Emlékmorzsák

Mostanában valamiért igen sokszor emlékezem. Mindenfélére. Rég elfelejtett pillanatok bukkannak fel a szemem előtt, mosolyra fakasztanak, az érzés pedig, amit visszaidéz, többnyire nagyon jó.
Nem érzem magam öregnek most sem, ez a harminckettő igazán nem a világvége még, de ha eszembe jutnak azok a pillanatok, úgy 16 évvel ezelőtt, hát.. Mintha csak egy filmet néznék, úgy látom magam előtt akkori életünket. Mert éltünk, semmi kétség. Jöttünk-mentünk, sétáltunk, fagyiztunk, hajnali hatkor együtt anyósom kocsmáját nyitottuk, és felváltva fintorogva töltöttük a körtepálinkát, és egészen este zárásig együtt dolgoztunk vállvetve, hogy aztán hazajöjjünk, és ha szerencsénk volt, akkor egy ágyban is feküdhettünk le. Barátokkal együtt jártunk pecázni, sörözni, strandolni. Ha olyan kedvünk volt, este hatkor még leruccantunk Velencére, és csobbantunk egyet a szabad strandon.
De emlékszem azokra a pillanatokra, mikor várt a suli előtt este fél kilenckor, csak hogy velem hazavonatozhasson. :) És aztán jött értem kocsival is, és nem árulta el előre. Csak ott állt, és várt. :) Mentünk együtt sorozásra (nem engem soroztak), kísértünk együtt éppen házasodókat, és léptünk meg esküvőről is angolosan együtt csak azért, hogy végre mienk lehessen az éjszaka.
Semmi extra dolgot nem műveltünk, soha nem kábítószereztünk, nem jártunk discoba, még csak be sem rúgtunk soha. Illetve de, csak nem én, és akkor nem voltam ott. Telefonon beszéltünk csak.. emlékezetes vallomás volt tőle. :D 
Együtt vettük az első mobiltelefont. Valami hihetetlen összegért. De együtt adtuk el az első autót is, ami egy évjárat volt velem. És csak a minap jutott eszembe, hogy épp ott volt a balesetünk, ahol azt az autót eladtuk. Érdekes.
Soha egy percre nem volt bennem kétség annak idején, hogy mi összetartozunk. Nem gondoltam, hogy bármiről lemaradnék, csak mert nem csapongtam egyik kapcsolatból a másikba. Olyan, nem is tudom elmagyarázni érzés ez. Mert az, hogy szerettem az első perctől fogva, nem volt kérdés. Körülbelül 14 éves voltam akkor. És elvileg fülig szerelmes kellett volna, hogy legyek az ő legjobb barátjába. De mégis hozzá húzott valami már akkor is. Pedig ő is fülig szerelmes volt(?) az unokahúgomba. Aztán eljött az idő, mikor "lecsaptunk" egymásra (már amennyire ezt abban a korban lehet), de akkor egy fél év alatt "kinyírtuk" egymást. Konkrétan egy fél évig megint kibírtuk, hogy ne is csókolózzunk, mert csak barátok vagyunk. Aztán a mágnes mégis működésbe lépett. Végül pedig összeért, és igaz, átmenetileg összetörtük vele két ember szívét, akkor mindez kit érdekelt. Azóta meg már ők is megbocsátották. :)
Olyan sok olyan pillanat volt az életünkben, ami mosolyra fakaszt még mindig, pedig kicsit fáj, hogy vissza már nem jön.
Valószínűleg a sok ilyen pillanat miatt vészeltük át közös életünk legnagyobb válságát, aminek én voltam a hunyója, és majdnem el is veszítettem Őt.
Azóta még sokkal inkább értékelem a régi pillanatokat is, meg az azóta lett emlékeket is.
Nem tudom mi késztetett arra, hogy ez a poszt megszülessen. Azt sem tudom, miért emlékezem ennyit mostanában..  és mi minden jut eszembe... . Biztosan van célja, de majd kiderül. Addig meg néha elmerülök az emlékekben. Mosolyogva, bizseregve, sokkal fiatalabban. És önzőn. :))