"Lábrázást kapok tőle..."

Gondolom páran már hallottátok ezt a félmondatot ilyen-olyan szövegkörnyezetben. Én is hallottam, viszont sosem használtam. Valahogy nem is illik hozzám.
Mégis úgy jártam, hogy szó szerint lábrázást kaptam. Galád módon megint nem szedtem a gyógyszeremet, több okból is. Egyrészt, annyival nem jobb vele, mint amennyivel esetleg rosszabb lenne nélküle. Najó, kimondom kerek perec, sokkal több mindenben gátol, mint amiben segít. Másrészt meg próbáltam levetkőzni azt a fajta betegségtudatot, amit egy állandó gyógyszerszedés generál az emberben, legyen bármilyen tudatos és elfogadó is. Az epilepsziámat nehezen fogadom el, tisztában vagyok vele. Így aztán nagyon nehezen kezelek minden olyan helyzetet, aminek köze van hozzá. A baleset utáni pillanatokat is e miatt a hülye elegáns nyavalya miatt kellett úgy átélnem, ahogy. Meg még kismilliót.
Tudom, butaság és felelőtlenség nem szedni a gyógyszert, ami tulajdonképpen azt hivatott megelőzni, hogy rohamom lehessen. És igen, voltak apró rohamok, mikor semmi más nem történt, csak a kezem remegett egy bizonyos ideig, és csak én tudtam, hogy mi ez, senki észre sem vette. Tisztában vagyok vele, hogy az egyre sűrűsödő fejfájások miatt is észbe kellett volna kapnom. Sőt, azt is tudom, hogy nem éltem túl nyugodt életet mostanában, na de ki az, aki nyugodt bármikor is ebben az országban devizahitellel a nyakában?
Az történt, hogy hétfő este mikor lefeküdtem, éreztem, hogy valami nem stimmel. Furcsa volt minden izmom, olyasmi érzés, mint mikor biciklizés után jól ki vannak fáradva a vádlijaim. Néha beremegett, aztán elmúlt. A kezem nem remegett, de ugyanúgy furcsa érzés volt. A fejemnek is jól esett a fekvés, bár a jobb szemem sarkában is olyasmi érzésem volt, mintha "húzná a görcs". Körülbelül két órát is "elvergődtem" így az ágyban, nagyon igyekeztem, hogy Balázst ne ébresszem fel, pedig már minden bajom volt, hogy miért nem tudok elaludni. Aztán végre kezdtem érezni, hogy nehezülnek a szemeim, és jött a jólismert "jajjdejómindjártelalszok" érzés. Ez volt az egyik pillanatban. A másikban pedig a lábaim önálló életre keltek, és nagyon erősen elkezdtek remegni. (nem tudom szavakkal kifejezni a milyenségét) Balázs abban a pillanatban ébren volt mellettem, és megfogott. Ijedten kérdezte, hogy mit álmodtam? Mondtam, semmit..még nem is aludtam. És tényleg nem. Ránéztem az órára (éjjel két óra volt), még percek sem teltek el azóta, hogy azt képzeltem, mindjárt alszom.
Mindketten tudtuk, rohamom volt. Mindketten kellőképpen megijedtünk. Balázs felkelni sem engedett, hozott nekem inni, és hozta az annyira utált gyógyszeremet is. És közben aggódva figyelt, kérdezgetett. Nem volt kellemes érzés ez sem, de az sem, hogy megint "félbemaradt". Nem tudom ugyan, mi lett volna belőle, úgyhogy lehet, hogy jobb így.
Még másnap is meglehetősen bizonytalanul álltam a lábaimon, főleg délelőtt. Ijedtemben kértem időpontot az epilepszia rendelésre, épp esedékes a kontrollvizsgálat.
Arra pedig nem gondolok (túl sokat), hogy Őrangyalom megint résen volt, mert lehettem volna az éjszaka kellős közepén egyedül is, mint ahogy legtöbbször. Ez épp az a hét, amikor nem. És a gyerekek is aludtak, mit sem sejtettek semmiről.
Azóta ismét jókislány vagyok, és szedem a napi 2*1 Trileptalt, ahogy az elő van írva. És napi kétszer háromnegyed órában szédülök, hányingerem van, és zsibbadok. De sebaj, majd megint megszokom. Csak nehogy lábrázást kapjak tőle... :D