Érdemes?

Szerintem hamarosan szétrobbanok a dühtől. Na nem komoly dolog miatt, egyszerűen csak folyton halmozódik bennem a csip-csup marhaságok miatti indulat, és attól tartok, nemsokára robban egy nagy bombaként. Aztán majd szalad ki merre lát előle.
Dühít például, hogy a fórum, ahova már sokadik éve járok, és járunk többen, mondhatni teljesen összeszokott társaság alakult ki, és a többséggel negyedik éve napi szinten tudunk egymásról, mostanság nem más, mint egy rakás ...... Értem én, hogy mindenkinek van dolga, vagy épp aggódni valója, meg ügyintéz, és rohangál. Tényleg egy roppant megértő lélek vagyok. De nem és nem tudom, és nem is akarom megérteni azt, hogy ha arra tévednek is úgy hetente egyszer-kétszer, akkor miért nem veszik a fáradtságot, hogy tisztességgel visszaolvassanak? Most már hetek óta zajlik ez, és mindig jobban bánt. Néha komolyan elgondolkodom rajta, hogy kell e ez nekem, és nem lenne egyszerűbb hagyni az egészet a fenébe.. Aki onnan lett a Barátom, Őt minden más módon el tudom érni, és általában tényleg napi szinten kommunikálunk telefonon, sms-ben, skype-on, email-ben, akárhogy. Meg szoktuk találni a módját, hogy tudjunk legalább pár szót váltani. Még most is, mikor neki aztán tényleg egy komoly rohanás a december, és igen komoly szervezőmunkát igényel olykor-olykor, hogy mindenki mindenhol ott legyen, ahol kell, és mellette minden más is pont úgy meglegyen, ahogy szokott. Nem mondom, hogy én tökéletes vagyok, mert én is feledékeny vagyok, mert az én fejem is tele van mindenfélével. De akkor is, egy-egy tényleg kirívó esetet kivéve naponta minimum egyszer szakítok rá időt, hogy benézzek, elolvassam kivel mi történt, és reagáljak is, esetleg azt is leírjam velünk mi újság, bár ez egyre kevésbé fordul elő.
Mindezen még komolyabban gondolkodtam el tegnap este, miután felhívott az egyetlen fiúBarátom, kissé elkeseredett hangon. Nemrég volt a születésnapja, és ugye ilyenkor az iwiwen ott virít egy nappal előtte, meg aznap a fotója, meg hogy xy ennyi éves lesz/lett. Nyilván ennek apropóján jutott eszébe közös régnemlátott, és balfenéken eltűnt barátnőnknek, hogy írjon neki. Na nem, nem felköszöntötte. Attól nyilván nem keseredett volna el, még akkor sem, ha évei számát tekintve már csak egy választja el a negyedik x-től. Kapott egy rövid, ám annál inkább mély tartalmú üzenetet, miszerint minden korszak véget ér egyszer, és akkor le is zárul. Nincs magyarázat mellette, és nincs semmi más, csak ennyi. Persze, hogy bántja. Ők ketten igazán jó barátok voltak, sokáig olyanok voltak egymásnak, mint két testvér. Aztán jött egy röpke fél év, mikor lazult a dolog, mert a fiúBarátnak lett egy barátnője, a lánybarát meg nekiállt politizálni, meg szervezetekbe belépni. Egyre kevesebbet hívták egymást, és akkor sem volt az igazi, valahogy köztük állt ez a politikai dolog. De attól még nem hiszem, hogy így kéne végleg istenveled-et mondani. Felmerült a kérdés, miközben próbáltam vigasztalni, hogy akkor mégsem volt ez igazi barátság? Nekem sem esett jól kimondani, hogy hát nagyon úgy tűnik. De Barátjaként nem mondhattam mást, mint az igazat. Még ha fáj is. Nekem is fáj, mert nekem még ennnyit sem írt/mondott (igaz, az én születésnapom nem mostanában lesz, amit megmutat majd neki az iwiw).
Na szóval.. az egész zavaros irományból az akar itt kiderülni, hogy el kell gondolkodnom, milyen kapcsolatokra "érdemes" energiát, időt pazarolnom.
Tudom, hogy van két ember, akire igazán azt mondhatom, hogy bármikor, bármilyen helyzetben ki fognak tartani mellettem. Tudom, hogy nekik mindegy, hova írok, és hova nem. És tudom azt, hogy ők azok, akiktől mindegy, hogy írnak e, vagy hívnak e, mert még egy év múlva is ugyanott folytatnánk.
A többi meg nem számít. Csak tudnék kevésbé odafigyelni, vagy tudnék egy pillanat alatt hátat fordítani. Csak én olyan vagyok, hogy ha valaki egy kicsit is része volt az életemnek, akkor úgysem felejtem el. Ha meg már nem felejtem el, akkor meg már ne a háttérből szerezzek róla híreket.