2012. okt. 31.

A hóvége

....ami teljesen páratlan és egyedi módon éppenséggel most hóeleje lett. Na ne is kérdezzétek... bár szerintem mindenki megtapasztalta valamilyen formában.
Én tök gyanútlan voltam egész nap, mert dolgoztam, és mivel mobilbankos sms-t sem kapok sosem (azért elárulom, ez már önmagában egy jó dolog ám) meg is maradtam ebben az állapotban. Majdnem.
De kezdjük ott inkább, hogy ma reggel, miközben mentem dolgozni eszembe jutott, hogy amikor én iskolás voltam (és még nem volt olyan, hogy őszi szünet) akkor ezen a napon volt a Takarékosság Világnapja. És ilyenkor mindenkinek kötelező volt venni takarékbélyeget abba a gyűjtőbe. Emlékeztek még rá?
Minden évben megtelt legalább egy ilyenem, és nagyon büszke voltam rá. Voltam annyira jó gyerek, hogy általában mehettem az otp-be Zsóka nénivel, amikor vitte ezeket, és arra is irtó büszke voltam, mert az olyan fontos dolognak tűnt. Mármint ilyet intézni.
Azt már teljes homály fedi, hogy végül mi is lett ezeknek a takarékbélyegeknek a sorsa, mármint hogy kaptunk e érte valamikor pénzt, vagy mittudomén. (Balázs már alszik, őt sem tudom megkérdezni) Szóval, ha valaki emlékszik még rá, hogy is volt ez, feltétlenül ossza meg velem, jó?




Aztán így az ilyen gondolataim után belevetettem magam a munkába. Najó, tíz órakor még csak olyan éppenhogy, nem akartam túlzásokba esni, meg egyáltalán.. de aztán egyre nagyobb ámulattal figyeltem, hogy a buszmegállóba mindig többen érkeznek hatalmas megpakolt szatyrokkal, szemmel láthatóan nagybevásárlást tartottak. Az első pár ilyennél még nem volt gyanús, mert megállapítottam, hogy már megint előadják a "négy napos hétvége előtt éhen halunk" műsorszámot. Aztán, mikor már nálam is jó sokan voltak, és konkrétan délután kettőig annyi volt a forgalom, mint máskor három nap alatt, az már több volt, mint gyanús. A buszmegállóba csak érkeztek a tömött szatyrosok, irtó gyanús volt. Füleltem a rádiót, hátha lemaradtam valamiről, és valami természeti katasztrófa közeledik (erről jut eszembe, Ti, akik az Egyesült Államokból olvastok, ugye mindenkivel minden rendben, és elkerült benneteket Sandy?) és fel kell készülni rá, de semmi ilyet nem mondtak.
Aztán lassan eszméltem. Mert tegnap váratlanul Balázs pl. fizetéselőleget kapott. Nem kértük, csak úgy jött. Őrülten hálás vagyok érte, hogy éppenséggel nem is számított, jött vagy nem, mert jelen pillanatban nem lett volna rá szükség. Aztán reggel anyám mondta, hogy elutalták a fizetésüket. Úgyhogy mire megszámoltam a hihetetlen összegű mai bevételt, már kilogikáztam, hogy minden bizonnyal utaltak családi pótlékot is. Meg akkor a közszférában dolgozók fizetése is megérkezhetett ma. Meg még ki tudja kiké... de minden jel arra utalt, hogy jó sokaké, mert amikor még beszaladtunk a boltba holnapra kaját venni, hosszú tömött sorokban verekedtek a frissen sült kenyérért  álltak mindenhol dugig pakolt bevásárlókocsival.
Egyrészt értem a logikát, vagyis inkább a segítségnyújtást a gesztus mögött, hogy mindenki megkapta ma a járandóságát. (mondjuk itt jegyzem meg kaján vigyorral az arcomon, hogy én természetesen sem fizetést, sem előleget nem kaptam) Másrészt roppant furcsa, és úgy éreztem, muszáj megörökítenem, hogy fennmaradjon az utókornak.
Volt olyan 2012-ben, a válság és a különadók évében, hogy a hónap utolsó napja volt a következő hónap első napja. :) Jól hangzik. :) Csak aztán ne legyen belőle rendszer, mert akkor el fogunk bukni minden évből 12 napot.

2012. okt. 30.

Ha...

...a mai napot újrakezdeném, akkor egészen biztosan lenne pár dolog, amit megtennék, és lenne pár dolog, amit nem.
Bocsánatot kérnék, csak így, egyszerűen abban a pillanatban, amikor kell.
Vagy még sokkal jobb lenne, ha kérdeznék, akkor, amikor kell, nem csak csinálnám a dolgokat robot-szerűen, gondolkodás nélkül, csak mert úgy szokás.
Sajnos nincs lehetőségem újrakezdeni. Ez már egy ilyen elbaltázott nap lett. Az illúzió még él, hogy majd tanulok a saját hibámból, bár egyre keserűbb a fintor, amivel ezt megjegyzem, mert én vagyok az a tökéletes balek, aki még a saját hibájából sem... és rendre elköveti azokat pontosan ugyanúgy.
Egyszerű lélek vagyok. A mai elbaltázott nap második felét önmarcangolással, szuicid mindenfélékkel töltöttem. Mert jobb lenne néha nélkülem. Egyszerűbb is. Nem lenne aggódnivaló, nem lenne elnéznivaló. Nos, azért vagyok annyira egoista is, hogy mindezek között megállapítottam, hogy de akkor nem lenne szeretnivaló sem.
Vár a holnap. Amikor majd remélhetőleg kevésbé leszek robot-módban, és eszembe jut, aminek eszembe kell jutnia. Legfőképp pedig remélhetőleg lesz új is a nap alatt... elnézéssel, bocsátással, mosollyal.


Rejtélyes. Direkt. Így akartam. Úgyis mindig tudni fogom mi van a sorok mögött.

2012. okt. 29.

Tegyünk úgy...

.. mintha az élet csodás lenne, mert ugye milyen is lehetne másmilyen. Minden adott hozzá. Család, kutyák, munkahely, viszonylagos anyagi biztonság. Van szeretetháló, vannak barátaim, boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatban élünk, a gyerekeim okosak, szépek. Szóval, az élet csodás.
Ámde ennek ellenére vagy épp ezen túl mégiscsak van egyfajta gyötrő valóság. Amiket néha nehezen viselek, néha besokallok tőle. Több oldala is van ennek.
Amit a legnehezebb eltitkolnom, de azért megteszem nap mint nap a magam és mindenki más érdekében is, az a folyamatos fájdalom, amivel élek már pár hete. A fejem minden nap fáj. Hol úgy ébredek már, hol csak kicsit később kezdődik. Már nem szedek rá fájdalomcsillapítót, és már nem próbálkozom semmiféle hókuszpókusszal. És valamennyire hozzá is szoktam. Tudok nevetni is közben, semmi gond. Ami jobban megijeszt, hogy most már másfél, de lehet hogy kettő hete egyfolytában fájnak az izületeim is. A csontjaim, belül. A lábamban, a kezemben, mindenhol. És a zsibbadást nem is mondom. De nem akarok róla tudomást venni, és nem akarok vele orvoshoz menni, mert nincs nekem most ehhez sem kedvem, sem türelmem. És leginkább vagy legfőképp nem akarok tudni sem róla. Szóval ez így marad még. (és tudom, majd most kapok a fejemre..)
Aztán van az az oldal, ami a környezetemben élők által körülvesz. Mindegy az, hogy mennyire szorosan vesz körül, mert lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy (és itt természetesen életbe lép az, hogy a jelenlévők mindig kivételek) ugyan hatalmas divat lett ez a "szeressük egymást gyerekek" életérzés, és mindenki pozitív, és elégedett, és minden... ugyanakkor folyamatosan ömlik belőle a bírálat, a kritika, és az önáltatás. Egy ideig ezeket fel sem vettem. Rántottam egyet a vállamon, és hagytam a fenébe. Legfeljebb nem beszéltem vele többet, vagy nem akartam hozzá szólni. Előfordult, hogy egy őszinteségi roham miatt másnap már nem volt ismerősöm a facebook-on, de aztán újra az lett, bár azóta is kínosan ügyel rá, nehogy kapcsolatba kerüljön velem. Azt hiszem, az volt egy olyan pont, amikor először felhúztam magam ezen az álpozitvitáson. Mert lehetek én akármilyen, ha azt hirdetem magamról mindenhol, hogy micsoda rendes, kedves és elfogadó ember vagyok, akkor nem bírálok senkit két héttel később. És főleg nem sértődök meg rajta, ha az valakiknek nem esik jól. Tele van a világ ilyenekkel. Akik hirdetik, hogy "peace", és miközben az egyik kezük örökké az egyezményes világbéke jelét mutatja, a másikkal dobálják a sarat azokra, akik nem tetszenek nekik.
Volt az ilyen gondolataim miatt több érdekes napom is már. Volt két olyan napom is, amikor napközben gondolatban megírtam az utolsó bejegyzésemet. Gondoltam, most kell elköszönnöm, amíg még tehetem őszintén, alakoskodás nélkül.
De végül sikerült elfogadnom ezt úgy, ahogy van. Hogy ők olyanok, én meg ilyen vagyok. És nem kell nekem mindenáron megértetni mindenkivel, hogy az elfogadás nem csak azt jelenti, hogy nem zavar, ha három szőrszál áll ki a bibircsókból az arca bal oldalán, hanem azt is, hogy nem bánom, ha valaki más, mint én. Már csak azért sem, mert ebben a világban elférünk egy páran.
Úgy egyébként meg, miután minden mindennel összefügg, lehet, hogy abba fájdult bele minden porcikám, hogy ezzel küzdöttem. Végül is irtó nagy meccs volt ám. De továbbra is azt vallom, hogy ha sírni kell, akkor sírjunk, ha örülni kell, örüljünk.

2012. okt. 28.

Mehetsz is...

Mondhat nekem akárki akármit, nem fog meggyőzni arról, hogy miért is jó ez az óraállítás. Ezt a mostanit meg aztán különösen utálom mindig, dacára annak, hogy egy órával többet lehet aludni. Mert kit vigasztal az az egy óra, ha már délután négy órakor szürkület van? Délután négykor.. amikor nemrég még olyankor hét ágra sütött a nap, olyannyira, hogy azok, akik nem annyira bírják a meleget, még az orrukat sem dugták ki.
Ahogy öregszem, mindig jobban megvisel a tél közeledte. Szívből utálom a hideget, a havat, a szelet, az esőt, és mindent, ami a téllel jár. Bármikor meg tudnám szokni, hogy karácsonykor csak egy trikó van rajtam. Sőt, simán grilleznénk valami karácsonyi vacsorát. Akár halat is, megoldjuk...
Ó, tudom, vannak a hidegnek jó kis vírusölő hatásai (haha...), meg hát így van ez a kontinens kitalálva, hogy négy évszak, miegymás.. De az végképp nem fér a fejembe, hogy még ha négy évszak is, minek piszkálgatjuk örökké az órát? Hol vissza egyet, hol előre? Maradhatnánk a nyári időszámításnál nyugodtan egész évben. Persze, spórolás, én is tudom a statisztikai adatokat, mint mindenki más. Na de ez olyan spórolás lehet, mint a négynapos hétvégék... amikor a következő héten meg szombat is munkanap. Ez a másik, ami nem fér az én csökött kis agyamba, hogy mi értelme van ott adni egy napot, ha utána meg itt elbukunk egyet? Persze, utazások, családi wellness, meg mittudomén, de gondolom, hogy aki wellness programra indul, és befizeti, az akár egy-két nap szabadságot is rááldoz. Vagy nem?
Megígérem, hogy nem fogok minden héten morogni a hideg miatt, és tüntetni a tél ellen, de most egy kicsit muszáj volt így a kezdet kezdetén.
Bevallom, az a nem titkolt célom vele, hogy a Tél inkább hátat fordítson, ha esetleg olvas engem...

2012. okt. 27.

Nem panasz

Egy félmondatról jutott eszembe ma, amit már nem is tudnék visszaidézni, mert már azt sem tudom, kié volt a félmondat, csak az utána következő gondolatok maradtak meg. (és már ezért is hálás vagyok, hogy legalább ezek megmaradtak)
Szóval, gondoltam megörökítem, mik azok, amikben az elmúlt 13 évben nem volt részem.
-Moziba menni.
-Gyerekmentes napot tartani.
-Kettesben eltölteni egy hétvégét a férjemmel.
-Csak úgy elkölteni a fizetésemet.

Még bővülhetne a lista azzal, hogy "egész nap ágyban lenni", de aztán ezt elvetettem, mert nem igaz. Egyszer, mikor Roland pár hónapos baba volt, olyan kemény vesegörcsöm volt két éjjel egymás után, hogy az utána következő napot szinte átaludtam. (csak közben el kellett vinni Eriket szemészetre)

Viszont, sokkal hosszabb az a lista, amiben részem volt. Mindenfélét tudok ide írni, a babaillattól, a mosolyokon keresztül a hányós éjszakákon keresztül a kruppos rohamokig, és a kismillió egyéb ilyen-olyan apró, vagy nagyobb eseményekig, történésekig. Ülhetnék itt holnap reggelig is, szerintem akkor sem venném számba az összeset. Tulajdonképpen mindig is úgy gondoltam, végtelen hálával tartozom a sorsnak, amiért legalább ezt a család-dolgot ilyen egyszerűvé tette nekem. A tizenhárom év anyaság minden pillanata jó volt, még azok is, amikor kiborultam, és ordítoztam velük, vagy csak szimplán közöltem, hogy felmondok. Nem cserélném el semmiért, és bármikor újrakezdeném.
Mostanában azonban, amikor egyre kevesebb dologhoz kellek én személyesen, sokkal többször elég a háttérmunkám, néha már vágyom azokra a dolgokra, amik eddig egy cseppet sem hiányoztak. Most valahogy ez az a pont, amikor vagy kezdjük újra, vagy csináljunk teljesen mást.

Vagy legalább vegyünk egy lakkfekete kiskutyát.

2012. okt. 26.

Melyik is?

Ha megkérdezné tőlem bárki, hogy mi is az, amitől én igazán én vagyok, amitől jól érzem magam a bőrömben, akkor egy pillanatnyi habozás után azt válaszolnám, hogy az észrevétlen gondoskodásról. Mert ez az, ami az anyaságom és a feleség(ségem) mivoltom legjobb része. Mármint a megfoghatatlan dolgok közül. Valahogy gyerekkorom óta hordozom ezt magamban, nem is véletlenül vágytam én már tizenöt éves koromtól igazi, saját gyerekre (mekkora mázli, hogy azért akkor még nem..). Már akkor is szerettem úgy gondoskodni másokról, hogy nem akartam, hogy tudják, én csináltam azt a valamit, csak lestem, hogy örömet okoz e. Ilyenek, hogy mire mindenki hazaért, mindent megcsináltam itthon. Vagy később, hogy Balázsnak kimossam a szakács-ruháját (ó, igen, olyanja is volt). Ekkor voltam 15. És akkora örömet okozott, hogy láttam a szemében a villanást, amikor meglátta, hogy nem csak tiszta, de ki is vasaltam.
Azóta a 15 éves korom óta eltelt már egy-kettő. Ez viszont nem változott. Még mindig nagyon komoly örömöt okoz nekem, hogy gondoskodhatok valakikről. Észrevétlenül. Jó dolog, hogy itt vagyok, és bármikor megtehetek értük bármit. Jó dolog, hogy egyáltalán van kinek megtenni.

Ugyanakkor mindezek ellenére újabban azon kapom magam, hogy milyen szívesen mondanám én a híreket a rádióban. Vagy milyen jó lenne riporternek lenni is. De a legvadabb..... hogy még Ördög Nóri is szívesen lennék.
Magam sem értem, hogy fér össze ez a kettő dolog. Az egyik a lehető legcsendesebb háttérmunkás, a másik pedig afféle előretolt helyőrség. És még ebben a másodikban is én lennék. Vagy nem?

2012. okt. 25.

És ebben az évben?

Körülbelül egy hete várom, hogy végre feltehessem a már-már hagyományosnak számító kérdésemet. Feltettem először tavaly előtt, aztán feltettem a kérdést tavaly is. Így aztán természetesen az idén is megkérdezem, hogy akkor most kit választanál? "Ó, mondd, Te kit választanál?"

Ezt a kissé flegma-arcú kamaszodó nagyon okos és nagyon tudálékos 13 évest? Jól járnál vele, mert ugyan visszabeszél, és őrületes igazságérzete van, de még mindig nagyon megbízható. Lehet rá számítani bármiről legyen is szó. Ha kell, vásárol helyettem, ha kell, a testvéreire vigyáz, ha kell, kutyát sétáltat. Néha elkapja a kamasz-lendület, és akkor kő kövön nem marad, de a lelke mélyén még mindig az a nagyon jó gyerek, aki mindig is volt. Azon drukkolok, hogy csak el ne rontsák nekem a hormonok. :)
Vagy inkább a nagyon mosolygós nagykisfiút? Aki ugyan nagyot nőtt, és sokat komolyodott, mégis a legstabilabban ő a legvidámabb fickó mind közül. Jól járnál vele is, mert mindig talál valamit, amin teli szájjal kacag, mindig tudja, mi az, ami menő, (vagy zsír, vagy raj, vagy cool). Viszont roppant felelősségteljesen kísérgeti az öccsét az iskolába oda-vissza, pedig néha nagyon elege van belőle. Gondolom annyira nem menő dolog ez... Azt remélem, sok ilyen nagyon mosolygós napja lesz még.
Vagy szeretnéd inkább az iskolás királyfit? Nincs neki ugyan fehér lova, de hatalmas szíve van cserébe, amit bármikor eléd tár, minden helyzetben. Jól járnál vele is, mert igazi érzelem-utazásokon vehetnél részt vele, és minden érzelmi hullámot meglovagolnátok. Egyik percben ugrálva örülnétek, másikban keservesen zokognátok. Kis szeleburdi még, üdítő változatosság a nagy és egyre komolyabb bátyjai mellett az ő igazi, hamisítatlan "gyereksége". Azt remélem, mindig megmarad ilyen "mindent és mindenkit szeretősnek". :)
Ennyi a választék. :) Megint nőttek egy csomót, változtak egy csomót. De egy dolog mindig ugyanaz marad. Ők hárman nekem a világ. :) De micsoda világ ez....!

2012. okt. 24.

Majdnem alszom...

Na nem komolyan ám. :D Csak a fejem fáj már sokadik napja, de egészen hozzászoktam. Ott egye meg a fene a légnyomást, vagy mit. De ha ez a légnyomás, akkor ez lehet az oka annak is, hogy folyton aludni tudnék. Meg hányingerem van. Meg fájnak a lábaim.
Még jó, hogy tulajdonképpen igazából ma nem is hétfő van, hanem szerda. Mindjárt megint hétvége.
Én meg majd holnap írok többet. Most amúgy is zsong a fejem a gyerekversektől, amit keresgéltem Rolinak a versmondó versre. És nem, még nem tudom, melyik is lenne jó. Na persze ma sem volt időm semmire, de sebaj... lesz holnap is nap, igaz?

2012. okt. 23.

56 éve


Alföldi Géza – Pesti gyerekek
Pesti gyerekek
Mondjátok rám, hogy bolond vagyok,
átkozzatok ki, vagy nevessetek,
kimondom én, ha száz halál jár érte,
töviskorona hull az igazság fejére:
hősök vagytok pesti magyar gyerekek!

Magyarok, ti, akik az ifjúság hitében
ott álltatok ezer halállal szemben
Pest utcáin, Buda romjai között,
míg bomba bömbölt a romváros fölött:
a haza hitében rendíthetetlen.

Tizenhat évesek, fiúk és lányok,
katonák, asszonyok, németek, magyarok,
hogy megállítsátok a szennyes hordát,
megfordítsátok Európa sorsát,
mely halált ordítva ma rátok acsarog!

Szentek vagyok pesti barikádok,
kiégett házak, romba dőlt falak,
mert itt torpant meg kelet szennyes árja,
tüzes esőt, száz halált okádva,
mint annyiszor már Buda fala alatt!

Áldottak vagytok sötét, dohos pincék,
oltárrá szentelt védőitek vére.
Tömegsírok, hol üveges szemekkel,
fegyver agyára ráfagyott kezekkel
hullottak ezrek az anyaföld ölére.

Áldottak vagytok budapesti kövek,
ti védtétek a harc marok kis népét,
s ti köztetek lángolt fel hősen,
halált megvetve, büszkén, eszelősen
az ezeréves magyar dicsőség!

Hitetlen világ, hajolj meg előttük,
csoda történt itt, Isten tett csodát,
hogy megállítsa a Sátán gőgösségét,
a szép, a jó, az igaz örök végét,
s Isten nevében a magyar katonák.

Felöltöm lelkem ünneplő ruháját,
s bár mondjon mást még egy bomlott tömeg,
szentségtek hírét az égre kiáltom,
sírotokra szórom minden szál virágom,
Pest védői s ti meggyalázott kövek!

S álljon ma felette dicsőítő szobra
a szennynek, az ördög sötét hatalmának,
lent a mélyben új erők gyürkőznek,
új ereje támad a halott erőnek,
s Isten nevében új hajnalfény támad!

Felvirrad még a reggel romra, sírra,
egy világ hull térdre előttetek,
budapesti kiégett házsorok,
s kiket ma sírva hősnek álmodok,
Pest védői, ti magyar gyerekek!

Nézd, a zászló újra leng az ormon!
Halott százezrek arca felragyog!
Megzendül az Isten orgonája,
hogy világgá szórja örök, szent csodára:
ti voltatok a leghűbb magyarok

A vershez nem kell kommentár, azt hiszem. Ma rájuk emlékeztünk, és a dédipapára, aki részt vett benne, segített. Azt remélem, egyszer majd büszkén mosolyog odafentről a dédunokáira. És azt remélem, tudja, hogy akárhogy is volt akkor az én családomban, ha ott lettem volna, én egy másik utat választottam volna. Azt a segítőst. :)
És még valami: az Alaptörvénybe bele kellett volna írni, hogy egyik nemzeti ünnepünket sem szabad felhasználni senkinek kampánycélokra, vállveregetésre. Mert ezek az ünnepek az emlékezésről szólnak. Legalábbis úgy kéne...

2012. okt. 22.

Valaha

Réges régen, amikor még nem voltam a társadalom hasznos, adófizető polgára, akkor ilyenekkel kapcsolódtam ki.











Egészen mást kerestem a képek között, de ha már ráakadtam, gondoltam, miért is ne mutatnám meg. Van közöttük egy - kettő, ami nagyon jól sikerült, és van, ami azért annyira nem. De mind saját készítés. És régen  hogy szerettem tortát sütni. Agyalni rajta, hogy milyen legyen, amikor már megszületett a terv a fejemben, akkor a kivitelezésen gondolkodni. :) És aztán pepecselni vele akármeddig. A Manchesteres pl. Patriknak készült, és közel három órán keresztül csináltam a tetejét. A Ferraris Balázsé volt, a fekete színt elérni nagy kihívás volt. :) Na és Baloo sem volt egyszerű. A rózsák pedig pillecukorból vannak, az első anyám ötvenedik születésnapjára készült, pontosan 50 darab rózsa van benne. :)
Na szóval.. hát ilyen is volt. :) Csak úgy mutattam.

2012. okt. 21.

Kutyák és gyerekek

Figyelem itt a kétlábú és négylábú hímneműeket már jó régóta. És azt kell, hogy mondjam, tulajdonképpen nincs is olyan nagy különbség közöttük. Na nem kell felhördülni, mert igen, én is tisztában vagyok vele, hogy a kutya, az kutya, egészen addig, amíg nem Artiról és Freddy-ről van szó. Mert ők bizony nem csak úgy simán kutyák. Na de maradjunk témánál.
Hogy miben is hasonlítanak a kutyák és a gyerekek? Nos, pont ugyanúgy a kajára asszociálnak mindannyian, amikor én megjelenek. A különbség, hogy a gyerekek meg is kérdezik, a kutyáink ezt azért nem tudják, csak igen beszédes tekintettel néznek.
Aztán, pont ugyanolyan pofát vágnak mindannyian, ha rajta kapom őket valamin. A kutyákat általában azon, hogy kicincálták a szőnyeget valamelyik kutyaházból, a gyerekeket akármin. De tutira mindenki, kivétel nélkül őrült nagy szemekkel mozdulatlanul bámul rám, és közben nyel egy nagyot.
És abban is hasonlítanak, hogy amikor Balázs megszidja őket, akkor pár perc múlva jelentkeznek nálam egy kis vigasztalásra. :) Ezt az egyformaságot bírom a legjobban. Egyszer úgy találom magam, hogy mindenki egyszerre érkezik. :D
Ja, és a csokit/sütit/gabonapelyhet/túrórudit stb. is pont ugyanúgy szeretik mindannyian. Itt az a különbség, hogy a gyerekek azért kapnak ilyesmit, a kutyák azonban nem.

De az a legnagyobb hasonlóságuk, hogy a gyerekeimet is, és a kutyáimat is egyformán szeretem.
És ide kéne most egy csoportkép a gyerekeimről, és kutyáimról, ha lenne. De nincs. Úgyhogy ezt képzeljétek el. :)

2012. okt. 20.

Épp jókor..

Tulajdonképpen nincs miről írnom. Elkezdődött a hosszú hétvége, kicsit nyögvenyelősen, mert mindegyikünk olyan, mint az a bizonyos őszi légy. A gyerekek is, mi is csak úgy voltunk ma, leginkább csak ez esett jól. Fáradtak mindannyian ők is, mi is. Úgyhogy épp jókor jött, hogy meg lehet tenni, hogy nem teszünk semmit. Én már nem hergelem magam azon, hogy nekem hétfőn mennem kell dolgozni, mert úgyis felesleges. Menni kell, hát menni kell. Legalább csak a délelőttöm lesz oda vele, és akkor még mindig lesz másfél nap akármire. :)
De azt azért elmesélem, hogy min gondolkodtam el ma többször. Amellett, hogy többször is felidéződött bennem, hogy van egy fejben megírt posztom, amit talán sosem fogok megírni. Valamiért évek óta tudom, mik lennének azok a szavak, amivel itt bejelenteném, ha babát várnék. A poszt még csak piszkozatba sem került, de nincs is rá szükség, mert ezt biztosan nem fogom elfelejteni. De ma megígértem magamnak, hogy ha sosem lesz aktuális, akkor legkésőbb a klimax kezdetén majd megírom. :) Akkor már majd afféle "levél a meg nem született gyermekemhez" posztként.
Ez csak úgy eszembe jutott, és aztán ennek kapcsán még egy csomó minden más. Például, hogy elfogadtam, hogy mostanában nem lesz több gyerekünk, de még nem fogadtam el véglegesen. Számomra még nincs olyan verzió, hogy soha többé, mert hátha még olyan jóra fordul egyszer minden, hogy mégis esélyt kaphat. És akkor utálnám, hogy még én is azt mondtam, hogy soha többé.
Aztán ennek kapcsán elgondolkodtam azon is, milyen érdekes is az ember. Mert ugyan nem vagyok a legfényesebb időszakomban, mégis időről időre azon kapom magam, hogy már megint terveim vannak. Már megint előre nézek, bizakodom, és reménykedem valami jóban, hátha már kiérdemeltem. És milyen érdekes, hogy minden kisebb és nagyobb kiégés ellenére, vagy épp ezért, mindig többet és többet tudok adni magamból. Olyan érzéseket, amiket nem is gondoltam, hogy léteznek. A tapasztalás a legnagyobb tanítómester, az már biztos.

Hát így, ennyi mára. Zűrös és zavaros, tudom. Épp ilyenem van. :)

2012. okt. 19.

Renoválás

Lélekben egész héten vártam a pénteket. Azon belül is leginkább a péntek délutánt. Tegnap aztán meg már különösen, mert a boltban egy egész napot sikerült azzal töltenem, hogy kihoztam a raktárból a téli cipőket, kiszedtem a szekrényből a szandikat, és végül ugye helyet cseréltek. Létráztam, nyújtózkodtam, izzadtam, szóval, felért egy kisebb fajta és igen szerény edzéssel is. De ahányszor elcsüggedtem, szemem előtt lebegett a kép, hogy milyen jó lesz majd holnap.
Ma délután pedig a munka végeztével egyenesen a fodrászhoz mentem. Ugyan festeni most nem kellett, mert két hete sincs, hogy befestettem én magamnak, de levágta, kiritkította, felnyírta, és valami eszméletlen jó érzés, hogy végre szellőzik a fejem, és nincs a nyakamban haj. Azt ne is tudjátok meg, mennyi hajamat vágott le...
És ezzel még nem is volt vége a mai napra betervezett renoválásnak. Mert este hatkor még várt rám a körmös is. Szerencsére jó fejek, és együttműködőek a gyerekeim, akiket nem zavart, hogy se én, se az apjuk nem vagyunk otthon (ő nem körmösnél volt), sőt, meg is fürödtek, és meg is vacsoráztak (ez utóbbit kikészítettem) mire hazaértünk.

Szóval ez a mai délután ilyen szépítkezősre sikeredett. Jó volt. És rám fért. :)

2012. okt. 18.

Nincs itthon semmi

Bírom, hogy a gyerekeim néha felkutatják az egész lakást (na nincs nehéz dolguk, ha a négyzetmétereket nézzük), hűtőt, szekrényeket, és aztán közlik, hogy nincs itthon semmi, amit enni lehetne. Ma is így volt ez, Balázs már akkor mondta, mikor értem jött Freddy-vel, akit a változatosság kedvéért állatorvoshoz vittünk, mert most épp lesántult szegény. Kapott injekciót, három napig póráznyugalomra van intve (tehát nincs rohangálás), aztán meglátjuk, csak egy kisebb húzódás e, vagy valami más. (egy helyen az ujjainál érzékenyebb volt neki, de nem lépett bele semmibe). Szóval, vissza az eredeti témához. Balázs már jelezte, hogy Roli felkutatta az egész konyhát, de nem talált semmi ennivalót. Vagyis édességet. Tudtam én is, hogy tényleg semmi nincs itthon, és épp ezért reggel vettem is nekik egy doboz nápolyis csokit.
Na de mindezt továbbgondolva, gondoltam egy merészet, és bemutatom nektek, milyen az, amikor nincs nálunk itthon semmi. Először vegyük leltárba a hűtőt.





Ki találja ki, mi az, ami miatt még sincs itthon semmi? Mi hiányzik a hűtőből?
És a tietekben mi van?

2012. okt. 17.

Mit is akartam?

Kereken tíz perce ülök itt, azon gondolkodva, hogy mit is akartam írni. De persze nem jut eszembe. Naná, hogy egy jegyzetet sem mentettem el a telefonomba, amiből puskázhatnék. Mert úgy szoktam, hogy oda bepötyögöm, ha valami eszembe jut. Meg amiket a rádióban hallok zeneszámokat, azokból is szövegrészletet. Aztán, ha szerencsém van, akkor hamar megtalálom a google-ban, ha nincs, akkor jó sokáig keresgélem. De előbb-utóbb mindenre rátalálok ám. :) Nem szoktam feladni.
Továbbra sem jut eszembe, hogy mit akartam, és most már dühít annyira, hogy csak ezen gondolkodjak. Persze majd holnap, amikor egész nap ruhát hajtogatok (hogy én mennyire utálom) csak úgy jönnek majd a mindenféle gondolataim. De majd okosabb leszek, és csinálok jegyzetet.

Addig meg kialszom magamból a fejfájást. :)

2012. okt. 16.

Iskolai híradás

Amikor azt hiszem, hogy valamiben már nemigen érhet meglepetés, akkor rendre tévedek. Most is így történt. Ugye, nagy magabiztosan kezdtük Rolival az iskolát, mert minden úgy lett, ahogy akartuk, tanító nénik, osztálytársak a lehető legjobbak. Az óvodában mindig szuper intelligenciáról tett tanúbizonyságot, minden helyzetben feltalálta magát, olyan igazi kis életrevaló kis okostojás lett. Még fel is lélegeztem, hogy azok után, amiken Erik miatt keresztül mentem küzdésileg, támogatásilag (bármikor újra megteszem, ha szükséges) arra most semmi szükség nem lesz.
Valamiért, minden szívszaggató érzés ellenére is alig aggódtam, mondván, mindent tud, amit tudnia kell. Amit meg nem, azt megtanítják neki. Amit meg pluszban tud már, abban bíztam, nem lesz hátrányára. Mondjuk ki, ellazáskodtam az iskolakezdést. Jó, hát most, hogy ezt leírtam, nem is tudom mit kellett volna csinálnom. Mert alig-alig kaptak leckét, így azzal semmi különösebb teendőm nem volt.
A baleset miatt meg egy kicsit dédelgettem is még, mert "végre" alkalom adódott erre is. (mostanság már nemigen lehet őket dédelgetni ok nélkül) De ez is elmúlt, és amikor végre egy egész balesetmentes héten is túl voltunk, akkor már végképp úgy gondoltam, sínen vagyunk.
Aztán ma Roland fiunk megdöntötte a két bátyja rekordját is. Mert Patriknak négy teljes tanév kellett ehhez, Eriknek három. Neki másfél hónap elég volt ahhoz, hogy ma kapjon egy fekete pontot. :) Nincs tragédia belőle, megérdemelte, mert órán nem beszélünk. És abban is biztos vagyok, hogy nem először fordult elő. (abban annyira nem, hogy utoljára) Őszintén szólva majd megzabáltam, amikor hazajött, olyan bűnbánó képpel, mintha minimum ki is csapták volna az iskolából, és egy orbitális könnycsepp kíséretében elzokogta, hogy ő bizony ma fekete pontot hozott. Nyilván nem dicsértük meg érte, sem én, sem az apja, sőt, a helyzet komolyságát érzékeltetve szépen alá is írtuk mindketten az üzenőfüzetben. Megbeszéltük, hogy a tanóra azért tanóra, mert benne van a nevében, hogy olyankor tanulni kell, nem pedig beszélgetni arról, ami épp eszébe jut. És ez arra a helyzetre is fennáll, amikor az olvasókönyv adott oldalát már kiolvasta, és átrajzolta a képeket is, meg a betűket is. Beszélgetésre ott van a szünet.
A fekete pontnál is nagyobb meglepetést okozott viszont a tájékoztató füzetben szereplő adat. Figyelem-koncentráció tájékozódó felmérés 77 %. Láttam a feladatlapot is, semmi olyan nem volt benne, amit nem tudott volna. Szerintem simán ellinkeskedte. Mármint hogy gondolta magában, hogy ránézésre megoldotta, és kisujjból rázta ki, ahelyett hogy odafigyelt volna. Nem tragédia egyébként, mert nincsenek olyan elvárásaim, hogy száz százalék legyen, de jó jelzés így az elején, hogy hohóóó, neki is el kell időnként kapni a grabancát majd.
És akkor még azt meg sem említettem, hogy a hétvégi leckeírásnál mivel képesztett el. Mateklecke, egyszerű összeadás, kivonás. A számolással semmi gond nem volt. DE! Írja az egyest: alulról felfelé megcsinálja az álló egyenest, majd a tetejétől indítva a kis ferde vonalat. És kész. Azt hittem, rosszul látok. Aztán a következőnél jól csinálta. Aztán megint rosszul. Itt már gondoltam, tutira szivat engem ez a gyerek, mert látja, hogy árgus szemekkel nézem. És akkor jött a nulla. Na, az nem volt semmi. Két álló egyenest húzott (de legalább fentről lefelé), majd szépen megcsinálta köré az íveket. Amúgy nulla lett, de nem is értettem, mit bonyolítja. Első felindultságomban gondoltam, rohanok az iskolába, hogy mi az isten lett ezzel a gyerekkel, de aztán lecsendesítettem magam. Még adok neki egy kis időt, mert azt is kinézem belőle, hogy szórakozik. De figyelni fogom, és legkésőbb a novemberi fogadóórán beszélek erről a tanító nénikkel, ha még fennáll a probléma.
Azért még nem aggódom ám, főleg, hogy tegnap este hívott A. óvó néni, és vele beszéltem is ezekről. Azt mondta, ja, hát Roli az oviban is szerette egyedien megoldani a dolgokat.
Mert azt amúgy nagyon szereti, ha valamit mindenkinél jobban tud.
De a többiek jól veszik az akadályokat. Persze, nekik könnyű is, egy csomó rutinjuk van már e téren. :) De így lesz ám ez a kiskirályfival is. Egyszer biztosan. :)

2012. okt. 15.

Hétfő, szeretni akarlak...

Azzal a szent elhatározással feküdtem le tegnap este, hogy tudomást sem veszek róla ma reggel, hogy milyen napra ébredünk, jókedvem lesz. Ez még reggel hat tízkor hellyel-közzel ment is. Mondjuk akkor még abban a lila ködben leledztem, amit a sikeres órára ébredés okozott. Meghallottam ugyanis ahogy a telefonom zenél. Ami nálam nagy szó, még akkor is, ha a maximum hangerőn van tíz centire a fejemtől. Van, hogy nem hallom.
Szóval, jól indult a reggel. Aztán szekrénypakolás közben folyamatosan romlott el a kedvem, mert ahogy cseréltem a nyári ruhákat az őszi-téliekkel, folyton morogtam, hogy minek nekem ennyi gönc, mikor úgyis csak azt a párat hordom. Mert van ugyan egy csomó másik, de valamiért egyszer megutáltam, és soha többet nem veszem fel. A rózsaszín, bolyhos belsejű garbó tök jó meleg, de megfulladok benne. A másik rózsaszín kötött pulcsi gusztustalanul ki van nyúlva. A kék pulcsi bolyhos, és nagyon kivágott lefagy a nyakam. A sálat meg utálom. A nadrágokról nem is szólva. Hosszú, bő, nincs hozzájuk cipőm, meg különben is. Amúgy a fent említett pulcsikon kívül minden más fekete. Meg sötétbarna. Nem túl változatos a ruhásszekrényem, cserében könnyű színek szerint rendet rakni benne. (na, el ne képzeljétek, hogy így van)
Aztán addig szórakoztam ezzel a mérgelődéssel, hogy már majdnem indulnom kellett. Megebédeltem, de nagyon utáltam minden falatot, mert enni sem szeretek, de egyedül meg aztán....
Indulás előtt két perccel kiborítottam a kávét.Úgyhogy még azt fel kellett takarítanom.
Ez az egész azt eredményezte, hogy végigrohantam az utat, hogy még odaérjek a suliba ebédet befizetni. (odaértem)
A munka sem volt a legfelemelőbb ma sem, pakolás, hajtogatás, és már azt is tudom, hogy a négynapos hétvége sem lesz négynapos. Hétfőn mennem kell. Mindegy.
Itthon két email várt. Nem leszek sem iskolatitkár, sem újságíró gyakornok.
Itt feladtam. És utáltam az egész napot.

2012. okt. 14.

X faktor

Már tegnap kellett volna ezt megírnom, de gondoltam, nem szakítom le a plafont vele, inkább hagyom az egészet. De nem hagy ám nyugodni, úgyhogy végül megadom magam. Ez egyébként is egy olyan mindegy bejegyzés, úgyhogy ide pont belefér. Hogy mitől mindegy? Attól, hogy ez az ezeregyszáztizenegyedik. :D
Szóval, az a bizonyos tehetségkutató. Nem titkoltam sosem, hogy nézem. Bánom is én, hogy menő, vagy ciki, engem szórakoztat, és kikapcsol, és kész. Teljesen hardcore vagyok, mert a válogatókat is végignéztem. Volt már ott is egy-két (három-négy-öt) kedvencem, volt közülük, aki mégsem jutott be most a legjobb tizenkettőbe, és van, aki ott van. :) Még az első adás kezdete előtt azt gondoltam, hogy az idén is majd fiú-lány döntő lesz, méghozzá Antal Timi, Oláh Gergő párosításban. De ezt majd meglátjuk.
Tegnap este néztem a műsort (és majd felrobbantam, hogy fél óránként volt hét perc reklámszünet), néha könnyekig meghatott a kisfilm, ami egy-egy döntőst harangozott be. És akkor, ahogy visszapörgött bennem, hogy a héten hányféle helyen olvastam én mindenféle gyalázkodást Malek Miklósra, és Keresztes Ildikóra, azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon hányan értik, hogy ez a tehetségkutató arról is szól, hogy az énektudás mellett még legyen abban az emberben valami, amitől népszerű lesz, amitől elbír majd akármivel is, ha végül az éneklés lesz az élete. Ehhez nem hiszem, hogy bárkinek is jó szeme van elsőre, ráadásul én hiszem, és vallom, hogy nem szabad elsőre ítélni.
Na és akkor itt és most beszéljünk Csobot Adélról. Aki a legmegosztóbb személyiség mind között. Ő az, akit vagy őrületesen utálnak, vagy szeretik minden porcikáját. Egyetlen percig nem tudtam utálni, bár nagyon messze áll tőlem az a mentalitás, ami neki van. Néha azon kaptam magam már, hogy szinte irigylem, hogy 18 évesen ekkora önbizalma van, ennyire tudja és meri használni a női vonzerejét. Az énektudását nem tudom megítélni, de előadóművészként nem semmi a kiscsaj. Minden porcikája ezerfokon izzik abban a pillanatban, ahogy a kamera ránéz, és minden porcikájával játszik a színpadon. Lehet, hogy nem lesz énekes, ezt sem lehet tudni, de hogy unalmas ember sem lesz soha, az is biztos. Egyébként egyre inkább szeretem ezért, hogy  épp olyan, amilyenek nőként annyira nem merünk lenni. :)
De beszéljünk Zámbó Krisztiánról is, aki az első előadásával könnyekig meghatott. Amikor az apja zenéjét énekelte, egy pillanatra még Jimmy hangját is hallani lehetett az övében. Sokan mondják, hogy csak azért, mert az, aki. Ezt én nem tudom. Szeretnék naivan hinni abban, hogy nincs semmi a direktmarketingről szóló pletykák mögött, de vagyok már annyira kiábrándult, hogy akár el is hiszem. Mégis, Krisztián is valaki olyan, akitől az embernek kedve van megölelgetni, és megsimogatni, hogy levegye a válláról a terheket. Minden előadásában árnyékként ott van az apja, nem tudom, meg tud e szabadulni valaha. Azt remélem, Ildikó van elég tapasztalt hozzá, hogy elhitesse vele, hogy a név ugyan kötelez, de nem kényszerít semmire.
És beszéljünk Stone-ról, aki a legidősebb a mezőnyben, és sokan mondják, mit keres ott 52 évesen. Szimpatikus nekem a stílusa, de az a legszimpatikusabb, hogy felvállalta, hogy még ennyi idősen is még egyszer megpróbálja. Mert ez volt az álma. Hányan is vagyunk, velem együtt, akik eltemetjük az álmainkat, mert a szürke hétköznapok elsodornak bennünket? Nos, a remény él, és bármikor elővehetjük újra azokat az álmokat, hogy valóság legyen belőlük.
De beszéljünk akkor még Oláh Gergőről, aki a lehető legjobb példa lehetne az integrációra. Mert ha ő énekel, eszembe sem jut a származása. Ráadásul bevallotta, hogy közmunkás, ami azért manapság nem túl nagy büszkeségre ad okot. (és természetesen nem is lenézendő) De ezen túl. A beszédén az érződik, tanult, tiszta, és őszinte a mosolya, ami az első pillanatban elbűvölt. Őszintén drukkolok neki, hogy sikerüljön. Hadd törjön ki Karancslapujtőről, és hadd legyen ünnepelt sztár.
És még Antal Timiről is szeretnék beszélni, aki a legtipikusabb példája a mostani versenyzők között nekem annak, hogy a céltudatosság és az akarat meghozza a gyümölcsét. Olyan igazi "kicsi a bors, de erős" típus, gyönyörű hanggal. Az pedig, hogy szemmel láthatóan rendkívül udvarias és jól nevelt, az egyszerűen fantasztikus. Neki is nagyon drukkolok, hogy örvendhessen még sokáig a sikereinek. :)
Na és most akkor hallgatom... ki nézi... és ki kinek drukkol. Csak mert én meg olyan vagyok, aki roppant kíváncsi vagyok..

2012. okt. 13.

Ahogy én látom

Több helyen is olvastam mostanában, hogy újfent nagy vívódások vannak, mennyit szabad megosztani bloggerként, egyáltalán mi az a határ, amin túl már semmiképp. Vagy egyáltalán szabad e, érdemes e nyilvános blogot vezetni, vagy jobb a zárt?
Volt már erről téma sokszor. Valahogy minden évben felüti a fejét ez a gondolat. Természetes is, hiszen úton-útfélen traktálnak bennünket azzal, hogy mindent meg lehet rólunk tudni egy facebook-hozzászólás alapján is, nemhogy egy olyan blogból, amit az ember névvel, fotóval vállal.
Azt hiszem, mindennek a kulcsa a blogger maga. Én elképzelhetetlennek tartom, hogy zárt ajtók mögött írjak. Mint ahogy azt is elképzelhetetlennek tartom, hogy az igazi testi valómban csak és kizárólag azzal a tíz-tizenöt emberrel lépjek kapcsolatba, akik valamiért egy hullámhosszon vannak velem. Nem tudom azt elképzelni, hogy egy ilyen esetben, akár blogger vagyok a világhálón, akár Dius itt a városban, nem fásulnék be teljesen. Mert akárhogy is, nyitottság nélkül gyakorlatilag körbe-körbe járunk csak a saját tengelyünk körül, mert igyekszünk körülvenni magunkat azokkal, akiktől jól érezzük magunkat. Na de ez azért hosszú távon uncsi, nem? Kell néha más vélemény, kell néha valami, ami felráz, amitől elgondolkodunk egy esetleges másik úton, vagy másféle ösvényen legalább. De ez zárt ajtók mögött nem megy. Szerintem annak a vége az elmagányosodás.
Persze, az, hogy az ember nyíltan és őszintén vállalja önmagát itt is, az is egy dolog. Mert ahogy az ismerőseimmel sem beszélem meg az iskola előtt a politikai hovatartozásomat, úgy itt sem fogom. De a szexuális életem sem tartozik sokakra, így ez sem téma sem itt, sem az iskola előtt. Meg még vannak ilyenek, amik csak azokra a bizonyos emberekre vonatkoznak, akik benne vannak épp abban a történésben. Ezekre lehet utalni úgy, hogy tudják is, meg ne is, hogy miről van szó. Azt is tudom, hogy azzal a bizonyos médiatörvénnyel sokakra ráijesztettek, és azt is, hogy az új munka törvénykönyvében már benne van, hogy ha nyilvános helyen nyilatkozol a munkahelyedről, főnöködről olyat, amit nem kéne, az az állásodba is kerülhet. De ezeket is ki lehet hagyni a blogos életünkből, mert enélkül is van épp elég téma, amiről beszélgetni, írni lehet.
Én abszolút elfogadom és tiszteletben tartom mindenkinek a döntését, aki úgy dönt, hogy ezentúl inkább bezár. Amit írtam, csak azért írtam, mert ez is egy szempont.

2012. okt. 12.

Ez az Ő napja

Igen, igen. Csak és kizárólagosan azé az emberé, akit a létező legnagyobb Ő-nek mondanék. Minden valaha volt hullámvölgyünk ellenére mindig jobban szeretem.
Mától lecserélhetném két 18 évesre, mert az eredmény pontosan ugyanannyi lenne, de eszemben sincs ilyesmi. :)
Miközben délelőtt az általa nagyon szeretett Rigó Jancsit készítettem update változatban, meg-megálltam, gondolkodva, számolgatva, hogy vajon hanyadik születésnap is ez, amikor köszönthetem? Minden számításom szerint ezt már több, mint két évtizede tehetem meg, mert annyi ideje ismerjük egymást. Köszöntöttem őt a barátom barátjaként, köszöntöttem a barátomként, köszöntöttem őt a vőlegényemként, köszöntöttem őt a férjemként, és köszöntöttem már, mint a gyerekeim apját. Változott e valami ennyi idő alatt? Természetesen igen. Mostanában már úgy köszöntöm őt, mint azt az embert, aki tökéletesen a részem, aki attól függetlenül, hogy szinte mindenben más, mint én, és egy abszolút önálló ember,mégis valaki belőlem is. Lepergett pár szülinapja előttem, olyanok is, amiket rég elfeledtem már, de mégis itt élnek emlékként. Mindig szerettem őt meglepni, pedig nagyon nem szereti a meglepetéseket. (azért lesz majd az a kerek szülinap pár év múlva, akkor nem ússza ám meg) Kisebb-nagyobb dolgokkal mindig sikerült. Néha a tortája volt meglepi, néha egy apró ajándék, és néha valami, ami saját készítés volt.
Kicsit el is szomorodtam ma, amikor eszembe jutott, hogy a szülei nem köszöntik ma fel. Ők, akiknek köszönheti (meg én is) azt, hogy egyáltalán itt van, mindketten hátat fordítottak végül. Mindig azt kérdezi, ilyen rossz ember vagyok én, hogy a saját szüleimnek ennyit érek? Én tudom, mert itt voltam végig, hogy nem rossz ember Ő. Csak vannak, akiknek nem lehet úgy megmondani az igazat, hogy ne fordítson hátat. Ha nem erről a szituációról beszélnék, azt mondanám, az ilyenekért nem is kár. Így ezt nem mondhatom, de a véleményem mindig az marad, hogy akik ezzel a helyzettel igazán sokat veszítettek, azok nem mi vagyunk. Még csak nem is Balázs. Mert bennünk, a fiúkban is, és bennem is, az ő valaha volt szeretetérzésüknek minimum az ezerszerese van, amit nem félünk soha, semmilyen helyzetben megmutatni, és nem félünk megbocsátani sem az esetleges hibáit.
A mai születésnap minden csorbasága ellenére is tökéletes volt. Mert róla szólt, úgy, ahogy szerette volna. Elmentünk ötösben a Burger Kingbe, ettünk, beszélgettünk. A Rigó Jancsi ugyan szép nem lett, de nagyon finom, örült neki. Ami nekem fontos volt, láttam az arcán az elégedett boldogságot. Amihez elég volt ennyi. :)

Azt szeretném, hogy még sok-sok évig köszönthessem őt ugyanúgy, mint ma is.

Boldog Születésnapot!


2012. okt. 11.

Elöljáróban

Más tollával ékeskedve, és mások nevében szólva. Mert én és Balázs továbbra is egymás nevén szólítjuk egymást, nem apázzuk-anyázzuk a másikat, azt meghagyjuk a gyerekeinknek. Így aztán, bármilyen igaznak érzem is, csakis a gyerekeim nevében írhatok ezúttal. Én- velük ellentétben - ezt nem érzem a saját apámmal kapcsolatban. Szomorú? Nem az. Nem vagyok tőle sem több, sem kevesebb. Ugyanaz maradtam.


Muhi János 
Mesélj apu

Mesélj nekem apu,

Mi az, hogy becsület?
Hogyha az van nekem,
Jár érte tisztelet?
Milyen lesz apu,
Az igaz szerelem?
És ha majd elmúlik
Akkor az fáj nekem?

Vannak-e apu,

Ma is istenek?
Hisznek-e még bennük,
Most is az emberek?
Van-e tényleg élet
A halál után?
És ha ezt kérdezem,
Miért nézel bután?

És ha majd felnövök,

Nekem is lesz sorsom?
Mert most a tanulás,
Az a legfőbb gondom.
Miért lesznek rosszak,
Apu, az emberek?
Hogy lehet, hogy vannak
Éhező gyerekek?

Ha a munkádért mindig

Megkapod a béred.
A hónap végén akkor
Miért nincsen pénzed?
Ha rám nézel, látom,
Fátyolos a szemed.
Hogyha én nem lennék,
Könnyebb volna neked?

Hogyha öreg leszek,

Nekem is lesz szagom?
És az unokákat
Én is elronthatom?
A szomszéd néniből
Mikorra lesz banya?
Hogy lesz egy országból
Mocskos zsiványtanya?

Sok mindent nem tudok,

De egyet, elhiheted,
Megmutattad nekem,
Milyen a szeretet.
Ne búsulj, apa,
Nem számít a pénzed,
Mert jó, hogy velem vagy,
Én így szeretlek téged.

2012. okt. 10.

Szavas-mondatos

Emma kicsit mérgesen érkezett haza. Ákos már várta, jött is elé, ahogy belépett az ajtón. Arcán bocsánatkérő mosoly, amivel a telefonos vitájukat akarta lezárni. Csakhogy Emma nagyon mérges volt rá, és igyekezett elhessegetni magától azt a nagyon kellemes és otthonos érzést, amit a férfi minden mosolya hozott magával.
-Neeeem, ne nézz így. - mondta, miközben azért megcsókolta a férfit, és megállapította, hogy már megint megdézsmálta a csokifagyi-készletet- Mérges vagyok rád, és megbántottál.
-Emma, édesem. Nem akartalak megbántani, de az egyszerűen képtelen badarság, hogy szembe jött veled a szupermarketben az öt évvel ezelőtt meghalt barátnőd. Ilyen nincs.
-De, van. Igenis vannak itt bolyongó lelkek, csak Te nem hiszed el, és komplett őrültnek nézel.
A vitát lezárandó, a bevásárlótáskát a konyhába vitte, majd nekiállt kipakolni. Gondolatban már a vacsorafőzésnél tartott. Miközben egy jó nagy tál mákos tésztára gondolt, lecsöpögött a kefir a nadrágjára.Dühösen pillantott oda, maga sem tudta, mitől lett ennyire indulatos, azért e, mert elfelejtett átöltözni, vagy azért, mert nem vette észre, hogy széttörött a kefires doboz. Furcsa érzés kerítette be, egy pillanat alatt elöntötte valami bíborlila fény, és ahogy Ákosra pillantott, meglepve vette tudomásul, hogy a férfi egy kapu felé tart. Nem tudta megállítani, és figyelmeztetni sem, a férfi már el is tűnt a kapuban.
Ákos zavarodottan nézett körül. Az előbb a konyhában Emma szemei olyan furán vibráltak, most pedig azt sem tudta hol van. Meglepve ismerte fel a gyerekkori házukat. Minden ugyanolyan volt, mint akkor. Óriásit nyelt, amikor meglátta magát. Csak állt a falevelekkel borított járdaszegélyen, egy jókora fatörzset ölelve, és megvárta, míg a kukásautó az utca összes kukáját kiüríti, majd integetve távozott. Ákos csak állt földbegyökerezett lábbal, és bámulta gyerekkori önmagát, ahogy megy befelé a házba. "Istenem, Emmának igaza van, tényleg léteznek átjárók a világok között" Teljes transzban elindult maga után, most már mindent látni akart újra. Elöntötte az izgalom, hogy része lehet abban az érzésben, amiben talán másoknak sosem. De azért félt. Nézelődött, lát e valahol kaput, ahol visszajuthat Emmához. "Csak benézek a házba gyorsan, és már megyek is."-gondolta,ahogy belépett. Ahogy régen, a nappaliban találta magát. A csendes szobában a falióra monoton kattogása lenyugtatta valamelyest, de tudta, hogy amit az előbb látott, még csak a kezdet, ezután jön a java! Nagyon óvatosan lépkedett, mert fogalma sem volt róla, nem csinál e valami bajt. Nem akarta megkockáztatni, hogy többé ne mehessen vissza. Majdnem kiugrott a szíve ijedtében,amikor a nappali ablakán kipillantva meglátta a nagyapját, ahogy a kertben épp pihen,a kapanyélre támaszkodva. Ösztönösen az ablakhoz lépett, és megkocogtatta, hogy az öreg rá figyeljen. De nem hallatszott a kopogása, és bár épp arrafelé nézett a Papa, mégsem vette őt észre. "Láthatatlan vagyok" gondolta, és ettől még jobban megijedt.
Eközben Emma rémülten rohangált fel-alá a telefonjával a kezében.
-De nem érted, Brigi? Eltűnt egy kapuban.. én tüntettem el, mert mérges voltam, és azt akartam, csak látná meg egyszer, amit én. De nem gondoltam komolyan- sírta el magát.-Vissza kell hoznom, de nem tudom hogyan kell.
-Azt mondod, arra gondoltál, lássa, amit Te szoktál?- kérdezte Brigi
-Igen. Egész nap ez járt a fejemben, hogy neki is át kell élnie, hogy megértsen.
-Írd le, most mit gondolsz. Az írásnak nagyobb ereje van, hátha sikerül. De őszintén szólva ilyesmivel még nem volt dolgom.
Emma sóhajtva leült az asztalhoz. Apró gyöngybetűkkel körmölt, olyan óvatosan, lélegzetvisszafojtva, mint csak egy éppen írni tanuló kisfiú volna. Nagyon gondosan fogalmazott, igyekezett jól csinálni, hogy Ákos visszatérhessen hozzá. "Soha többé nem haragszom rá, csak jöjjön vissza ide."
Ákos épp a szobájába készült belépni, amikor egy erős örvény magával ragadta. Rémülten próbált szabadulni belőle, de nem sikerült. Egyszer csak egy tisztáson találta magát, amit még sosem látott. Összeráncolt homlokkal nézett maga elé, el sem tudta képzelni, látja e még valaha Emmát. Kínjában elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, hogy azt mondta a lányra valamelyik nap, hogy huszonegyedik századi boszorkány. Most kiderül, hogy tényleg az. Elindult jobbra, emlékezve rá, hogy a mesékben is mindig jobbra indul a legkisebb királyfi, így biztosan az a helyes irány. Egy domb magasodott előtte percek múlva. Úgy érezte, fel kell mennie, onnan biztosan jobban tud majd tájékozódni. Már majdnem felért a domb tetejére, amikor hangos és vidám gyerekkacajra lett figyelmes, de nem látott senkit.Körülnézett, de  csak a hangokat hallotta. Elindult hát a hang irányába. Bizonytalanul, félve lépkedett, most már végképp összezavarodva. Azt sem tudta, egyáltalán tényleg hallja e azokat a hangokat, vagy csak a képzelete játszik vele. A távolban két alakra lett figyelmes. Látta, hogy a neonzöld nyakörves kutya milyen hűségesen követi kis bicebóca gazdáját.Ahogy nézte a furcsa párost, érezte, követnie kell őket, sőt, utol kell érnie őket, hogy megtudja, hol van. Furcsamód szerette a kis sánta kisfiút, és tudta,hogy a kutyát Marcinak hívják.
Emma a lakásban őrjöngött. Nem tudta mitévő legyen. Már minden ismerősét felhívta, akit csak tudott, de senkinek nem volt ötlete. Aggódott, és félt. Csörgött a telefonja. Abszurd módon azt remélte, Ákos hívja, de persze nem. Brigi volt. Újabb ötlettel.
-Emma, drágám, most beszéltem egy igazi démonnal. Azt mondja, ha egy medvetalpat simogatsz, miközben hangosan kéred, hogy Ákos térjen vissza hozzád, akkor azonnal visszajön.
-Brigi, meg vagy őrülve? Medvetalp? Mégis honnan?- Emma a hisztéria határán volt, és sikítva elrohanni lett volna kedve
-Hát... tudod, hiszed vagy sem, én ismerek valakit, akinek van. Elviszlek hozzá, mert ennek az egésznek még naplemente előtt kell megtörténnie.
Emma vállat vont. Legyen akkor. Nagyobb őrültséget is bevállalna, csak hadd tegye jóvá. Fél órával később, önmagának is röhejesen állt egy ismeretlen ember hálószobájában, és simogatta a medvetalpat, amit az az ember még Oroszországból hozott magának, miközben fennhangon ismételgette, hogy: "Ákos, szeretném, ha visszajönnél hozzám, kérlek, ne haragudj rám,ne bújj el előlem."
Ákos közben utolérte a kutyát és a kisfiút, hogy rögtön le is maradjon. Le kellett ülnie a látványtól. Már megint önmagát látta, csak most tíz évvel idősebben. És micsoda? Emma is ott volt, és körülöttük öt gyerek, és három kutya. Ákos az első döbbenet után szélesen elvigyorodott "Emma, elhiszed ezt majd,ha elmesélem?" Nézte a boldog családot, ahogy nevetve játszanak a kutyákkal, alig fogta fel, hogy ez a jövője.
Emma türelmesen várta, hogy teljesüljön a kérése. Aztán kezdett fogyni a türelme. Ahogy lement a nap, minden reménye elszállt. Zokogva rogyott le a forgószékre, amikor egy ismerős kéz simogatását érezte a hátán.
-Emma, mi a baj? Ennyire megbántottalak?- kérdezte Ákos gyengéden
Emma pislogott zavartan, és nem értette, mi történik.Aztán meglátta az angyalt a szoba ajtóban, ahogy csendre inti, és megértette. Ákos akárhol járt is, nem beszélhet még róla. Előbb értenie kell ahhoz, hogy el tudja majd mondani.
-Nem, Ákos. Csak ennyire örülök, hogy itt vagy velem. Annyi mindent kell megtanulnunk még együtt.


Ismét nagy kihívás volt ennyi különbözőféle mondatot és szót összehozni valahogyan. Így sikerült.

2012. okt. 9.

Akartam...

..egy csomó mindent idevésni ma. Sőt, a mondatos-szavas történethez is írtam egy vázlatot ma. De még az enyém marad a történet, mert most már nem vagyok olyan hangulatban.
Épp küzdök Freddy-vel, aki alighanem érzi, hogy hiányzik a falkavezér itthonról, mert mióta este tízkor beszéltünk telefonon (nem Freddy-vel), azóta ugat egyfolytában. Minden izma megfeszül, annyira figyel is valamit, de nem látok egy kósza sünit sem, macskát sem. Szerencsére embert sem.
Megyek, megint megnézem, hátha kiderül végre mi baja van.
Aztán majd holnap többet írok.

2012. okt. 8.

Leküzdöm a hétfőt

Megküzdöttem ma ezzel a hétfő-ellenérzésemmel. Kisebb-nagyobb sikereim voltak e téren, és akadtak kisebb-nagyobb Garfield-os visszaeséseim is, amikor azt morogtam magamban, na igen, mit is várhat az ember egy hétfőtől? De már múltkor is elhatároztam, hogy elegem van a hétfő-utálatból, úgyhogy szépen le fogom győzni. Amúgy is ilyen győzni akarós korszakomat élem, és hát menjünk biztosra, választottam egy olyat, amivel nagyot nem lehet bukni, mert hétfő minden héten van, és előfordulhat, hogy valamikor valami jó is történik. Amikor pedig ez megtörténik, akkor pedig majd jó sokszor előszedhetem, és emlékezhetek rá, és jól az eszembe véshetem, hogy az is hétfőn volt.
De nem könnyű ám megszeretni. Mert rögtön azzal a hatalmas hátránnyal indul, hogy két nap itthonlét után reggel időre kell kelni, mert menni kell mindenkinek a dolgára. Ez így, hogy reggel hatkor még sötét van, annyira nem esik jól. Viszont cserében megvan az az előnye mondjuk a péntekkel szemben, hogy ilyenkor még minden elő van készítve, mindenkinek a ruhája, tolltartója, minden aláírva (igen, eszembe jutott), úgyhogy lehet ráérősen is csinálni mindent.
A mai hétfő azzal is hátrányban volt, hogy reggel mindösszesen csak egy fok volt. Gondoltam rá, hogy kitárok ajtót-ablakot, ugyan jöjjön már be, ne árválkodjon odakint egymagában. Mert azért az nagy előny volt, hogy idebent akkor még 23 fok volt (nem, nem fűtünk még). Ha még odakintről az az egy is bejött volna.... :)
A legnagyobb hátránya a mai hétfőnek az volt, hogy egész nap dolgoztam. És ezt nem is sikerült átfordítanom semmivel, mert nem ott és olyat dolgoztam, amit igazán szerettem volna.
Ennek ellenére, ma, ezen a hideg hétfőn sokkal többet mosolyogtam, mint szoktam. Már csak azért is... mert a végén úgyis én fogok nyerni. De az a hétfőnek is jó lesz ám, ha szeretjük egymást. :D

2012. okt. 7.

Gyerekeink védelmében

Ez a gondolatsor jó régóta érlelődik bennem. Legalább azóta, mikor először megláttam fb-on megosztva azt a mém-et, amin valami olyan szöveg szerepel, hogy "amikor én gyerek voltam, nem volt mobiltelefonom, meg rendet raktam a szobámban, ha anyám haragudott rám, nem pedig azt írtam fb-on, hogy anyám csicska". Jóval hosszabb volt a szöveg, de miután mindig dühösebb lettem, ahányszor csak valamelyik ismerősöm megosztotta, nem jegyeztem meg, és nem mentettem le magamnak.
Már akkor is gondoltam rá,hogy majd írok erről. Mert az tény, hogy sem az én korosztályom, akik épp a harmincas éveink közepén járunk, sem a tőlünk pár évvel idősebbek nem irkáltunk ilyeneket sehol. Már csak azért sem, mert lehetőségünk sem volt rá. Ellenben elmeséltük a barátainknak, hogy micsoda szemétség volt a szüleinktől, hogy nem engedtek el/büntetést kaptunk stb. Nyilván a szavak mindenkinek a vérmérséklete szerint valók voltak, de szerintem nincs a világon olyan kamasz, aki legalább egyszer ne gondolt volna arra, hogy bárcsak kiderülne róla, hogy elcserélt gyerek, vagy bárcsak elköltözhetne holnap valahova.
Na de vissza a mostani gyerekekhez, kamaszokhoz. Azzal nem vitázom, hogy egészen mások ők, mint mi. Szabadabbak, nagyobb szájúak, talán kicsit lázadóbbak is, mint mi. De mitől is ne lennének azok? Mi, a szüleik egymással versengve tolunk alájuk mindent onnan kezdve, hogy kiderül, úton vannak. A 4D-s ultrahangtól kezdve a rezgős pihenőszéken, és ezernyolcszázötvenféle fejlesztőjátékon, mindenféle képességfejlesztő játszóházon keresztül a különórák világáig ezer és ezerféle módot találunk rá, hogy kihozzuk belőlük a legjobbat, legtöbbet. Ami normális, mert hiszen mindenki azt szeretné, ha az ő gyereke lenne a legleg minden tekintetben. Megkapnak életük során egy-két játékboltnyi játékot, mert mindig van újabb, menőbb, jobb, és mindig van rá alkalom is, hogy megkapják. Születésnap, névnap, jó jegy, karácsony, akármi. Ráadásul nekünk nem volt. Nincs olyan, ami nincs nekik. Egy idő után úgy tűnik, már nem is annyira a gyerek vágyik rá, mint mi, szülők versengünk egymás között. Nálunk Erik olyan osztályba jár, amilyenbe, erről már sokat írtam. A 18 gyerek közül nem mi vagyunk a legtehetősebbek, de sokak anyagi helyzetéhez mérten sokkal feljebb vagyunk a ranglétrán. És mégis, egyetlen gyerek van abban az osztályban, akinek nincs telefonja. És ez Erik. Nem azért nincs, mert nem tudunk neki venni, hanem azért nincs, mert nincs még rá szüksége. És igen, volt már miatta dühös, könyörgött, sírt, csapkodott, és hallgattuk, hogy "bezzeg a Viktornak érintőképernyős van, nekem meg még egy sz...r nokiát sem vesztek".
Szóval, ezek a gyerekek olyan világban nőnek fel, ahol mindent abban mérnek, kinek mije van. Látszatvilág, mert csak az látszik, hogy nagy ház, két autó, iphone, ipad, tablet, de az nem, hogy hány hitelkártya van kimerítve miatta. Csoda, ha ezek a gyerekek ilyeneket írnak mérgükben? Szerintem nem.
És még valami ehhez... Mi, felnőttek egyáltalán nem mutatunk jó példát ilyen téren (sem). Szintén fb-os példa, de az a fórum egy nagyon jó hely arra, hogy az embernek tátva maradjon a szája, micsoda szánalmas féreg is tud lenni az ember. A minap Norbi (igen, az a Norbi) kiposztolt egy fotót a szülinapos lányáról, és elmesélte, hogy elvitte a szülinapján egy játékboltba, ahol választhatott magának akármit (egy Barbie baba volt). Vele volt a középső gyerek is, ő is kapott játékot, és a kislány barátnője is. A fotó alatt minden második komment gyűlölködő volt. Volt, aki simán a NAV-ot akarta ráküldeni, de jó sokan voltak, akik leoltották, micsoda paraszt dolog ezzel dicsekedni.
Aztán a másik. Az x-faktoros bejutók kapcsán is őrület, micsoda szavakkal oltották Malek Miklóst is, és Keresztes Ildikót is, de még Ferót is. Csak azért, mert nem azokat juttatták tovább, akik a többségnek szimpatikusak lettek volna. Maradjunk abban, hogy helyesírási hibáktól hemzsegő nem épp irodalmi stílusú hozzászólásokat olvastam.
És ezek a gyerekek tőlünk, felnőttektől veszik a példát. Mindenre. Kommunikálni is tőlünk látják a példát. És mit is látnak? Mobiltelefon a fülünkre nőve, közben trollkodunk az interneten, mert épp rossz napunk volt, és valakin ki kell tölteni? Vagy épp ugyanezen okból elmegyünk vásárolgatni, hogy megvigasztaljuk magunkat.
És akkor azt meg sem említettem, amit akkor hallanak/olvasnak, amikor politikai témákat boncolgatunk.
Néha azon csodálkozom, hogy ennek ellenére azért én magam is ismerek még egy csomó tök normális gyereket. :)

2012. okt. 6.

Most jó

Már tudom, hogy azt a pillanatot, amikor ma este rádöbbentem, hogy mennyire jó is épp minden, sokáig fogom őrizgetni, és sokszor fogom elővenni, amikor épp kevésbé lesz jó.
Nincs rá ésszerű magyarázatom, amiért ma ez történt, hiszen látszólag nem történt semmi különleges. Csak éltünk, ahogy szoktunk. Kihasználtuk a jó időt, és grilleztünk (reméljük nem utoljára az idén, bár vagyunk mi olyan elvetemültek, hogy novemberben is nekiállunk, ha nem esik), ami úgy néz ki, hogy én bepácolom a húst, meg előkészítek mindent, a férfiszakasz apraja-nagyja pedig megsüti. Délután tényleg eljutottunk a cukrászdába, ami azért nem mindennapos nálunk. De biztos vagyok benne, hogy nem a szénhidrát-utánpótlás okozta az érzést.
Már csak azért is, mert ha belegondolok, azért itt motoszkál ez mindig. Hol jobban, hol kevésbé. Ma pedig valahogy mindennél jobban. Amikor kijött a fürdőből borotválkozás után, és rám mosolygott, belém hasított az érzés, hogy "úristen, és ez az ember nekem ígérte az életét". Nem is tudtam mit mondani, mint visszamosolyogni, és egy villámgyors emlékfotót készíteni magamnak a látványról és az érzésről együtt. Ezeket még sok-sok ilyen követte ma. Ugyanazok a megszokott dolgok voltak, és mégsem. Lopott pillantásokkal méregettem, amikor lehetett,és közben magamban is hitetlenkedtem, hogy újra és újra ugyanazt élem át. Egy-egy arckifejezése olyan ismerős, mintha az enyém lenne már, mégis mindig megdobogtatja a szívem.
Egész nap ebben a hangulatban lebegtem, ami hihetetlen mennyiségű pozitív energiával töltött fel. Nem találok rá megfelelő szavakat, mert mindegyik vagy túl kevés, vagy túl nyálas az egészhez.Nem lehet azt elmesélni, hogy közel húsz év után újra és újra beleszeretek, és bármikor újrakezdeném vele az egészet, még akkor is, ha ugyanilyen lenne. Úgyhogy csak azt mondom, most tökéletes. Így, ahogy van.

2012. okt. 5.

Végre ma van

Az egy dolog, hogy nem teljesen tiszta előttem a kép, hogy mikor volt a héten szerda és csütörtök, de nem baj. Majd visszaolvasom a blogomban, hogy tényleg volt. :) A lényeg, hogy minden bizonnyal megvolt az összes hétköznap már, mert ma végre-valahára péntek van.
Azt mondják, mostanában az utolsó ilyen szép péntekünk volt, mint ez a mai, de én remélem, hogy még módosítani fognak a véleményükön. Ez így pont jó, mint ma volt. Jó, hát én még mindig simán bevállalnám a kánikulát, de nagyon rendes vagyok, és beérem ezzel is, mert ezt az időjárást sokkal többen szeretitek.
Szokás szerint péntekre már rettenetesen fáradt mindenki, ez a reggeli ébredésekből is kitűnik, valahogy mindig nehezebb felébredni, ahogy telnek a napok. Meg abból is, hogy mindenki csak kókadozik, vagy kötözködik, vagy épp csendesen néz ki a fejéből.
A péntek délutánt azért feldobtuk egy családi Burger Kingezéssel, amiért ma kőkemény 25 ft-ot fizettünk. :D A többit odaadtuk supershop pontban. :) Most majd megint gyűjtögetjük egy ideig,és amikor újra összegyűlik egy errevaló összeg, akkor megint elköltjük.
A hétvégén pedig jönnek a szokásos itthoni teendők, mosás, főzés, stb. Roland holnap szülinapi buliba megy, mi meg a két nagyobb fiúval cukrászdába délután. Csak hogy mindenkinek jó is legyen. :)
Az meg egy csúcs érzés, hogy holnap reggel nem hatkor kell kelni. :) Az már egy jó kezdet lesz, akárhogy is alakul a többi.

2012. okt. 4.

Hoppá

Az életünk szinte minden napján meg vagyok arról győződve, hogy úgy ismerem a férjemet, és a gyerekeimet, mint a tenyeremet. Aztán néha rá kell döbbennem, hogy korántsem igaz ez.
Így történhetett, hogy amikor Patrik fiam közölte velem hazafelé jövet, hogy az etika házi feladathoz majd velem és az apjával készítene interjút, mert mi lennénk a példaképei, akkor egy pillanatra még csak levegőt sem kaptam. :) De aranyos tőle, és megható. Mert választhatta volna Bill Gates-t, vagy Puskás Öcsit, vagy akárkit, de neki éppen mi. Ilyenkor azért igazolódni látszik, hogy valamit mégis jól csinálhatunk, ha így gondolkodik.
És így történhetett, hogy este, miközben Balázzsal beszélgettünk, egyszer csak elkezdett visszanyalni az a bizonyos fagyi. És kiderült, hogy jobban ismer ő engem, mint azt valaha is hittem volna, és olyan gondolataimat, érzéseimet is ki tudja mondani, amit én még magamnak sem. Döbbenetes élmény volt, olyannyira, hogy csak az érzés maradt meg, a mondatok, amiket használt, az egyáltalán nem. Mindenesetre fura is, mert még mindig ezen morfondírozok magamban, pedig már két óra is eltelt azóta.

2012. okt. 3.

Elég ebből

Egy jó ideje alakoskodom itt is, meg máshol is, úgy teszek, mintha, pedig nem. Csinálhatnám tovább, mert senkit nem bántok vele, de elég volt belőle. Eddig is csak azért tettem, mert gondoltam, úgy biztos jobb mindenkinek. Na de jobb, nem jobb.. azért ha magamban tartom hosszú ideig, akkor szétrág belülről.
Úgyhogy most elmesélem, hogy az elmúlt hónapok kitartó és minden napos állásvadászata mekkora sikertelenséggel is jár nekem. Nem tudom, hány hirdetést olvastam el, naponta több állásportált böngészek folyamatosan, emellett még a szuperinfo-tól kezdve az ilyen-olyan cégek saját honlapjait. Gondosan csak arra jelentkezem, ahova megfelelek. Mindent elolvastam arról, milyennek kell lennie egy jó önéletrajznak, és egy jó motivációs levélnek. Ennek megfelelően minden hirdetéshez újra írom a kísérőlevelet, vadászok utána, hogy személyesen szólíthassam meg a kapcsolattartót.
Hát ehhez képest nemhogy egy nyomorék állásinterjúig nem sikerül eljutnom, de az esetek 99,9 %-ában még csak egy válaszemail-re sem méltatnak. Tisztában vagyok azzal, hogy nem én vagyok a legpiacképesebb ember az álláskeresők közül. De most már nagyon frusztrál, hogy folyton ott motoszkál bennem, hogy még a lidl-be sem vagyok jó egy hatórás pénztárosnak. És ez nem vicc. Tényleg nem. Mert ők abba az egy századnyiba tartoznak, akik küldenek elutasító választ. Mindig.
Emiatt, ettől, és ehhez kapcsolódóan a hangulatom a remektől meglehetősen messze van. Makó közelebb van Jeruzsálemhez, az tuti. Gondolkodom, mit tehetnék, de hülye ördögi kör ez, amiből nehéz kilépni. Szerezhetnék éppenséggel még a meglévő három szakmám mellé egy negyediket, vagy akár ötödiket is, ami piacképesebb a mostaninál. Mondjuk lehetnék cnc marós, mert azt jó sokat keresnek. De ahhoz, hogy ezt tegyem, iskolába kell járni. Ami ugye nekem már fizetős. Amire pénz nincs. Ugyanezen okból nem járok nyelviskolába, vagy nyelvtanárhoz. Ahhoz, hogy normálisan megtanuljak angolul, vagy németül,minimum heti két, de lehet, hogy több órára lenne szükség, nem tudom mennyi ideig. Ne is számoljátok, szerintem a fizetésem nem lenne elég rá. Úgyhogy ezek a lehetőségek kilőve. Az, hogy úgy egyébként mi mindent tudok, amiről nincs papírom, az meg ugye senkit nem érdekel, mert a papír a lényeg.
Annyiszor reménykedem, hogy na, majd most. Már nem szégyellem megkeresni az ismerősöket mindenhol, ahol csak lehet, egy kis hátszél reményében. De mint a mellékelt ábra is mutatja, nekem még az orkán erejű szél is kevés.
Olyan, mintha valami láthatatlan tintával oda lenne írva az önéletrajzomra, hogy "Kukába vele, de azonnal". Rettenetes érzés.
A másik pedig, ami miatt nem vagyok jóban magammal, az az, hogy úgy tűnik, besokalltam.Minden untat, mindent utálok, nyűg a mosás, a bevásárlás, inkább főzni sem főzök, mert csak magamnak kéne.  Minden nap arról ábrándozom, hogy legalább két napra elmegyünk kettesben Balázzsal, és az a két nap olyan lesz, mintha még mindig húsz évesek lennénk, napi rutinfeladatok és napi gondok nélkül. No persze esély sincs rá, hogy ez bekövetkezik.
Hát ez van akkor, mikor őszinte vagyok. Meg amikor egész nap úgy fáj a fejem, hogy már a levágást is fontolóra vettem.

2012. okt. 2.

Kapcsolatok

Az emberi kapcsolatok terén az a legnehezebb, hogy mindig mindenkit úgy fogadjunk el, ahogy van. Nehéz ez a felületes ismeretségeknél is, már csak azért is, mert van az a bizonyos "első látásra" "ítélet", vagy inkább érzés, amitől nem biztos, hogy meg tudunk szabadulni egykönnyen. De még mindig könnyebb ez azokkal az emberekkel kapcsolatban, akikkel mondjuk csak naponta kétszer összefutunk valahol, mint azokkal, akikkel  szorosabb kapcsolatot ápolunk.
Az összes tapasztalatom azt mondja, hogy a barátság az, ami a leginkább megbocsátó és elfogadó érzelmi állapot két ember között. Nincs benne elvárás, nincs érdekügy, nincs nevelési szándék, szimplán csak a szeretet van egymás iránt. Néha nyilván előfordul egy-egy fuvallatnyi másabb érzés, amikor hirtelen megtorpan az ember, mert nem érti a pillanatnyi helyzetet, de még ezen is sokkal könnyebb átlendülni, mint bármely más kapcsolat esetén.
A szerelem egy egészen sajátságos állapot, és szerelmespár egyik tagjának lenni is az. Mert amikor az ember szerelmes, akkor túlzásokba képes esni. Túlszeret, túlfélt, túlaggódik. Mert szerelmesként a másikból minden kell, az utolsó porcikájáig, lehetőleg úgy, hogy még neki magának se nagyon jusson önmagából. Ha szerencsés a szerelmespár, akkor mindketten egyforma érzelmi szinten vannak, és egyformán űzik ezt. Ha nem, abból baj lehet.
Amikor a szerelmes őrület kicsit már megszelidül, és eljut az ember oda, hogy társa lesz annak a valakinek, akit nemrég még szőröstől-bőröstől a magáénak akart, akkor már ott lebeg a baráti kapcsolat tisztasága és ártatlansága is a végtelen szeretet mellett. Ez az egyik legjobb dolog a világon. Mert már nem akarja az ember mindenáron csak magáénak, és mégis a másik minden gondolata is az övé.
A legeslegnehezebb minden emberi kapcsolat között a szülőség. A legtisztább és legelemibb szeretettel szereti az ember a gyerekét, az első pillanattól fogva. Mégis, mindig akad valami, ami mint afféle elvárás van jelen. Mert a legjobbat akarja az ember a gyerekének. Lehetőleg mindenből. De mindenképp jobbat, mint ami neki magának jutott. Kicsit olyan, mint a szerelem. Ugyanazok a túlzások, mint akkor. Csak másképp. Ha az ember képes a gyereke barátja lenni, onnan már nyert ügye van. Feltéve, hogy úgy egyébként tudja is, milyen barátnak lenni. És feltéve, hogy képes megállni a határon ebben a barátságban. Mert itt elvárások, érdekek nélküli barátságról van szó, de kell, hogy legyen benne nevelési szándék.
Néha úgy érzem, vagyok ilyen barátja a gyerekeimnek. Máskor meg úgy, hogy sosem leszek rá képes. Majd meglátjuk.


2012. okt. 1.

Nehéz kezdet

Mindig úgy járok mostanában, hogy mire odáig eljutok, hogy na, akkor írok, addigra elfogy belőlem a szufla. A nagyobb lélegzetvételű dolgokat ilyenkor már nem tudom megírni, mert félúton úgy elfáradnék bele, hogy nagyon gyorsan be akarnám fejezni, utána meg bánnám, hogy kihagytam ami kimaradt. Így ezek maradnak mindig talonban. Pedig van egy pár ilyen. De el nem szaladt még sosem semmi, úgyhogy sor kerül majd rá. 
Ma este mindenki jó hamar kidőlt, pedig még csak hétfő van. Jó, hát már október van, érezhető a szeptemberi fáradtság mindannyiunkon, mert akárhogyan is, nem semmi az iskolába járás. Kelni, figyelni, tanulni, készülni, dolgozatot írni, felelni, és még emellett mennyi apróság, amit észben kell tartani. A fiúk ebből egyelőre jobban vizsgáznak, mint én, mert nekem még vannak hiányosságaim. Elfelejtem aláírni a leckét, meg ilyenek. Na, világ nem dől össze ettől azért, meg én sem a kardomba, csak hülyeség, hogy mindig hétfő délután jut eszembe, hogy alá kellett volna írni. :D 

De mit szólnátok egy újabb szavas-mondatos játékhoz? Kinek mi tetszik..... csak írjátok, hátha lesz belőle valami. :D