Meglepetés

Körülbelül egy éve, nem, nem körülbelül, hanem egész pontosan egy éve motoszkál már a fejemben a gondolat, hogy valahogy meg kéne lepnem Őt egy tortával. Tavaly még odáig is elmerészkedtem gondolatban, hogy elküldöm postán, de aztán nem mertem bevállalni. Így torta nem volt. Akkor. De azt elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, az idén lesz. Még egy hónapja sem voltam biztos benne, hogy tök egyszerűen sikerül kiviteleznem, de sziklaszilárdan elhatároztam, hogy tortát fogok sütni, és személyesen fogom átadni. Nekem is meglepetés volt, mikor először említettem a Páromnak, hogy hát én ezt szeretném, de ugye egymagamban pont annyit érek, mint a sünben a dauer, így hát kéne nekem egy önként vállalkozó sofőr, mondjuk hogy pont ő.. akkor nem mondott nemet, hanem közölte, hogy megoldjuk. :-) Egész komoly nyugalommal töltött el, hogy megoldjuk, már csak azon kellett aggódnom, hogy akkor épp ne a lehető legrosszabb beosztása legyen. Aztán ez is megoldódott, mert jó előre tudtam, hogy ezen a héten "C" műszakos lesz, ami azt jelenti, hogy pont ugyanúgy nappal dolgozik, mint bármelyik normális ember. A csütörtökre eső szülinap miatt annyi kérése volt, hogy inkább pénteken menjünk, amikor már nem kell másnap dolgozni mennie. Ezen kicsit "húztam a számat", de aztán hamar megtudtam, hogy Neki sem lenne az igazi a csütörtök. Mindeközben a háttérben leleveleztem a lányaival, szereti e a meglepetéseket, és hogy milyen torta is legyen szerintük. Aranyosak voltak, ahogy segítettek, és lelkesedtek, és titoktartást fogadtak. Csak a hét elején mertem felhívni a párját, akkor már remélve, hogy tényleg nem jöhet közbe semmi. Az a beszélgetés kicsit egyoldalú volt (vagyis én elmondtam, mit szeretnék, ő meg nagyokat hallgatott), mert mint később kiderült, akkor épp nem tudott volna úgy válaszolni, hogy ne "bukjunk le". Az egész hetem ebben a különös izgalomban telt, annyira izgultam, mint egy kisgyerek, reméltem, hogy tényleg örülni fog nagyon, meg ilyenek..
Aztán csütörtökön elkezdtem megsütni a tortalapokat, megcsináltam a pillecukor rózsákat. Ma reggel pedig igen komoly izgatottsággal ébredtem. Volt még elintéznivalóm, mielőtt kikevertem a túrókrémet, de egész jól osztottam be az időmet, mert végül négy órával a tervezett indulás előtt bekerült a hűtőbe a betöltött torta. Aztán már csak kinyújtottam a marcipánt, feldíszítettem, és kész. :-) (najó, ennyire nem volt egyszerű, mert vagy ötször pakoltam rá előtte, hogy hogy is legyen, hogy mutat jól...)
Szerencse, hogy azért volt mivel elfoglalnom magam, különben simán a saját idegeimre mentem volna indulás előtt. Végre-valahára eljött a három óra, és mindenki az autóban ült. Még gyors egyeztetés a párjával, hogy elindultunk, és tényleg elindultunk. Nagyon szép vidéken mentünk, néhol kicsit félelmetes és vadregényes utakon. Aztán végre megláttuk a táblát... hogy megérkeztünk. Hamar megtaláltuk az utcát és a házat (köszönjük, GPS :D). Kiszálltunk az autóból, bementünk a kapun, halkan, csendben... Szembejött velünk a nagyobbik fiú mosolyogva, suttogva köszönt. Beljebb óvatoskodtunk, kopogtunk, de nem hallotta. A két lány nagy nevetések közepette csalogatta kifelé. Egy-két percig vártunk, aztán elindultunk, és a konyhaajtóban összetalálkoztunk. :-) Nem készült fotó a pillanatról, de úgysem fogom elfelejteni sosem. Meglepődött, meghatódott, örült, és nem jutott szóhoz. :-) Ezért a pillanatért nagyon érdemes volt szervezkedni, titkolózni, meg mindent... :-)
A délután nagyon jó volt. Ettünk-ittunk, beszélgettünk, gyerekek medencéztek, játszottak.
És most majd gondolkodhatok nagyon, hogy mivel is tudnám legközelebb jól meglepni. :-) :P

Itt is köszönöm a családjának a titoktartós és a szabaddá tett délutános segítséget, és a vendéglátást is. :-)