Na, akkor elárulom...

... hogy annyira tele van a hócipőm, mint még talán soha. Nem tudom megmondani hol és mikor kezdődött az egész folyamat, de úgy tűnik, megállíthatatlan. És nem, nem rajtam múlik.
Valahogy onnan kezdődött az egész, hogy pénteken kaptam egy beszólást a munkahelyemen. Nem az első volt, és nyilván nem is az utolsó. Le sem írom inkább, mert übergáz. Az is, amit mondott, és az is, hogy én meg eltűröm. Azért valahogy túltettem magam rajta. Vagy inkább arrébb rugdostam.
Aztán a háromnapos hétvégének csúfos veszekedés lett a vége. Ami elkerülhető lett volna, ha kicsit kevésbé vagyok csapnivaló szakácsnő. De tényleg.. egy halálegyszerű tócsnit is el lehet rontani, de nagyon.(mondjuk ha túl sok olajban sütöd, és a végeredmény egy olajtól csöpögő gusztustalan izé)
Aztán tegnap, miután megtudtam, hogy lehetnék sokkal lelkesebb is, és elmentem elintézni az ideiglenes lakcímemet (erről majd később), mehettem vissza dolgozni. És végül du. 1 helyett du. 5-kor mentem haza. Iszonyatos fejfájással, mert nálunk tegnap orbitális vihar volt.
A fejfájásra még tett egy-egy lapáttal mindhárom fiam, mert nemkicsit voltak hangosak és idegesítőek, és még véletlenül sem azt csinálták, amit kértem. De még csak el sem árulhattam nekik, hogy azt akarom leginkább, hogy hagyjanak békén, mert annyira fáj a fejem, hogy majd' összeesek, mert akkor azonnal bepánikolnak, hogy biztos rosszul is leszek.
Éjszaka produkáltam két lábrázást.
Aztán ma reggel elrohantam az iskolába a leadandó papírokkal (tankönyvtámogatós), kijavíttattam a rosszul kitöltött iskolalátogatási igazolást (EU tb-kártyához), és miután mindezt abszolváltam, már rohanhattam is dolgozni. Nyitástól-zárásig (mertazjó) Hogy elég lelkesnek tűnjek, gyakorlatilag a fenekem sem tettem le egész nap, hajtogattam, sorba raktam, törölgettem, kiszolgáltam, mosolyogtam, csevegtem. Közben egyszer elsírtam magam, mert eszembe jutott, ahogy Roli reggel könyörgött, hogy menjek érte ebéd után az oviba. Aztán összekaptam magam.
Volt egy vásárló ma, aki nem ismert meg. És ezen is elsírtam magam. Mert az illető a nagyfiam keresztanyja. :(
És aztán fél egykor, mikor Patrik hívott, hogy "megyünk haza az Erikkel" megint eltörött a mécses. Nem tudom miért.
Bezártam, hazajöttem, hívtam a főnökömet, hogy tudjam, mikor megyek holnap dolgozni. Nem vette fel. Írtam neki sms-t, nem válaszol. Mindjárt nyolc óra, és még fogalmam sincs, hogy reggelre megyek e, vagy délutánra, esetleg megint egész nap.
Amúgy meg megint fáj a fejem, és nem is jó semmi. Elegem van. Utálom, hogy le sem ...ják a fejemet, utálom, hogy számonkérnek olyan dolgokért, amit nem én követtem el, sőt, közöm sincs hozzá. Utálom, hogy mindig aggódnak értem. De azt is utálom, hogy miután bementem összetört képpel dolgozni, azután sem, még soha nem kérdezte meg, hogy és hogy vagy? Utálom, hogy nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy itthon legyek a gyerekeimmel nyáron. Utálom, hogy a nagyanyám már ma azon morgott, hogy milyen hosszú lesz a nyári szünet, és hova menjen inkább, mint hogy a gyerekeimet kelljen hallgatnia. Meg azt is utálom, akinek első dolga volt mindezt visszamondani.
Szóval.. ez egy ilyen utálkodós bejegyzés lett. Mert ilyen a hangulatom. Konkrétan ölni is tudnék egy frankó kis itthonról újságírós melóért.