Furcsa vallomás-féle

Tényleg egy hullámvasút vagyok. Semmi túlzás nem volt abban, amikor a vidámparkban ezt a "játékszert" tituláltam saját magamnak. A mai nap is igen ékesen bizonyítja ezt. Volt itt minden, vidámság, szomorúság, aggodalom, düh, sírás. Ami azt hiszem, még önmagában egészen normális, mert gondolom, sokan vannak így nap mint nap. A bajt az jelenti, hogy én az összes érzelmemnek teljesen átadom magam. A vidámságnak is, amitől szárnyalok, az aggodalomnak is, amitől merő görcs vagyok, a dühnek, ami felőröl, és a sírásnak, ami az esetek többségében mindennek a vége. És elvileg felszabadít.
Nem tudnám megmondani, mikor lettem ilyen, szerintem így születtem. Tudatosan csak egy-két éve tudom magamról, hogy az érzelmeim sokkal inkább irányítanak engem, mint én őket. Lehet, hogy épp ebben van a kutya elásva. Kicsit kevésbé merülnék bele ezekbe, talán könnyebb dolgom lenne. Vagy lehet, hogy épp még jobban kéne, és akkor sok mindent már magam mögött tudhatnék, és talán eljutnék végre oda is, amikor egyszer azt mondom majd, hogy "De hát én így szeretem magam." Erika és Eszter az a két ember (Balázst nem számítjuk most bele, mert ő csak nyugtázza a dolgokat, de nem beszél ilyesmiről) aki az összes ilyen mélységemnek, magasságomnak részese volt már. És még mielőtt leírják, hogy ez így természetes, mert én is részese voltam az övékének, elmondom, hogy valóban természetes ez a Barátok között, mégsem mindegy az, hogy ők ketten mindennek ellenére elfogadtak ilyennek. Sőt, szeretnek is ilyennek. És ha hirtelen megváltoznék, akkor tutira felhívnának, és megkérdeznék, hogy mi a baj? Végtelenül jó érzés, hogy tudom, legalább ők tudják rólam azt, amit én nem. Azért nem, mert én én vagyok, és önmagamnak talán sosem fogok megfelelni, mert mindig elviszi az átmeneti elégedettségemet a kisördög. Én meg, balga mód, hagyom magam.  (és amikor Erika idáig jut az olvasásban, már tudja is, mit fog kommentelni, Eszter pedig bólogat, de még reménykedik, hogy más lesz a vége, és akkor mégis újrafogalmazza ami eddig felmerült benne)
Gondoltam rá a napokban, hogy mindennek ellenére, vagy épp mindezért, mégiscsak komoly változásnak kéne alávetnem magam. Odabent. A lelkem igen sérülékeny, hordozok magamban kb. tízmillió kisebb-nagyobb tüskét. Ki kéne őket huzigálni, és el kéne őket dobni végre. Semmi értelme ennek, amit csinálok. Már csak azért sincs, mert ha lenne, akkor nem is írnám ezt a bejegyzést. Folyton a "saját farkamat" kergetem, csak mindig kicsit másképp teszem. Néha úgy tűnhet, baromi erős vagyok, mert mindig felállok, és mindig tovább csinálom, akármi történik is. De ez csak a felszín. Belül minden egyes ilyen felállás kicsit kinyír. Mert felállok, persze, muszáj. Akkor is, mikor szeretnék elbújni és sírni, de menni kell, és tenni kell, mese nincs. Akkor is nyelek, amikor végre ki kéne nyitnom a számat. Akkor is rettegek attól, hogy végül valami nagy baj lesz, amikor épp a világon semmi nincs. Amikor pedig két beteg gyerek van itthon (az egyik már megint hány, a másik meg már abbahagyta), akkor is megyek dolgozni, mert nem merek itthon maradni velük. Ami szégyen, és minden ilyen alkalommal belehalok, amiért anyaként nem őket választom, hanem a munkát. Ennek nem szabadna így lennie, és a lelkem mélyén tudom, hogy a sarkamra kéne állnom, és ha a fene fenét eszik is, akkor is maradnom kéne. Ráadásul, mivel hiszek abban, hogy semmi sem történik véletlenül, nagyon komolyan gondolkodóba estem azzal kapcsolatban, mennyire érdekes, hogy a két kicsi már másodszor beteg az idei tanévben. Abban a tanévben, amitől nekem már az elején hányingerem volt.
Ami biztos, az erőm véges. És én a végén járok, bármennyire nem látszik is. Vannak napok, amikor fel akarom adni. Vannak napok, amikor még van bennem bizonyítási vágy, de ezek már alig-alig jönnek elő.
Meg akarom találni az elemet magamban, mert ki akarom venni egy kicsit. Lábat lógatnék..
Eszter és Erika, nélkületek viszont ezeket nem tudnám még így sem. (és Eszter, ne is rázd a fejed, mert pontosan így van) Szóval, köszönöm nektek.