Olimpia után...

Nem sokat foglalkoztam a témával itt a blogon, a facebook-on sem. Néztem pedig, már amikor tehettem ezt, de amikor nem volt rá épp lehetőségem, akkor is tudtam mindenről, mert ha másképp nem is, a fiaim telefonon tudósítottak a hírekről.
Természetes számomra, hogy a magyar versenyzőkkel együtt izguljak, örüljek, bánkódjak. Amikor egy-egy hazánk fiáért, vagy lányáért szólt a Himnusz, sosem bírtam könnyek nélkül. Nem tudhatom, hogy ők ott mire gondolnak, vagy egyáltalán tudnak e bármire is gondolni, de mindig azt gondolom, valami olyan megfoghatatlan lehet az érzés, amit talán meg sem lehet fogalmazni. Mert vannak, akik egy életen át azért dolgoznak, hogy legalább egyszer ők legyenek a világ legjobbjai. Napi nyolc-tíz órákat töltenek az uszodában, edzőteremben, futópályán, akárhol... ezen felül még mindenféle diétákat kell betartaniuk, gondolom elég szigorú napirend szerint is élnek. Ez számomra, tökéletesen lusta átlagember számára olyan elképzelhetetlen erőfeszítés, hogy ezért esetleg egyszer az életben a csúcsra érni nem is elég fizetség. Aztán mikor ezt a gondolatot kigondoltam, rögtön el is szégyelltem magam, mert ó, dehogynem. A világon mindenhol tudják most Szilágyi Áron nevét például. Amikor ott állt a dobogó tetején, gondolom, minden pillanatot,amit edzéssel töltött újra átélt volna az érzésért. Eszméletlen micsoda erőnlét kellhet sportemberként testileg-lelkileg. Mert amikor minden erőfeszítés és készülés ellenére nem elég a tudás még akár a bronzéremért sem, pedig előtte mindenhol gond nélkül hozta az ember a legjobb időket, részidőket, akkor azt bizony nehéz lehet feldolgozni. Ráadásul ebből fel is kell állni, és újra menni, edzeni, akarni...
Azt sem tudom elképzelni, micsoda családok állnak ezek mögött a sportemberek mögött. Apák, Anyák, testvérek, akik úgy élték, élik az életüket, hogy arra vannak berendezkedve,hogy ezekből a kivételes szorgalmú és tehetséges emberekből Olimpikon legyen. Őszintén csodálom azokat a szülőket, akik képesek ezeket a tehetséges gyerekeket, fiatalokat úgy terelgetni, hogy a legádázabb dackorszakban is menjenek, csinálják,mert megéri...
Egy biztos, a Magyar Sportolókra nagyon büszkék lehetünk, hihetetlen eredményeket értek el... Ezúton is gratulálok Nekik, a családjaiknak, az edzőiknek, és mindenkinek, akinek egy kicsi része is van az ő sikereikben.

Olimpiára hangoló

Úgy, ahogy eddig még nem. :) Őszintén szólva, igen hamar eltört nálam a mécses a videó közben, úgyhogy hoztam, hogy ne bőgjek már egyedül. Ugye milyen rendes vagyok?
Mindenkinek... de azoknak az anyukáknak, akik sportoló gyermekeik vannak, különösen... :)

VB bronzérem

Bemutatnám Nektek az idei futball-világbajnokság bronzérmes csapatát.

Ők minden idők második legfiatalabb német válogatottja. Ezen a világbajnokságon, 7 meccsen rúgtak összesen 16 gólt. (a mai hárommal együtt) A házi gólkirály (szerény számításaim szerint) Thomas Müller 5 góllal (és még csak 21 éves...). Épp csak egyetlen góllal lemaradva követi őt Miroslav Klose, összesen négy találattal. Lukas Podolski is lőtt két gólt. Rajtuk kívül még egy-egy góllal büszkélkedhet Cacau, Mesut Özil, Arne Friedrich, Marcel Jansen és végül, de egyáltalán nem utolsósorban, mert végső soron ő szerezte a legeslegfontosabbat.. az utolsót, Sami Khedira (és ő is csak 23 éves még...)
Az én kedvencem köztük Özil volt, azzal a dinamikus játékkal, amit meccsről meccsre láttam tőle, teljesen meggyőzött.
Igazi örömfocit játszottak, amikor csak hagyták őket, támadtak, mozogtak, bejátszották a pályát, jó volt nézni, komolyan.
És milyen büszkék lehetnek most azok a bizonyos szülők... a sok millió német és még sok-sok millió mindenféle nemzetiségű szurkoló mellett. :))
Megérdemelték. Négy év múlva pedig Brazíliában (remélem jól tudom) hajrá az aranyért.

World Cup South Africa 2010

A világ legrangosabb focieseménye zajlik épp, aminek a végén kiderül majd, melyik csapat lesz a következő négy évben az a csapat, amelyiket megilleti majd a világ legjobb válogatottja cím.
Nem bocsátkozom jóslatokba, mert majd meglátjuk. Drukkolni drukkolok, természetesen. És ebből következik, hogy igen, nézem is, amikor csak tehetem. A női nemnek ahhoz a csoportjához tartozom, akik szeretik a focit, még a magyar focit is, a világbajnokságot (pont úgy, mint az EB-t, vagy épp a BL-t) pedig ki nem hagynám. Sokan néznek rám érdekesen, mikor kiderül. Sokan hiszik azt, hogy csak azért nézem, mert ennyi pasi vesz körül, és ha már úgyis nézik ők, hát én mi mást tehetnék, mint nézem velük? Azt hisz mindenki, amit akar, természetesen, de a foci-szeretetem jóval előbbre nyúlik vissza, mint hogy bármelyik most az életemben lévő pasi itt lett volna.
Hogy is néz ki nálunk egy-egy ilyen focimeccs? Semmi extra, ülünk, nézzük, beszélgetünk közben, igen, képesek vagyunk összevitázni is, ha nem értünk egyet, és drukkolunk. Hajlamos vagyok rá, hogy elragadjon a drukkolás heve, az előző VB-döntőn sikeresen felébresztettem a legkisebbet, annyira drukkoltam. :D
Most még nincsenek ilyen izgalmak, nagyon az elején tartunk. Kisebb csalódás is eddig, mert a többség nehezen találja a helyét. Foghatjuk az vuvuzelára, aminek roppant idegesítő hangja van, még tévén keresztül is, nemhogy élőben. Sok játékos panaszkodott már rá, hogy nemhogy a pályán nem hallják egymás hangját sem, a bíró sípját sem, de még aludni sem tudnak tőle, mert fújják éjjel-nappal. Dél-Afrikát nemigen hatja meg a világ könyörgése, hogy hallgattassák már el ezeket a "hangszereket", nem teszik meg. Arra kérte a világot a rendező, hogy fogadja el az ő kultúrájukat, mert náluk a vuvuzela pont olyan kelléke a focimeccseknek, mint brazíliában a szamba és a dobok, Európában pedig a hajókürtök. Úgyhogy nincs mit tenni, tűrjük, bár a tévécsatornák mindent megtesznek azért, hogy megpróbálják legalább az elviselhető szintig megszűrni a hangot (nincs könnyű dolguk).
Foghatjuk arra is, hogy Dél-Afrikában éppen tél van. Tegnap este a brazil válogatott játszott, 2 fok körüli hőmérséklet volt. Délután a portugáloknak még volt 12 fok, ám szakadt az eső végig. Szóval, simán lehetnek akklimatizálódós nehézségeik is, amit meg tudok érteni.
És foghatjuk a Jabulani-ra is, ami ennek a vb-nek a hivatalos labdája, és természetesen jó sokan panaszkodnak rá, mert eléggé kiszámíthatalan, afféle kapusok rémálma. De alighanem egy-két játékosnak is rémálma lesz, mikor ahelyett, hogy befelé pattanna, majd kifelé fog. :D
Láttam már egy-két jó meccset. Szívem csücskei, németek például kifejezetten jók. És nagyon-nagyon drukkolok nekik, hogy az idén ők vehessék át a világ legjobbjainak járó trófeát.
Zakumi pedig, aki egy kedves, ám roppant érdekes figura, még jópárszor fog beköszönni a meccsek előtt.

Hétvége

A szombat az a szombat volt, amire már úgy egy hónapja készültünk (de talán több is). Előbb a hóhelyzet szólt közbe, aztán betegségek, meg munka hétvégén,  aztán a fiúk könyvtári felolvasós elfoglaltságai. És végre úgy tűnt, semmi sem jöhet közbe, és találkozhatunk újra Eszterékkel. Csütörtöktől komolyan imádkoztam, hogy nehogy valamelyik gyerekem is megbetegedjen, vagy bármi közbejöjjön, mert akkor kiborulok. És nem jött közbe semmi, elindulhattunk. :)
A gyerekek is legalább annyira készültek rá, és várták, mint én, ők persze másért. Alig várták, hogy megint együtt játszhassanak a fiúkkal, vagy társasozhassanak a lányokkal, és csocsózzanak, meg egyáltalán.. "nekik olyan jó nagy házuk van". :)
Attól függetlenül, hogy naponta beszélünk, vagy ha nem is élőszóban, hát legalább írásban kommunikálunk, így is volt témánk. :) Mint mindig, gyakorlatilag most is átbeszélgettük a napot mindenféléről. Néha lerendeztük kicsit túlpörgött gyerekeinket, leginkább Rolandot kellett párszor helyretenni, mert kissé elvesztette a fejét, és ha épp nem vinnyogott valamiért, akkor csúfolódott, vagy ha ez sem, hát akkor épp sírt.
Eszter és Barna finomat főzött (ismét), megkóstoltuk a halas spagettit, ami finom volt nagyon, pedig én igazán komolyan finnyás vagyok, és előítéletes, és nehezen szánom rá magam az új ízekre. A süti is szintén nagyon finom volt, a kalács pont úgy, mint a keksz.
Az pedig, hogy megint élőben találkozhattunk, maga volt a kánaán. :) Akárhogy is.. azért mégiscsak más úgy beszélgetni, hogy egymás mellett, vagy akár egymással szemben ülünk, mint a telefon két végén. :)
Indulás előtt ugyan kihagyhattuk volna Patrik migrénes fejfájását, és a vele járó kínos-kellemetlen helyzetet, de ez van..
Azért reménykedem benne, hogy még sok ilyen napunk lesz együtt, akár náluk, akár nálunk, akár bárhol.

Vasárnap indult a szezon első F1-es versenye, ami nálunk szent és sérthetetlen esemény, olyankor még a legyek sem zümmögnek, meg úgy egyáltalán tán még a Föld sem forog addig.. Főleg most, hogy visszatért a nagy kedvenc, Schumacher, és még a Ferrarik is jól mentek. Na, szóval a futamnak megfelelően intéztem aznapi ebédelésünket, mert milyen lett volna már, ha a rajt pillanatában még eszünk? Szentségtörés, ugye? Aztán délután (szigorúan az eredményhirdetés után :D) érkezett hozzánk Patrik két osztálytársa vendégségbe. Ismét jól elcsodálkoztam rajta, hogy a gyerekem osztálytársai, tehát egyidősek... és mégis akkorák, mint én (most akkor ők nagyok, vagy én vagyok kicsi?), 40-es lábuk van. Szerencsére aznap délután kegyesek voltak hozzánk az égiek, és nem esett eső, úgyhogy tudtak kint is lenni (a sárra nem térnék inkább ki... brrrr), meg játszottak idebent is. Monopolyztak, számítógépeztek, ettek pattogatott kukoricát, sütöttem nekik kiflit, meg kalácsot, jól érezték magukat. Mondjuk úgy este hétre azért már kicsit zsongott a fejem a hangerőtől, amit öt fiú tud produkálni, de alapvetően nem volt velük gond.
Hétfőn, Nemzeti Ünnepünkön nem csináltunk semmit. Illetve ez így nem igaz. Én egy óriási baklövéssel indítottam a napot, mert sokáig aludtam, túl sokáig. Ettől aztán a páromból egy pillanat alatt MorciMarci lett, ami kitartott egész nap. Így aztán én inkább mostam, takarítottam, pakoltam, és békén hagytuk egymást. (ilyenkor jobb ez a hozzáállás) Estére nem volt melegvizünk, épp csak annyi, hogy gyorsan lezuhanyoztunk.
Még megküzdöttem egy pánikrohammal is (de erről majd máskor), aztán fél 12-kor felébresztettem MorciMarcit, mert indulnia kellett dolgozni.
És ezzel véget is ért a három napos hétvége.