamban, hogy jelen helyzetben nem kergethetek álmokat, ha olyan munkát szeretnék, amiért fizetnek, ahova bejelentenek, és ahol nem zavarja őket hogy a három gyerekem után hány nap szabadság jár nekem. Tehát innentől kezdve nem álmaim állását kerestem, hanem egy lehetőség szerint biztos munkahelyet. Így aztán ez esetben sem volt kérdés, hogy nem mondok nemet a lehetőségre.
Szóval, meghallgattak, megmutatták, aztán kérték a választ, hogy hajlandó vagyok e. Mondtam, hogy természetesen. Azt ígérték, hogy a következő hét közepéig ők is eldöntik, hogy akkor jó leszek e én nekik, vagy nem. A hét majdnem tökéletes mértani közepén, szerda délelőtt tizenegykor értesültem arról, hogy igen, ők is szeretnének velem dolgozni. Annyi még az "aggódnivaló", hogy akinek a helyére kerülök friss kismama, és azt mindenképp tisztázni szeretnék így, még az eleje előtt, hogy ha vele bármi történik, és vissza kell jönnie, akkor visszaveszik. Így is benne vagyok? Így is. (Mindkettőnk érdekében azt remélem, hogy minden rendben lesz vele)
Ma kaptam én a hivatalos értesítést telefonon, hogy felvételt nyertem. :) Szerda délután kettőkor kell üzemorvoshoz mennem, és legjobb tudásom szerint jövő hét csütörtöktől a férjem és én kollégák leszünk. (najó, hát egy munkahelyünk lesz... mert ő azért a képzeletbeli ranglétrán sokkal feljebb lesz nálam, de ez így pont jó) Megint. :) Közel öt éve szeretnék visszakerülni oda, és most sikerült. Ez az öröm elhomályosítja az aggodalmat is, amit az hoz magával, hogy most a raktárba megyek, könnyű fizikai munkát fogok végezni két műszakban. Egyik héten hattól fél háromig, másik héten egytől fél tízig. Igen, így leírva én is felszisszentem kicsit, hogy hogy fogok én felkelni? :) És igen, azon is aggódom kicsit, hogy fogom bírni. Meg azon is, hogy a gyerekek hogy fogják bírni?
De optimista vagyok, és azt gondolom, sok mindent megtanultunk az elmúlt években. Tudok már lazább lenni, és tudok önző lenni, ha úgy érzem, pihennem kell, megteszem. A gyerekek rengeteget nőttek, okosodtak és önállósodtak, nem utolsósorban tudják és értik, hogy miért kell ez az állás. Bízom magunkban, és magamban, hogy kitartóak leszünk, és erősek, és meg tudjuk csinálni. Én értük, ők értem, így együtt. :)
Azokért a célokért, amikről nem is olyan régen írtam.
És abban is bízom, hogy mindenki, aki erre jár rendszeresen, vagy néha, zugból olvasva, vagy névvel vállalva, a segítségemre lesz azzal, hogy gondol rám, és drukkol nekem, hogy ezúttal sikerüljön.

Ma

Adtam magamnak még pontosan öt percet, hogy kitaláljak valamit, amiről ma este mesélek nektek. Van pár téma, amivel kapcsolatban van véleményem, de igazából annyira nem fontos, hogy itt is nyomot hagyjon, úgyhogy szerintem ezeket hagyom a csudába. Az időjárásról nem fogok értekezni, mert ez nem az én évszakom. Elismerem, tök szép volt ma, ahogy sűrű, nagy pelyhekben havazott, de csak addig.
Szóval akkor mi legyen? Meséljem el, hogy hány álláshirdetést olvastam ma? Nem hinném, hogy bárkinek is arra van szüksége, hogy ezzel húzzam le. Meg különben sem az a releváns info, hogy mennyit olvastam, hanem hogy hármat is találtam, ahova jelentkezhettem. És ez már nem is olyan rossz hír. :)
De azt elmesélhetem, hogy végre beszéltem ma este valakivel, akivel már ezer éve nem. És jó volt, hogy minden ott folytatódott, ahol abbamaradt. :)
Meg azt is elmesélhetem, hogy ma voltam a körmösnél. Ó, igen, a műköröm-viselet még mindig töretlen, most már több, mint egy éve. Ha nagyon hosszú, akkor azt nehezen viselem, mert nehéz vele a mindennapokban, de most nem hosszú. Meg még fazont is változtattam. (mert Balázs három hónapja mondogatja, hogy szerinte ez jobb lenne, most meg végre hallgattam rá). De ezt a körmöt meg is tudom mutatni, mert kivételesen a telefonommal lefotóztam.

Hát ilyen. Nekem tetszik. :)

Elég ebből

Egy jó ideje alakoskodom itt is, meg máshol is, úgy teszek, mintha, pedig nem. Csinálhatnám tovább, mert senkit nem bántok vele, de elég volt belőle. Eddig is csak azért tettem, mert gondoltam, úgy biztos jobb mindenkinek. Na de jobb, nem jobb.. azért ha magamban tartom hosszú ideig, akkor szétrág belülről.
Úgyhogy most elmesélem, hogy az elmúlt hónapok kitartó és minden napos állásvadászata mekkora sikertelenséggel is jár nekem. Nem tudom, hány hirdetést olvastam el, naponta több állásportált böngészek folyamatosan, emellett még a szuperinfo-tól kezdve az ilyen-olyan cégek saját honlapjait. Gondosan csak arra jelentkezem, ahova megfelelek. Mindent elolvastam arról, milyennek kell lennie egy jó önéletrajznak, és egy jó motivációs levélnek. Ennek megfelelően minden hirdetéshez újra írom a kísérőlevelet, vadászok utána, hogy személyesen szólíthassam meg a kapcsolattartót.
Hát ehhez képest nemhogy egy nyomorék állásinterjúig nem sikerül eljutnom, de az esetek 99,9 %-ában még csak egy válaszemail-re sem méltatnak. Tisztában vagyok azzal, hogy nem én vagyok a legpiacképesebb ember az álláskeresők közül. De most már nagyon frusztrál, hogy folyton ott motoszkál bennem, hogy még a lidl-be sem vagyok jó egy hatórás pénztárosnak. És ez nem vicc. Tényleg nem. Mert ők abba az egy századnyiba tartoznak, akik küldenek elutasító választ. Mindig.
Emiatt, ettől, és ehhez kapcsolódóan a hangulatom a remektől meglehetősen messze van. Makó közelebb van Jeruzsálemhez, az tuti. Gondolkodom, mit tehetnék, de hülye ördögi kör ez, amiből nehéz kilépni. Szerezhetnék éppenséggel még a meglévő három szakmám mellé egy negyediket, vagy akár ötödiket is, ami piacképesebb a mostaninál. Mondjuk lehetnék cnc marós, mert azt jó sokat keresnek. De ahhoz, hogy ezt tegyem, iskolába kell járni. Ami ugye nekem már fizetős. Amire pénz nincs. Ugyanezen okból nem járok nyelviskolába, vagy nyelvtanárhoz. Ahhoz, hogy normálisan megtanuljak angolul, vagy németül,minimum heti két, de lehet, hogy több órára lenne szükség, nem tudom mennyi ideig. Ne is számoljátok, szerintem a fizetésem nem lenne elég rá. Úgyhogy ezek a lehetőségek kilőve. Az, hogy úgy egyébként mi mindent tudok, amiről nincs papírom, az meg ugye senkit nem érdekel, mert a papír a lényeg.
Annyiszor reménykedem, hogy na, majd most. Már nem szégyellem megkeresni az ismerősöket mindenhol, ahol csak lehet, egy kis hátszél reményében. De mint a mellékelt ábra is mutatja, nekem még az orkán erejű szél is kevés.
Olyan, mintha valami láthatatlan tintával oda lenne írva az önéletrajzomra, hogy "Kukába vele, de azonnal". Rettenetes érzés.
A másik pedig, ami miatt nem vagyok jóban magammal, az az, hogy úgy tűnik, besokalltam.Minden untat, mindent utálok, nyűg a mosás, a bevásárlás, inkább főzni sem főzök, mert csak magamnak kéne.  Minden nap arról ábrándozom, hogy legalább két napra elmegyünk kettesben Balázzsal, és az a két nap olyan lesz, mintha még mindig húsz évesek lennénk, napi rutinfeladatok és napi gondok nélkül. No persze esély sincs rá, hogy ez bekövetkezik.
Hát ez van akkor, mikor őszinte vagyok. Meg amikor egész nap úgy fáj a fejem, hogy már a levágást is fontolóra vettem.