2010. júl. 31.

Roli beszól..


Emlékezetes marad a kép. A szemüveg nyilván hamarosan a kukában végzi, de mégis muszáj volt megörökítenem kis macsómat benne.
Épp egynapos volt a napszemüveg, mikor az egyik szára kiskirályfi kezében maradt. Volt éktelen sírás-rívás, krokodilkönnyek hullottak, mert "sosem volt még ilyen csodálatos szemüvegem". Így aztán, miután megtaláltuk a csavarját, mit volt mit tenni, megcsináltam. És erre, krokodilkönnyeket már letörölve rámnézett, és csodálkozva megjegyezte: "Még sosem láttam nőt csavarhúzóval." 
Hát, mit mondjak? Örülök, hogy én voltam ez első csavarhúzós nő az életében. De tényleg. :) :D

Titok

Nem, nem a könyvről fogok írni. Meg nem is az ezzel kapcsolatos életformáról. Eszemben sincs. Egyrészt, mert végül nem olvastam el a könyvet mégsem, másrészt megírtak már róla szerintem mindent, amit csak lehet.
Titokzatos leszek inkább, mint titkolózós. Mert elárulom, hogy készülök szép csendben magamban több dologra is. Egyik sem következik a másikból, bennem mégis valahogy összekapcsolódtak.
Nem, nem lesz zárt blog. Marad így, ahogy eddig. Nem akarok elbújni, szeretném megadni annak a lehetőségét mindenkinek, hogy egyszer idetaláljon, és ha esetleg egy mosolyt sikerült csalnom az arcára, már megérte. De ha csak eltöltött itt pár kellemes percet, akkor is.
Mindent el fogok mesélni a maga idejében. Egy perccel sem előbb. De csak mert ezúttal, ezügyben önző vagyok. (naugye, hogy tudok én az is lenni? :P)
Na, ki lett kíváncsi? 

2010. júl. 30.

Szokás szerint...

Én ugyan nem ezt a címet adtam volna ennek a bejegyzésnek, de legyen. Sokkal inkább találó lenne a Dius esete a zsírban sült pogácsával, de meghajlok más akarata előtt. Azé előtt, aki kicsit fricskázó hangsúllyal megkérdezte, hogy "és ezt is megírod a blogodban?" Nos, akkor megírom. Amúgy is tudja rólam minden olvasóm, hogy messze vagyok a tökéletestől, de most akkor leplezzük azt is, hogy miért is nincs nekem gasztroblogom. A főzés és én... hmm.. hát kissé távol állunk egymástól. És bizony van olyan, mint mondjuk ma is, hogy nemhogy remekelnem nem sikerült a konyhában, de alkottam egy olyat.. ami hát.. minden volt, csak finom nem, és ínycsiklandó, hogy nőiesen fejezzem ki magam. Simán le is sz..zhatnám, de kajára ilyet nem mondunk, legalábbis igyekszem ezt sulykolni a gyerekeimbe is, pedig ez bizony az a kategória volt.
Apósom szokta megszánni a családot levesügyben, merthogy levest főzni sem tudok. Vagy olyan lesz, mint a főzelék, vagy sós. A kettő között van azért néha egy-egy jólsikerült, mint a héten is a frankfurti leves. De ez tényleg ritka. Ma is ilyen "megszánós" nap volt, és főzött marhalábszárból gulyást, ami után megnyaltuk a tíz ujjunkat. Én meg gondoltam, ha már lesz egy jó kis tartalmas levesünk, akkor csinálok hozzá zsírban sült pogácsát, merthogy emlegették is a héten már, meg szeretik is. Ugye ez egyáltalán nem bonyolult? Krumpli megfőz, leszűr, krumplinyomón áttör, kihűt, és aztán mehet bele liszt, meg só. Meg nálunk egy nagyon pici élesztő is, mert Balázs úgy szereti. Ez eddig stimmelt. Mármint a krumpliig. Még a krumplinyomón áttörés sem okozott gondot (kértem kölcsön a nagymamámtól krumplinyomót hozzá, csak azért). És akkor elkezdtem adagolni hozzá a lisztet. És mindig jobban ragadt. És tettem hozzá még lisztet. Még mindig nagyon ragadt. Így aztán még tettem lisztet. Végül sikerült egy nagyjából nyújtható tésztát összeállítani.. kiszaggattam, és nekiálltam sütni.
Íme, az eredmény: 
Ugye, egészen jól néznek ki? De elárulom.. olyan kemény, hogy embert lehetne ölni vele. :( :D
Van itt Nekem egy házi szakácsom, aki máris elsorolta, anélkül, hogy tanúja lett volna, hogy mit rontottam el (amúgy tényleg..), és nekiállt nekem meghúzkodni a kiszaggatott pogácsákat, hogy egy esetlegesen ehető valamit kapjunk belőle. Ami már egyáltalán nem hasonlított a pogácsára.
Inkább a lángosra. De annak sem volt valami finom.
Elárulom, a levest kenyérrel ettük. :) És ugyan betyárbecsületből mindenki megevett egyet ebből a nemistudom minek nevezzem másodikból, de annyi elég is volt belőle. Bőven.
Szóval, egy szónak is száz a vége.. Ma megint így jártam. Igen, mondhatjuk, hogy szokás ez nálunk, mert időről időre vannak nálunk ilyen elfuserált kaják. De kezdenek hozzászokni.
És különben is.. hol nem fordul elő ilyen?

Strandról...

Tavaly jó párszor megemlékeztem a strandolós élményeinkről. (itt, itt, és itt is) Nos, elárulom, hogy a helyzet mit sem változott. Sőt.. meg kell állapítanom, hogy az ember a világ legnagyobb állata. De komolyan.
Az, hogy a strandolás egy igen komolyan intim helyzet, az egy dolog. Amúgy lehet, hogy csak én gondolom ezt róla, mármint ezt az intimitást. De ha belegondolunk, mikor van még olyan helyzet, hogy számtalan félpucér emberrel üldögélsz a füvön, vagy épp számtalan félpucér emberrel együtt vagy a medencében? Naugye..
De nem ez az állatság, ez csak egy velejáró. Mindenki a saját vérmérséklete szerint viseli a dolgot. Van, akit egyáltalán nem zavar, és vannak, akiket nagyon is. Vannak, akik szerintem kifejezetten szeretik mutogatni magukat, és vannak, akik abban a pillanatban, ahogy már nincsenek a vízben, magukra tekerik a törölközőt, vagy strandkendőt, vagy akármit. A halálom mondjuk, mikor fiatal anyukák térdig érő nadrágban gázolnak a pancsolóba.. Kedvem lenne odamenni hozzájuk, és azt mondani, ugyanmár, lehet, hogy vannak rajtad csíkok, de ezt ne szégyelld.
Amit nem bírok lenyelni, és nagyon nehezen állom meg szó nélkül, az az, amikor a gyerekeket elküldik a fa mellé pisilni. És nem azért, mert az én fiaim nem szerették volna lepisilni a fákat, vagy nem kerültünk már olyan helyzetbe, mikor nem volt más lehetőség. De... azért egy olyan helyen, ahol mindenhol plédeken, törölközőken ülnek, fekszenek emberek, olvasnak, esznek, beszélgetnek, stb.. ott azért nem küldöm el a gyerekemet lepisilni a fát, főleg, hogy kb. két perces sétával elérhető a wc. És nem koszos (legalábbis a női), takarítják folyamatosan, van wc papír is kirakva.
Majd felrobbantam, mikor többször is át kellett élnem, hogy miközben mi épp szendvicset ettünk, karnyújtásnyira mellettünk megállt a négyévesforma kisfiú a fa mellett, és miközben bámult, lepisilte a fát. És még meg is dícsérték érte. De kismillió ilyen volt. Mikor viszonylag kultúráltnak tűnő szülők jól hallhatóan a fa mellé irányították gyerekeiket elvégezni kisdolgukat. Fiú, lány mindegy. Még azt simán megértem, hogy egy esetleg éppen pelenkáról való leszokós gyerek nem bírja ki az erre a célra használt helyiségig, vagy épp neki még az a buli, ha a fára megy.. De hogy egy iskoláskorút nem lehet elküldeni oda, ahova kell?
Lehet, hogy ez prűdség a részemről, de simán kiraknék egy táblát, hogy fűre, fára pisilni tilos. Még akkor is, ha van, aki veszi a fáradtságot, hogy elbújjon a bokrok mögé. De a többség nem.
Szerintem ez azért van annyira intim dolog, hogy elvárható kétéves kor után, hogy ott intézze, ahol annak a helye van. De leginkább a szülőktől lenne elvárható, hogy megtanítsák a gyerekeiknek, hogy oda nem intézünk ilyesmit, ahol más eszik, alszik, bármit csinál.
Vagy ők vajon otthon is így? Afféle területfoglalásként körbejelölnek mindent, épp ahol megérzi, hogy kell?
Vagy én gondolom rosszul?

Ez a bejegyzés 07.16-a óta "porosodott" a piszkozatok között. Épp ideje volt, hogy befejezzem. :)

2010. júl. 29.

"Lábrázást kapok tőle..."

Gondolom páran már hallottátok ezt a félmondatot ilyen-olyan szövegkörnyezetben. Én is hallottam, viszont sosem használtam. Valahogy nem is illik hozzám.
Mégis úgy jártam, hogy szó szerint lábrázást kaptam. Galád módon megint nem szedtem a gyógyszeremet, több okból is. Egyrészt, annyival nem jobb vele, mint amennyivel esetleg rosszabb lenne nélküle. Najó, kimondom kerek perec, sokkal több mindenben gátol, mint amiben segít. Másrészt meg próbáltam levetkőzni azt a fajta betegségtudatot, amit egy állandó gyógyszerszedés generál az emberben, legyen bármilyen tudatos és elfogadó is. Az epilepsziámat nehezen fogadom el, tisztában vagyok vele. Így aztán nagyon nehezen kezelek minden olyan helyzetet, aminek köze van hozzá. A baleset utáni pillanatokat is e miatt a hülye elegáns nyavalya miatt kellett úgy átélnem, ahogy. Meg még kismilliót.
Tudom, butaság és felelőtlenség nem szedni a gyógyszert, ami tulajdonképpen azt hivatott megelőzni, hogy rohamom lehessen. És igen, voltak apró rohamok, mikor semmi más nem történt, csak a kezem remegett egy bizonyos ideig, és csak én tudtam, hogy mi ez, senki észre sem vette. Tisztában vagyok vele, hogy az egyre sűrűsödő fejfájások miatt is észbe kellett volna kapnom. Sőt, azt is tudom, hogy nem éltem túl nyugodt életet mostanában, na de ki az, aki nyugodt bármikor is ebben az országban devizahitellel a nyakában?
Az történt, hogy hétfő este mikor lefeküdtem, éreztem, hogy valami nem stimmel. Furcsa volt minden izmom, olyasmi érzés, mint mikor biciklizés után jól ki vannak fáradva a vádlijaim. Néha beremegett, aztán elmúlt. A kezem nem remegett, de ugyanúgy furcsa érzés volt. A fejemnek is jól esett a fekvés, bár a jobb szemem sarkában is olyasmi érzésem volt, mintha "húzná a görcs". Körülbelül két órát is "elvergődtem" így az ágyban, nagyon igyekeztem, hogy Balázst ne ébresszem fel, pedig már minden bajom volt, hogy miért nem tudok elaludni. Aztán végre kezdtem érezni, hogy nehezülnek a szemeim, és jött a jólismert "jajjdejómindjártelalszok" érzés. Ez volt az egyik pillanatban. A másikban pedig a lábaim önálló életre keltek, és nagyon erősen elkezdtek remegni. (nem tudom szavakkal kifejezni a milyenségét) Balázs abban a pillanatban ébren volt mellettem, és megfogott. Ijedten kérdezte, hogy mit álmodtam? Mondtam, semmit..még nem is aludtam. És tényleg nem. Ránéztem az órára (éjjel két óra volt), még percek sem teltek el azóta, hogy azt képzeltem, mindjárt alszom.
Mindketten tudtuk, rohamom volt. Mindketten kellőképpen megijedtünk. Balázs felkelni sem engedett, hozott nekem inni, és hozta az annyira utált gyógyszeremet is. És közben aggódva figyelt, kérdezgetett. Nem volt kellemes érzés ez sem, de az sem, hogy megint "félbemaradt". Nem tudom ugyan, mi lett volna belőle, úgyhogy lehet, hogy jobb így.
Még másnap is meglehetősen bizonytalanul álltam a lábaimon, főleg délelőtt. Ijedtemben kértem időpontot az epilepszia rendelésre, épp esedékes a kontrollvizsgálat.
Arra pedig nem gondolok (túl sokat), hogy Őrangyalom megint résen volt, mert lehettem volna az éjszaka kellős közepén egyedül is, mint ahogy legtöbbször. Ez épp az a hét, amikor nem. És a gyerekek is aludtak, mit sem sejtettek semmiről.
Azóta ismét jókislány vagyok, és szedem a napi 2*1 Trileptalt, ahogy az elő van írva. És napi kétszer háromnegyed órában szédülök, hányingerem van, és zsibbadok. De sebaj, majd megint megszokom. Csak nehogy lábrázást kapjak tőle... :D

2010. júl. 27.

11

Tavaly emlékeztem írásban is. Mert egyébként mindig, mindegyikőjük születésnapja környékén megrohannak az emlékek, pont ugyanúgy emlékszem mindenre, mintha tegnap történt volna.
Az idén már nem írom le ugyanazt még egyszer. Viszont elmesélem, milyen is egy ilyen 11 éves Nagykisfiú.
Azok után, hogy mennyire ragaszkodó volt mindig, nagyon furcsa, hogy mostanra komoly távolságtartás van benne. Nem könnyen nyílik meg még nekünk sem, nemhogy másoknak. Sosem tűrte, hogy puszilgassuk, ölelgessük, most meg már aztán főleg nem.
Nagykisfiú, igazi hatalmas nagy öntudattal, és nagyon nagy szájjal.. amit bizony kinyit, ha valami nem tetszik. Nem is akárhogyan.
Nagykisfiú, aki még mindig nagyon jól tanul, és még mindig könnyedén, szivacsként szippant magába minden információt, és használja is mindet, amit megszerzett magának.
Nagykisfiú, aki az idén szerette meg igazán a könyveket, igazi jóbarátokra lelt bennük. Úgy tud olvasni, hogy a világ is megszűnik körülötte.
Nagykisfiú, aki túl van az első táncpróbákon, és táncos szereplésen, aki túl van azon is, hogy virágot vigyen egy kislánynak köszönetképpen.
Nagykisfiú, aki már nem enged be a fürdőszobába, ha fürdik, de még figyelmeztetnem kell a hajmosásra, fogmosásra.
Nagykisfiú, aki a legidősebb gyermek a családban, és néha nagyon nehezen viseli ezt el.
Nagykisfiú, aki még mindig szívből nevet, és még mindig szívből zokog, ha valami fáj.
Nagykisfiú, akinek már sokszor teher a szülői féltés, de roppant bizonytalan nélkülünk.
Sokat tanított már nekünk, sokat formált rajtunk, hogy megfelelő szülők lehessünk. Tanított elfogadást, tanított megbocsátást, tanított igazi büszkeséget elviselni.
Elsősorban azonban azt tanította meg, hogy lehetséges az, hogy a szívünk a testünkön kívül is dobog.
Nehéz korszakot élünk ezzel a Nagykisfiúval, mert most épp kicsit idegenként él itt velünk a kamaszos érzéseivel, és vérmérsekletével.
Mégis azt kívánom, elsősorban Neki, így a 11. születésnapján, hogy:
Maradj meg mindig ilyennek, Nagyfiam!


Születésnapodon, nem kívánunk egyebet,
csendes lépteidet kísérje szeretet.
Szívedben béke, lelkedben nyugalom,
légy nagyon boldog ezen a szép napon.
Szívünk szeret ezt ne feledd,
a legtöbb mit adhatunk;
A családi szeretet.
 
Boldog Születésnapot Neked, Te 11 éves Nagykisfiú. :) A telefonodat pedig, ami Murphy jóvoltából mégiscsak egy vadiúj készülék lett, és amit Te választottál, használd sokáig olyan örömmel, ahogy most  örültél neki. (ha tudtam volna, hogy ez ekkora boldogság.. lehet, hogy már tavaly megkaptad volna)

2010. júl. 26.

11 évvel ezelőtt íródott

Nem blogposztként, mert akkor még azt sem tudtam, mi az a blog. Egy füzetbe, elsőszülött gyerekemnek, (és aztán később a másod és harmadszülöttnek is) megörökítvén azt az időszakot, amíg ő odabent növögetett, és azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egyszer majd (tán majd mikor először lesz apa?) megkapja, hogy elolvashassa. (ha akarja) De most ezt megosztom veletek.




"Drága, babucim!  ('99.07.26.)
Még mindig váratsz magadra, pedig most már igazán megszülethetnél. Már csak négy nap van hátra addig, amíg ki vagyok írva, de igazán nem bánnám, ha nem várnád meg. Olyan jó lenne, ha ma éjjel már mehetnénk a szülőszobába, és már akkor tényleg nem kellene csak egy kicsit várnom, hogy végre láthassalak is. Abban ugyan biztos vagyok, hogy Te vagy a világ leggyönyörűbb kisbabája, de azért már szeretném ezt látni is. Most már úgyis épp elég torz az arcom, épp eléggé elhíztam, és épp elég türelmetlen és kedvetlen vagyok. Már a múlt hét is nagyon hosszú volt, pedig még édesapáddal is többet találkoztam (mert délelőttös volt), meg még a Regi is itt volt, de ez a hét már most hosszúnak tűnik, pedig még csak hétfő este van. 
Most befejezem, és reménykedek, hogy éjszaka jön értem a mentő. 
 Nagyon Szeretlek. 
                  Anyukád"                                                  




Részben ugyan, de szót fogadott. Nem született meg éjjel, de megszületett másnap. :) De a születésnapi poszt majd holnap. Ma még emlékezem csak. 11 évvel ezelőtt ilyenkor még csak épphogy sejtettem, milyen lesz valakinek az anyukájának lenni.

2010. júl. 25.

Rendhagyó könyvajánló

Olvasom ezt az oldalsávban is láthatót.. a Sült zöld paradicsomot. Bevallom, úgy a huszonötödik oldal tájékán még erősen gondolkodtam rajta, hogy leteszem olvasatlanul, mert kissé unalmasnak tűnt. Aztán mégis tovább olvastam, és nem bánom. A linken van egy összefoglaló a történetről, én ezt most nem teszem meg, viszont találtam benne olyat, amit idéznék.
"-Milyen érzés nyolcvanhat évesnek lenni, Mrs. Threadgoode?- nevetett Evelyn
 - Semmi különös. Ahogy mondtam is, az évek egyszerűen csak rárakódnak az emberre. Az egyik napon még fiatal vagy, a másikon meg megereszkedik az állad és a melled, és derékkötőt hordasz. De nem érzed magad öregnek. Persze ha a tükörbe nézek, látom... néha még halálra is ijedek. A nyakam olyan, mint a régi krepp-papír, és mindenem csupa ránc, de hát mit csináljak. Egyszer kaptam valamit az Avontól, de jó, ha egy órán át használt, aztán ugyanolyan lettem, mint voltam, úgyhogy végül beletörődtem. Az arcomat már ki sem készítem, csak rákenek egy kis krémet, meg kihúzom a szemöldökömet, csak hogy mondhassam, hogy van szemöldököm...persze tiszta ősz, aranyom... és tele vagyok májfoltokkal- nézett a kezére- Az ember nem is tudja, honnan jön ez a sok kis fickó. -Mrs Threadgoode fölnevetett. - Még ahhoz is túl öreg vaggyok, hogy jó fényképet csináljanak rólam. Francis le akart fényképezni Mrs. Otisszal együtt, de eltakartam a fejemet. Az mondtam, még beletörik a gép.
Evelyn megkérdezte, hogy magányos-e itt.
-Igen, megesik. Az enyéim mind elmentek már.. a templomból meglátogatnak bennünket néha, de épphogy csak beköszönnek. Így van ez, az élet csak annyi, hogy helló, meg viszlát. " (221-222. oldal)
"Nem hiszem, hogy ma is boldogok tudnak lenni az emberek, vagy nem úgy, ahogy régen. Az ember nem lát boldog arcot maga körül, én legalábbis nem. Mondtam is Mrs. Otisnak, amikor Frances kivitt bennünket a sétálóutcára, hogy "Nézd csak, mindenki milyen savanyú, boldogtalan képet vág, még a fiatalok is."
-Nem tudom miért ilyen gonoszak az emberek....-sóhajtott Evelyn
-A világ lett gonosz, drágám. Jön a világvége. Lehet, hogy megérjük a kétezredik évet, de én nem hiszem. Tudja, sok jó pérdikátort hallgatok, és mint azt prédikálja, hogy közeledik az utolsó ítélet napja. Azt mondják, meg van írva a Bibliában.. Tudni persze nem tudják. Senki nem tudja, csak maga a jóságos Úristen.
Nem tudom, a jóságos Isten meddig enged élnem, de már nem lehet sok hátra. Ezért élem minden egyes napomat úgy, mintha az utolsó lenne. Készen akarok állni az útra. És ezért nem mondok semmit Mr. Dunaway-re, és Vesta Adcockra. Az ember éljen és hagyjon élni.  (251-252. oldal)

Megnéztem, az eredeti mű 1987-ben íródott. Mégis, ennek a nyolcvanhat éves Mrs. Threadgoode-nak olyan időtálló gondolatai vannak, és olyan hihetetlen életszeretet sugárzik belőle, hogy komoly feltöltődés. :) Még most, 2010-ben is. :)
Szóval, ha valaki kedvet kap hozzá, hajrá.

Majdnem jó nekünk

Már tegnap este a zuhany alatt eszembe jutott, miről is akartam írni. (vagyis, most, hogy rápillantok az órára,az már tegnapelőtt volt) Leginkább morogni akartam. Már nagyon sokszor "vágták a fejemhez", hogy milyen jó nekünk, mert mindent a háromgyerekesek kapnak. Sőt, továbbmegyek, nekünk még az átlagos háromgyerekeseknél is klasszisokkal "jobb", mert háromból hárman tartós betegek.
Tudom én azt, hogy azok, akik ezt így gondolják, mind-mind igen korlátoltak, mégsem mindig sikerül igazán jól megemésztenem. Azt is tudom, hogy köztetek, kedves Olvasóim nincs ilyen korlátolt ember, de azért akkor most megosztom veletek, hogy mitől is olyan jó nekünk.
Amit kapunk, az havonta gyerekenként 4 ezer forint adójóváírás. Továbbá ingyen kapjuk a tankönyveket, és minden hónapban minden gyerekem kap 50 %-os támogatást az óvodai, iskolai étkezéshez. Ezeket mind nagyon komoly segítségként fogom fel, főleg a két utóbbit. Az elsőt csak azért nem, mert számszakilag nem jelenik meg a költségvetésünkben, Balázs nem keres ennyivel többet az ugyanilyen besorolási bérrel rendelkező kollégáival szemben. 
Ha pofátlanok lennénk, (vagy nem is tudom mi a jó szó erre) akkor papíron már elváltunk volna, és igénybe venném a rendszeres gyerekvédelmi támogatást, igényeltem volna üdülési csekket is, meg ilyenek, és akkor érdemelném ki ezt a "jó nektek" titulust.
Így nem érzem jogosnak. Soha nem is éreztem annak. Sokan irigylik tőlünk a tartós betegségre kapott magasabb összegű családi pótlékot. De soha, senki nem akarta átvállalni a viszketéstől üvöltő-vonagló gyerek/ek figyelemelterelését, a véresre repedezett kezek miatt síró gyerek vigasztalását, de a havi gyógyszerköltséget sem. Volt, hogy 5 gramm (nem írtam el, öt grammnyi) krémért fizettem 6ezer forintot. Egyszer rákentem Patrikra, fél óra múlva úgy üvöltött, mint akit ölnek, és le kellett mosni. Krém meg mehetett volna a kukába, helyette bevittem a bőrgyógyásznak, hogy adja oda valakinek, aki tudja használni. Ezek a költségek mára már nincsenek, mert hála már-már családtaggá avanzsálódott bőrgyógyászunknak megtudhattuk, hogy minden tartós beteg gyereknek alanyi jogon jár a közgyógyigazolvány, évi hatezer forintos kerettel, plusz még mellé amit elbírál az OEP. Hihetetlen papírmunka volt, de utánajártunk, és azóta nem kell rettegnünk hó végén, hogy nehogy most kelljen valami sürgősen.
Na, és ami miatt mindez kikívánkozott belőlem.... Mióta tart a válság, azóta Balázs munkahelyén minden megszűnt. Nem volt fizetésemelés, kevesebb lett az útiköltségtérítés (pedig nem költöztünk közelebb), elvették az étkezési jegyet is, nem lehetett üdülési csekkre pályázni, meg úgy egyáltalán semmit sem adtak, csak mindig mondták "örülj, hogy van hol dolgoznod". Ami egyébként tényleg öröm.
Amit viszont sosem gondoltam volna.. túl jól keres. Illetve egyszer ez már bebizonyosodott, mikor tavaly nyár végén megkérdeztem az önkormányzatnál, hogy esetleg nem lehetne e valami segítséget kapni a beiskolázáshoz? Lehet.. itt a nyomtatvány, mennyi a jövedelem, ami havonta összesen beérkezik a családi kasszába? 220 ezer. És mennyien vannak? Öten? Ja, akkor az nem jó, az már sok. De ha gondolom, adjam be, majd kijönnek a kollégák környezettanulmányra, megnézik, van e valami, ami eladható. Na, ott álltam fel, és hagytam az egészet a fenébe.. ami egyébként is megalázó volt.
És akkor most megint. Merthogy mégiscsak lesz beiskolázási támogatás a dolgozóknak, jött az email. Csakhogy.. és itt a bibi. Meg van határozva, kik vehetik igénybe. Rögtön az elsőnél elbuktuk. Mert 150 ezer Ft alatti besorolási bér.
Az igazán dühítő az egyébként, hogy azoknak, akik ezt kitalálták kell a legjobban tudniuk, hogy a besorolási bér nagyon kevés pozícióban marad annyi, amennyi. (a férjem, és kollégái pl. pont ilyen pozícióban vannak) Azok a komissiózók, akiknek mondjuk 130 ezer Ft a besorolási bérük, de pótlékokkal, jutalmakkal hazavisznek kétszázat, simán igényelhetik. Amivel nincs bajom, mert mindenkinek szüksége van segítségre, vagy legalábbis jól jön. A bajom azzal van, hogy megint nem tudja a bal kéz, hogy mit csinál a jobb.
Ez most kissé dühít. Abba meg csak egy pillanatig gondoltam bele, hogy bezzeg, ha engem nem rúgnak ki rövid úton, akkor most lenne.. meg fizetésem is, és amúgy sem jelentene gondot az iskolakezdés.
Pedig úgy egyébként tényleg jó nekünk. Van három csodaokos gyerekünk. És majd ők feledtetik a dühömet is. :) (vagy rátesznek egy lapáttal, de az részletkérdés)

2010. júl. 23.

Mit is akartam?

Ma egész nap gondolkodtam rajta, hogy miről is fogok írni, miután befejeztem a házimunkát, aztán mire ideértem, addigra persze jól elfelejtettem. És a cavintont sem tudom hova tettem, úgyhogy lehet, hogy azt a gondolatsort kénytelen leszek megtartani magamnak. Pedig arra emlékszem, hogy milyen jól elszórakoztattam saját magamat vele, miközben lehúztam az összes ágyneműt, kimostam, kiteregettem, majd leszedtem, visszahúztam. És mindezt eljátszottam a függönyökkel is. Meg ablakot is pucoltam, ha már egyszer függönyt mostam. Egész komoly mennyiségű kalóriát égettem el közben szerintem, de az biztos, hogy kiizzadtam magamból a létező összes méreganyagot, még azt is, ami be sem került. De megérte.. mert minden olyan jó illatos lett, hogy öröm bejönni.
Most meg még messiásként várom a beharangozott lehűlést. A fejem már jelzi a közelgő hideget, így azt hiszem, lesz ebből valami.
De őszintén szólva, remélem, csak pár napig tart majd a lehűlés, amíg tényleg lehűlnek a falak, meg mi is, mert azért van nyár, hogy meleg legyen. Najó, hát nem kell ilyen extrém negyven fok, de legyen csak jó meleg.
Ha meg eszembe jut majd amin gondolkodtam, majd leírom máskor. Meg majd befejezem azt a posztot is, ami az idei eddigi strandos élményeinket hivatott összefoglalni, meg majd átmásolom a telefonomból is az elmentett jegyzetet.
Csak előbb kicsit lehűlök. Meg egy kicsit alszom.

2010. júl. 22.

No comment

Ezt most olvastam. Mit ne mondjak.. azok után, hogy ismét megtudhattam értelmiségi blog trolloktól, hogy micsoda söpredék is vagyok dohányos mivoltomban, hát lehet, hogy most kimegyek az ajtó elé, és elszívok egy cigit.
Nem a döntés ellen van kifogásom, félreértés ne essék. Eddig sem gyújtottam rá olyan helyeken, ahol nem szabad, vagy épp nem illik. És hiszem, hogy azért a dohányosok is fejlődőképesek, és képesek betartani a szabályokat. De azért hogy főbelövés járna bárkinek, vagy épp kizárni a tb ellátottságból, meg egyéb finomságok, amik ott elhangzottak... Hát micsoda emberek élnek ebben az országban?

2010. júl. 20.

Emlékmorzsák

Mostanában valamiért igen sokszor emlékezem. Mindenfélére. Rég elfelejtett pillanatok bukkannak fel a szemem előtt, mosolyra fakasztanak, az érzés pedig, amit visszaidéz, többnyire nagyon jó.
Nem érzem magam öregnek most sem, ez a harminckettő igazán nem a világvége még, de ha eszembe jutnak azok a pillanatok, úgy 16 évvel ezelőtt, hát.. Mintha csak egy filmet néznék, úgy látom magam előtt akkori életünket. Mert éltünk, semmi kétség. Jöttünk-mentünk, sétáltunk, fagyiztunk, hajnali hatkor együtt anyósom kocsmáját nyitottuk, és felváltva fintorogva töltöttük a körtepálinkát, és egészen este zárásig együtt dolgoztunk vállvetve, hogy aztán hazajöjjünk, és ha szerencsénk volt, akkor egy ágyban is feküdhettünk le. Barátokkal együtt jártunk pecázni, sörözni, strandolni. Ha olyan kedvünk volt, este hatkor még leruccantunk Velencére, és csobbantunk egyet a szabad strandon.
De emlékszem azokra a pillanatokra, mikor várt a suli előtt este fél kilenckor, csak hogy velem hazavonatozhasson. :) És aztán jött értem kocsival is, és nem árulta el előre. Csak ott állt, és várt. :) Mentünk együtt sorozásra (nem engem soroztak), kísértünk együtt éppen házasodókat, és léptünk meg esküvőről is angolosan együtt csak azért, hogy végre mienk lehessen az éjszaka.
Semmi extra dolgot nem műveltünk, soha nem kábítószereztünk, nem jártunk discoba, még csak be sem rúgtunk soha. Illetve de, csak nem én, és akkor nem voltam ott. Telefonon beszéltünk csak.. emlékezetes vallomás volt tőle. :D 
Együtt vettük az első mobiltelefont. Valami hihetetlen összegért. De együtt adtuk el az első autót is, ami egy évjárat volt velem. És csak a minap jutott eszembe, hogy épp ott volt a balesetünk, ahol azt az autót eladtuk. Érdekes.
Soha egy percre nem volt bennem kétség annak idején, hogy mi összetartozunk. Nem gondoltam, hogy bármiről lemaradnék, csak mert nem csapongtam egyik kapcsolatból a másikba. Olyan, nem is tudom elmagyarázni érzés ez. Mert az, hogy szerettem az első perctől fogva, nem volt kérdés. Körülbelül 14 éves voltam akkor. És elvileg fülig szerelmes kellett volna, hogy legyek az ő legjobb barátjába. De mégis hozzá húzott valami már akkor is. Pedig ő is fülig szerelmes volt(?) az unokahúgomba. Aztán eljött az idő, mikor "lecsaptunk" egymásra (már amennyire ezt abban a korban lehet), de akkor egy fél év alatt "kinyírtuk" egymást. Konkrétan egy fél évig megint kibírtuk, hogy ne is csókolózzunk, mert csak barátok vagyunk. Aztán a mágnes mégis működésbe lépett. Végül pedig összeért, és igaz, átmenetileg összetörtük vele két ember szívét, akkor mindez kit érdekelt. Azóta meg már ők is megbocsátották. :)
Olyan sok olyan pillanat volt az életünkben, ami mosolyra fakaszt még mindig, pedig kicsit fáj, hogy vissza már nem jön.
Valószínűleg a sok ilyen pillanat miatt vészeltük át közös életünk legnagyobb válságát, aminek én voltam a hunyója, és majdnem el is veszítettem Őt.
Azóta még sokkal inkább értékelem a régi pillanatokat is, meg az azóta lett emlékeket is.
Nem tudom mi késztetett arra, hogy ez a poszt megszülessen. Azt sem tudom, miért emlékezem ennyit mostanában..  és mi minden jut eszembe... . Biztosan van célja, de majd kiderül. Addig meg néha elmerülök az emlékekben. Mosolyogva, bizseregve, sokkal fiatalabban. És önzőn. :))

Összegezve

Mindig mindent túlgondolok, vagy épp túlaggódok. Az a fajta ember vagyok, aki mindig minden mögött keresi az értelmet, vagy a célt. Aki mindig próbál rájönni és megérteni mindent. Azon már nagyjából túljutottam, hogy a világ gondjait ne (mindig) vegyem a vállamra. A saját világomé is épp elég, hiszen mindig agyonbonyolítom. Nem is volt olyan könnyű rájönnöm még erre sem. De mire valók a barátok, ha nem arra, hogy figyelmeztessenek, amikor épp szükséges? Megtette. Épp jókor. Talán azóta is rágódik, hogy jól tette e, de majd most megnyugszik, hogy nem is tehetett volna jobbat.
Hetek óta rágom magam. Mindig találok valami kivetnivalót, elsősorban magamban. Nos, ez nem olyan nehéz, merthogy emberből vagyok, és mint ilyen, hát a legkevésbé sem lehetek tökéletes.
Rengeteget gondolkodtam azon, mit rontottam el a gyerekeim nevelésével kapcsolatban, mikor nap mint nap szembesültem vele, hogy nem csak hogy visszapofáznak, vagy épp pofátlanul hátat fordítanak, de egymással is úgy bánnak, mint a kóbor
kutyákkal szokás. Végül persze nem jutottam messzire ez ügyben, mert meg kell állapítanom, hogy minden a legnagyobb rendben van, csak épp jelen pillanatban a hormonok vették át az irányítást a józan ész felett. Nos, ez ugye teljesen törvényszerű ebben a korban, csak ember legyen a talpán, aki könnyedén átvészeli. De megbírkózunk vele.
A baleset kapcsán is hihetetlen gondolathullámok indultak el bennem. Kerestem az okokat, amik ide vezettek, naná, hogy ebben is magamat tettem felelősnek. És miután végül mégis felmentettem magam, vagy legalább áthelyeztem valami másodrangú vádlottá, elkezdtem azon agyalni, hogy mennyire gyenge is vagyok, mert legkézenfekvőbb lett volna, ha azonnal elájulhatok. Menekültem volna a saját világomba, semmibe véve mások érzelmeit. Magyarázhatta Eszter, hogy ez nem így van, hiszen az is nagy dolog, hogy végül mégsem tudott legyőzni a roham, mert visszajöttem belőle, értettem is, meg nem is. Nagyon sokáig bántott ez. Mert milyen anya az olyan, aki ahelyett, hogy igazi támasza lenne a gyerekeinek egy ilyen helyzetben, még ő maga is tovább fokozza a félelmeket? Nem biztos, hogy valaha is meg tudom ezt válaszolni. Olyan választ, amilyet várnátok tőlem valószínűleg nem fogok tudni mondani még nagyon sokáig. Felmentem magam, de csak feltételesen. Mert végül azzal "altattam el" minden bűntudatomat, hogy nem véletlenül maradtunk mi egy pár Balázzsal. Hiszen az a röpke másfél perc pontosan, élesen kirajzolta, hogy ketten vagyunk egyek. Ő az ész, én a szív. Minden körülmények között. És ez jól van így. Ketten egymás nélkül nem megyünk semmire, mert hiába az ész, ha nincs mellette a szív, és fordítva.
Aztán még az elmúlt hetekben is sorra kudarcot vallottam az álláskereséseimmel. Sok helyre jelentkeztem, több helyről visszajeleztek már, hogy "köszönik, hogy megtiszteltem őket, de további sikereket kívánnak máshol.." Nem jó ezekkel szembesülni, és még keresem a választ arra a kérdésre, hogy mi a célja ezzel a sorsnak? Mit kell ebből megtanulnom? Emellett még megküzdök azzal, hogy azt, akinek csak az általános iskolát sikerült elvégezni, már munkahelye van... én meg..
És még, ha mindez nem lenne elég gondolkodnivaló, akkor itt van még a húgom. Aki ugyan megkért, hogy írjam meg a blogomban (amiről annyit tud, hogy van, de nem mondom meg a címét), hogy megmentettem az életét azzal, hogy laikusként felismertem, hogy ő bizony lisztérzékeny. Nos, ígéret teljesítve, szó szerint leírtam, amit kért. Csak az a baj, hogy messze még az a megmentés, ha egyáltalán valaha bekövetkezik. Egyik dolog következik a másikból, vele kapcsolatban is vannak bűntudatos érzéseim, mert ugyan segítek, és segítettem már sok mindent felismerni, mégsem tudok neki érdemben segíteni. Igaz, felmenthetem magam, mert nem rajtam múlik. Nem könnyű látni az embernek egy közeli családtagját tönkremenni.
Ezek mellett egyre élesebben látom annak a családnak, ahonnan eredetileg származom minden foghíját. És ugyan poénra vették, de nem teljesen viccből kérdeztem, hogy árulják már el, hogy engem a gólya hozott... vagy hogy a fenébe különbözhetek én ennyire tőlük? Más az értékrendünk, más az életvitelünk, minden más. Ők nem értenek engem, én meg őket, úgyhogy végül is kvittek vagyunk.
A legeslegfontosabb gondolkodni valóm mégis a jövő. Na nem kell ötéves tervekre gondolni. De végre itt lenne az ideje elhatározni valamit, és végigcsinálni, körmömszakadtáig akár. Mert kiharcoltam eddig bárkinek bármit, bármikor. Magamnak vajon miért nem tudom ezt megtenni?
Pedig még Balázs is azt mondta a minap: Ne gondolj mindig másokra, legyél már egy kicsit önzőbb.
Itt tartok most, kérem. Tanulok önző lenni. :D Na, nem, ez nem komoly. A lehető legkomolyabban ízlelgetek magamban dolgokat, mert tudom, felismerem, hogy mi az, ami jó nekem. És amint megvan, lecsapok rá, és nem eresztem.
Onnantól kezdve meg majd ontom magamból a vidám, optimista, csupa derű posztokat. Feltéve, ha addig kitartotok.. :)

2010. júl. 19.

Újabb szeretnivaló

kis kütyü lépett az életembe. Nem vágytam rá különösebben, mert tökéletesen meg voltam elégedve az elődjével is, ami ugyan rokona a mostaninak, de csak valami szépapja lehet funkcionális tekintetben.
Mikor először szóba került, bevallom, féltem tőle. Merthogy nem vagyok én valami nagy műszaki szaki, igaz, szerencsémre azért antitálentumnak sem minősülök (még?) e téren. Mégis.. mikor megnéztem a képet róla, hát beleszerettem. Aztán olvastam a jellemzőit, és majdnem kiábrándultam. Mert jajj, hát nem nekem való ez.. mert te jó ég, hát még a touch paddal is milyen nehezen boldogulok.
Na de kezdjük a történetet az elején. Közeledik a legnagyobb fiunk születésnapja. 11 éves lesz már, ami ugyan nem kéne, hogy olyan húdejeles dátum legyen, mert sokkal hangzatosabb volt a tavalyi tíz, és nyilván majd a következő nagyon nagy mérföldkő a 15-ös lesz. Mégis.. szeptembertől egy újabb fejezet kezdődik az életében, felső tagozatos lesz. Szóval, törtük a fejünket ajándék ügyben. Évek óta téma a mobiltelefon. Konkrétan úgy elsős kora óta szeretné, ha lenne. Mi meg azóta állunk ellen sziklaszilárdan. Aztán persze mindig történtek olyan dolgok, amik miatt átmenetileg elbizonytalanodtunk, de aztán hamar túlestünk a bizonytalankodáson, és maradt a kőkemény, szilárd nem. Megbeszéltük, hogy majd a nyolcadikos ballagására veszünk neki telefont, és ezt Ő elfogadta. Igenám, csakhogy most mégis igen komolyan billent a mérleg nyelve afelé, hogy vegyünk neki egy telefont. Mindkettőnkben ott bújkált a kisördög, hogy most akkor megmásítjuk a szavunkat, az azért gáz, de mégis kéne.. Így aztán nem kevesebb, mint másfél órás fejtörés után megszületett a korszakalkotó ötlet. Kap telefont, de nem újat. Megkapja az enyémet, mert az strapabíró, lehet ütni-vágni, mindent kibír, de nem olyan ciki, mint a talonba elrakott jó öreg 3510i. Szóval, kap egy vadiúj sim kártyát egy saját telefonszámmal, és hozzá egy nemolyan vadiúj telefont.
Nem én lennék, ha nem lett volna még pár napig bűntudatom a dologtól, hogy gyakorlatilag hasznot húzok a gyerekem szülinapjából, de többekkel is beszéltem erről, és mindenki egyöntetűen állította, hogy nem jól fogom fel. Úgy kell ezt felfogni, mint abban a népmesében, amiben hozott is, meg nem is, jött is, meg nem is.. Végül nagy levegőt vettem, és rábólintottam.
Így esett, hogy ma reggel 8 órakor megérkezett a futár hozzánk. Hozott egy darab sim kártyát, és hozott egy darab csodaszép, imádnivaló és okos telefont. Nekem.
Elsőre idegen volt. Nagyon. Mert túl okos, és túl új, és egyáltalán, miazhogy nem lehet rajta gombokat nyomkodni, csak nyúkálni? De röpke másfél óra elteltével összeszoktunk. :) És olyan kis népszerű lett nálunk, hogy Balázs eladta a saját telefonját, hogy beszerezhessük az enyémnek az ikertestvérét. :) Még sosem volt egyforma telefonunk. Most lesz. :)
Úgyhogy ez egy jó hétfő volt. :)

2010. júl. 16.

Csak röviden

Este háromnegyed tizenegy van. 32 fok idebent, tárva-nyitva ajtók-ablakok, mennek a ventillátorok, én vizes törölközővel a nyakamban ülök itt. Teljesen leamortizált állapotban. Huszonnégy óra alatt nem aludtam többet két és fél óránál, alig ettem, mert képtelen vagyok magamba tuszkolni bármit is. Inni iszom, de azt sem tudok eleget. Ennek megfelelően a törölköző a nyakamban nem csak hűtési célokat szolgál. Merthogy nagyon szédülök, zsibbad az arcom is egy kissé, és elég bamba is vagyok már ahhoz, hogy itt aztán bármelyik pillanatban megnézzem, milyen is a padló testközelből.
Rettenetesen fáradt vagyok testileg, lelkileg. Kicsit sok néha a pörgés így is, úgy is. Még mindig van egy csomó tanulnivalóm, meg feldolgozni valóm. Csak mindig nehezebb ezekkel szembesülni.
De ez nem nyavalygás, csak simán közlöm a tényeket. Mert most épp ez van.
De majd jön a holnap, ami jobb lesz a mánál, és minden rendben is lesz akkor. :)

2010. júl. 12.

VB South Africa

Ha már ennyit írtam róla, akkor igazán megérdemel még a VB döntő is egy misét posztot. (Elegendő számú komment esetén pedig fontolóra veszem, hogy most akkor négy évig egy szót sem ejtek majd a fociról, ami nagy szó lenne, mert közben lesz ám még egy EB is).
Szóval, a döntő. Aminek nagy tétje van. Aki nyer, a világ ura négy évig. Aki veszít, az pedig ott és akkor mindent elveszít. Mert itt másodiknak lenni a legrosszabb. Ott nem lehet örülni az ezüstéremnek, még akkor sem, ha tudja az ember, hogy azért nagy dolog a világ második legjobb válogatottjának lenni. Ez eszükbe sem jut. Ott és akkor veszítenek. Sportemberként ugyan, de elveszítik azt, amit annyira szerettek volna megszerezni. Drámai pillanatok azok, mikor látja ez ember azokat az erős, kisportolt férfiakat zokogni a pályán, vigasztalhatatlanul. Tudjuk mi is, ők is, hogy lesz tovább is.. de ott és akkor vége mindennek.
Tegnap este megvívtak egy ilyen meccset. Hollandia válogatottja, aki már a selejtezőktől kezdve igen szimpatikus csapat volt, jó játékkal, kiegyensúlyozottan, igazi csapatként. Az ellenfél pedig Spanyolország válogatottja, akikről én személy szerint azt gondolom, hogy velük kapcsolatban kétféle álláspont van. Vagy nagyon szeretik őket, vagy nagyon nem. Én, nem tagadom, az utóbbiak táborába tartozom, így egyértelmű, hogy a narancssárga mezben pályára lépő hollandoknak szurkoltam. Meglepődtem a meccsen. Mert nem ezt vártam. A bronzmeccs után egyáltalán nem, de a két csapat sok-sok meccsét végigkísérve sem. És nem jó értelemben leptek meg sajnos. Nem tudhatom ugyan, hogy lélektanilag ki hogy tudja feldolgozni, ha ekkora teher van a vállán (én tutira a pályára sem tudnék kilépni, mert folyton rosszul lennék), de ez a két csapat most ezzel nem igazán boldogult. Egymással is nehezen, így aztán a foci mellett előadtak mindenféle birkózó számokat, meg egyéb küzdősport elemeket is felvonultattak. Emiatt aztán nem volt egy jó meccs. Mert a bíró folyton sípolt, és lapot osztott, mert valaki mindig rátartott a másik lábára, letalpalta, felrúgta, fellökte. Végül, hosszú küzdelem után a hosszabbítás utolsó perceiben Iniesta lőtt egy csodaszép gólt, amivel a spanyol válogatotté lett a kupa. Iniesta pedig egy pillanat alatt halhatatlan lett. :)
A hollandokat nagyon sajnáltam, én úgy érzem, ha már semmiképp nem lehetett a németeké a vb cím, akkor sokkal inkább megérdemelték volna ők a spanyoloknál, de a foci az egy olyan játék, amit gólokra játszanak.
Így aztán:


Ők a világ legjobb focistái jelen pillanatban. :) Viva Espana. :)

És még azt elmesélem, hogy az aranylabdát, (az újságírók szavazatai alapján a legjobb játékos a vb-n) Diego Forlán kapta. Az aranykesztyűt pedig, (a vb legjobb kapusa) cseppet sem meglepő módon a spanyol Iker Casillas viselheti.
Jó kis hónap volt. Nagy-nagy meglepetésekkel, nagy meccsekkel, és kevésbé nagyokkal. Megismertük a vuvuzelát, kicsit talán jobban is, mint szerettük volna, de a végére már egészen hozzászoktunk. Együtt örülhettünk, bánkódhattunk a focistákkal, bosszankodtunk a bírók hibáin. Most nem lesz ilyen négy évig.
Még így a végén azért megjegyezném, hogy le a kalappal az MTV előtt, mert igen színvonalas közvetítést bonyolítottak le. :)

2010. júl. 10.

VB bronzérem

Bemutatnám Nektek az idei futball-világbajnokság bronzérmes csapatát.

Ők minden idők második legfiatalabb német válogatottja. Ezen a világbajnokságon, 7 meccsen rúgtak összesen 16 gólt. (a mai hárommal együtt) A házi gólkirály (szerény számításaim szerint) Thomas Müller 5 góllal (és még csak 21 éves...). Épp csak egyetlen góllal lemaradva követi őt Miroslav Klose, összesen négy találattal. Lukas Podolski is lőtt két gólt. Rajtuk kívül még egy-egy góllal büszkélkedhet Cacau, Mesut Özil, Arne Friedrich, Marcel Jansen és végül, de egyáltalán nem utolsósorban, mert végső soron ő szerezte a legeslegfontosabbat.. az utolsót, Sami Khedira (és ő is csak 23 éves még...)
Az én kedvencem köztük Özil volt, azzal a dinamikus játékkal, amit meccsről meccsre láttam tőle, teljesen meggyőzött.
Igazi örömfocit játszottak, amikor csak hagyták őket, támadtak, mozogtak, bejátszották a pályát, jó volt nézni, komolyan.
És milyen büszkék lehetnek most azok a bizonyos szülők... a sok millió német és még sok-sok millió mindenféle nemzetiségű szurkoló mellett. :))
Megérdemelték. Négy év múlva pedig Brazíliában (remélem jól tudom) hajrá az aranyért.

2010. júl. 9.

Egy focis megint

Mindjárt vége a vb-nek. Már csak a bronzmeccs van hátra, és aztán a döntő, ahol kiderül, a következő négy évre ki lesz a világ legjobb válogatottja. Hollandia, vagy Spanyolország?
Több millió, vagy talán milliárd(?) "szakértő" nézte a közvetítéseket világszerte. Jó sokan tudtak volna sokkal jobban játszani, mint Wayne Rooney, tudtak volna egy sokkal jobb válogatottat összehozni, mint Joachim Löw. :D Nem tudom, hányan gondolnak arra, amire én bizony szoktam a közvetítések során. Nevezetesen arra, hogy mennyi munka van emögött, hogy valakit a szülőhazája válogatottjába meghívjanak. Ezek a fiúk, férfiak talán kivétel nélkül gyerekkoruk óta rendszeresen járnak edzésekre, ami kortól függően eleinte heti kétszer egy órát, majd már heti ötször több órát jelentenek, amikor nem csak úgy lötyögnek a pályán, hanem taktikai cseleket tanulnak, erőnléti edzést tartanak. Ezek a fiúk, férfiak rengeteg mindenről mondtak le azért, hogy sportoló lehessen belőlük, mert egy focistának nagyon hamar meg kell tanulnia lemondani a focin kívüli életéről, főleg, ha tehetséges, és szorgalmas.
Az idei vb-n öten is vannak, akik épp csak 18 évesen ott lehetnek, és képviselhetik a hazájukat. Ez hihetetlen nagy dolog lehet az életükben, és hihetetlen nagy felelősség is egyben. 18 évesen egy válogatottban szerepelni azt jelenti, kifejezetten nagy tehetség valaki. És innentől pedig még sokkal nagyobb elvárások vannak felé, mint addig valaha. Mert lehet, hogy eleinte csak azért focizott jól, mert szerette csinálni. Mostantól pedig nem elég szeretnie, mert sokat várnak tőle.
Sok-sok világsztárt írtak le az idén, mert nem úgy szerepeltek, mint két éve, vagy mint négy éve. Lehet, hogy fiatal emberekről beszélünk, a maguk huszon pár évével, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ők is emberek. Megsérülnek, és onnantól már semmi sem ugyanaz. Nem tudnak gólt rúgni, kapják az "osztást" mindenfelől, nyomáskényszer alatt még nehezebb teljesíteni.
Nem tudok rájuk csak focistaként tekinteni, mert mindannyian emberek. Mindegy, milyen színű a bőre, mindegy, milyen nemzetiségű. Nem tudjuk, a tehetségét honnan és kitől kapta, lehet, hogy a saját választása volt, de nem lehet könnyű életük. Nem lehetett könnyű Fabio Cannavaro-nak lenni, és lenyelni a békát minden csúnyább megjegyzésre, amit kaptak. Nem lehetett könnyű Anelka-nak lenni sem. De nem lehetett könnyű C.Ronaldo-nak lenni sem, akinek milliók lesték árgus szemekkel minden mozdulatát, és legyintettek, hogy ááááá, hol van már.. ? Emberek ők, ezt nem szabadna elfelejtenünk. Emberek, akik ugyanúgy élik az életüket, mint mi, csak épp olyan hivatásuk van, amilyen.
És végül nem tudok eltekinteni attól sem, hogy vajon hány anyuka-apuka páros ül ilyenkor könnyes szemekkel a lelátón, és nézi, ahogy az ő "kisfiának" szól a nemzete himnusza. Leírhatatlan érzés lehet. Azt gondolom, minden olyan család komoly tiszteletet érdemel, ahol felnevelkedett egy (de nem ritka a több is) olyan sportoló, aki aztán egy ilyen rangos eseményen képviseli a hazáját. Mert minden focista mögött áll egy Apa, és egy Anya. Akik hittek benne, akik támogatták, akik elhordták edzésekre, megvették a felszereléseket, megtanultak nem sikítozni, ha felrúgták.
És (bár és-sel nem kezdünk mondatot) én azt gondolom, minden focista, legyen bármilyen nemzethez tartozó is, aki idáig jut, tiszteletet érdemel. Akkor is, ha kihagyja a tizenegyest. És akkor is, ha nem tudja kivédeni a tizenegyest.

2010. júl. 8.

Még mindig a baleset

De ezúttal nem arról írok, hogy hogy történt, mert azt ugye már megírtam. Arról viszont, ami azóta zajlik bennem, bennünk, még nem szóltam.
Először idézném az "okos" könyvemet. "Egy baleset arra készteti az embert, hogy lassítson, vagy teljesen hagyjon fel tevékenységeivel. Ilyenkor olyan időszak veszi kezdetét, amikor kérdéseket teszünk fel. Ha nyitott, és objektív maradok magammal szemben, gyorsan rájövök, mi okozhatta ezt a balesetet. Elvesztettem az irányításomat egy élethelyzet felett? Ideje, hogy irányt változtassak? Nehezen hallom meg saját belső hangomat, megérzéseimet, ezért radikális figyelmeztetésre, intő jelre van szükségem? Megfigyeltem, hogyan is következett be a baleset? Milyen állapotban voltam előtte, és utána? Fontos, hogy újra átgondoljam a baleset körülményeit: elemezzem az elhangzott szavakat, mert feltárják, mit is éltem meg a baleset pillanatában. A baleset minden elemének szimbolikus jelentése van, ezért figyelek a belső hangra, hogy olyan megoldást találjak, amely megakadályozhatja az adott helyzet súlyosbodását. Akkor vagyok fogékony a balesetekre, amikor viszonyom problémás a valósággal, amikor képtelen vagyok a teljes jelenlétre, és arra, hogy tudatában legyek a világnak, amelyben élek. Mintha elvágyódnék innen. El vagyok szigetelve attól, ami körülöttem történik, talán mert nem tudom elfogadni a valóságot, vagy nehezen élem meg azt. Jobban oda kell figyelnem magamra, hogy felfedezzem az önbizalmamat."
Minden, amit leírtam belőle, már felmerült bennem is (csak ma néztem bele a könyvbe). Igaz bármelyikünkre külön-külön is, mármint Balázsra és rám. És igaz ránk együtt is. Azt gondolom, a Sors (nevezzük így, ez a legegyszerűbb és legkevésbé sem bántok vele senkit remélem) megmutatta nekünk, hogy fontos számunkra az autónk. Ugye fontolgattuk, hogy el kéne adni. Fontolóra vettünk sok mindent, hogy "szabadulhassunk" a svájci frankos hitelünk fogságából. Még akkor is szóba került, mikor hazafelé tartottunk, mert elmentünk egy autókereskedés mellett, mire Balázs megjegyezte, majd ide beadjuk, és kész.. Nos, a Sors adott nekünk ízelítőt abból, milyen lenne elveszíteni. És azt hiszem, ez a lehetőség a jövőben nemigen fog felmerülni bennünk.
Aztán amit még meg kellett tanulnunk... mindketten, külön-külön kicsit nyomasztónak érezzük a családon belül betöltött (önként vállalt) szerepünket. Mert Balázsnak nyilván nyomasztó családfőnek lenni így, hogy nagyon sokat dolgozik, és nagyon keveset pihen, mégis van egy csomó minden, amiről le kell mondani. Nekem nyomasztó, hogy nem tudok "érdemben" hozzájárulni a családi költségvetéshez. Együtt nyomaszt bennünket az anyagi nehézségeken túl a gyerekek betegségei, az iskoláztatás, és még egy csomó apróság.
És akkor jött a Sors, és mutatott valamit. És ez az igazán letaglózó. Hogy elég volt neki egy pillanat, hogy meglássuk. A családfőnek visszaadta az önbizalmat, mert képes volt rá, hogy akkor, abban a helyzetben tökéletesen hideg fejjel a lehető legtöbbet tegye értünk. Egyúttal megmutatta neki, hogy mekkora támaszom nekem. Nekem megmutatta, hogy bármi van is, feltétel nélkül bízhatom magam erre az emberre bárhol, bármikor.
Magamról nem feltétlenül tetszik amit láthattam, de azt hiszem, én ennek a történetnek egy epizódszereplője voltam csak. De azért mégis leírom, mert hiszek abban, hogy amitől megszabadulok, attól nekem könnyebb lesz. Szóval.. kicsit csalódtam magamban. Mert még mindig nem tudok egy csomó mindent visszaidézni, mert sötét folt van a helyén, pedig tán csak másfél percről van szó. Mert amikor kiszálltunk, azonnal rosszullét jött rám, amitől gyengének érzem magam. Még akkor is, ha utána (ahogy Eszter felhívta rá a figyelmemet) igenis nagy erőről tesz tanúbizonyságot, hogy vissza tudtam jönni belőle. Az is igaz, hogy az, hogy nem tudott igazán legyőzni a roham, sokba került nekem, mert utána még két napig volt begörcsölve mindenem (péntek este a könnyeim is potyogtak, annyira fájt a kezem). Mégis úgy érzem, hogy nem voltam jó támasza a gyerekeimnek, mert nem tudtam rögtön megnyugtatni őket, sőt, még majdnem tetéztem a bajt. Tudom, az eszemmel legalábbis, hogy ez így hülyeség, hiszen nem tehetek arról, hogy beteg vagyok.
Azóta eltelt már majdnem egy hét. Elmentünk a baleset helyszíne mellett már másnap. Elcsendesedtünk mindannyian odafelé, nekem a gyomrom is egy csomóban volt végig, és észre sem vettem, hogy visszatartom a levegővételt is. Hazafelé a Sors megint csak közbelépett, ezúttal könnyített rajtunk. Egy teremtett lélek nem volt rajtunk kívül azon az útszakaszon. Senki. Mégis folytak a könnyeim ahogy elmentünk ott. Láttam még  a krétarajzot. Azóta azt is tudjuk, hogy hívták a kamionost, meg még azt is, hány gyereke van. Azóta bejelentettük a biztosítójánál  kárigényünket, és már a kárfelvevő is itt volt fotózni. Azóta már sokszor ültünk az autónkban.
Azóta ahányszor ránézek a férjemre, látom azt az elszánt, koncentráló arcát magam előtt, ahogy mindenáron vigyázott ránk. Az Ő arcán pedig látom, hogy megkönnyebbült, amiért tudott ránk vigyázni. A kapcsolatunkat, a tiszteletet iránta megerősítette bennem. Aztán majd eltelik annyi idő nemsokára, amikor már csak ez lesz fontos, minden más csak egy rossz emlék marad.
Mindenesetre kedves Sors, legközelebb kérlek, inkább küldj egy email-t. A leírt betűket jobban tudom olvasni, mint a sorok között. De ha ez nem megy, akár fel is hívhatnál. Addig pedig igyekszem szorgosan tanulni, és összegezni, amire szükség van a tovább lépéshez.
Csak most még kicsit lelassultam... gondolatokban, tettekben egyaránt. Jó ez így. Nincs baj, és ez a lényeg.

2010. júl. 6.

Kutyusok

Nagykanizsa mellett, fajtatiszta amerikai bulldog kiskutyák várják leendő gazdijukat.
Ár: 20 ezer Ft
Érdeklődni emailben: groovehero123@gmail.com
Képek a kutyusokról: http://picasaweb.google.hu/GrooveHero123/Kutyusok20100616#5483405470228047330
Sürgősen szeretnének gazdit találni a kutyusoknak, ha nem gond, Ti is tegyétek ki.

2010. júl. 4.

Mégsem jó

Megjelent az a bizonyos írás. Most találtam meg. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy fura, hogy nem kaptam róla legalább egy linket, csak azt az értesítést Zsuzsától. Na, mindegy..
És most, hogy elolvastam a kommenteket, megint csak elbizonytalanodtam. Nem tudom, én nem írok jól, vagy azok, akik kommentálták már ennyire szűklátókörűek? Vagy csak én vagyok szuperérzékeny?
Egyetlen kivétellel, ami ugyan rögtön az első komment, nem értenek.
"Mindig is hiányoltam az oktatásból azt a részt, amikor elmagyarázzák a fiataloknak, hogy bizonyos életviteli választások milyen következményekkel járhatnak.
Azért kicsit elszomorító, hogy valakinek három gyerek után dereng fel, hogy a régi álmait talán újra kellene írni." 

Ez a megjegyzés különösen bánt. Még akkor is, ha az eszemmel tudom, hogy fogalma sincs, miről beszél, mert nem ismer engem. A pályázati anyagból szándékosan kihagytam a betegségeimet, az újra felbukkant epilepsziámat, mert nem akartam, hogy sajnálattal gondoljanak rám akár csak egy pillanatig is.
Azt is tudom, sok minden általánosság, amit ott leírtam, még akkor is, ha minden szó igaz, és minden gondolat az enyém, mindent megéltem, és átéltem.
Nem fogok beleesni abba a csapdába, hogy nekiállok magyarázkodni álmokról, erősségekről, talpraállásról, vagy bármiről ott, a cikk alján, mert csak az energiámat pazarlom vele.
Nem értem.. nem értem... és bánt. Most még nem kicsit, hanem nagyon. De ennél sokkal fontosabb dolgokon kell elgondolkodnom, csak valahol le kellett reagálnom.

2010. júl. 2.

Jó kis nap....

A szó mindkét értelmében. Jónak, nagyon jónak indult. A heti meleg, és egymás kölcsönös kikészítése  után (mármint a gyerekek és én) döntöttünk úgy a párommal, akit azt hiszem, ezentúl illene végre a nevén neveznem, mert van neki ám. Szóval, Balázs és én elhatároztuk, hogy ma strandra megyünk, mert most végre jó idő van, és Ő hazajön hajnalban egy órával előbb (4 helyett 3-kor), így fél kilencig még aludni is tud, és akkor hajrá, lesz egy jó napunk. Még tegnap azért izgultam kicsit, nehogy azon múljon a kiruccanás, hogy köztisztviselői nap van, és mégsem utalnak, de ma reggel már ez a gond is elszállt.
Összepakoltunk, plédek, törölközők, ennivaló, innivaló, és 9-kor már úton is voltunk Tatára. Sima út volt odáig, a strandon a "szokott" helyünket foglaltuk el, és érkezésünk után kb. tíz perccel a gyerekek már csobbantak is, míg mi, szülők elrendeztük a terepet. Nem voltak sokan a strandon, legalábbis emberek, a szúnyogok viszont igen szép számban, jóízűeket lakmároztak belőlünk. Délelőtt még nagyon jól éreztük magunkat, fiúk végre úsztak, Roli ugrálhatott kedvére a pancsolóban, mert senkit nem zavart vele. Kora délután, úgy fél egy magasságában épp ugrálás közben érte egy kisebb baleset. A medence alján lévő itt-ott kissé megkopott csempe egyike elvágta a kisujja és a talpa közötti vékonyka bőrt. De úgy emberesen szét is nyílt, ömlött a vére, de szó szerint, húztuk magunk után a csíkot. Tanácstalankodtunk, mi legyen, mert ragtapasz ugyan volt nálunk, de az kevésnek tűnt. Telefonáltunk Eszter barátnőm férjének, aki épp abban a városban dolgozik, hogy tud e nekünk mondani valami biztatót sebészet-ügyben. Aranyos volt, rögtön megkereste nekünk, diktálta a telefonszámot, megmondta hol van. A telefont nem vették fel, így aztán még megpróbáltam az itthoni sebészetet is, de közölték, maximum kettőig fogadnak, utána nem. Vérzés csillapodott, elsősegély-nyújtó bácsi lefertőtlenítette, bekötöztük, így maradtunk. Igaz, ő már parti tétlenségre volt ítélve a nap további részében, de a testvérei legalább még kedvükre növeszthették az úszóhártyáikat. Mondjuk a második óra után, mikor szegény kis elárvult királyfi nézett a nagy bánatos szemeivel a medence felé, megkönyörültem rajta, és utánuk vittem. Csak az apja karjai között, hogy ne érje víz a sérült ujját, de megmártózott még egyszer. Rögtön ezután, ahogy kivittem, el is aludt. (erről majd  lesz fotó, ha el nem felejtem)
Fél öt körül kezdtünk hazacihelődni, addigra mindannyian kezdtünk fáradni. Még meguzsonnáztunk, aztán szép kényelmesen összepakoltunk.
Hazafelé is szép kényelmes tempóban jöttünk, Vértesszőlősnél még arról beszélgettünk, hogy Tatabányán bemegyünk a Tesco-ba, ne kelljen már itthon sehova menni bevásárolni. És innentől jött a rémálom. Egy lámpás kereszteződésnél zöld jelzés után folytattuk az utunkat hazafelé, egy kamion pedig az ott lévő benzinkúttól szintén zöld jelzésnél mellénk kanyarodott ki. A következő pillanatban pedig jött át a mi sávunkba, és csak jött, és jött, hiába nyomta Balázs a dudát, nem tűnt fel neki, már a fél autó lent volt az útról, amikor elkapta a hátulját, keresztbe fordultunk, és még tolt maga előtt vagy tíz métert, mire észbe kapott, és megállt. Nem minden pillanat világos, van, amikre nem emlékszem tisztán. Megálltunk, körülnéztem, gyerekek a hátsó ülésen rémült tekintettel néztek, és már rohant is felénk egy fiatal pár, és kérdezgették, hogy nincs bajunk? Nincs. Ki kellett szállnunk az autóból, mint kiderült, a fiatal pár és még egy utánuk következő fiatal pár is végignézte az esetet, és ők is nyomták a dudát a kamionosnak, hogy vegye észre, mit csinál, hasztalan. Kiszálltunk az autóból, ahogy ott álltunk az út szélén, láttam az autónkat keresztben, egy kamionnal a "valagában", egy pillanat alatt kezdett sötétedni minden. A következő pillanatban Balázs megfogta a karom, Patrik rémülten nézett rám, az egyik fiatal pár fiútagja pedig már mondta is, akkor hívok mentőt is. Erre sikerült feleszmélnem, és bőszen tiltakoznom, majd egy kevés útszélén ücsörgés, két szál cigi, és pár korty üdítő után lassan elmúlt a remegés. A két fiatal párt valószínűleg az őrangyalunk küldte utánunk, mert a két fiútag (nem mellesleg ikrek voltak) a helyi rendőrkapitányság rendőrei voltak, így nagyon gyorsan intézkedtek, hívták a kollegákat, és segítettek nekünk. Kellett is a segítségük, mert a kamionos és a kísérője nem átallott volna elmenni. Hogy kicsit se legyen egyszerű a helyzet, a kamion Magyarországon forgalomból kivont magyar autó, német vámos rendszámmal, és török sofőrrel. Szép sorban érkeztek különféle rendőrautókkal mindenféle közegek, mert emberünk nem tudta igazolni magát, kísérője angolosan taxival készült távozni, erre válaszul bilincset kapott. Nagy nehezen megkerültek a papírok, és végre elkezdődhetett a helyszínelés. Közben a gyerekek teljesen kikészülve álltak az út szélén, mire végre megkaptuk az engedélyt rá, hogy ők természetesen elmehetnek, ha értük jön valaki, de nekem maradnom kell. Anyukámék jöttek értük, szegények, még az ő kocsijukba is zokogva szálltak be, nem akartak menni sem, maradni sem. Mi még "szétszedtük az autókat", lefényképezték a mienket, majd a kamionsofőr rendőri kísérettel, mi meg a saját autónkkal bevonultunk a rendőrségre, hogy felvegyék a hivatalos jegyzőkönyveket, vagy miket. El kellett mondanunk, hogy láttuk, Balázsnak, hogy hibásnak érzi e magát, ilyesmi. Hétfőn még mennünk kell, hogy kapjunk egy igazolást, amivel mehetünk a biztosítóhoz majd.
A kárunk nem olyan nagyon nagy, szerencsére ott kapta el, ahol már a csomagtartó rész kezdődik. Benyomódott itt-ott, és a festék ment le sok helyen. Valamint a dísztárcsánk tört el, és a lökhárítóból a sarka. Futómű, ilyesmi nem sérült szerencsére. Forintosítva még nem tudjuk mennyi. És csak reménykedünk, hogy tényleg van biztosítása, és fizetni is fog.
A nagyobb kár az elszenvedett trauma. Ami egy pillanat alatt törölte a gyerekekből is a nap minden jó pillanatát. Patrik ijedt meg a legjobban, mert ő ült azon az oldalon, ráadásul akkor is szemben állt velem, mikor majdnem rosszul lettem, és azt is látta. :(( Sírni tudott, abbahagyni nehezen ment.. és azóta egyfolytában azon gondolkodik, mi lett volna, ha...
Reggel megint útnak indulunk. Muszáj beülniük újra, mert ha nem, később nehezebb lesz legyőzni a félelmet. Bár, bevallom, én is félek kicsit. Meg nyögök titokban, mert minden izmom külön van görcsben, és nagyon fáj. Tudom, mitől van, de nem tudom elmulasztani.
Innen is hálás köszönetem az ikerpárnak, akik ennyire segítőkészek voltak, és az összes, az ügyben résztvevő tatabányai rendőrnek, mert végtelenül rendesek voltak.
A kamionsofőrnek pedig egy életre megjegyeztem az arcát. Meg a kaján mosolyát is, ahogy kiszállt.. Nem fogok neki megbocsátani. Mert csak egy kis figyelmen múlt volna... semmi máson.
De azért hálát adok az Őrangyalunknak, vagy a JóIstennek, vagy bárkinek, aki segített abban, hogy ennyivel megúsztuk. Mert lehetett volna nagyon nagy baj is. :(

2010. júl. 1.

Ez most jó?

Kaptam ma egy email-t. Ebben nincs semmi meglepő, szoktam azért kapni, ha nem is túl sokat.
A tartalma viszont meglepett. Megmutatom.


"Kedves Diana!

Szeretnélek tájékoztatni arról, hogy a divany.hu női portál jelezte
felém, hogy írásod elnyerte tetszésüket és ők is megjelentetnék.

Üdv.:
Zsuzsa"

Rövid helyzetjelentés

Már elseje van, mert jó szokásomhoz híven persze, hogy nem feküdtem még le. Na jó, tudom, hogy cseppet sem jó szokás ez, de ha nem lehetnék esténként egy-két órát egyedül a csendben, már tuti, hogy a diliházból blogolgatnék. (Tényleg, ott vajon van internet?)
Nem akarok már negatívkodni, ezért nem is írtam többek között a napokban. Olyan keserű sorok jöttek volna belőlem, amire már jó régóta nem volt példa. Most sem tudok még túl vidáman gondolkodni sem, írni sem, de talán elérkezett az idő, amikor már sikerül a negatívumok mellé sok-sok pozitívumot felsorakoztatnom. Ez egy ilyen időszak, biztosan tanulnivalóm van, és azért kell átélnem, megtapasztalnom mindezt. Nem könnyű.
Több szempontból sem. Mert még ha az anyagi dolgokon valamelyest felül is kerekedem azzal a határtalan optimizmussal, hogy "majd úgyis lesz valahogy", akkor is van egy csomó más, ami a lelkemet teszi próbára. Ami ugyan nagy, de mégis igazi leckéket kapok. Amikkel kapcsolatban megannyi kérdésem van saját magamhoz, amire nincs válasz még. Nem tudom, hogy azért nincs, mert félek tőlük, vagy azért, mert mégis van valami, amit még magam elöl is titkolok. Bármi lehet.
Azt tudom, hogy van mindig valaki, aki mellettem áll, aki megkérdezi, hogy hogy vagyok, aki aggódik, és próbál segíteni bármiben. Sokat jelent.
Érdekes, hogy épp ebben az időszakban "támad fel' megint Roliban a "kis varázsló", és újfent beszámol a látogatóinkról. Még érdekesebb, hogy jobban borzongok, mint valaha. De erre legalább tudom a választ... azért borzongok, mert tudom, hogy igaz. Aki nem hisz benne, nem érez semmit. Mindenesetre érdekes összefüggés ez. Lehet, hogy kicsi királyfim így próbál nekem segíteni, vagy próbálja nyitni a szemem valami felé, amit én már nem látok?
Nem is gondoltam volna, hogy a gondtalannak ígérkező nyár ennyi mindent rejt majd magában. Azt hiszem, unatkozni semmiképp nem fogok. Sem így, sem úgy.
Azért le fogom ám írni apró-cseprő, és még nagyobb gondjaimat is, már csak azon egyszerű és végtelenül önző okból kifolyólag is, mert akkor nekem könnyebb lesz.
Csak nem most. Még érlelem, ne írhassak se indulatból, se sértettségből, se haragból, mert azt megbánnám.