Végre ma van

Az egy dolog, hogy nem teljesen tiszta előttem a kép, hogy mikor volt a héten szerda és csütörtök, de nem baj. Majd visszaolvasom a blogomban, hogy tényleg volt. :) A lényeg, hogy minden bizonnyal megvolt az összes hétköznap már, mert ma végre-valahára péntek van.
Azt mondják, mostanában az utolsó ilyen szép péntekünk volt, mint ez a mai, de én remélem, hogy még módosítani fognak a véleményükön. Ez így pont jó, mint ma volt. Jó, hát én még mindig simán bevállalnám a kánikulát, de nagyon rendes vagyok, és beérem ezzel is, mert ezt az időjárást sokkal többen szeretitek.
Szokás szerint péntekre már rettenetesen fáradt mindenki, ez a reggeli ébredésekből is kitűnik, valahogy mindig nehezebb felébredni, ahogy telnek a napok. Meg abból is, hogy mindenki csak kókadozik, vagy kötözködik, vagy épp csendesen néz ki a fejéből.
A péntek délutánt azért feldobtuk egy családi Burger Kingezéssel, amiért ma kőkemény 25 ft-ot fizettünk. :D A többit odaadtuk supershop pontban. :) Most majd megint gyűjtögetjük egy ideig,és amikor újra összegyűlik egy errevaló összeg, akkor megint elköltjük.
A hétvégén pedig jönnek a szokásos itthoni teendők, mosás, főzés, stb. Roland holnap szülinapi buliba megy, mi meg a két nagyobb fiúval cukrászdába délután. Csak hogy mindenkinek jó is legyen. :)
Az meg egy csúcs érzés, hogy holnap reggel nem hatkor kell kelni. :) Az már egy jó kezdet lesz, akárhogy is alakul a többi.

Hol dolgozik apu?

A hivatalos cím úgy hangzott, Hol dolgozik anyu és apu? De nálunk csak apu révén voltunk érintettek. :) Ezen az apun egyébként elvihogtak egy félórácskát a gyerekeink, merthogy nem így hívják, hanem Apának. (meg mert amúgy elég idétlen korszakukat élik, amikor minden ilyenen képesek megszakadni a röhögéstől) Szóval, pár hete küldte haza Balázs a programtervezetet a munkahelyéről, miszerint szeptember 16-án családi napot tartanak, ahol szeretettel várják az egész családot mindenféle földi jóval, és ami a legfőbb: meg lehet tekinteni a raktárt, a húsüzemet, és még a központi irodákat is. Nem volt kérdés, hogy menjünk e, mert naná, hogy akartuk végre látni, hogy hol is tölt el az Apa napi nyolc és fél, vagy ha úgy jön össze, akkor akár napi tíz órát is. Úgyhogy szépen feliratkozott, hogy akkor jönnénk, három gyerekkel, és mi ketten, felnőttek. :)
Akkor elég optimistán (még egy hónap hátravolt az időpontig) azt mondtam, hogy addigra, mire ez a dátum eljön, már igaz lesz a mondat, és én is ott fogok dolgozni megint. Ez nem jött össze, de nem adom fel azért, mert eljön még az én időm.
Azt nem mondom, hogy nem volt egy fura kis motoszkáló rossz érzés bennem, amikor odaértünk, mert akárhogy is, még mindig nagyon sajnálom, hogy már nem tartozom ide munkavállalóként. De rögtön az üzemlátogatásokra való feliratkozásoknál a sors érdekes fricskát szánt nekem. Nem más állt közvetlenül előttünk a sorban, mint az, aki annak idején a főnököm volt. Köszönt, visszaköszöntem. Bombáztam pár csúnya pillantással a hátát, ő meg szemmel láthatóan nem nagyon tudta hova tenni, mit keresek én ott. Nem baj.
A húsüzemben voltunk először, ahol rendesen be kellett öltöznünk ilyen műtőssegédnek, hajhálóval, köpennyel, lábzsákkal mielőtt elindultunk volna. Nem dolgoztak ma, úgy láttuk csak, hogy elképzeltük, ahogy ott érkeznek a fél disznók, és ahogy csontozzák, stb. Mondjuk ezt nem bántam, hogy nem láttuk érkezni a fél disznókat, elég jó a fantáziám, hogy elképzeljem. Mondanám, hogy ez a reklám helye, de mivel nem írtam ki, melyik üzem, így nem minősül reklámnak, de egészen nyugodtan fogom továbbra is vásárolni az itt készült termékeket, mert nagyon profin tartják be a mindenféle egészségügyi előírásokat, nagyon szép tiszta és új minden. Profi, na. Ehhez még kaptunk egy nagyon profi túravezetőt, aki mindent elmagyarázott, megmutatott. Tetszett nagyon.
Miután itt végeztünk, ettünk virslit és debrecenit, a gyerekek jégkrémet, banánt, aztán még mentünk egy pár kört a parkolóban, mielőtt bemehettünk volna a minket leginkább érdeklő területre, merthogy Apa a raktárban dolgozik. De amíg vártuk, hogy ránk kerüljön a sor, nem unatkoztunk, megnéztük az összes targoncát, a kamiont, a rendőrmotort, a fiúk kipróbálták az ugrálóvárat (Roli nem, mert nem mertük megengedni, de zokszó nélkül tudomásul vette). Egy órakor végre elindulhattunk be. Ami először szembetűnt, hogy "úristen, micsoda tisztaság van". Megmondom őszintén, mindig úgy képzeltem, hogy egy ilyen helyen, ahol nap mint nap sok tízezer karton akármi van megmozgatva, minimum mindenfelé hever egy kis ez-az, és minimum olyan koszos-érzésem lesz, mint amikor eltöltök egy-két órát egy hipermarketben. De nem, beléptünk, és nem csak tisztaság, de jó illat is fogadott. És atyaég... embertelen magasságig pakolt mindenféle. Az itteni vezetőnk bemutatója is nagyon tetszett, még rögtön a kezdet kezdetén mondott pár szót a logisztikáról, hogy épül fel, ilyesmi, és végig, mindenhol elmagyarázott mindent. Láthattuk, ahogy egy targoncás leemel, majd eltárol egy raklap wc papírt, de nem ám csak egy kis hétköznapi targoncával, hanem valami magas emelésűvel (ó, remélem, tényleg így hívják). A gyerekek (nem csak a mieink) tátott szájjal nézték,ahogy leveszi, majd visszateszi. Ahogy kezdett hideg lenni a raktárban, úgy közeledtünk Apa munkahelye felé, aki a friss áru részleget erősíti. :) Láthattuk egy pillanatra az íróasztalát (wow, micsoda rend volt rajta), és láthattuk, hogy a mi érkezésünk előtt nem sokkal végzett komissiózók hogyan pakolták össze a boltok részére a megrendelt árut. :)
Engem lenyűgözött az egésznek a felépítése, és minden porcikámban azt éreztem folyamatosan, hogy nekem itt a helyem, itt csinálhatnám azt, amihez van affinitásom, és érzékem.
Még egy lufi-kutya hajtogatásnyi időre időztünk a helyszínen, aztán hazaindultunk. Minden gyerekünk kapott búcsúzóul egy szatyornyi ajándékot, amiben a szelet csokitól kezdve a jegyzettömbön át a labdáig mindenféle földi jó volt. :)
És hogy mit szóltak a fiúk? Nos, már nem csak én pályázom arra, hogy itt dolgozzak. Roland kamionsofőrnek készül, Erik targoncásnak, Patrik pedig minimum valami műszakvezető lenne. Szóval, nekik is tetszett. Jó volt, és ha hagyomány lesz belőle, hát minden évben ott a helyünk. :) (Balázs úgyis innen készül majd nyugdíjba menni... :)

Tudtátok?

Ahhoz, hogy kicsit elvarázsolódjunk, nem is kell olyan sok minden.
Csak egy kis szervezés.
Meg egy-két jó kávé.
Egy jó kis lányoknak való film.
Egy közös nézelődés.
És nagyon sok beszélgetés. :)

És máris újra kerek a világ egy kicsikét. :) Majd mikor meg már nem lesz kerek, akkor kezdődhet az egész elölről. Bármilyen sorrendben. Bármikor. ;-)

Játszótér

Már-már hagyománnyá szelidül nálunk ez. Mármint Eszter barátnőm és köztem. Na, nem, nem mi megyünk vissza gyerekbe, bár ez sem áll annyira távol tőlünk. A "hagyomány" szerint minden nyáron egyszer összejövünk Tatabányán gyerekestől, és játszóterezünk. Így volt ez a hét elején (hétfőn is). Már elhalasztottuk kétszer, így most mindketten reméltük, hogy ezúttal semmi nem jön majd közbe.
Szerencsére nem jött közbe semmi, így hétfő reggel kilenckor a fiaim társaságában vonatra szálltam, és meg sem álltunk Tatabányáig. Illetve.. megálltunk párszor, mert a vonatnak muszáj volt. Mire odaértünk, esett az eső. Na, szép.. gondoltam. Nem lehet ilyen kegyetlen velünk a Sors. Végre összejön, és akkor esik? Szerencsére mire Eszterék is odaértek, már elállt az eső, így, miután Ő leparkolt a kocsival, elindulhattunk a "törzshelynek" számító játszótérre. Két nő, és hét gyerek. Aki látott, lehet, hogy azt hitte, valami napközis tábor vagyunk. :D
Gyerekeink nagyjából egykorúak, így annak ellenére is jól kijönnek egymással, hogy gyakorlatilag évente maximum háromszor, ha találkoznak.
Szóval, ők elvonultak játszani, mi meg elfoglalhattunk egy padot, és végre élőszóban is beszélhettünk mindenről, amiről amúgy is szoktunk, csak épp írásban, vagy telefonon.
Roli néha félbeszakított minket, mert muszáj volt jó hangosan kimutatnia, hogy attól még, hogy ő a legkisebb, neki van a legnagyobb hangja, ezzel sikerült is átmenetileg teljes figyelmet szereznie magának. Élveztem, hogy Eszter lányai olyan profin bébiszittelték, hogy nekem jóformán mozdulnom sem kellett.
Balázs el sem tudja képzelni, miről lehet beszélgetni minden nap. És minden nap bármennyit. És aztán még élőszóban is órákat megállás nélkül, anélkül, hogy kifogynánk a témákból. Jó, hát ő pasi. És ők másképp működnek. :)
De mi Eszterrel, akivel kölcsönösen elfogadnánk egymást testvérnek (és sokak szerint még hasonlítunk is egymásra), tényleg mindenről tudunk beszélgetni. Most is. Beszélgettünk olyan dolgokról, amikről már máskor is, csak élőben más. Beszélgettünk iskoláról, munkáról, egészségről, ettünk csokit, telefonáltunk (ezúttal nem egymással), és közben aggódva kémleltük az eget, mert újabb esőfelhők gyülekeztek.
Reménykedtünk, hogy még kibírják egy-két órát, mert mi még bírtuk volna. Nem bírták, esni kezdett, nekünk meg muszáj volt cihelődnünk. :( Így hamarabb ért véget kissé a találka, mint ahogy terveztük.
Pedig tarthatott volna akármeddig, úgysem untuk volna meg egymást.
De sebaj.. bepótoljuk majd.. gyerekek nélkül. És az is jó lesz. :))

Jövőre meg.. ha még mindig hajlandó lesz az összes gyerekünk velünk jönni, ugyanígy találkozunk. :) Vagy majd keresünk valamit a játszótér helyett.

Szerda

A hét eddig egyetlen jó délelőttje volt a szerdai. A gyerekek elmentek reggel iskolába, óvodába, mi pedig itthon maradtunk kettesben. Már előtte este megbeszéltük, hogy elmegyünk Tatabányára csavarogni egyet, nézelődni, sétálni, vásárolni, meg elvisszük Tatára az inhalátort, kölcsönadási célból. Ez eddig rendben is volt. Annyi azonban itt is közbeszólt, hogy a tervezett kilenc körüli indulás csúszott, mert a kocsink lámpájába a hétvégi mosásnál valahogy víz került, és folyton párásodott, így a párom szétszedte, hajszárítóval szárította. De azért, még ha csúszással is, elindultunk.
Szépen sütött a nap, a kocsiban csend és béke, már ez is maga volt a mennyország. Először Tatára mentünk, ott beszélgettünk is pár percet, majd visszafelé indultunk Tatabányára. Igaz, elgondolkodtunk azon, hogy sétálhatnánk egyet az Öreg-tó partján, de végül úgy döntöttünk, ehhez azért túlságosan fúj a szél. Vásároltunk az egyik barkácsáruházban, megnéztünk egy másik boltot, sétáltunk a "belvárosban", megnéztük a férjem volt iskoláját (semmit sem változott), és kicsit mindketten feltöltődve indultunk haza. Semmi extra, ugyebár, mégis jó volt.
Itthon ebédeltünk, majd én nekiálltam összerendezni a papírokat, hogy majd vihessem a gyerekorvoshoz, a közgyógy igazolványok újbóli igényléséhez. Előrelátóan mindent lefénymásoltam, halvány emlékeim voltak a két évvel ezelőtti ügyintézésről. Gyerekorvosnál azonnal be is jutottam, és két perc múlva már kint is voltam. Na nem azért, mert ez ilyen sima ügy. Fenét. A bőrgyógyász által adott papíron nem szerepelt, hogy "a fent szereplő készítményeket állapot fenntartásához havi rendszerességgel használják". Így aztán átrohantam (szó szerint) a másik rendelőbe, pofátlan módon bekopogtam, és megkértem őket, legyenek szívesek azt a bizonyos mondatot ráírni. Hála a tíz éves (sőt, lassan tizenegy) kapcsolatunknak, nem harapták le a fejemet, és soron kívül megírták, doki újra aláírta, lepecsételte. Elrohantam villámgyorsan lefénymásolni, az idő persze szorított, mert a gyerekorvos elvileg négyig rendel. Visszaértem, bőven időben. Újra bekerültem, ezúttal nekiállt megcsinálni hozzá az igazolást. Igen ám, ment is volna innen már, mint a karikacsapás, ha azok, akik az erre használt programot csinálták, számoltak volna azzal, hogy vannak olyan emberek, akiknek a tartós betegségükhöz magisztrális (gyógyszertárban készített) készítmények kapcsolódnak. De ők ezzel nem számoltak, így minden receptet külön fénymásolva mellékelni kell. Ugye, előrelátóan mindent lefénymásoltam, kivéve egyet. Így volt még egy rohanásom, hogy pótoljam azt a receptmásolatot is. De ezt is megoldottam öt percen belül, így már csak egy fél órát kellett ott ülnöm a gyerekorvosnál, hogy minden gyerekemnek minden igazolását, fénymásolt receptjeit, fénymásolt ambuláns naplóját összerendezzék, és végül egy lezárt borítékban átadják nekem.
Azt már szerencsének fogom fel, hogy ekkor még "csak" öt óra volt, és az okmányirodában (ezen belül van nálunk a szociális iroda) hatig van szerdánként ügyfélfogadás, így simán odaértem. Ott átvettek tőlem minden papírt, lefénymásolták a családi pótlékos igazolást, és már mehettem is. A gyógyszertárba. 18 db receptem volt, és ugyan tudom, hogy az a dolguk ott, akkor is elnézést kértem miatta, hogy ezt így egyszerre zúdítom rá, főleg, mert már egyedül volt a hölgy. Meg mert a magisztrális készítményeket összetevők szerint kell külön beütögetni, miből mennyi van benne, mindenhez külön tégely, külön kupak, és persze minden receptnél külön bepötyögni a taj-számokat, meg minden franckarikát. Olyan negyven percet töltöttem el itt. :D Végül kaptam egy méteres pénztárszalagot, és egy sorszámot, amivel majd másnap mehetek a krémekért.
És akkor három órával az ügyintézés kezdete után már indulhattam is haza. De annak ellenére is, hogy belefájdult a fejem, meg szomjas voltam, meg éhes voltam, meg minden bajom volt, örültem, hogy sikerült mindent elintézni.